Indulj el egy úton… Én is egy másikon. Hol egymást találjuk…
Találunk-e bármit? Vagy igaza lesz Madácsi tanárnőnek, minden egyedüli gyermek bolond.
Egymásra talált bennem a gnosztikus és az agnosztikus. Az imámban már nincsen úr, nincsenek tulajdonnevek. Az imámban már csak igék lelhetőek fel, esetleg néhány főnévi, melléknévi igenév. Ragozd… Zéró morfémák sétálnak az úton, a popperi úton, a sauli úton, ahol a hetedik ajtó mindig és mindig zárva marad.
Ott lapulok, ott lapul a legbelső „én”, ott kuporog. Tudat alatt pici házban, öngyilkos ösztön egymagában. Ott tengődik, ahol a vágyak árnyak, a remény epe. Ott züllik, ott fullad bele a nagy önsajnálat mozdulatlan vízébe.
Ez a királynők éjszakája. Koreografált könnyek, örömök és jajgatások, a lúdtalpas királynők éjszakája. Közben MacSerdült Orsolya, Nyíregyháza három lánya pedig a vesztesek között zokoghat.
Ma délelőtt még szemben ülve a jó szándékú Venter tanár úrral és arról hadováltam, hogy mit is okoz a szakmában az elnőiesedés. Aztán elolvastam Tisza Kata - http://tiszakata.blog.nlcafe.hu - bejegyzését. Thaiföldön nevelgeti a gyermekét, olvas és ír… Mintha a házon kívül lenne, pedig a ház mi vagyunk, magunk, közösen magyarok. Mi lennénk a tégla, a hazaszeretetünk a habarcs. Az idősebbek az alap, a megválasztott politikai elit pedig a cserepes tető. Elméletben ez a ház lakható, élhető és még szép is. A gyakorlatban most egy fabatkát, egy lyukas garast sem ér. Vagy ha nem ilyen elcsépelt fogalmakkal kívánok élni, hanem valami frissebbel, azt mondanám annyit sem ér, hogy a szűzlányok egyetlen könnycseppet is hullajtsanak érte.
Tudom menni előre nem is olyan nehéz. Nem kell hallani, beszélni, érezni. Nem kell előzékenységet erőltetni a megkergült könyökünkre és nem kell úgy tennünk, mintha nem egy nyírségi disznóparéj tövében láttunk volna napvilágot. Nem kéne a diplomák a szép szavak olvadékony sminkje mögé bújnunk. Nem kell csókolni, ha nem csókálló a képünk. Nem kell mesélni, ha zavarba jövünk attól, hogy a jó, a legkisebb (egyéni vállalkozó) fiú, a csillagszemű, de nincstelen juhász mindig elnyeri a buta, de gazdag királylány kegyét, kezét, hitelmentes (örök)lakását.
Vissza kellene hozni a nyarakat a kilencvenes évekből. Vissza kellene hozni azokat a nyarakat. Sőt visszahozni a forró, nyírbátori, strandos délutánokat a nyolcvanas évekből, amikor a hangszórókból még a Modern Talking, a Dolly Roll, a Bad Boys Blue és B. Tóth László recsegett.
Visszahozni néhány nagyon is illékony érzést, amelyek valahol, valamikor elvesztek a nagy sietségben. Visszahozni a balatoni nyarakat, a paprikás lisztben újjáéledő főnix-hekket, kovászos uborkával. A Sió angolnáktól hemzsegő vízét. Vissza a tüszős mandulagyulladásos gyermekkort. A 12 éves fiút, aki a születésnapján elsírta a mamájának magát, mert nem akart felnőni.
Hát nem nőtt fel. Most 32 éves és még mindig nem sikerült neki. Madártejről álmodik. Madártejről, amit egy jól körberajzolt lány főz neki…
Azt hiszem egy nagy szerelem jól illusztrálná az életem… Aztán egy nagy lakomán (lagzin) megenném az összes addig gondozott (vad)vágyam. Beletöltenénk a lakodalmas „ujjnyi” káposztákba, töltikébe. Beletöltenénk, és együtt zabálnánk ki magunkból. Együtt kirágni a világból, együtt tenni rá tejfölt, együtt törni meg a frissen sült, bátori rozskenyeret.
Lakodalom van a mi utcánkba… Lakodalom. És aztán a nászéjszakán megcsinálni az örököst. A fiút vagy lányt, aki újra felteszi majd a kérdést:
- Apa! Mi az értelme? Tudod, ennek az egésznek? Mi az értelme? Apa! Mondd már meg kérlek! Vagy ha te nem… Valaki mondja meg, milyen az élet? És ha ilyen, miért ilyen?
