Nirvan lite. Csak így hívták a Radiohead együttest a kritikusok. Első slágerük a Creep, nem is jött be igazán. Mármint az okos(kodó) kritikusoknak. Persze az egy picit más világ volt. A kilencvenes évek első éveiben járunk. Tele a világ jobbnál jobb rockbandával. Erre jön egy kicsit depresszív, egy picit furi, nóném együttes a nóném Abingdonból és azt mondják rájuk az okosok, hogy olyan semmilyenek. Csakhogy a depresszióra hajlamos, picit pesszimista, vizsgaidőszakoktól, korai magömléstől, meg nyomasztó szerelmektől terhes egyetemisták és főiskolások az egekbe emelik a bandát. Az editorok nem győzik beilleszteni a playlistekbe, a falkákba verődött egyetemisták pedig Londontól San Franciscóig üvöltik a teliholdba:
She's running out again,She's running outShe's run run run run
A Radiohead pedig mennybe ment. Ritka nagy sikert könyveltek. Olyan nyomás nehezedett a fiúkra, hogy majdnem felbomlottak. Alig bírták a koncerteket és fellépéseket. 2008-ben egy válogatáslemez jelent meg tőlük. A legenda szerint a csapat beleegyezése nélkül. A rajongók ezt is imádták. Ám az énekes Thom Yorke így nyilatkozott a válogatásról:
"Fura dolog ez a Greatest Hits kiadvány, hiszen igazából soha nem csináltunk slágereket. Olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mint amikor bekukkantok abba a lakásba, ahonnan már elköltöztem, és kiakadok mondjuk az új tapétán."
Hogy mennyire voltak népszerűek, arról a 2008-ig eladott 30 millió lemez sokat mesél…
Még nincs egy éve, hogy az erdélyi magyarság egyik leglíraibb szószólóját, Kányádi Sándort, magához szólította a Jóisten. A csíksomlyói pápalátogatás után azt álmodtam, hogy vele készítek interjút, értékelje Őszentsége vizitjét. Az álmomban így hangzott a beszélgetés...
„…de eljut-e az én fohászomeljuthat-e vajon tehozzádútjaidat úton útfélenszertartások barikádozzák…”
Nézte a pápalátogatást, Sándor bácsi?
Persze, hogy néztem. A román tv-ben mutogatták, hogy vitték azokkal a nagy, fekete autókkal az erdélyi falvakon keresztül. Mócok, románok, magyarok meghatódva integettek neki. Katolikusok, reformátusok, ortodxok, mindegy volt melyik felekezethez tartozik, integettek. Még a szemük is könnyes volt az örömtől. És milyen a Jóisten, Ferenc pápa meg lehúzta a kocsi ablakát és mindenhol visszaintegetett. Volt is ámulat!
Nagy dolog, hogy eljött?
Már hogyne lenne nagy dolog! Ezek a hegyek nem mennek Rómába, de most Róma jött el a hegyekhez. Amikor februárban kiderült, hogy jön, sokan csak legyintettek, hisszük, ha látjuk. Tudja, fura, nagy dolog ez. A pápa Erdélyben? Sokan azt hitték a Szentszéknek nincs is olyan térképe, amin rajta lenne Erdély. Aztán csak ide talált. Igaz Bukarest felől jött, de idetalált.
A reformátusok is őszintén tudtak örülni ennek a vizitnek?
