Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Félkészen

2009. szeptember 15. - Cardinalis

 

Így lesz a féreg isten
Miközben hegyeket forgat meg
Mint búgócsigák a hegyükön pörögnek
Fekete tejfogak vicsorognak
Méregzöld nádasok tövében
 
Valami szerelemfélét tépnek szerteszét
Szétfújja a szél
Bele a szemedbe, hunyorogsz
Látod a szerelem vakít…
 
Libatáp, húsdaráló
Tüdőből gyúrt hurka az élet…
Lemondok róla…
 
Ébredni, távoli kakukkszóra
Langyos mentatea,
Mint pirosló lányajak,
Meggy a kosárban
Madártej, egy rúd bourbon vanília…
 
Törjétek szét az összes órát!
Álljon meg a bolond idő…
Még nincs kész a szívem…
 

Mélymagyarok a volánnál

2009. szeptember 15. - Cardinalis

 

- rémálom
 
Szeptemberi zápor. Este hét után. Kinek áldás, kinek átok. A szolgálatban lévő rendőrök ilyenkor néznek össze, na, mindjárt kezdődik az őrület. Valóban. A Korányin a temetőnél fénysebességgel száguldanak az autók. A gyalogos láthatósági mellénye ragyog a fényszórók kereszttüzében, most úgy érzi, leléphet. Az autók lassítanak, a belső sávban közlekedő Seatos ezt nem veszi észre. Hajt, mint a meszes. Majd egyszer csak a pokolba nyomja a féket, mindhiába. Szinte abszurd, ahogy elgázolja a gyalogost. Mintha csak egy bábu lenne, hatalmasat koppan. Az autókból halálra dermedve szállnak ki az emberek. A baleset sérültjének combjából kiszakad egy darab. Ezen a napon már a második, akit vétlenül, itt ütnek el.
 
Beszélik, kellene ide valami, ami megzörgeti az autót, ami figyelmezteti a sofőrt, lassíts. Persze ez sem ártana, de talán elég lenne, ha egyszerűen mindenki betartaná a szabályokat és szigorúan 50-nel közlekedne. Vagy még annál is lassabban. Tegyük szívünkre a kezünket; mennyivel suhanunk, Nyíregyháza útjain?
 
-         kettős mérce
 
Egy ismerősöm a város elit negyedében vett házat. Nagyon büszke és elégedett. Egy éjjel mégis idegesen hívott fel és mindenféle hatóságok és karhatalmak telefonszáma felől érdeklődött. Álmosan visszakérdeztem, miért van rá szüksége.
 
-         Hát mi lenne, valami istenverte suhancok, őrülten száguldoznak az utcában, nem lehet tőlük még aludni sem. Fel akarom hívni a rendőrséget, ugyan már, itt miért nem mérnek. Az önkormányzatnak meg beolvasok, hogy azonnal tegyenek ide fekvő rendőrt, különben várhatják, hogy befizessem a súlyadót.
 
Mosolyogok, miközben hallgatom a kifakadást. Nem, nem vagyok kárörvendő. Csupán csak a bujkál bennem a kisördög;
 
-         Te figyelj már! Mennyivel is mentél a múltkor, éjjel a Család utcán, aztán meg a Négyes Huszárokon? És miért vonyít a gépd minden nap a Belső körúton? Szerinted ott nem szidják a felmenőidet, amikor az ólomlábad hozzáér a pedálhoz? Na, látod, oda kellene igazából fekvőrendőr, meg egy harmincas tábla, meg tiltás a teherautóknak, szigorú bírság, miegymás…
 
-         utálatos a kamionok
 
Parkoló kamion a Stadion utcában. Először azt hittem focizni jött a csóka, de nem. Egyszerűen itt stáborozott le éjszakára. Persze nem először. Pótkocsis szerelvény a Korányi-Spar parkolójában, a tulaj nagyon szeretheti ezt a szupermarketet, mert állandóan itt hagyja a nagy sast. Egy ponyvás pedig az István utca gödreit imádja, a szerencsétlen autósok legnagyobb bánatára.
 
