Ameddig a szem ellát sivár, élettelen, kopár az univerzum. Ameddig a szem ellát néma sivatag. Jelen tudásunk szerint, egyedül itt ezen a jelentéktelen naprendszer, jelentéktelen, kékesen derengő, harmadik bolygóján tobzódik az élet, még akkor is, ha az ember áldatlan tevékenységének köszönhetően, a biológiai sokszínűség egyre nagyobb károkat szenved…
Ha ez a bolygó sok-sok fényéven belül az egyetlen oázis, az egyetlen hely, ahol ideálisak a feltételek az élet, mi több az értelmes élet létrejöttére, talán kezdjük kapizsgálni, mért itt történhetett meg az egyszerű halandó számára felfoghatatlan esemény, hogy az Isten elküldi egyszülött fiát az emberek közé, az végigjárja a halandók útját, születik, meghal, majd csodák csodájára feltámad.
Miközben ezeket a sorokat írom, a Kossuth rádió éppen most mondja be, hogy a harangok Rómába mennek és csupán kereplők szólnak… Nincs szentmise, az oltárok üresek.
A rádióból nyekereg a most szégyenlős kereplő, majd elnémul. Odakint ragyog az április nap, ebben a harangtalan csöndben suttogom, bevégeztetett…
Ülök némán, nézem a szélben hajladozó fákat. Lelki szemeim előtt 2000 nehéz és bűnös esztendő elképzelt húsvétjai peregnek. Nehéz film ez. De ebben a kétezer évben már benne van a hit, a remény és a szeretet. Ebben a kétezer évben már ott a megváltás, egy kedves, jámbor és nagylelkű Isten ölelése, amelyet minden ember számára felajánl.
Húsvét a hit próbája. Ez a legnehezebb lépcsőfok. Maga a passió, a szenvedés emberi, a kereszt, a töviskoszorú és szögek még olyan kézzelfoghatóak, ám ami a sírbatétel után történik, az emberi ésszel fel nem fogható. Ott már nincs tudomány, racionalitás, ott egyetlen dolog marad a kezünkben lámpásként, a hitünk…
„Credo quia absurdum!” – üzeni Tertullianus. Hiszem, mert hihetetlen. Hiszem, mert nem tehetek mást, mert ez maradt. Hiszem, mert…
„megérzik a fényt a gyökerek. És szél támad. És fölzeng a világ.Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszünhetett dobogni szive – Harmadnapra legyőzte a halált.Et resurrexit tertia die.”
2003.április 12-én szavaztunk. Nekem az maradt meg, hogy sütött a nap, de fújt a szél. Reggel mintha még felhős is lett volna az ég, aztán kitisztult. Meg valami rémlik, hogy Jancsó Miklós az akkori infulencer-értelmiségiek meghatározó alakja egy televíziós beszélgetésben nem rajongott az Európai Unióért. Emlékszem, azzal érvelt, hogy Magyarország másodosztályú tagja lesz a közösségnek és ki akar az NBII-ben focizni, ha lehet a profi ligában is? Rá egy évre, május elsején teljes jogú tagok lettünk. Alig egy héttel korábban, életemben második alkalommal vigyorgó arccal járkáltam Brüsszelben. Nagy kamerával, nagy állvánnyal sétálgattunk és forgattunk. Linzi, Rubi Gergő, meg jómagam. Iserlohnból indultunk, kora reggel, hogy estére oda térjünk haza. Egy vargabetűvel Maastrichtot is érintettük. A fiúk javaslatára bekukkantottunk egy Coffee Shopba is. Ha valaki járt már ilyen intézményben, tudja, hogy ezek a legalizált fertők a rothadó liberalizmus és hedonizmus, sötét mágiától terhes szentélyei. Van az a társadalom, ami ezt is elbírja. Van az a társadalom, ahol ha azt mondják, egy pohár bor, sör még belefér, akkor aki vezet, maximum ennyit iszik. Nálunk egy kortyot sem szabad, mégis tavaly 27 ezer ittas vezetőt kapott el a rendőrség… Huszonhétezer időzített bomba? Ők az éretlenek ott a bohém Nyugaton, vagy mi?
Mellékzönge, Westvleterenben...