Nézze, Csíksomlyót évszázadok óta a szellemi élet központjaként tartják számon Erdélyben. Itt nem arról van szó, hogy a ferencesek építettek oda egy szép templomot, ahol imádkozni lehet. A ferencesek ősidőktől fogva tanítottak is. Eleinte csak a nép egyszerű gyermekeit, aztán egyre magasabb szinten. 1630-ban már bizonyosan gimnáziumot működtettek és eljutottak a kántor- és tanítóképzésig. Hozzájuk kötődik a magyar nyelvű, erdélyi színjátszás létrejötte, a nyomdájuk nélkül nem terjedtek volna az énekeskönyvek, kalendáriumok. 1849-ben ők nyomtatják azt a Hadi Lapot is, - Gál Sándor, csíkszentgyörgyi származású ezredes kezdeményezésére-, ami beszámol a szabadságharc eseményeiről. A ferences szerzetesek őrködtek a vallás, a hit felett, vigyázták a kereszténységet és a magyarságot, nélkülük Erdélynek biztosan más lenne az arculata. Gondoljon bele, a katolikus székelyek 1567 óta minden évben elzarándokolnak a kegytemplomhoz, majd a nyeregben közösen imádkoznak. Közel 500 éve, minden pünkösdkor felkerekednek és kezet fognak egymással. Micsoda erő lakozik Csíksomlyóban, micsoda akarattal támasztották meg a hitet a ferencesek. Ez az argentin pápa meg ugye eredetileg ferences testvér. Ha a szentszék méltóságainak nem is, de neki illett tudnia, hogy itt az erdélyi hegyek között megbújva, létezik egy kegytemplom, meg rendház, ami legendás búcsújáróhely is. Egyszóval örültünk annak, hogy ilyen szerencsés csillagállás alakult ki. A reformátusok nyakas, puritán, rátarti népek, de cseppet sem irigyek és úgy vannak vele, ami jó a magyaroknak, az jó nekik nekik is.
De léteznek olyan szirénhangok, hogy igazából a pápa az ortodoxokkal való jó viszony jegyében jött ide. A szentbeszédben is az összefogást, a megbékélést hangsúlyozta.
Elégedetlenek, hőbörgők mindig voltak, mindig is lesznek. Nagygalambfalván, a falumban élt egykor egy román, ortodox pap. Ritka jó ember volt. Sarbunek hívták. Édesapám is nagyon szerette. Mi reformátusok nagyon tiszteltük és sokat segítettünk rajta. Egy fia volt, aki soha nem nősült meg. Mi temettük el, apát és fiát is. Amikor virrasztottunk, azt énekeltük, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva. A román papnak magyarul, református módra énkeltünk. A megbékélés itt kezdődik. Vasárnaponként, egyszere nyíltak meg nálunk a templomok ajtajai. Mind a mennyországba hívogatott. Mondja meg, nem mindegy, hogy melyik ajtón indulunk el a Jóisten felé?
A román ortodox egyház soha nem látott lendülettel épít templomokat Erdélyben is és nem éppen a megbékélésről híres. Ferenc pápa látogatása javíthat valamit a kialakult helyzeten?
Nem vagyok én ennyire jártas egyházi kérdésekben. Egy biztos, mindig azt mondtam, úgy szeretnék Erdélyben magyar lenni, ahogy Finnországban a svédek. Finnországban az egész oktatás kétnyelvű, az óvodától kezdve az egyetemekig találkozhatunk svéd nyelvű intézménnyel. Számukra könnyebb ezekbe az intézményekbe bejutni, hiszen arányaikban több a férőhely számukra, mint azoknak, akik finn anyanyelvűek. Merthogy a nemzeti egység és az önállóság érdekében a finn és svéd nyelvű politikai erők kompromisszumra jutottak a nyelvi kérdésben, világosan kijelölték a két nyelv arányait és jelenlétét az államgépezetben, oktatásban és az élet más területein. Jómagam azt mondom, az egyháznak is hasonlóan kell működnie; ahol van református, legyen templom, pap, iskola is, ahol van római katolikus, vagy görögkatolikus, ott legyen saját templom, pap, meg iskola is… Nem olyan nehéz dolog ez…
Sokan várták, hogy magyarul is megszólal a pápa. De csak olaszul beszélt. Persze mindent lefordítottak magyarra, meg románra is.
