A halászlé tudomány, a tiszai halászlé nemcsak hungarikum, hanem bizton kijelenthetjük, a hozzáértője egyfajta gasztro-akadémikus. Beltartalmát tekintve izgalmas, nagy formátumú leves, amiből nem érdemes és nem szabad semmit kispórolni. Minden részlet, minden hozzávaló számít. Fontos a zsír, a hagyma, a paprika, fontos, hogy lehetőleg folyami és többféle halból készüljön. Fontos a csillagok állása, a lelkiállapotunk hozzá. Nem mellékes, hogy óvatos, alapos legyen a passzírozása és bizony az sem baj, ha nem marad ki  belőle egy kis  belsőség sem…

Szóval, ha most éhes vándorokat kellene útbaigazítanom, hová menjenek halászlevet enni, egyértelműen Tokajt jelölném ki számukra.  A Tisza és a Bodrog ölelésében, az álmosan szendergő Nagy-Kopasz nemcsak nektár csepegtet, de a lábánál egyesülő folyók isteni halakat biztosítanak a magyaros ételekhez. Persze most keseregjünk egy picit, hogy Tisza, meg Bodrog ide, vagy oda, az éttermek étlapján vidáman magukat kellető halételek legfontosabb alapanyaga, többnyire nem a szent folyamok vízéből, sokkalta inkább halgazdaságokból származnak… (Persze a fenntarthatóság szempontjából biztosan jól van ez így, hiszen lassan nincs annyi természetes körülmények között élő, szaporodó szürkeharcsa a Tiszában és mellékfolyóiban, amit bele ne tudnánk főzni a leveseinkbe.)

Első helyezett

Nálam az utóbbi időben nagybetűvel írta be magát a legrangosabb halászevet kínáló zarándokhelyként a Bonchidai Csárda. Tokaj központjában, a jól ismert parkolóból lehet megközelíteni. Aki járt már a kisvárosban úgy ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét. A parkoló mások oldalán ott a "patinás", "csavaros" fagyizó, de kapható itt bor, csecsebecse, hamburger és agybaj is, amikor egy-egy ünnepnapon vagy pezsgő vasárnapon, mindenki itt szeretné leállítani az autóját. Vissza a csárdához; az épület nagy befogadóképességű és hűvös, impozáns terasszal rendelkezik, ami nem meglepő módon, festői kilátást biztosít a szőke folyóra és felette átívelő, zöld hídra. Van ennek a teraszos ücsörgésnek valami eredendő bája és filozofikus áthallása. Történelem, tradíció, magyarságélmény és a hely szakralitása na meg a jó ételek bűvölik itt a lelket.A forrón, nagy forgatagban is forrón felszolgált hallé 2019 tavaszán is 2000 forint alatt mozog, még harcsából is. Ám emellett halkan, titokban árulom el, hogy a haltepertőjük, salátaágyon talán még egy fokkal jobb, mint az egyébként mennyei levesük. A haltepertő nem olcsó mulatság, de egy adagot rendelve, két terítékkel pontosan elegendő ahhoz, hogy ne éhgyomorra érkezzen meg a forró és kiváló leves.  

Második helyezett

A Tokajt és Bodrogkeresztúrt összekötő főút nagy csodája a Lebuj. Ez „classicus” csárda, ahol telente nagy, méregzöld, mázas cserépkályha ontja a meleget, valahogy könnyen vesz rá egy kis bűnözésre. Megbújva a hegy oldalában, csinos épületben lehet élvezni a Hegyalja bűvöletét. A falakról letűnt korok betyárjai nézik, hogyan falatoznak a mai vándorok. Itt is van terasz, sőt a főút zajától, na meg a hűvösebb, tavaszi széltől némi oldalfal és gázkályhák is védenek bennünket.

A Lebuj halászleve évek óta rendben van, ám azt kell hogy mondjam, jelenleg (bár a dolog akár naponta is változhat) csupán loholnak a Bonchidai minősége után. A Lebuj dicséretére legyen mondva, kiváló és elképesztően nagy adag itt a marhaparkölt és ha már halról van szó, akkor a rántott fogasukat ajánlanám jó szívvel és nagyokat nyeldekelve… Ez a hófehér húsú, nemes hal panírozva, forró olajban megfürdetve lenyűgöző.

+1, ínyenceknek

A Sárga Borházról valahogy kevés szó esik. A 37-es úton, a Disznókő birtok patinás vendéglátóhelye az utóbbi időben elitista, de véletlenül sem sznob konyhát művel. Elindultak a fine dining rögös útján, de nem vesztek el a minőség és árazás labirintusában. Az étlapon szereplő ételeket okosan, mívesen készítik el, nagy odaadással és szakértelemmel. Az árak ennek megfelelően magasabbak a Bonchidainál vagy a Lebujnál.

A Sárga Borház Mád előfutára. Mert mostanában valahogy mind borban, mind pedig a gasztroforradalomban ez a település lett a legismertebb magyar borvidék zászlóshajója. Na meg Encs, az Anyukám mondtával, de az már egy abaúji sztori! A Sárga Borházban a rozéra sütött managlicaszűz, cukkinis tócsnival mennyei, a tiszai harcsapaprikás, sós vargabélessel, tejfölhabbal és kaporral pedig olyan boldogság-ajándék, ami garantáltan mosolyra fakasztja az éhes vándorokat!

Végszó

Anyukám mondta, Percze, Gusteau... Gasztroforradalmat talán Mádon írnak, de ezen a szinten túl, a halászlevet ott illik készíteni, ahol a vizek összeszaladnak. Ezt a szerencsét meglovagolva, Tokajnak és környékének érdemes lenne valami új, modernizált csárdatörténelmet kitalálnia. Itt maradt ugyanis egyértelmű piaci rés és lehetőség. A fine dining mellett ugyanis nagy szükség lenne elfogadható árú, magyaros, terroir jellegű ételeket felmutató helyekre is. Nem ördögtől való gondolat, hogy a magyaros ételek alapanyagai származzanak erről a vidékről. Itt termeljék meg és dolgozzák fel a zöldséget, a húst, a fűszereket és lehetőleg a hal is nőjön fel... Csak felejtsük el az afrikai harcsát és a nyitva tartást igazítsuk a turisták igényeihez. Magyarán, legalább a főszezonban lehessen éjszakába nyúlóan csárdázni Tokajban. A cigányzenés, vagy megzenésített halászlevezésről még csak titokban álmodozunk...