M3-as ide vagy oda, a kamionok még mindig nagyon kedvelik Nyíregyházát. Éjjelente tucatszám száguldanak végig a városon, porfelhőt húzva és mérgező kipufogógázokat okádva magukból. Az úrvezetők a sárgán villogó lámpák alatt, bátran nyomják a pedált. A Ferenc körút, a László út és az Inczédy sor meggyűrt, elhasználódott aszfaltjain úgy pattognak, zörögnek, mint valami kihangosított lőcsös szekerek. A Bujtosi tó messzire viszi a fülsértő zörejeket. A Jég utcán, az erkélyen ülve, csak nyújtogatják a nyakukat a gyerekek: talán csak nem tankok dübörögnek?
 
Vajon mit kellene tenni azért, hogy eltűnjenek a városból? Vajon, csak egy bátor rendelet kérdése, hogy elkerüljék a települést? Vagy építsük meg közadakozásból a Nyugati elkerülőt? Persze amíg az utakat alapozzák, azért nem ártana éjjelente a körmükre nézni és akár még fotókat is készíteni róluk.
 
-         emberbarát mérnök kerestetik
 
 Lassan belátom, egy városban szükség van áldott és átkozott utcákra. Az áldottakban, nincs nagy forgalom, az aszfalt kellőképp széles és a teherautók ott soha nem fordulnak meg. Itt boldogok az emberek és muskátlik nőnek az ablakokban. Az elátkozottakban azonban csak forgalom van, aszfalt alig, keskenyek, porosak, sárosak. Vagy ha aszfalt lenne is, zsúfoltak, zajosak, dugóra hajlamosak és koromvirág terem a házak ablakaiban. Ezeknek az utcáknak nincs alternatívájuk, vagy másképp nincs szerencséjük. Valahol, valakik úgy döntöttek, az itt élőknek el kell viselniük, hogy máshol lehet egyirányusítani, zsákutcát kialakítani, lehet fekvőrendőröket fektetni és ügyelni a forgalom rendjére. Vajon mi alapján dől egy utca sorsa? Vajon mi alapján dől el, hogy hová terelik a forgalmat a közlekedésre alkalmatlanná vált belvárosból? Milyen nézetek alapján alakul ki, hogy egyes városrészek, hogyan, milyen utakon keresztül kapnak összeköttetést? Valaki a fejesek közül azt mondta, az itt élők pontosan tudják mit vállaltak. Tudják, hogy a kapubejáróból lehetetlen kifordulni az útra, tudják, hogy nem álmodhatnak járdáról és a gyerekeket nem engedhetik ki biciklizni a ház elé. A fejesek azt hirdetik, az itt élők hallgatólagos társadalmi konszenzusban élnek azokkal, akik nem tudják mennyire idegesítő tud lenni egy üveghangú gázfröccs az éjszaka kellős közepén. Én meg azt gondolom, hogy egyetlen városlakót sem lehet büntetni azért, mert képtelen vagyunk gyűrűs-sugaras úthálózatot, felüljárókat, biztonságos járdákat, zebrákat és valódi kört alkotó körutakat építeni.  Azt hiszem, feladok egy hirdetést: emberbarát mérnök kerestetik…  
 
    

A hétasszony ördöge

2009. szeptember 03. - Cardinalis

Csákányi Eszter kápráztatott el szerda este a Kamarában. A színésznő hét asszony, sorsfordító történetét mutatta be másfél óra alatt...


