Fáj, ahogy az árboc csikorog a feje felett. A lelkiismeret-furdalás, rühek a bőre alatt. Mint megtetvesedett otthontalan vakarja patyolat fejbőrét. Ül az árboc alatt, nézi a távolt, a mozdulatlan tengeren mintha Calypso jönne felé… Arany hajával könnyű szél cicáz… Megoldja tunikája övét… Messzire röppen a ruha, és énekel; méz. Torka szomjas, ínye húst kíván…
Kulacsából vizet löttyint a tenyerébe, tarkójához ér… Ekkor porcelánkezek érintik a vállát és rozmaring illatú, barna hajtincsek cirógatják kicserepesedett ajkait… Nauszikaa…
Sóhajt, az árboc recseg, a tenger mozdulatlan, a nap mit sem törődik, hogy ott lent egy testből egyre gyorsabban párolog az élet…
Mindig más tengerre kívántam, mindig más szigetre. Hol otthont találtam, csak romboltam, hol gyermeket nemzettem volna, kinevettem a hűséget, gúnyoltam apákat és anyákat. Mindig más nőt akartam ölelni, mindig más csókja égetett. Hol kenyérrel kínáltak, húst akartam, hol ülni lehetett, feküdni vágytam. Hol egyet adtak, 10-re alkudtam. Mi megvolt kifolyt a kezem közül, mert csak azt dicsértem, mi akkor nem lehetett enyém… Most itt ülök, fejem felett szúrágta, nyikorgó vitorlával. Egyedül egy bolond hajó fedélzetén. Mögöttem szigetek, hová nincs visszaút… Előttem sötét fellegek, vihar… És azon túl, talán remény…
Dicsérd magad, holnap úgysem emlékeznek rá, ki dicsért…
Ismét jön a kérdés, mint valami őrületbe kergető lelkiismeret furdalás; ki vagyok én? A nyírbátori kislegény, aki a sorompón túlról indult, hogy megtalálja a világot, ahol igazán otthon érzi majd magát. Csupa „nemtudom”, „nemértem” a lelkem. Mint rikító rézpetúniák, gömböc begóniák, liánként csüngő futómályvák… vajon ki elől fut a mályva, kinek trombitál a petúnia, kinek szép a földgömb-begónia?
A génekből feltörő ősi ösztön csodákra képes…
Süket az univerzum. Süket mint Ő… Ő, akinek régóta kimondhatatlan a neve. Terra incognita. Akinek mindent szabad és mindent megtilthat. Aki szájzárat rakhat az ajkaimra, aki átszúrhatja a nyelvem, akinek árnyéka régóta beleégett a szívembe…
Papnak lenni volna jó… Papnak, akinek munka az isten… Kötelező feladat Jézus. Nem így hébe-hóba katolikus, mint én. Nem így hébe-hóba rogyni térdre és könyörögni, mint én teszem… Nem így nagy ritkán ülni a képzeletbeli zongorához és érni az elefántcsonthoz. Nem így néha-néha énekelni, nézni az ég felé…
Írónak volna jó, nagy írónak, aki úgy szövi a mesét, mint szorgos kéz életünk fonalát…
Tavak mélyén, mocsarak közepén, a tenger alján, az óceán legmélyebb gyomrában, barlangok végén, honnan nincs visszaút, ott van megírva mi lesz a holnapom. Ott lesz megírva, mikor látom csipkézett partjaid Kefalónia… Mennék, mennék haza, hív az otthon, a kék fehér zászlók, a sós hullámok… Hívnak a kabócák, a szikkadt olajbogyók… Hívnak a gének, a távoli rokonok… Hív az íz, a fény, a nedves sziklák…
Vers lettem, csodaszarvas fiú, vadász és vad… Nemes… Kifinomult… Marhaság... Könnycseppek rezegnek a szemem sarkában… Folyik valami a szívemből, meglehet vér. Leterített az ódon szerelem és már régóta rokkant vagyok…
Buczó Balázs egyik reggel megmutatta a Balkán Fanatik friss muzsikáját, a Ha te tudnád című nótát… Itten megtekinthető… A hallgassuk meg még 10-szer kategória… Ellenben én mégsem ezt tartom csúcsnak, hanem az eredetijét… Herczku Ágival és a Nikola Parovékkal… Még a szövegét is idevésem, megéri végigolvasni… Istenem, hányszor érez ilyet az ember életében… Önreflexiók… Olyan ez, mikor lábat amputálnak és a pácines arról számol be, viszket a nem létező lábfeje… Nesze neked vakard a megrágott, szuvas, odvas szíved… Az a jó ebben, hogy nemcsak nekem fáj…
Ha te tudnád, amit én. Ha te tudnád, amit én.