A pápa nem döntőbíró. Nem akart történelmi kérdésekbe bonyolódni és jogosan elzárkózott attól is, hogy igazságot szolgáltasson bárkinek is. Nem az ő dolga. Volt, aki azt várta, hogy aktuálpolitikai vagy kisebbségi kérdésekben is megszólal. Nem tette. Van, aki azt mondja, hogy a protokoll nyert, mások szerint ezzel is a megbékélést szorgalmazta. Tudja, azt hiszem okosan felkészítették erre az útra. Tudta, hogy elegendő egy félreérthető gesztus, egyetlen apró részrehajló mosoly és akkor az egész körút hibavaló. Ki kell mondani, a pápa nagyobb összefüggésekben látja a világot. Nehéz nekünk magyaroknak, akik a trianoni kereszttel a nyakunkban mindig azt várjuk, hogy valaki segít rajtunk. A pápa ellenben azt látja, hogy itt Erdélyben, magukat kereszténynek nevező felekezetek acsarkodnak egymásra. Ezt pedig nem akarja támogatni… Persze ettől még az emberben él egy kis csodavárás, hogy na majd most a pápa igazságot tesz. Majd Őszentsége megmondja, hogy mi az igazság…
Van valami tanulsága ennek a látogatásnak?
Nem kell mindig tanulság. Ám azt gondolom, hogy a lelki élményen túl, lett s lesz haszna a csíksomlyói pápalátogatásnak. Ferenc feltette a térképre Erdélyt. Rávilágított, hogy az ortodoxok mellett pápisták, római- és görögkatolikusok is élnek Transzilvániában. Az ő látogatása megerősítette, hogy ez egy sokszínű, soknemzetiségű, sokfelekezetű vidék, amelynek értéke pontosan ebben a tarkabarkaságban lakozik. A búcsúba járó magyaroknak ajándékot hozott és köszönetet mondott, hogy közel 500 éve tartják a hitüket. A pápa látogatása ajándék volt minden magyar számára. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a csángók is magyarul misézhetnek… Talán csak nem kellett volna, ennyire sietnie. Jó lett volna, ha hallja a székely himnuszt is, mert misének akkor van vége, ha azt is elénekelték... Ezért, ahogy 1976-ban, A halottak napja Bécsben című versemben, most is Hunyadi Mátyáshoz fordulok. Az igazságoshoz. Ahhoz a királyhoz, aki egyszerre román és magyar. Hozzá fordulok, hogy közös dolgaink végett, továbbra is Ő legyen szószóló idefent…
Esővízben mosod az arcod. Esővíz mosdatja a betont. Hull házakra, ablakokra, hull az autókra. A sárga fényű város kiürült. Ágyak óvóhelyek; száraz, meleg, puha mélyére rejtőznek a testek. Minden ablak sötét és én azt álmodom, hogy csak a tiedben ég a fény. Rovar lettem, éjjeli lepke, akit nem riasztott az eső. Aki balga… Tudtad, hogy a lepkék a szárnyukon lévő apró por nélkül nem tudnak repülni? Ha hozzájuk érsz a földre hullnak, elpusztulnak. Már rég nem tudok repülni. Ha tudnék, ott repkednék az ablakod előtt. Minden éjjel. Nagy berregő hanggal, mint egy méltóságteljes szarvasbogár.
Hull az eső. Azt álmodom, ott állok az ablak alatt. Megázom. Végigfolyik ez hűvös, május végi eső a hajamon, a tarkómon. Hagyom, hogy a víz szobrot faragjon belőlem. Most nem is lélegzem. A víz utat keres rajtam.