2007-ben szorosabb barátságot kötöttem az apátsági sörökkel. Akkor jártam harmadjára Brüsszelben. Akkor tanultam meg, hogy ugyanazokból az alapanyagokból: árpamaláta, komló, víz csodákat is lehet főzni, nemcsak sörnek csúfolt löttyöket. Ypres-t addig a történelemkönyvekből ismertem. Emlékszem a mustárgáztól égett katona elborzasztó fényképére… Ha ma valaki arra jár, sokkalta inkább boldog vidéket talál. A GPS-be, a Vleteren szót érdemes beütni és az apátságig hajtani. Ez a Sixtus-apátság, egészen pontosan a Donkerstraat 12. szám alatt található. Hogy miért kell ide zarándokolni? A sör miatt. A világ legjobb söre miatt.
Az isteni nedű...
A világ legjobb sörét Westvleteren 12-nek hívják. Vagy 12-15 eurót kell leszurkolni egy két és fél decis üvegért, ami ugye egy sörért minimum hajmeresztő, de garantáltan megéri. Ez a sör egy valódi műalkotás. Itt kezd összeérni a borkészítés szent folyamata és a sörfőzés transzcendens tudománya. Lehetetlen leírni, hogy a klasszikus árpa-maláta kombó, hogyan lényegül át ebben a fejedelmi italban, valami gyümölcsösen alkoholos, isteni nedűvé… Mint amikor almás kalács készül, jóféle jonatánból és kifacsarják a levét, aztán ebbe a fenséges almalébe különböző aszalt gyümölcsöket körtét, barackot szilvát dobálnánk és nem felejtenénk el némi fűszert sem belecsempészni. Ezt tudja a Westvleteren 12… Ezt a sört nem érdemes a multik polcain keresni, még Belgiumban sem. Ám az apátság kóstolóházában, természetesen minden szomjas zarándoknak megmutatják, hogy nemcsak a bor lehet isteni ital…
Ünnep...
Nagy kanyar… Szóval 2004. május 1-én nagy csinnadratta közepette Magyarország teljes jogú tagja lett az Európai Uniónak. Nyíregyházán, a Kossuth téren hatalmas ünnepséget rendeztek. Jó idő volt és az az önfeledet, boldog, történelmi péntekről, szombatra virradó éjszaka megmaradt bennem. Megszámlálhatatlan illúziót hordoztam akkoriban a hátizsákomban. Már a többségüket két vállra fektettem és nevetek rajtuk. Arra is emlékszem, hogy a belépés előtt, a Magyar Igazság és Élet Pártja ellenkampányt folyatott. Emlékszem a plakátjaikra, Csurka kommunikációjára és arra, hogy nevettem rajtuk. Emlékszem, hogy óriásplakátok óvtak minket, mert hogy az unió megtiltja majd a disznóvágást és betiltja az étkezési mákot… Aztán a szavazásra jogosultak 46%-a leadta a voksát. A szavazópolgárok 82%-a pedig úgy gondolta, jobb lesz nekünk végre az irigyelt Nyugathoz tartozni… 15 telt el azóta… 15 fura és bolond év. 15-ször kerülte meg a Föld a Napot. Hajlamosak mindent elfeledni. Hajlamosak vagyunk mindent úgy kezelni, hogy nekünk az jár. Aztán, amikor a van-ból nincs lesz, megijedünk, megrökönyödünk és hangosan, káromkodva szidjuk a rendszert.
Nyugati kényelem, keleti absztrakt...
Pedig egyszerűen csak arról szól a történet, hogy elkényelmesedtünk. Hogy hozzászoktunk, a csatabárdból bölléreszköz lehet és fotelforradalmárként, a szociális média trolljaiként vegetálunk. Közepesen jól vagyunk és ez nekünk elég. Közepesen fejlett, közepesen jóllakott, közepesen boldog emberek gyülekezete lettünk és a középszerűség törvényességét istenítjük… Pedig ez kevés. Innováció, lelkesedés, új, forradalmi gondolatok, reformok, konfrontációk, kényszerek és nemegyszer fájó változások nélkül mindez egy langyos, legfeljebb kiköpésre érdemes vidék lesz. És ne higgye senki, hogy ez valami protest politikai programbeszéd. Nem, ez több attól. Ez egy vízió, ez egy nagy ívű program, látomás és álom körvonala.
Ahogy az érett, kiforrott reneszánsz, a manierizmus teret hódít, ahogy az érett szerelem képes bizonyítani, nem csupán szavakban, írásokban létezik, ahogy a kritikus hazaszeretet és a kognitív disszonancia egymásra talál, ahogy felnő bennünk az ember, úgy lehet csak jövője ennek az országnak és nemzetnek.