Ha te tudnád, amit én. Ha te tudnád, amit én,
ki babája vagyok én.
Ha te tudnád, amit én, te is sírnál, nem csak én.
Mert te is sírnál, nem csak én, keservesebben, mint én.
Egyik utcán kikerüllek, a másikon megölellek.
Egyik utcán kikerüllek, a másikon megölellek.
Mert kit a szerelem körülfog, nem kell annak semmi dolog.
Kit a szerelem körülfog, nem kell annak semmi dolog.
Magas hegyről foly a víz, magas hegyről foly a víz.
Magas hegyről foly a víz, magas hegyről foly a víz,
rózsám bennem már ne bízz.
Ha bízol is, mind hiába, mert szívemtől el vagy zárva.
Ha bízol is, mind hiába, mert szívemtől el vagy zárva.
Úgy el vagy szívemtől zárva, úgy el vagy szívemtől zárva.
Úgy el vagy szívemtől zárva, úgy el vagy szívemtől zárva,
mint szép gúnya a ládába.
A szép gúnya szellő nélkül, s az én szívem tied nélkül.
A szép gúnya szellő nélkül, s az én szívem tied nélkül.
Megyek az autóval. Vezetek. Mondja az aszfalt monoton mondókáját. Arcomon táncol a napfény. Lehúzom az ablakot. Kiteszem a kezem, mint gyerekkoromban repülőset játszom. Ha vízszintesen tartom karom, akkor könnyen fúrja a kézrepülő magát a végtelenbe, ha ellenben a tenyerem mutatom, akkor hirtelen ki akarja tépni a karom…
Beérek az egyik faluba… Nézem a hőségtől nyöszörgő házakat, embereket. Csak a virágok dalolnak, csak a fák hajladoznak, a hosszú egyenes végén pedig már párolog, elpárolog az út… Megremeg és vége lesz… Lassítok.
A házakat bámulom. Az ereszek alatt csúnya „nyilon-csíkok” lengedeznek. Borzasztóak. Hamar rádöbbenek a fecskék ellen biggyesztették ki. Elszomorodom. Kinek ártottak a fecskék?
Amikor még kölyökkutya voltam, Apagyon dicsőségnek számított, ha egy fecskepár úgy döntött, az egyik ház ereszét választja otthonának. Dicsőség volt és öröm, mert azon a portán kevesebb volt a légy és egyéb rovar. Boldogság volt, mert csivitelésük a legszebb nóták közé tartozott. Nagyiéknál egy pár a kamrában lakott egy pedig a tehénólban. Szerettük őket. Amikor a Kállói út villanydrótján csapatosan összegyűltek, tudtam rövidesen vége nyárnak és kezdődik az iskola. Jövőre majd újra jönnek. Fészket raknak, fiókát nevelnek, velünk együtt élnek áprilistól, szeptemberig… Meg tudtam, jövőre újra lesz nyár, fürdés, vakáció, mert hozzák magukkal a fecskék…
Most szomorú vagyok… Alig látok fecskét, zizegő csúnya nyiloncsíkokat annál többet… Jövőre nem is lesz nyár?
1985-ben lettem végérvényesen a Popkultúra állampolgára. Tudom, hogy ide kellene applikálni néhány fontosabb, korábbi mérföldkövet is. A Dolly- Roll Vakáció című albumát. A Neotontól a Pago - Pago lemezt vagy éppen Szikora Robi csikidam világát. Sőt nem szabad megfeledkezni Komár Laci bácsi Halványkék szeméről sem… A pop-kulturális integrációm, a pop világától való függőségem és minden olyan kompetenciám, amely a 80-as évek girbe-gurba bombasztikusan individualizált, de távolabbról nézve nagyon is uniformizált világában elkormányzott, egy jól körülírható, meghatározható ajándékozási aktushoz köthető.
A kedvenc unokatesóm, Németh Andrea, leánykori nevén B. Andrea, mielőtt végképp az NSZK-ba költözött, a halb deutsch, halb ungarisch férjéhez, eljött hozzánk és otthagyott egy fantasztikus passzportot a pop, akkor misztikusnak tűnő, homályos, távoli világába. Mit tudtam én akkor, hogy az „apa szobájában” található űrkorszakot idéző, narancssárga forgószék épp annyira a popkultúra része, mint a kék- fehér mettlachi a fürdőszobában, vagy éppen a bakelitből dizájnolt NDK hajszárító.
