Előszó:

Nem megy ma az írás, nem megy ma a sírás. Nem megy itt már semmi se, csak a vonat, rajta cigányok húzzák, rajta huszárok. Nyúzzák. Az életet. Mi meg iszunk. Iszunk örömre, búra, hogy szívünk sose kurva... 

A mese:

A Bujtos-tenger sirályai egész éjjel ugyanazt a mesét ismétlik. Minden éjjel, amikor leszáll az este. Ugyanazt a mesét, ugyanúgy, betűről-betűre. Nagy mese. Benne van egy legény, benne van egy leány. Benne van az a szent vágy, benne egy nagy puha ágy. Van benne csók, meg szerelem, de a vége nem jön össze sohasem. Mondják bolond mese, nincs benne öröm.

Visszük a bort a szigetre. Visszük az összes jó bort. Kifeküdni a csillagok alá. Kifeküdni a hulló csillagok alá. Az összes bort megisszuk. Megfogadtuk. Hordószám. Az összes borral koccintunk. És hallgatjuk a sirályok rémmeséjét. Egy bolond legényről és egy még bolondabb leányról…

Anyám sose ígért könnyű álmot, apám sose ígért könnyű aratást. De ma éjjel nem nézünk majd vissza. Megálljuk. A tegnap csókjaiból rakunk nagy tüzet. Nem nosztalgiázunk. Újbor erejéből, új dalokat gyártunk. Te csak a tegnap csókjait dicséred, te csak a tegnap romjait tiszteled, most jól megverünk. Most jól kiverjük belőled ezt megkövesedett ócskaságot…

- Hagyd már! Hadd higgye! – intünk rá nevetve. – Ilyen. Bolond. A Napba bámul, este meg fáj a szeme.

És akkor mézhangon kezd énekelni a tündérünk. Egy szirén, aki többet ivott a tengerből, hogy felejtsen. Tegnap feledte az élete szerelmét. Tegnap mindenhonnan kitiltotta. De most dalol a szirén, édesen, búsan, szemében könny remeg, sokan ölelnék, de inkább hazamegy…  

Éjjeli lepkék, éjjeli szivárványok. Ilyenek a lányok sértődnek, hisztiznek, aztán meg bújnak a tenyeredbe. Te is mutass fityiszt a búnak! Barátom! Savanyú uborka szag leng körbe. - Ó, te ökör, te – mondjuk nevetve és akkor sem hisszük, ha látjuk belehalt a lefejezett szerelembe.

Hozd már a bort! – intenek a cimborák. Ők bűvölik az éjszakát. – Jegyzed meg, akinél a bor, ahhoz jönnek a lányok! Annak mondanak mesét a sirályok és intenek a szőkék, a barnák, meg a vörösök, feléje…

- Látod mennyi van belőlük? Látod? Mind a tenyeredre száll, nem kell várnod! Nem kell a bolond álom, remény. Most legyen üres a szíved, legény…   

Valaki egy dobbal játszik, valakinek melle látszik, valaki az öledbe ül és a száddal cicázik… Valaki szárnyat igéz a malacra, röpteti és kikacagja.

A hajnal még messze, valahol ott alszik a teste. Valaki most öleli, csókolja. Ez meg az éjszakát okolja, mint régen. Megy a tó körül, a mesének nincs még vége, néz az égre, hite foszlik, imája bomlik és hinné hiába minden, amikor újra csatát nyer minden remény anyja, a derengő kékbe forduló égen…

Végszó:

Nem megy ma az írás, nem megy ma a sírás. Csak az idő múlik, csak az idő bújik. Hozzád. Remegve.