Egy kézimunka előnyomó, egy leszbikus fényképész, egy Amerikába szakadt asszony, egy fürdő alkalmazott és egy villamosvezetőnő életébe engedett bepillantást szerda este Csákányi Eszter. A figurák nem voltak ismeretlenek azoknak, akik szeretik Parti Nagy Lajost. A magányos, a társadalom partvonalára került nők, a szerző novelláiban keltek először életre. Hús – vér valóságban, lélekkel átitatott porhüvelybe azonban a Nemzeti Színház művésznője tölti meg őket. Bravúr, bravúr hátán, miközben tetté válik a szöveg és érzékelhető az emberismeret mélysége és magassága, ott áll előttünk a színész, végig egymagában, és egy pillanatig sem kételkedünk, hogy Adorjánné nem most köszöni meg az elismerését vagy az államokba disszidált nő akcentus nélkül is tud beszélni. Csákányi Eszter életének egyik legfontosabb állomásaként értékeli a drámaian- komikus monológokból álló, személyére szabott darabot.


 

A művésznő maga válogatta ki azokat a hősnőket, akiket szívesen játszott volna el, majd később a szerzővel közösen alakították ki a színpadra lépő nők karakterét. A darabot Anger Zsolt rendezte, de a jelmeztervező Izsák Lili remek ötlete is sokat segített a megvalósításban. A művésznő elmondta, a jelmeztervező egy amerikai fotográfust Cindy Shermant ajánlotta figyelmébe, aki minden alkotásán önmagát fényképezi, különböző jelmezekbe, maszkokba bújva. Ezek a képek is ihlették a Vidor Fesztivál versenyprogramjában szereplő darabot. Az előadás abszolút nyertesei a nézők voltak, akik megtapasztalhatták, milyen az, amikor ragyogó csillagok találkoznak egymással.


 

Máté Gábor esete a lila tehénnel

2009. szeptember 01. - Cardinalis

 Fogalmam sincs mi vezérelte Máté Gábort, amikor úgy döntött Mr. G. B. Shaw egyik korai zsengéjét (A hős és a csokoládékatona) állítja színpadra. Nem tudok másra gondolni, egyszerűen beleunt a mester rongyosra játszott darabjaiba és ez a megzenésített balkáni sztori, bogarat ültetett a fülébe. Nem lepődnék mag, ha Máté rajongana Kusturicáért. És azon sem, ha ismerné Boban Markovicot esetleg Boris Kovacot. Csöndben fűzöm hozzá, valószínüleg  a csokit sem veti meg, de bizonyosan nem rajong az élet kioltásra alkalmas fegyverekért.


 Azon azonban meglepődtem, hogy a „Katona”, és most a színházi élet egyik állócsillagára gondolok, miért nem valami mélyebb, magvasabb szórakoztatásra invitálta a nézőket. Lehet velem van a hiba, talán nem vagyok elég sznob, angol, szerb és bolgár. Talán nem sikerült felvennem az ütemet vagy meglehet, egyszerűen csak Pálmai Annában gyönyörködtem.


Az érme másik oldalán ki kell domborítani; Nagy Ervin jól táncol, és rendkívül jó riportalany. Haumann Péter megkapó módon beszél kamera előtt humorról és mindent megtesz azért, hogy az író hibájából elnagyolt karakteréből a legtöbbet kihozza. Bodnár Erika tünemény anyuka, Jordán Adél, meg úgy tűnik, mindenütt megállja a helyét legyen szó Sas Tamás filmről, vagy Shaw bácsi munkáiról.


Igazán emlékezetest nekem Bán János és a (már említett) nemcsak csodaszép, de hitelesen játszó Pálmai Anna hozta. A képmutató, (néha butácska) gazdáiknál sokkal ravaszabb, okosabb és emberibb szolgálóként belopták magukat a közönség szívébe. Persze a csokoládékatonára sem lehetett panasz. Kocsis Gergely, percízen, de közben szerethetően játssza el a pragmatikus, svájci zsoldost. Az első pillanatokban egyszerű baleknak tűnik, azonban alapossága, bátorsága, kitartása, készségessége és végtelen pacifizmusa gyorsan módosítja az első benyomások okozta fals képet.