Az ajándék nem volt más, mint Jacko életművének egyik fontos állomása, a USA for Africa album. Gyengébbek kedvéért a We are the world…
Side one
USA for Africa - "We Are the World" (Michael Jackson, Lionel Richie) – 7:02
Steve Perry - "If Only for the Moment, Girl" (Randy Goodrum, Steve Perry) – 3:44
The Pointer Sisters - "Just a Little Closer" (Robbie Nevil, M. Mueller) – 3:53
Bruce Springsteen & The E Street Band - "Trapped" (Jimmy Cliff) – 5:11
Side two
Northern Lights - "Tears Are Not Enough" (David Foster, Bryan Adams, Jim Vallance) – 4:21
Prince and the Revolution - "4 the Tears in Your Eyes" (Prince) – 2:45
Chicago - "Good for Nothing" (Richard Marx, Robert Lamm, David Foster) – 3:35
Tina Turner - "Total Control" (M. Davis, J. Jourard) – 3:38
Kenny Rogers - "A Little More Love" (T. Schuyler, F. Knobloch) – 2:54
Huey Lewis and the News - "Trouble in Paradise" (Huey Lewis, J. Colla) – 4:34
Nem lettem egyből rajongó. Nem lettem fanatikus. A nagy slágert persze sokszor meghallgattam. A többi előadó azonban ismeretlen volt, nem nagyon tudtam hová tenni őket. Aztán alattomosan jött a popvírus. Rockba burkolódzott. Mert az albumról a PIÁLAFÖLD mellett Springsteen Trapped-ja és a rocknagyi előadásában a Total Control tetszett a legjobban. Aztán idővel Anditól kaptam egy Bad albumot. Ő állította, hogy a Thriller sokkal jobb volt, nekem mégis ez lett az egyik non plus ultra. Sercegett a bakelit és megbabonázva hallgattam a Zenét. A Dirty Diana és a Smooth Criminal volt a kedvencem.
1989-ben Stendhal mellett, ahol az Elba vize már szépen lelassul, a 30 méteres fenyők alatt egy kellemes úttörőtáborban nyaralhattam. Vittük a Változás Szelét, nem álltunk vigyázba, amikor félárbocra eresztették a magyar zászlót Kádár halála miatt. Köpködtük a baráti és szovjet gyerekeket és a zuhanyzóban együtt fikáztuk az NDK-ás fiatalokkal a szocializmust. Láttuk a „Falat” és szörnyülködve fogtuk fel életünkben először, mit is jelent a hidegháború, a kettészelt Európa… Csak egy Natasa nevű szovjet úttörőlányka enyhítette a kapitalizmus vírusától lázas testünket. Szőke hajában a piros masni mágnesként vonzott bennünket, elvarázsolt erősen pirosítózott tizenéves, formás pofija és a blúza alatt ringatózó, mellétartót még hírből sem ismerő fantasztikusan hatalmas keble. Érte még a gyalázott szovjet részlegbe is bemerészkedtünk, és gyatra nyelvtudásunkat előszedve igyekeztünk a közelébe férkőzni. Miután két szovjet úttörőpajtást csúnyán megvertünk, egy borzasztó tanárnő állta az utunkat, aki negédesen kérdezte meg, mi a fenét keresünk náluk. Mi elmondtuk, honnan jöttünk és hol lakunk, ez még ment is, de a végén már csak Natasa nevét tudtuk ismételgetni. A tanárnő mintha megsejtette volna a gyermeki kíváncsiságon túlmutató éppen bimbózó vágyainkat, bezárt maga mögött az ajtót és csak annyit mondott:
És ezzel kiutasított bennünket az épületből. Szóval ordítottuk a Dirty Dianát és a Smooth Criminalt, vonaglottunk a folyosón és fogdostuk a pöcörőnket, ahogy azt a Jacko klippekből láttuk. Vagányak voltunk. Talán ennek köszönhetjük, hogy Natasa helyett két csodálatos, 17 éves, mindenre képes NDK-ás lány vett minket kezelésbe. Itt és most is hálás vagyok Szonjának és Anjának, akik mélyreható szexuálpszichológiai ismereteket adtak át ingyen, bérmentve csupa élvezettel számunkra… Micsoda éjszakák voltak. Csókolózás, tapizás és megannyi gyönyör és kedvesség, melyről szólnom most illetlenség lenne… Csak Balassi tudott volna erről mesélni, midőn az Bécsi Zsuzsanna és kedves kikapós barátnője hasonló módon vezette be őt és barátját a gyönyörök kapuján.
És üvöltöttük a Dirty Dianát… Dianás cukorka nélkül, valahol Stendhal mellett… Az irodalmárok kedvéért mondom erről a városról kölcsönözte Henry Beyle a Vörös és fekete szerzője a nevét…
Aztán a Dirty Diana jutott eszembe akkor is, amikor Barna Gyuri bácsi megsejtve az éjjeli pajzánkodást, ránk verte az ajtót. Másnap a sárga földig lehordott bennünket. Álltunk a szobájában és a lelki terrorizmus minden eszközével igyekezett minket megalázni… A fejemben Jacko üvöltött és az idegeken végigszaladt a gitárszóló és a sziréna hangja… Come on!