Az ezer eső hónapja, így hívják a portugálok az áprilist. Ez az április azonban száraz, mint a sivatag. Bolond. Ragyognak a fények, de közben megveszekedett szelek kergetőznek és éjszakára elmordul. Tudod jól, hogy nem az időjárásról jöttem beszélgetni. Csak zavarban vagyok. Érzem, hogy valamit mondanom kellene. A legenda szerint, a kereskedelmi televíziók úgy kerestek munkatársakat kevésbé nézett idősávokhoz, hogy behívták a jelentkezőket, egy üres stúdióban magukra hagyták a megrémült párákat, majd személytelenül egy hangszóró segítségével arra kérték őket, beszéljenek. Persze a kamerák mindent rögzítettek. Nem is olyan egyszerű ez.
Te lehet, hogy a szárnyas oltárokról kezdenél beszélni, vagy az értékesítés titkairól. Hogyan győzzünk meg embereket, akikben csak jól oda kell pörkölni a vágyaknak… Én meg azt hiszem, hosszasan és érzékletesen fecsegnék, hogyan kell garnélarákos spagettit készíteni, hogyan válasszunk hozzá fehér bort...
Vagy egyszerűen mesélnék a nyírbátori gótikus templomokról, a Kassára vezető girbe-gurba útról, vagy arról, hogy miért érdemes nyáron egy hétre elszigetelődni, ott ahol a kabócák is téged dicsérnek. Egy sziget csupa titok, csupa misztikum és akárhová is mennél, körös-körül tenger. Sőt arról is mesélhetnénk, hogy a bolygók ugyanazt a pályát járják be a déli égbolton, mint a Hold… És hogy azok a kövérnek tűnő, pisla csillagok a Hold asszonyság társaságában, egyáltalán nem millió fokon ragyogó égitestek, hanem a Naprendszerünk rendes tagjai, a Föld osztálytársai, a bolygók.
Ha eddig eljutottál az olvasásban és még mindig nem unod, már biztosan tudom, hogy nem utálsz. Már biztosan tudom, hogy valahogy visznek a sorok és nem érzed elfecséreltnek az időd, a legdrágább kincsed.
Ez van. Megszületünk, jó néhányszor meghallgatjuk Schumann Szerelmi álmodozását, aztán összepakolunk és elindulunk a füsttől fekete állomásra, az utolsó vonat elé. De addig még ingázni kellene a Szerelem és a Szerelmeskedés állomás között. Sokszor, soha meg nem unva. Csak menni, zakatolva, folyton éhesen, folyton remegve, folyton zizegve, folyton…
Tudod azért jöttem, hogy elmondjam, újból és újból, mint egy kisdiák felmondjam. Kívülről, talán egyre nagyobb átéléssel, egyre jobb előadásmóddal. Egyre több színpadi eszközt felhasználva. Hogy egyszerűen elmondjam, van az az április kedd, amikor a világ olyan kerek, egész, olyan simulós, olyan ünneplős, olyan egész, mert a vállamon érzem az állad... Bolond vagyok. Legyintesz. Rám hagyod. A pohárban meg egymást karolva alszanak el a fogkefék.
Töltök még egy pohár bort. Két éjszakával a Lázárszombat előtt. Az előbb kimentem az erkélyre, most éppen bolondosabb arcát vette elő, ez a Janus arcú április. Fúj a zabolátlan szél, csapkod az eső és lehűlt. Lehűlt az élet, elbújtak az emberek. Egymáshoz simulnak a szeretők, újra ropog a fa a kandallóban. A Trianon fazonra nyírt országban még tart a költészet napja. Még emlékezünk, hogy 1905. április 11-én Pőcze Borbála világra hozta a mi csodánkat, Attilát… A Facebookot elborították a költemények és én arra gondoltam, hogy üres a szék szemben, de mondanék egy verset neked. Csodákról. Az éjszaka csodáiról…
Hozzáfűzném, hogy még mindig várom azt a tegnapot. Azt az ajándékba kapott napot, amikor telepakoljuk az autó hátulját, tele minden földi jóval. Sok borral és nekiindulunk. Megyünk megcsinálni a harmónia forradalmát, megyünk Dombrádra szarvaspörköltet főzni, megyünk, mert oda jönnek a nagyszüleim, a szüleim, a te szüleid a legjobb, a legigazabb barátaim és odajössz Te is velem, szívedben egy akkora darab mézes szerelemmel, hogyha az öledbe hajtanám a fejem, akkor édes-bús szimfóniát hallgatnék minden közösen telt napunkról…
Várom ezt a rég elmúlt napot. Várom a hallottak a feltámadását. Várom, hogy nagyapám kopogjon az ajtón, hogy anyám felvegye azt a fehér ruhát, amiben mindenki megfordult utána Siófokon. Várom, hogy apám haja újra barna legyen, hogy cinkos mosollyal álljon meg a Pacsirta utcában.Várom, hogy nagyanyám mosolyogva öleljen át.