A zenés betétek jók, a dalok és a rezesbanda segítségével össznépi örömünnep is lehetne a színházban, azonban mégis kilóg a lóláb. A néző nem tud elszakadni a  felismeréstől, ez egy középszerű darab, amelyet még a balkáni lakodalmas és a nagyszerű színészek sem tudnak az egekbe emelni.

 

Nem rossz, nem rossz mondogatom magamban a végén, egyszerűen csak többet vártam. Olyat mint a néhány éve a Kulcs volt, amiben Mátétól elállt a lélegzetem. Olyat, amitől hátast dobok, nemcsak mosolygok, hanem dőlök a nevetéstől és tegyük fel még némi emésztésre váró tanulságot is haza viszek. Lehet, hogy velem van a baj?


 

Vidor Napló 1.0

2009. augusztus 29. - Cardinalis

 

" a soha vissza nem térő"
 
A nyolcadik Vidor Fesztivál első napján a „hagyományokhoz híven” a színház büféjébe rendeltek, interjúkat készíteni. Az élelmezésügyi intézményben még nem volt fesztiválhangulat. Néhány neves színészünk ugyan már lézengő ritterként ott téblábolt, azonban egyelőre csak a szakma háttere, a szürke eminenciások, kritikusok, pajtások, ismerősök töltötték meg az vadonatúj Ikea ülőgarnitúrákat. Sőt még azokat sem, mert a melegben inkább a teraszon ejtőzött mindenki. Dióssi Gabi, a Libiomfi Anikója piros farmerban és hátizsákban robogott be. Kedves volt és előzékeny, mindenkivel parolázott egyet. Ficzere Bélát is a pultnál figyeltem meg. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott mit műveltek 2006-ban Orosz Robival a Zöld Martziban. Az az előadás, akkor a legjobb társulat díját jelentette számukra. Kokas Robi barátommal szétnevettük az arcunkat és Joker „fésszel” jöttünk ki a kamarából.
 
Szóval két interjút készítettem, először a nyíregyházi Thúróczy Szabival, majd magával a társulatuk névadójával, Pintér Bélával. Szabi régi motoros a kameránk előtt, ráadásul hazai pályán nyilatkozott. Bélán ellenben látszott némi feszültség. Kiderült, Pesten ellopták az autóját.
 
Idén nyitódarabként, Béla társulaát kapta meg a közönség. A fesztiválra meghívott darabjukról a Soha vissza nem térő-ről MGP már kimondta a verdiktet: jó. Így ültem be és azt kaptam, amit vártam. Jó színészeket és egy jól megírt kortárs játékot.
 
Volt itt minden, mint a búcsúban. Görbe tükör a magyar valóságnak; nosztalgia és múltidézés, mozgalmi dalok új köntösben, mese a multik hatalmáról és a „zsidó karvalytőkéről”, házasságtörés, árulás, eladom a lelkem az ördögnek, sorban állós fajtalankodás. Sírva nevettünk azon, ahogy egy négy fős jól működő magyar cég, az öngyilkosságba kerget egy a kolléganő férjébe szerelemes „bajtársnőt”. Végignéztük, hogyan jutnak el Fatalisztánba, miként kerülnek életveszélybe a drog hatalma és egy az arab világban halálos bűnnek számító szerelmi légyott miatt a „hőseink”. Aztán ledöbbentünk a sors hatalmán, amikor világossá vált, hiába minden intrika, gyalázat, mesterkedés, erőlködés, hiába keresnénk az egérutakat olyan mélyre süllyedtünk, hogy innen már nincs visszatérés. Jutalom a sugárfertőzés és a megváltó halál.
 