A pucátokat a földbe kellene dugni! – ordította a tanár, aki félárbocra eresztette a magyar zászlót… Kádár halála miatt… Smooth criminal…
Aztán egyszer csak eljött hozzám a Liberian girl és minden megváltozott.
You came and you changed
My world
A love so brand new
Liberian girl . . .
You came and you changed
Me girl
A feeling so true
A 90-es években Jacko már mindennapos vendég volt, hol magnóban, hol lemezjátszón aztán a History idején már a CD formában is… ha nem szólt, hiányzott. Ha valahol nem hallottam, fura hiányérzetem támadt… King of the Pop… Tudom, csak egy nagy gyerek volt, akinek nem is volt gyerekkora. Mindegy… Azt hiszem egy újabb csodával lettünk szegényebbek, de egy újabb, színezhető, mesélhető legendával gazdagabbak.
Talán megérjük, hogy Pop-szentté avatják.. Nugodj békében, Királyom…
Nyúlós, ragacsos este lett. Túl paradigmán és szónoklaton. Nem, másképp mondom: egyszer volt, hol nem volt, még a portfólión és a bolognai folyamaton is túl. Sűrített ez a paradicsom... Tíz évvel ezelőtt még a múlt században, a Sóstói úton, a 112/b-ben éjjel égett a pilács és szólt a Hooligans-től az Én paradicsom. Egy szépreményű srác, szakdolgozatot körmölt és széles mosollyal várta az államvizsgát.
1999-ben szétesett a világ. Lett diplomám és lakásom, de elveszítettem a gyermekkorom. Hiába hívtak haza Bátorba nem mentem, maradtam a semmi ágán. És akkor hirtelen fontos lett, az addig csak lenézett pénz. Hirtelen fontos lett, az addig csak hetykén kinevetett siker. Ott állt az arcával a nagy ZPZs, magyar-német szakos „töröld ki a sehajod vele” oklevéllel és szenvedett. Kereste a helyét, kereste a helyet, ahol rászakad a nagy lóvé, a megbecsülés, ismertség és reputáció.
Fárasztó németórák, unalmas délutánok… Másfél évig nem is léteztem. Volt ott pedig próbálkozás. Iskolaszövetkezet megyei vezetője, sofőrködés és cigibiznisz Ausztriában, aztán tanárkodás Pazonyban. Néhány hónap múlva pedig főállás a tv-ben két tízezressel többért mint az iskolai kereset. Ebben az évben kezdtem el az államigazgatásit. 2000 a kerek esztendő. Micsoda év. Micsoda éjszakák. Csak gondoltunk egyet és a régi banda leugrott a Velencei tó mellé. Sipiék hétvégi házába. Szinte egész éjjel hajtottuk a Toyotát. Aki nem vezetett, ivott. Még csak Füzesabonyig volt pálya. Át Pesten és Fehérváron üvöltöttünk a lehúzott ablakokból. Töki, Petke, Sipi, Maris, Gyula… Egy evvél korábban még együtt fürödtünk a Tiszában. Államvizsga előtt. Borozás 3 pincében, aztán mámoros úszkálás a Tiszában. Pucéran a híd alatt. Az autók dudáltak, a tisztes asszonyok, csíkos szatyrokkal a kezükben csóválták a fejük.
Sipivel átúsztuk a Tiszát. A túlparton kiszálltunk a vízből, a nagy parkolónál. Szemérmetlenül, pucéran. Az alkohol hajtott bennünket. Alig bírtunk úszni a nagy sodrásban. Kérdeztem Sipitől;
-Pöcörő, bírod még?
-Nem leszek én Fókusz áldozat! – fröcskölte, mert a szája alig látszott ki a vízből. Irgalmatlanul nevettünk. A víz barátságosan ölelt minket, vigyázott ránk.
Ez jutott eszembe, amikor ma beléptem a Nyíregyházi Főiskola 354-es tantermébe, hogy megvédjem a portfólióm. Ez járt a fejemben. Master tanár lettem. Na puff neki… A doktorandusz, az talán… Az lenne valami… Még alszom rá egyet… De máris tudom, mi lesz a válasz…
ui: a ma esti műsorra nem vagyok büszke... Tegnap éjjel mégsem a Shamrock-ban kellett volna készülnöm, éjjel egyig...-))) Na de a lajosmizseiek legyen büszkék a Gusto nevű pálinkafőzdére...