Várom azt a tegnapot, azt az április 16-át. Várom, ami végérvényesen odalett, azt várom, hogy újból és újból átéljem azt a napot, mint egy hurokba ragadt időutazó. És várom, hogy te főzz. Várom, hogy jéghideg fröccsöt adj a kezembe. Átölelj, súgd: tegnap is szeretni foglak…
Most meg... Csend. Furcsa, hallgatag április. Úgy hallgatom Weöres Sándort, ahogy illik, éltes, sokat látott férfi és izguló, fiatal lány előadásában. Mert a sötét, sunyi dunyhák a fejünk felett, a rakoncátlan szél, meg ez a halhatatlan vágy most sem hagynak aludni…
Mottó (lopott): a költészet napja a magyartanárnak olyan, mint a kokárdaárusnak március 15-e....
- Beszélj úgy, ahogy az eső! - kérlelik a kikujuk Karen Blixent, aki elmosolyodik. A Távol Afrikától szerzője angol versekre tanította a gyerekeket, akik a rímekkel összecsengő, ütemhangsúlyos sorokat az esőcseppek zenéjéhez hasonlították. A kikujuk tisztában voltak a titokkal; a ritmus, az ütem, a rímek körbe ölelnek bennünket. A versek nemcsak az esőben élnek, hanem a szív dobbanásiban, a hullámokban, a szélben, a madarak dalában, a tücskök muzsikájában, de a talán még a mennydörgésben is…
Azt mondják, ezen a bolygón csak az ember érti a zenét, csak az ember érti a verseket. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a Teremtőtől, az ember kapta a képességet, hogy versekbe szedje érzéseit, gondolatait és felismerje a versek zeneiségét. Ha így van, akkor a Jóisten nagyon szeretheti a zenét és a verseket. Ha így van, a szépen csengő sorok, a léleknek kedves dallamok, egy magasabb szándékot, egy emberi ésszel fel nem fogható tudást dicsérnek.
Sok idő telt el egy tam-tam dob ütemétől, egy szertartástól, egy gyerekeknek fabrikált versikétől odáig, hogy a líra tudománnyá váljon és a tankönyvekben is megjelenjen. Pedig csak mértékkel lenne oda való. A Welton Akadémián Mr. Keating, tanár úr a Pritchard féle Poetry könyv első néhány oldalát, nemes egyszerűséggel és forradalmi indulattal kitépeti a diákjaival, mert abban a szerző egy matematikai formulát használ, hogy meghatározza, mennyire értékes egy vers.
Műszerek rajzolnak izgatott görbét, De egyik sem mutatja megMi lakik mélyen a szívemben...