Béla azt mondja, a darabot az elhíresült tengizi beruházás ihlette, amikor zsíros munka reményében magyarok százai mentek dolgozni Kazahsztánba. Aztán a jutalmuk rejtélyes betegség lett, tucatszám haltak bele a sivatagi kalandba. A másik alappillér meg a zene volt, ami PB szerint megédesíti a munkáját és izgalmasabbá teszi a színházi világot. A rendező, író, társulatvezető jól összegyúrta a sztorit, az alternatív színházat és az egykori indulókat. Kacsintott és sírva-röhögve visszakacsintottunk. Jól esett.
 

Kefalónia....

2009. augusztus 26. - Cardinalis

Még álmodom Kefalóniáról. Még álmodom; én termékenyítem meg a tengert, belőlem kelnek útra kagylók, tintahalak és polipok. Én vagyok a szikla és én vagyok a tenger hűvös csókja.

 Még álmodom Kefalóniáról és a jó öreg Odüsszeuszról… Még álmodom, hogy a Petani- öbölben megpillantom cserzett bőrét. Mellé állok és csöndben megkérdezem, hogy van a rég nem látott Nauszikaa…
 
A tükörben az arcom az ő arca, borostám az ő szakálla… Még álmodom Kefalóniáról... A Myrtosról, családról, gyermekről, feszített víztükrű, türkizkék tengerekről…
 

Bravó Hurkások!

2009. augusztus 26. - Cardinalis

Végigszurkoltam a DEBRECENIEK (így nagybetűvel), BL csoportmérkőzést érő meccsét. Kiabáltam és örültem. Ezek a fiúk megcsinálták. Mindegy, hogy a könnyített ágon. Mindegy, hogy mösziő Platini és Miss Fortuna is besegített. 14 év után újra van magyar csapat a BL főtábláján. Lesz legalább hat magyar érdekeltségű meccs. (talán, több is) Lesz, kikért szorítani, szurkolni és lesz miért meccset nézni.

Valahogy ismét lesz érteleme sok olyan dolognak, amit már rég eltemettem a 32 éves szívem mélyére. Talán újabb csodák várnak ránk, újabb világraszóló hősöket gyárt majd az aréna és talán, - ha az isten is úgy akarja - egy pici magyar futballcsillag is kigyúl az egyik, eddig távolinak hitt galaxisban.  
 
Talán életemben először a Puskás Ferenc Stadionban nézek meg egy BL meccset. Talán.
 
Aztán arra is gondoltam. A Nyírsuliban focizó srácok végre testközelben érezhetik mit jelent, amikor a szomszéd városban működő klub futballistái tétmeccset játszanak tegyük fel az Arsenal ellen… Még nekem is libabőr, nemhogy annak, aki focifanatikus.
 
Isten áldja a Debrecent! Hajrá Loki!
 
Ui: szombaton kössétek fel a gatyátokat mert jönnek a Szabolcsi Fiúk!   

Ahoj, poplacsek!

2009. augusztus 26. - Cardinalis

Ahoj poplacsek! Hányszor, de hányszor hallottam ezt a POP FM nevű szlovák rádióból. Ahoj Slovakia! Ahoj Felvidék. Először Kassán jártam. Láttam a vitézlő fejedelem sírját, majd apám NDK-ás kisvasutat vett nekem az egyik játékboltban. Volt nagy öröm. A határon a szlovák vámos elől dugdostuk az olcsón vett, jó minőségű ruhákat, cipőket. Fafejű palóc volt, szúrós szemével mérte végig a jókedvű társaságot.

Később már a kilencvenes években az egyik butikban ordított velünk egy eladó, mert magyarul mertünk beszélni. A tulajdonos kiküldte cigizni. Ekkor már a pénz beszélt. Persze érzésem szerint nem baj, ha angolul szólalsz meg először Szlovákiában.
 
A Tátrát már jobban kedvelem, Zdiar-ban a gurálok, nem vérbeli nacionalisták: kedvesen fogadják a magyart. Belőlük is élnek.
 