1989. június 16-án 12 és fél évesen otthon a csíkos ülőgarnitúrán néztem végig Nagy Imre és társai (Gimes Miklós (1917-58), Maléter Pál (1917-58), Szilágyi József (1917-58) és Losonczy Géza (1917-57) újratemetését. Takács Péter ma azt mondta nekem: fiatal barátom nem volt ott semmilyen újratemetés. Az volt "a temetés" , az első, ott 89-ben, mert az első alkalomkor csak elkaparták őket. Ha arra gondolok, hogy az ártatlanul kivégzett, mártírhalált halt Nagy Imre 3 évig arccal lefelé, összedrótozott kátránypapírba feküdt a börtön sétálóudvarán és csak 1961-ben szállították át az Új Köztemető 301-es parcellájába, megborzongok. A bicska kinyílik a zsebembe és azt kérdezem: hát hol volt az igazság. Sőt az kérdezem, hol van most az igazság? Hol lesz holnap?
Azt kérdezem, hol van az a nemzet, amely kigyógyulva egy komoly gerincsérvből, némi fizikoterápiával, de önakaratából állt talpra? Hol van ez a nemzet? Hol van az az ország, amely képes volt magára vonni a világ figyelmét?Hol van az az ország, amely Barcelonában, a rendszerváltás után alig két évvel, 1992-ben 11 arannyal a legjobb 10 között 8. helyen végezett a ranglistán? Hol vannak az álmok és vágyak? Hol vannak a bátrak, a merészek? Hol vannak a hősök és a lovagok?
Hol vagyok én? Fulladozom ebben az álmos, édeskésen szúrós pisiszagú multikultiban. Kínai kaját eszem és a kedvenc regényeim letöltöm az internetről. Le se szakad a fülemről a mobiltelefon, nem tudok autó nélkül élni. Egyperces híreket gyártok, ejszével. A csendhez lopom az időt, rohanok, hízok és fogyókúrázom, mint a yo-yo. Bolond menetelés lett az életünk. Van hitelem, szép lakásom, vannak nyomasztó álmaim és bőrszíjas kronográfom… Van 3 állandóan zavaró mobilom, garázsom és féltett állásom. Hidromasszázs kádban fürdöm, mégis piszkosnak érzem magam.
Még mindig az kérdezem, hol vagyok én, ki vagyok én? Hol van az a fiú, aki levelet ír Ladik Katalinnak az ÉS-be, és aki magán kívül olvassa saját sorait az újság hasábjain. Ki vagyok én? 32 évesen? A krisztusi keresztút táján.
Hétvégén Dombrádon jártam. Madárdalárda ébresztett. Nem is kívántam haza. Maradni ott a zöldben, átváltozni. Metamorfosis Domradiana. Rajta csodafiú-szarvas! Rajta! Ha szőr hát legyen szőr, ha szarv, hát legyen szarv. Átváltozni és neki az erdőnek, neki a világnak. Bujdosni, ősszel bőgni és áfonyadzsem mellett végezni egy ezüsttálon. Inkább legyek büszke étek, mint senyvedő hamu és értéktelen por.
Kelj fel és járj! Emlékezz! Volt olyan telefon, amitől hirtelen fordult a világ! Volt olyan mondat, amitől szebbé vált a fagyott pusztaság. Emlékezz, volt könnycsepp, ami elmosta bűnöket, elmosott mindent és volt olyan erőfeszítés, amely látványos eredményt hozott. Emlékezz milyen csúnya hernyóból lesznek a Vanessa-lepkék…
Csak egy gitár szól bennem. Lassú szomorú bossanova, egy álmos akkord. I
tt a nyár, a legnagyobb úr. Itt a nyár, a te nyarad…
Torkomig ömlik néha az életvágy…
Adj uram enni… Még most is kér a néped…
ui: a csíkos ülőgarnitúrát állítólag a szegedi börtön lakói gyártották...
ui2: ezen a csíkos garnitúrán készült Kodácsi nagyapámról egy fotó, az utolsók közül...
…avagy a mesebeli legkisebb királyfi még az india Vágóputyu bácsit is leiskolázza, mert amor omnia vincit, az államvizsga meg úgyis megvár…
Hallgatom A. Rahman bácsi szférikus filmzenéjét (Latika’s theme) és közben körbeutazom a földet. Álmodozom, ahelyett, hogy az államvizsgával foglalkoznék és keményen magolnék, tanulnék. Tinó vagyok és közben azt képzelem lehet erőlködés ökör belőlem… Egyszerűen úgy vagyok ezzel a vizsgával, mint Jamal Malik, akit hiába próbál megtéveszteni az indiai „vágópistabácsi”, azzal, hogy hülyeséget lehel a tükörre, a vak szerelmet , vakvégzetet, meg isten tudja mit, egyszerűen lehetetlen megtéveszteni. It’s written, intézéi el a sokmillió dolláros sikerfilm végén Boyle bácsi egyetlen vállrándítással és bennem feldereng mindaz, amit a holizmusról, determinizmusról, vallásról és nyelvészetről megtanultam.