Talán nincs is arra szó, mi lakik mélyen a szívünkben. Talán nincs arra megfelelő szó, vers, dal, mit érzünk egy letaglózó szerelem idején, mit csalódáskor, mi lakik mélyen a szívünkben, amikor elveszítünk valakit, vagy éppen az igazságtalanság nyomaszt bennünket. Pedig, ha elég türelmesek vagyunk, akkor azonnal kereshetünk gyógyírt szinte minden lélekállapotra, helyzetre, érzésre a versekben. És nem kell megijeszteni a mindig újakat, nehéz klasszikus kötetek súlyával. Nem kell a fiatalokat elijeszteni a versektől, csak finoman megmutatni nekik, hogy az általuk bálványozott pop, rock sztárok semmit sem érnének a költészet nélkül. Nem lenne sláger, nem lenne RAP szöveg, nem lenne Grammy-díj versek nélkül…
Mellékzönge (személyes érintettség okán): Kevés az olyan szerencsés ember, akit a kötelező ébresztő után, a reggeli mellett Arany balladákkal, Petőfi versekkel indított az iskolába az édesapja. Nekem így fonódott össze a tojásrántotta, meg a májkrémes kenyér a nádi farkassal vívott harccal, a Walesi bárdokkal, na meg a János vitézzel. Így lett minden reggelem rím és falatnyi, finom magyar irodalom. Innen indultam Ady, József Attila, Nagy László, Pilinszky, Kányádi, Neruda felé. Innen indultam meglátni a versek hatalmát, hogy minden kínomra, minden indulatomra, minden érzésemre léteznek cinkos sorok. Innen értettem meg, micsoda bravúr Shakespeare mester minden „közönségdarabja”, itt fogtam fel, hogy a Homérosztól, Goethén át Kosztolányiig terjedő évezredek nem holmi közönséges évek, hanem bizonyíték arra, az emberiség egész története egy hatalmas, de az is meglehet, hogy kakofón szimfónia, melynek alapja az ütem és a ritmus…
114 éve született József Attila. 114 éve született az a zseni, aki bátran mondta ki:
Költő vagyok - mit érdekelneengem a költészet maga?
Miért is érdekelte volna a költészet, ha ő maga a ritmus és a vers? Hogy aztán így folytassa:
Én mondom: Még nem nagy az ember.De képzeli, hát szertelen.Kisérje két szülője szemmel:a szellem és a szerelem!
Szellem és szerelem. Hát ez lenne az ember két szülője? A szellem és a szerelem? Sajnos többször látjuk, hogy a butaság és gyűlölet épp úgy az ember sajátja, mint az, hogy magába szállva, jámbor módon felfogja, megértse mi az ami felemeli, megtartja és megdicsőíti. Mert a költészet azért kap legalább egy napot a naptárban, mert képes kiemelni az embert a porból, a mocsokból, képes megszabadítani a bűneitől, képes meghódítani a lelkét magasztos eszmék számára. Jobbá, tisztábbá, szerethetőbbé tesz. Ezekben a napokban egy szerelmes, a Sóstóra vezető úton, Shakespeare XXIII. szonettjének négy sorát festette az aszfaltra. Verssel üzent, versben mondta el, mit érez:
Tanuld olvasni sok néma jelem;Szemmel is hall az okos szerelem.
Hát nem csoda ez!?! Ahogy a szív képes költőt, trubadúrt varázsolni az emberből, képes rávenni, hogy festékkel örökítse meg, mit érez kedvese iránt! Hát nem csoda szeretni, egy szívbe préselni egy egész embert és még ha saját szavunk nincs is, de mástól kölcsönvett sorral világgá kürtölni: szeretlek!?! Hát nem csoda, hogy Petőfi Nemzeti dala egy egész országot képes volt felrázni, nem csoda hogy Illyés egyetlen mondata lerántotta a leplet a zsarnokságról, hát nem csoda, hogy Weöres Sándor évtizedek óta tanítja magyar gyerekek millióinak, hogy izzik őszi éjjelen a galagonya és hogy Bóbita szárnyat igéz a malacra!?! Hát nem csoda, hogy néhány sorba belefér szerelem, élet, értelem!?! Hát nem csoda, hogy apró, törpe sorok hol könnyeket, hol bátorságot, máskor pedig valóságos érzelmi cunamit képesek indítani bennünk??? Látta már valaki versmondó versenyen résztvevő lányok, fiúk arcát átszellemülni? Mert ez a költészet lénye, hogy érző, értő emberré tegyen bennünket.
Isten éltessen József Attila, isten éltessen magyar költészet napja!!!
Csendesen tűri a tavaszi fagyokat, és állja a csípős éjszakákat. Vidáman dalol a tűző napsugárban. Szerelmes beléje minden méh és darázs. Mégis árva. A tavasz egy darabja. A tavasz egyik díszbe öltöztetett menyasszonya. A lila bűnbánatában, szerénységében és jelentéktelenségében is van valami bűbáj. Lehet mások szemében hétköznapi, pórias, vidéki, de valahogy mégis a miénk. Csöndben dalol, kórusa minden döngicsélő rovar…
A felfoghatatlan, a döbbenetes bemutatására készülnek a görögkatolikusok. Ott, ahol a csoda egyébként is a hétköznapok része. Ott, ahol egy kegykép kétszer is könnyezett. Ott, ahol minden görögkatolikus egy picit otthon érzi magát és ahová nemcsak Húsvétkor, hanem egész évben várják a zarándokokat és mindazokat, akiket a kereszténység misztériuma képes megérinteni.