Hull az eső, neked hullik. Csak azért, hogy ezüstbe öltöztesse a várost, az utakat és a betont. A betont, ami most elrejt, elfed, eltakar. Ezüstbe öltöztet engem is. Lehűti a bőröm, eloltja szemem és szívem parazsát. Kiolt vágyat és hiú, forró ábrándokat…
Hogy aztán, megértsem. Nem a víz, nem az eső és még a tűz sem. Nem az elemek, nem a körülmények. Nem az értelem és még csak nem is érzelem. Hanem valami földöntúli, isteni ajándék izzik, fénylik bennem, melyet a világ összes vize, pora, halonja sem képes eloltani… Még nem. Még nem…
Éjjel azt álmodtam, hogy eljött hozzám a legnagyobb Rendező. A kezében gépelt oldalak, melyek többször áthúzva, javítva ugyan, de eddigi életem összes eseményét elmesélték. Születéstől, egészen addig a pillanatig, hogy most ezeket a sorokat írom. A Rendező azt mondta, alkotói válságba került. Azt mondta, nem tudja, hogyan folytassa a történetem. Most, hogy az elmúlt másfél évből szappanoperát faragott, már nem tudja, mit kezdjen a főhőssel. Ült az ágy szélén, én meg halálra rémülve néztem rá. A nagy Rendező nálam. Az ágy szélén. Időnként elmondta, hogy lehetne dráma, de semmiképpen sem kutyakomédia a folytatás. Hogy lenne számtalan ötlete, de valahogy az az érzése, hogy nekem kellene megírnom a folytatást. Valahogy nekem kellene megírnom, mert most azt érzi, túlságosan összekuszálta a szálakat, túlságosan messzire ment a főhős megpróbáltatásaiban.
Elvettem a forgatókönyv tervezetét. Elvettem és egész nap olvasgattam. Sötét, ködös, magányba vesző horror, negédes happy end, tanulságos tanmese minden volt benne, csak éppen a szívem csücske, a lelkem őszinte vágya nem. Mintha a nagy Rendező nem ismerné, hogyan folytatnám a filmem. Mintha a nagy rendezésben, csak a sztori számítana, a színész, a szereplő nem…
Reggel, amikor felkeltem, mit ad Isten, a padlón találtam a lapokat. Akkor döbbentem rá, nem álmodtam a találkozást. Most írni kezdtem. Most írni kezdtem, az én befejezésem. Mert kell lenni egy reménytelenül optimista folytatásnak, egy égben íródott évadnak, kell lenni egy sorozatnak, ami kitart legalább egy boldog évig, ami nem úgy fejeződik be, hogy igazából el sem kezdődött…
Pirandello hat szereplőnek keresett szerzőt… Most a nagy Rendező, okos forgatókönyvírót keres, jól bevált színészekhez. Az egyik, ha jól tudom én vagyok. Téged már szerződtetett?
Mit üzen egy csonttörés? Hogy ott, ahol eltört, már soha nem törhet el. Máshol bármikor, de ott már soha. Mit üzen 4 hét csönd, amikor a gondolatok átveszik az uralmat a kényszerpihenőre ítélt test felett? Hogy nincs az a gondolat, az az érzés, amit nem lehet kordában tartani, nem lehet legyőzni.
A csillagos ég felettem, az erkölcsi törvény bennem. A hibátlanság a Jóisten kiváltsága. Gyakran hibázom. Kisebb és nagyobb dolgokban egyaránt. Ám amikor rádöbbenek a tökéletlenségemre, mindig jobbá válok. Rég beláttam, hogy ilyen az út. Tele csapdával, veremmel, buktatóval. Még egy szimpla erdei futásból is lehet, bokatörés, hát mondd, amikor az ember félt, amikor az ember kétségek között forgolódik, akkor ne hibázna?
Japánban létezik egy érdekes hagyomány… Ha egy igazán értékes porcelán eltörik, akkor arannyal ragasztják össze. Ezáltal a porcelán értékesebb lesz, mint az eredeti. Így van ez az emberekkel és a kapcsolatokkal is. Eltörhet és el is törik, nincs ember, aki ne tört volna össze… Nincs ember, aki ne tört volna össze egy értékes porcelánt. Rajtunk áll, mit dobunk ki, vagy mit őrzünk meg.
A közhelyszerű régi történet, az ember értékéről pedig továbbra is példamutató:
Egy professzor felmutat egy 1000 dolláros bankjegyet az osztálynak, majd megkérdi a tanulókat:
- Ki szeretné ezt a bankjegyet?
Minden gyerek felemeli a kezét. Ezután összegyűri a kezében a pénzt, majd újból felteszi a kérdést az osztálynak:
-Továbbra is szeretnétek? - és a kezek ismét az égbe emelkednek.