Amiről nem lehet beszélni, hallgatni kell – tudom, Herr Wittgenstein ólomként öntötte a fülembe. Egy évig próbáltam kimondani a kimondhatatlant. Pedig csak annyit kellett volna írni: van, amit nem gyógyít meg az idő sem. És nem is tudja kezelni. Mert eleven, mert fáj, mert, aki egyszer is az életben a lelked részévé tud válni, azt végleg soha nem tudod elereszteni. Azt a valaki (Ő) itt ég, ott fáj a csücsökben. Ettől lesz „személyes” ez a névmás. Mert csak reménykedsz, hogy a az első szám harmadik személyből egy varázsütéssel többes szám első személlyé válik.
Ő ránt magával a mennyországba. Ő lesz, az aki gyökeret ereszt, hajtást hoz ás virágba borul. A virág neve „Mi”. Ahogy ezt Jamal is végig hitte a filmben.
Pokolba veled fájdalom. Pokolba veletek birtokos névmások. Tűzbe veled „enyém… Tied, övé… Elaprózott birtokszerkezet. Vagy csak tényközlés: Szemantikai, morfológiai és ne haragudjon meg senki, de szemiotikai kérdés.
Kezdetben volt az ige. Mostanság pedig inkább Inarritu bácsi filmjei; Korcs szerelmek, Babel, meg Santaolalla melankolikus zenéje. Hogy aztán Boyle bácsi, aki nálam a Trainspottinggal ( na meg az utána következő, kevésbé kultikus, de számomra kedves ópuszokkal, mint a Napfény és a 28 nappal későbbel) végképp letette nálam a névjegyét.
Szóval jött Boyle bácsi és megrázott. Jött és a nagy lapostévén keresztül üzent nekem. Mielőtt még végképp belefulladtam volna a tespedtségbe, a tételek súlyába. Üzent, hogy ne félj pici fiú. Jön majd Jamal, aki lehetsz Te is, és jön a te Latikád. Mert ott van a szerelem ereje, meg egyébként is így van megírva! Ne félj, ne rettegj. Nem lehet tudni, melyik húsevő virág a te végezted. Nem lehet tudni, melyik az a lány a milliárd csillag közül. Melyik hoz sajgó sebedre gyógyszert. Melyik ajándékoz meg egy lélekkutyával, amely örökké hű és kitartó marad.
Jamal szurkoltam neked, azaz igazából magamnak szurkoltam. Vagy inkább magunknak, mert úgy érzem éppúgy válságba kerültünk te is én is, mindannyian, mint őseink a múlt század végén…
Észrevettétek, mióta elhittük az isten meghalt, amióta azt prédikáljuk a tudomány a gyógyír minden fájdalmunkra, azóta csak tévelygünk? Észrevettétek, mióta nincs alázat, nincs tisztes haszon, csak a gőg és szabadrablás uralkodik, azóta Indiáig kell menni egy jó meséért?
Észrevettétek? Vagy vakok vagytok és kövér gázt adva, üveghangú motorokkal robogtok el a szerelem, a boldogság, a jövőt magukban hordozó gyermekek mellett.
A slumdog millionaire, a beszáradt csipás szemeket feszegeti. Furcsa, de szeretnivaló hőst kerít nekünk. Egy moszlim indiait. (A moszlimok aránya 12% a szubkontinensnyi országban.) Egy srácot, aki a kedvenc filmsztárja aláírásáért, még azt is vállalja, hogy a pottyantós budi lukján kiugorva megmártózik a kakikban. Mi magyarok úgy mondanánk: szart evett gyerekkorában. Szó szerint, hogy ezzel a rajongással végképp elnyerje a szerencse kegyét és Latika kezét.
Valahol túl a szivárványon, ilyen meséket regélnek az angyalok. Valahol túl a felhők felett, ilyen mesékkel tanítják a fiatalokat, hűségre, kitartásra. Ilyen meséken mosolyognak az égiek és nagyot sóhajtva, irigylik az embert halandóságáért és csöndben nyugtázzák; mégiscsak nagy az isten kegyelme, aki ekkora könyörületben fürösztötte meg, egyébként szánni való és esendő teremtményét.
Majd jönnek az okosok és kitalálják: ez giccs. Jó, elismerem, van benne giccs. Boyle helyenként elveti a sulykot. Van benne csöpögés, van benne könnyvadászat. De van benne szorongó ajkakat bontó nevetés, véres valóság és társadalomkritika. Vannak benne kiváló színészek, jó történet. Kiváló mese.