Ha elhiszed, hogy Jézus kereszthalála után, harmadnapra feltámadt, keresztény vagy, ha nem, akkor nincs hited, akkor legfeljebb kulturális örökség számodra a kereszténység – üzeni a híres dán filozófus, Kierkegaard.
És valóban a mai napig ez a legfontosabb kérdés, hogy képesek vagyunk-e elhinni, Jézus meghalt és feltámadt. Képesek vagyunk-e elhinni, hogy az Isten elküldte hozzánk az egyszülött fiát, aki megszabadított bennünket az eredendő bűntől… A régi ikonokon sokszor feltűnik, hogy Golgota hegy gyomrában csontok találhatóak. A hegy tetején pedig Krisztus keresztje áll. A csontok az első emberé, Ádámé. A kereszt pedig, ahol befejezi földi pályafutását Jézus, egyszerre jelenti az írások beteljesülést és a győzedelmet a halál felett.
„Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal halált és a sírban lévőknek életet ajándékozott" – éneklik a görögkatolikusok húsvét vasárnapról, hétfőre virradó éjszakán, miközben megszólalnak a harangok.
A világtörténelem, az általunk ismert univerzum legnagyobb misztériuma ez. A legnagyobb győzelem és a legnagyobb feladvány a ma emberének és hitének. Képes vagy felfogni, megérteni, elhinni, hogy ott, akkor legyőzte halállal a halált?
A csodát azonban, kegyetlen végjáték előzte meg. Ki ne ismerné a történetet? A szamárháton való bevonulástól, a Júdás árulásig és a kegyetlen passióig… Ki ne ismerné a nagyheti, megrendítő forgatókönyvet? Ki ne képzelte volna már el az utolsó vacsorát, főként az után, hogy Leonardo híres freskóját nézegette? Hány és hány filmben, festményen, írásban idézték már fel, hogy mi történt akkor Jeruzsálemben…
Idén Máriapócson, a felfoghatatlan, a döbbenetes bemutatására készülnek a görögkatolikusok. Élő szereplőkkel, minden eddiginél érzékletesebb módon mutatják majd be a passió stációit. Minden eddiginél nagyobb készülődéssel, alapossággal és izgalommal.
Április 19-én, nagypénteken, 15:00 órától minden érdeklődőt várnak a dél-nyírségi kisvárosba, a csodák városába, hogy saját szemükkel lássák a passiót, hogy átéljék, az élő szereplők segítségével megéljék, felfogják: Jézus értünk adta életét.
Talán soha nem lesznek még ennyire hasonlatosak Máriapócs terei, utcái a Via Dolorosához, mint idén Nagypénteken. Talán soha nem lesz még ennyire megrendítő, ennyire érzékletes a bemutató. A hívőknek a kötelező, mindenki másnak különösen ajánlott.
Találkozzunk Nagypénteken, a csodák városában, Máriapócson!
Kutyatej nevet az ablak alatt, viacolor sárga utak indulnak a szívek felé. Ma reggel úgy ébredtem Óz vagyok, nagyon nagyot varázsolok; kékből, zöldből, sárgából. Simán behozom a házba a céda tavaszt. Ha itt lennél még fel sem ébrednél, egy szeretlek csókot adnék a cseresznye szádra. Vasárnap illatú reggel, a kávé a legnagyobb cinkos. Merre vagy? Merre vittek a tegnapok, hol vagyok, ha hallgatok? Egész éjjel sárkányszíveket paníroztam. Egész éjjel apró rákokat pucoltam, hátha megjössz. Hátha éhes vagy. Hátha. Borom is van, remek. A világ ideges, a világ épp most kap sérvet, a világ éppen nem érthet, de mi szigetet építünk. Sajátot. Sós víz lesz körötte és jó nagy sziklák, hogy kéz a kézben ugráljunk a vízbe. Saját halak, saját rákok, saját vízbe, saját tintahalat látok.