A professzor eldobja a gyűrött bankjegyet, majd megtapossa, ezután újból megkérdi:
- Még mindig akarjátok a pénzt? - a gyerekek újból jelentkeznek egytől egyig.
A professzor ekkor így szól: - Kedves barátaim, ma tanultatok egy nagyon fontos leckét az élettől. Habár ezt a bankjegyet összegyűrtem, rátapostam és eldobtam, de továbbra is szeretnétek ha a tiétek lenne, mert a bankjegy értéke nem változott, még most is 1000 dollárt ér! Sokszor az életben ellenkeznek veletek, emberek visszadobnak és elutasítanak titeket. Azt érzitek, hogy már nem ér semmit a létetek, de ez csak pillanatnyi érzés, mert az értéketek mit sem változott...
A létezés csodája, hogy folyton, kortól, nemtől, meggyőződéstől függetlenül is tanulhatunk. Hogy a napok hordaléka tanulságokkal teli, meg hogy a porcelán törik, de aki magában őriz egy pici aranyat, az soha nem adja fel, és a klasszikus értékek (hit, remény, szeretet), míg világ a világ értékek maradnak.
Ui: és érték marad, ha valaki képes a másikat inspirálni, megnevettetni, jobbá válni. Ha képes szeretni, érdek és feltétel nélkül, ha képes mellette állni, és magára maradva is ember is hű marad. Az utcán nincs mindig nagy találkozás, az utcán nincs nincs mindig nagy szerelem, az ember élete olyan mocskosul rövid, hogy nagy csodák, lenyűgöző csillagállások, találkozások csak igazán ritkán kerülnek az útjába. Ritkán szorul be egy vasmacska, ritkán álmodja ugyanazt két ember, ritkán adódik, hogy minden lendületét, sikerét, akaratát ugyanaz a múzsa, ugyanaz az imponálni akarás inspirálja.
És most látok utakat, látok, sikereket, látok ki nem mondott, suttogva mondott szavakat, látok könnytől áradó folyókat, látom magam és látom, hogy a nyakkendőm "Ő" igazítja a nagy döntés előtt...
Ó Élet, Élet, de jó, összeforrt bokával táncolni veled!!!
Édesapám meséli, hogy 1986. május másodikán kiruccantak Romániába. Kocsival. A tervgazdaságot és a Kárpátok géniuszát, Ceaușescut nyögő, szomszédos állam nem kényeztette el az embereket. Az élelmiszerboltok polcai árván, üresen szomorkodtak, ám a piacon megdöbbentően olcsón lehetett akár nagy tételben is, friss salátát venni. Édesapámék pedig úgy döntöttek, hogy vesznek is belőle, hiszen rendkívül egészséges… Áthozták a határon a Kispolszkival, hogy aztán nagy tisztességben kerüljön az ebédlőasztalra. Hogy mennyit ettünk ebből a roppanós finomságból, arra én nem emlékszem. Kiskölyök révén ilyen aprócska részleteket meg nem jegyeztem. Egy biztos, ha olyan finom ecetes, cukros lében készítette el anyukám, ahogy szokta, akkor én is rendes faltam a rántott húshoz. Eközben Ausztriában a közszolgálati televízió azt ajánlotta, hogy senki ne egyen salátát (tonnaszám ment tönkre a szuperek polcain) és a gyerekeket még iskolába, óvodába sem akarták elengedni…
Doktor úr! Sokat ártott?
Napokat töltöttem el azzal, hogy megtudjam, mekkora dózisban kaphattunk itt a Nyírségben a csernobili „atomfelhőből”. Napokig bújtam internetes oldalakat, hogy végre a számok nyelvére fordítva értsem meg, milyen áron lettem túlélő. Ami biztos, hogy semmi sem egyértelmű. Bagatell. Írják egyes szakértők. Mintha elszívtunk volna egy doboz cigit, vagy legfeljebb 3 mellkasi röntgenfelvétel sugáradagjával (sic) gazdagodtunk. Egy biztos, hogy nem holmi charteres repülőjárat többletsugárzása simogatott minket. Mindannyiónkat, akik akkor éltek, akik akkor fogantak és azokat is, akik most a túlélők utódai. Csernobil itt él bennünk, feleződik, harmadolódik, de azok a radioaktív elemek, részecskék, atomok, itt sugároznak azóta is.