Az vesse Boyle-ra az első követ, aki sose szerette a meséket…
Indulj el egy úton… Én is egy másikon. Hol egymást találjuk…
Találunk-e bármit? Vagy igaza lesz Madácsi tanárnőnek, minden egyedüli gyermek bolond.
Egymásra talált bennem a gnosztikus és az agnosztikus. Az imámban már nincsen úr, nincsenek tulajdonnevek. Az imámban már csak igék lelhetőek fel, esetleg néhány főnévi, melléknévi igenév. Ragozd… Zéró morfémák sétálnak az úton, a popperi úton, a sauli úton, ahol a hetedik ajtó mindig és mindig zárva marad.
Ott lapulok, ott lapul a legbelső „én”, ott kuporog. Tudat alatt pici házban, öngyilkos ösztön egymagában. Ott tengődik, ahol a vágyak árnyak, a remény epe. Ott züllik, ott fullad bele a nagy önsajnálat mozdulatlan vízébe.
Ez a királynők éjszakája. Koreografált könnyek, örömök és jajgatások, a lúdtalpas királynők éjszakája. Közben MacSerdült Orsolya, Nyíregyháza három lánya pedig a vesztesek között zokoghat.
Ma délelőtt még szemben ülve a jó szándékú Venter tanár úrral és arról hadováltam, hogy mit is okoz a szakmában az elnőiesedés. Aztán elolvastam Tisza Kata - http://tiszakata.blog.nlcafe.hu - bejegyzését. Thaiföldön nevelgeti a gyermekét, olvas és ír… Mintha a házon kívül lenne, pedig a ház mi vagyunk, magunk, közösen magyarok. Mi lennénk a tégla, a hazaszeretetünk a habarcs. Az idősebbek az alap, a megválasztott politikai elit pedig a cserepes tető. Elméletben ez a ház lakható, élhető és még szép is. A gyakorlatban most egy fabatkát, egy lyukas garast sem ér. Vagy ha nem ilyen elcsépelt fogalmakkal kívánok élni, hanem valami frissebbel, azt mondanám annyit sem ér, hogy a szűzlányok egyetlen könnycseppet is hullajtsanak érte.
Tudom menni előre nem is olyan nehéz. Nem kell hallani, beszélni, érezni. Nem kell előzékenységet erőltetni a megkergült könyökünkre és nem kell úgy tennünk, mintha nem egy nyírségi disznóparéj tövében láttunk volna napvilágot. Nem kéne a diplomák a szép szavak olvadékony sminkje mögé bújnunk. Nem kell csókolni, ha nem csókálló a képünk. Nem kell mesélni, ha zavarba jövünk attól, hogy a jó, a legkisebb (egyéni vállalkozó) fiú, a csillagszemű, de nincstelen juhász mindig elnyeri a buta, de gazdag királylány kegyét, kezét, hitelmentes (örök)lakását.
Vissza kellene hozni a nyarakat a kilencvenes évekből. Vissza kellene hozni azokat a nyarakat. Sőt visszahozni a forró, nyírbátori, strandos délutánokat a nyolcvanas évekből, amikor a hangszórókból még a Modern Talking, a Dolly Roll, a Bad Boys Blue és B. Tóth László recsegett.
Visszahozni néhány nagyon is illékony érzést, amelyek valahol, valamikor elvesztek a nagy sietségben. Visszahozni a balatoni nyarakat, a paprikás lisztben újjáéledő főnix-hekket, kovászos uborkával. A Sió angolnáktól hemzsegő vízét. Vissza a tüszős mandulagyulladásos gyermekkort. A 12 éves fiút, aki a születésnapján elsírta a mamájának magát, mert nem akart felnőni.
Hát nem nőtt fel. Most 32 éves és még mindig nem sikerült neki. Madártejről álmodik. Madártejről, amit egy jól körberajzolt lány főz neki…
Azt hiszem egy nagy szerelem jól illusztrálná az életem… Aztán egy nagy lakomán (lagzin) megenném az összes addig gondozott (vad)vágyam. Beletöltenénk a lakodalmas „ujjnyi” káposztákba, töltikébe. Beletöltenénk, és együtt zabálnánk ki magunkból. Együtt kirágni a világból, együtt tenni rá tejfölt, együtt törni meg a frissen sült, bátori rozskenyeret.
Lakodalom van a mi utcánkba… Lakodalom. És aztán a nászéjszakán megcsinálni az örököst. A fiút vagy lányt, aki újra felteszi majd a kérdést:
-Apa! Mi az értelme? Tudod, ennek az egésznek? Mi az értelme? Apa! Mondd már meg kérlek! Vagy ha te nem… Valaki mondja meg, milyen az élet? És ha ilyen, miért ilyen?