Mit őriznél, mit vinnél magadra, ha nagy fehér hajó csábítana? Jóképű, fiatal kapitány fogná a barnára sült kezed?Egy fejre ejtett kókuszdió, igazán kijózanító. Jön a száz év magány, meg a nagy szomorkás zenék évszaka, így lesz hideg minden éjszaka… Vajon van-e retúr csónak, fregatt, hajó, úgy lenne jó. És most jövök rá, hogy elvittél magaddal, csak valami sötét szekrény mélyére dobtál, s rám mordultál; a szív vazze, nem raktár…
Becsengetnek a tavaszi álmok, az ágyban fekve messze járok, és csokorba gyűjtöm a napfénytől vak vágyat, egykedvűen bevetem az ágyat, rossz lábbal bicegek, a ház felett ezer madár csicsereg. Odafent, jó magasan derült az ég, vagy csak hozzám járnak a sírós fellegek?
Aztán jönnek az egyszerű sorok. Piritós. Kávé. Zene. Szövegek írják az életem és megrendeltem már az új hitem, csak még nincs legyártva. Még nincs. Várólistákon kiábrándult emberek. Ennyi kívánságot feldolgozni sem lehet. Állunk. Sorban. Várunk…
Valaki nyomja a gombot. Piros-zöld nyilak ébrednek. Egy liftben a mennyország felé… Kopogtat. Még senki, semmi. Kopogtat. Kitartó egy róka. Most éppen búzamezőkről, és minimál tűzhányókról tart majd remek előadást…
Vannak napok, amikor elég egyetlen gitár. Vannak napok, amikor négykézláb és most szó szerint tessék érteni is elmész, mert a megporosodott lélek, meg a megkérgesedett szív kérlelnek: kellene valami, ami még szent, ami még tiszta, ami még azért elég jól szól.
És Járai Márk jól szólt. A WalkStreet (egykori Árkádia) gyorsan alakult át kamara méretű koncertteremmé. Egy akusztikus gitár, slágerek és fröccs. Ülünk a dobogón és mosolygunk. Finom rezgések, ismerős dalok, váratlan katarzisok. És andalító boldogság. Márk visz minket. 60 perc alatt kafa kis repertoárból dolgozik. Van itt minden; szívbe markoló érzések, dinamikus rock és vidám egyveleg a 90-es évek legnagyobb és legbanálisabb slágereiből is.
Török Laci a Lesz-Feszt, fesztiváligazgatója szervezte az estét. A WalkStreet megtelt hanggal, akusztikus zenével, élettel. Márk rendkívül karakteres, egyedi hangja pedig egyfajta előlegként szolgált, hogy a júliusban a Halott Pénz koncertre, Kisvárdára kötelező lesz jegyet váltani.
A nyíregyházi akusztikus kóstoló pedig pontos látleletet adott arról, hogy miért ennyire népszerű a Halott Pénz. Nekem a szív, a profizmus és az alázat tűnt fel. Köszi Márk, ez most jól esett!
Töredelmes leszek. Tört bokával, tört számokon, tört életet élek. Mondhatnám ez maga a törtelék. Vagy maga a személyes, tragikomikus történelem. Letört, eltört, megtört, széttört, áttört, kitört, feltört… A történés rémálom, a törtetés most elmarad. Elcsendesített törtető vagyok. Törött vágyak köpőcsészéje. Hol eltört, ott leszel erősebb, és köszörülném a csorbát sebtében, de az idő nagyobb, bőszebb hatalom. Ö dönt tört kérdések hegesztéséről. Csont nélkül sem lenne jobb. Szilárd váz kell nehéz időkben, stabil boka. Egy tört lábú Boka a grundot sem lett volna képes megvédeni.
Ó aki csontra vesz fel inget, jéggel veri meg szemeinket. Vert hadunk csonthalmain pedig fals a győzedelmi ének. Csontváry magányos cédrusa, viharral zúgó, tördelő szélben. Csontkovácsok kalapálnak nekem kopp, kopp, kopp hét patkót.
Törékeny szívek között törhetetlen törmelék a magányom. Töredezett sorok ezek, mert csak töröm a szerelmet, ahogy kenyeret, utat, s közben engem a frász, a nyavalya törve bágyaszt.
Számold markodba ezt a töredéket, aki lettem, ments meg, vigyél haza, légy mint régész, ki letűnt korok hű őrzője, ki tudja rakni életünk legszebb, legboldogabb perceit. Együtt… A tengervíz, a tengerpart, egy merülés emléke és egy szekrényben alvó búvárszemüveg, mind jobb időkre szánt gyógyszer, kivár.