Mementó..
Csernobil az emberi hülyeség, butaság, töketlenség mementója. Csernobil a kommunizmus zombija, élőszereplős horrorfilmje és elképesztő tanulsága. Csernobil azt tanítja meg, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy ne váljon fél Európa, benne Magyarország is radioaktív sivataggá, milyen kevés kell ahhoz, hogy ne hulljanak el százmilliók abszurd (ember)kísérletek miatt. Csernobil a mi keresztünk, a mi holokausztunk. Csernobil azt tanította meg, hogy ezrek haltak meg azért, hogy mi élhessünk. Köztük olyanok, akik vállalták a néhány nap múlva esedékes szörnyű kínhalált és olyanok is, akik a tudatlanok nyugalmával segédkeztek megfékezni a világ eddigi legszörnyűbb atombalesetét.
Brit tudósok szerint...
Kutatók, szakértők évről-évre igyekeznek valamiféle összegző látleletet készíteni az utóhatásról. Reménytelen kísérlet. A Pripjaty környékén még mindig kattogó dózismérők, vagy a döbbent felismerés, és hogy a Németországban lelőtt vadállatokban még manapság is kimutató, a több mint 30 éve földre hullott sugárzó anyag, arra figyelmeztet minket, Csernobil a hétköznapok része. Ott él csontokban, inakban, szövetekben. És ott él a fejekben, szívekben, emlékezetben is.
Az HBO és Craig Mazin nagyon ráérzett!
Az HBO Csernobil című minisorozata pedig segít emlékezni. Segít felidézni. Segít szembenézni a kommunizmussal, az emberi ostobasággal. Ez a sorozat nem túloz, nem ferdít. (Na jó, néha hatásvadász...) Nem is kell neki. Pontosan elég, ha a történelemkönyvekre, kronológiákra támaszkodva bemutatja az elképesztő eseményeket. Ezt a sorozatot 14, vagy inkább 16 év felett minden iskolás korú gyermeknek látnia kellene. Ezt a sorozatot ingyenesen kellene elérhetővé tenni és propagálni, tessék megnézni, szembenézni és szörnyülködni. Sok, sok ilyen filmre lenne szükség. Sok olyan filmre, ami leszedi a szemünkről a hályogot, ami elindít bennünk valami felnőtté válási folyamatot. Ezek a képsorok a felelősségről, az individuum parányiságáról is beszélnek, meg arról, hogy mennyire nem vagyunk felnőttek. Ezek a képek kendőzetlenül, nyíltan és bátran ordítják a szemünkbe: ilyen is a magát nagyképűen modernnek nevező ember. Ilyen elképesztően béna, felelőtlen, megalkuvó, korrupt, mocskos és esztelen. Ilyen is. Átvérző ingek, málló hús, haldokló tűzoltók, betonba öntött acélkoporsók, hatalmi és politikai játszmák, elhallgatott információk, áltatás és altatás úgy állnak össze itt egy komoly, nagyívű filmmé, hogy attól egyszerre lehet elszomorodni és iszonyatosan dühbe gurulni. Jared Harris, Stellan Skarsgård és Emily Watson pedig több mint zseniális a képernyőn.
Picurka kritika
Egyetlen dolog zavar csupán, hogy a szereplők nem oroszul, hanem angolul beszélnek. A dolgok, ettől a kiművelt, decens (germán) nyelvtől megszelídülnek egy picit, miközben a szláv fonémák zárt, torokból feltörő, mély világa sokat tenne hozzá az élményhez…
Túl kevés. Túl szűk. Túl korlátolt. Üvegbe rakott bogár. Dobozba kényszerített macska. Satu, harapófogó, ócska, kis bilincsek. Reggeltől estig gurul, aztán ha itt az éjjel, megébred és élni kezd.