Pós Anitával egyik délután otthagytuk a mindig idegbeteg szerkesztőséget és azt kiáltottuk; most gyertek szabadmellű endorfinok, fagyizni fogunk! Eldöntöttük, egyszerűen magasból tojunk a munkára, inkább belevetjük magunkat a fagyinyalás végtelennek tetsző élvezeteibe.
Így is lett. Határozottságunknak senki nem tudott és nem is akart ellenállni. Bár Anita először egy Müller Péter könyvet hajszolt a Korzóban. A felhajtásból végül csak két következtetést vontunk le. 1. A Sors egyszerűen fütyül Anita betűéhségére, mert sehol sem kapható a kötet. 2. Nyilvánvalóvá vált az a meghökkentő tény, a Libri könyvesház egyáltalán nincs jóban az Alexandra könyvkiadóval... Szóval könyv híján, kopogó szemekkel és a Pavlovi reflextől nedves ajkakkal tekintettünk végig a Korzó földszintjén a fagyihegységek, ínycsiklandozó ormain. A kelendőbb fajták a sok kanalazástól már úgy néztek ki, mint egy- egy meddőhányó, de ez a piciny esztétikai hiba nem tántorított el minket attól, hogy vegyünk magunknak néhány káprázatos gombócot.
Miközben olvasgattam a fantázianeveket, melyeket időnként fennhangon is kiejtettem, egy pillanatra elidőztem a Mon amour felirat előtt. Döbbenet. Ott állsz némán és egyszer csak megfagy a kavargó tömeg körülötted. Mint egy pillanatfelvételnél, egy fotón, minden statikussá válik. De tényleg, kiáltottam hirtelen felpörögve magamban; milyen íze lehet a szerelemnek, milyen íze lehet a szerelmemnek?
Radnóti még csak a csókokról írja, hogy hol méz, hol áfonya, de a szerelmet nem taglalja. Milyen íze van a szerelemnek, játszottam magamban és a meglepetéstől, a hirtelen jött kérdéstől egyszerűen megbénultam.
Lassan ébredezve, kicsit szédelegve kérdeztem meg a csinos, pultos lánytól: ne haragudj, milyen íze van a szerelemnek? És láss csodát, értette a kérdésem, mert annyit válaszolt hamiskásan mosolyogva: - Madártej…
-Madártej … - hümmögtem magamban. Na erre nem számítottál Zsoltikám!
-Én sem értem. Szerintem nem lehet a szerelem madártej ízű! – folytatta a lány és két mondattal leprolizta, megsemmisítette azt a zsenit, aki a madártej ízét a szerelemhez merte hasonlítani… - Egyszerűen hülye volt, aki ilyet kitalált! – fejezte be a mondatot.
Sokat sejtetően egymásra pillantottunk Anitával. Látva, hogy nincs miről beszélnünk, sietve kértünk a fagyihegyekből egy- egy merőkanálnyit és távoztunk a Korzóból. Már az utcán fogyasztva a finomságot, Anita ezt szürcsölte nekem:
-Igenis lehet a szerelemnek madártej íze! Sőt a szerelemnek csak madártej íze lehet! – szinte belelovalta magát a gondolatba. Majd sejtelmesen hozzáfűzte;
-Én az elmúlt héten négyszer főztem madártejet…
Bevallom, én kértem a Mon amour-ból és miközben nyaltam, pontosan tudtam, a szerelemnek madártej íze van. Sőt, fűztem hozzá, nemcsak a szerelemnek, az életnek is madártej íze van! Nagymamám a nehéz sérvműtétje után, néhány hete, pontosan ezt kért anyukámtól;
- Piri főzz, nekem egy kis madártejet!
Állítólag Pintye nagyapám a gyomorműtétje után cseresznyét kért jóapámtól… Cseresznyét… Aztán rövidesen meghalt… Ez is azt bizonyítja, az életnek és a szerelemnek madártej ízűnek kell lenni...
Mert a legszebb szerelmek, mindig egy picit föld, egy picit, édeskésen munka ízűek, pipacs ízűek, frissen sült búzakenyér ízűek. Mindig egy picit héjában főtt krumpli, húsvéti sonka, és leginkább sárga túró ízűek. Talán néha fokhagyma, néha füstölt szallonapörc ízűek. Rántott hús, csirkepaprikás, házi nokedlivel, juhtúrós sztrapacska, lapcsánka ízűek. Lecsó ízűek…Töltike ízűek. De leginkább és végképp madártej ízű a szerelem…
Valljatok hát szerelmet madártejjel, szerelmes testvéreim az úrban!-)))