Éjjel nyíló virág az élet. Éjjel éneklő vágy. Minek szültél anyám, ha nem lehetek ott mindenhol, ha nem hallhatom mindig, hogy dúdol, hogy hordja sűrű, barna haját?
Tankok állnak a ház előtt, kezemben törülköző és egy csésze kávé. Megkennék még egy vajas-mézes kenyeret. Főznék még egy rizstejszínes garnélát. Húznám az időt. Megkérdezném, még egyszer utoljára, hogy ki viszi át a szerelmet, a békésre kövezett túlsó partra?
A Bujtos ma mocsár, és dögkeselyűket utánozva kárognak a szürke egyenruhába öltöztetett, mindig elégedetlen sirályok… (Éjjel még büszke gótokról olvastam, meg szakdolgozatba varrt törökökkel álmodtam.)
Pedig Angelina Germanotta ma is megsimogatja a hófehér zongorát, hosszú szempilláját sűrűn verdesve ránk néz. Pedig az atya még mindig tartogat nekünk egy időtlen naptárt, amiben neki bármelyik nap jó lenne.
Ülünk az atmoszféra legalján. Ülünk az élet legmocskosabb kocsmájában, könyökölve iszunk még egy borzasztó korcs felest, kevertet és a hányingerrel küzdve, reggelig kitartunk. Ó csak a hajnal jönne már. Csak betévedne a felmentő sereg, csak Tyrion Lannister töltene még egy pohár vörös bort, csak egy görög sziget terítene még egyszer ránk bársony hajnalát.
Túl kevés. Túl szűk. Túl korlátolt. Üvegbe rakott bogár. Dobozba kényszerített macska. Satu, harapófogó, ócska, kis bilincsek. Reggeltől estig gurul, aztán ha itt az éjjel, megébred és élni kezd.
Fél órám van, hogy megírjam neked életem legszebb történetét. Te most nagyon messze ültél le tőlem és ha jól látom, nem is vagy egyedül. Pedig hoztam bort. Neked Irsait. Behűtve. Magamnak azt a Kúcs Merlot, amire pénzem sem volt, te fizetted ki a „numeróúnóban”. Olyan fiatal voltál, hogy nem is volt még történeted. Az első fejezeted kezdted írni, hihetetlen derűvel, delejjel és olyan égig érő bájjal, hogy abba bele kellett szeretni. Meg is tettem.
Tudod, hiába van most köztünk, hegy, folyó, meg szakadék, olyan okulárét hagytál itt nekem, hogy bármikor láthatlak. Csak tudod, ha felteszem, valahogy folyni kezd a könnyem, meg valami nehéz ólomfolyó szalad össze a mellkasomban. Pont ott, ahol neked dobolnak. Napjában 24 órában, 1440 percben és 86400 másodpercben. Csak azért írok számokat, mert vizsgaidőszak van és egy vérbeli közgazdász biztosan jobban ért a számok nyelvén.
Onnan tudom, hogy ez a világ vége, hogy minden történetet megírtak már. Csak a sajátunk maradt meg. Ez a feladat, jól megírni a saját történeted. Izgalmas legyen, erotikus, sokatmondó, tanulságos. Vagy egyszerűen csak szórakoztató, mint egy Kőhalmi-Bödőcs est.
Forrók az ujjaim, itt van benne életem legjobb története. Csak egy baj van, valahogy bele akarlak írni, Te meg ahelyett, hogy élveznéd, folyton kimászol a történetből. Folyton kiírod magad belőle. Én meg ragaszkodnék hozzá(d), hogy nélküled, ilyen női főszereplő nélkül, az egész fabatkát sem ér. Semmit. Mit írjak rajta. Nélküled? Ugyan. Túl vagyok kismillió kasztingon és belátom már. Vagy veled van sztori, vagy bezárom az összes könyvtárat, mozit, színházat. Mindent. Bedobálom életem kráterébe az eddig írt fejezeteket és vegetálok majd, mint Rimbaud Afrikában. Nekem te vagy a női Verlaine. Nekem te vagy Bonnie Parker, miközben egész éjjel egy Clyde jelmezt próbálgatok. Nekem te vagy Leila hercegnő, amikor Han Solónak képzelem magam, te vagy Lois, amikor Supermanként repülök a Görgey utca felé…
Mondom, minden történetet megírtak már. Csupa páratlan páros tetszeleg a világot jelentő deszkákon. Csak nekünk jutott egy kutyakomédia? Csak mi kaptunk volna valami szerencsétlen drámát? Csak nekünk kellene lógó orral elfogadni, két dudás nem fér meg egy csárdában?
Édes istenem. Hát két dudásnak faragni kell egy harmadikat, meg egy negyediket! Két dudásnak nagyzenekarra kell gyúrnia, nem egymás ellen fújnia. Két dudásnak pontosan úgy kell fújnia, hogy amikor az egyik éppen szünetet tart, akkor a másikra mutasson; tessenek megnézni, Ő a világ legjobb dudása! Hogy aztán, amikor éjjel az ágy mellé teszik a hangszert, egymás ajkáról gyűjtsenek, szedegessenek új, sohasem volt harmóniát….
Péntek. Valami zenél bennem. Lehet a május, de az is lehet, hogy csak a szív dobbanása, fura szimfóniája. Örökké tartana? Ó, dehogy. Semmi. Epizódok. Részletek. Az örök mellékszereplők vagyunk. Legyen bármilyen jó is az alakításunk. A kicsik, a másodhegedűsök zümmögő önvallomása, himnusza ez. És állunk a kőfal előtt, állunk a tenger előtt. Várunk Mózesre, Krisztusra. Várunk, hogy még a mi életünkben eljöjjön az aranykor. Pedig lehet, hogy minden rajtunk múlik... Megváltás, az atomokon túli élet. Lehet, hogy rajtunk múlik? Hogy is mondja Tandori, hát rajtam nem múljon...
Nem fogja megváltani a világot. Egyetlen kézműves sörnek sem kell rettegnie, sőt még az ipari melléktermékek trágyadombján sem lesz kiskakas. A ratebeer megdöbbentő 100/3 pontja is jelzi a helyét a világban (https://www.ratebeer.com/beer/mythos/3949/). De a Mythos, ahogy a görögökhöz illik nagy ívből tesz a szigorú bírákra, toplistákra, meg úgy alapvetően mindenre, ami arról szól, hogyan kell tökéletesnek lenni. A neve, a betűtípusa, a története, és a támogató évezredek, na meg az a kis unikornis fejecske, azonban mindent elmond, miként kellene gondolkodni erről a görög sörről nektárról. A mediterrán ország második legnagyobb sörfözdéjében, Szaolinikben készül és elengedhetetlen kelléke minden tengerparti nyaralásnak. Minden üveg Mythosba belepalackozzák az élményt, a nosztalgiát és a vágyat, hogy idén nyáron is ott akarjon lenni az ember. Ott akarjon ülni a Potamitis szélmalom teraszán, a Keri sziklánál és kéz a kézben a kedvessel csak nézze a végtelennek tűnő Jón-tengert és sóhajtozzon. Sóhajtozzon, hogy az élet micsoda csodákat tartogat, micsoda csodákat rejteget, hogy az élet szebb minden álomnál, ez a rongyos, savanyú, keserves élet, amibe bele kell halni, amibe bele fér a világ legnagyobb és fragmentumaiban is bámulatos szerelme.
Reggel azt írtam, meghalt a szépirodalom. Pedig dehogy halt! Lehet-e halott vagy akár zombi az, akinek holtában is dobog a szíve? Lehetes nevetséges az, akinek a józan ész, csak hóeséses, kelletlen május? Lehet-e megvetendő zombi, aki belekóstolva a mennyországba, ott szeretne élni?
És lehet-e öreg az a szív, ami ennyire bolond, ami szeszélyében is hű és bolond… Most éljetek! Bolondok!