Királyhelmecen, Nagykövesden Tőkterebestől délkeletre, meg egy jó darab Magyarországban találhatja magát az ember. Nem gazdag vidék, de minden utca magyarul van kiírva és szlovák szót csak elvétve lehet hallani. Az NYF-en tanuló magyar lányok közül például az egyik legszebb éppen Királyhelmecről érkezett…
 
Ahoj poplacsek! Be kell vallanom szeretem a felvidéket. Húsvétkor boldogan sétáltam Rozsnyó főterén. Büszkén tekintettem körbe a Betléri kastélyban és meglepődve mosolyodtam el, amikor magyar és szlovák fiatalok közösen mulatoztak Márió zenéjére a Krasznahorkai vár alatt található egyik büfé teraszán.  
 
Mondom szeretem a felvidéket, de ezerszer és ezerszer jut eszembe Kányádi Halottak napja Bécsben című verse…
 
Kezdem megszokni hogy a kéz
nehezen moccan kézfogásra
elmarad vidám parolája
s a tekintet semmibe néz
 
még szelídnek indul a szó
de már a mondat enyhén karcos
és sejteti a riadót
mely mindnyájunkra annyi bajt hoz
 
jó volna kezet rázni ismét
s a vállat átölelni testvér
mielőtt bután el nem esnék
mielőtt bután el nem esnél
 
Én királyom nagy királyom
ki születtél Kolozsváron
gyertyámat most érted gyújtom
szál virágom néked nyújtom
 
mennyben s pokolban szószóló
légy érettünk közbenjáró
 
Fölséges uram kend
hogyha férkőzése
volna közelébe
kérje meg odafent
 
hogy vetne már véget
a nagy protokollnak
dolgaink romolnak
s bizony hogy avégett
 
s lenne védelmünkre
hogy ne kéne nyelvünk
féltünkben lenyelnünk
s önnön szégyenünkre
 
Mindez azért jutott eszembe, mert délután a Jemnét hallgattam, miután Nagymamámtól gurultam hazafelé. És azon gondolkodtam, hogyan lehetne megoldani a kisebbségek gordiuszi csomóját. Tanuljak szlovákul, hogy elmondjam, tisztelem mások érzéseit, de elvárom, hogy az enyémeket is tiszteljék. Nem nézem le sem  a románt, sem a szlovákot, sem az ukránt, már csak azért sem, mert senki sem lehet biztos, hogy az ősei között milyen nemzetiségű felmenőkre bukkanhat.
 
A magyar nemzet közösségén, sőt a Kárpát- medence közösségén belül kívánok kozmopolita lenni. Tanult, őszinte ember, akinek barátja szláv, román és német…
 
Hogy bárkinek, aki magyarul nem értené szívesen szlovákra, ruszinra, románra fordítsam azt a részt, hogy „szeressük egymást gyerekek”…
 

Sólyom és a hidegháború

2009. augusztus 25. - Cardinalis

Nem tudok okos lenni. Nem tudok vérbeli diplomatává válni, de még csak hideg fejjel sem tudom végighallgatni azt a kortárs, sőt „kortorz” hülyeséget, ami ránk szakadt augusztus 21-én.

 Kitiltottak Szlovákiából, sőt nemcsak a szomszédos „baráti” államból, hanem Európából is. Megbélyegeztek, kiforgattak emberi, magyar mivoltomból és egy eltorzult „SS” tiszt, karcolóan süvöltő hangjával, „raus”-t kiáltottak a fejemre.

Másrészt nem történt semmi. Csak megalázták a magyar államm legfőbb közjogi méltóságát. Azaz engem, téged, minket, őt, mindazokat akik magyarnak vallják magukat szerte a nagyvilágon. Sólyom én vagyok, mondhatnám büszkén a szélnek kiáltva.


Mondom nem történt semmi. Szimplán megaláztak, megszégyenítettek, kitiltottak, véreimtől elzártak. Nem történt semmi, csak egyszerűen kitört a háború. A lelkek, a szövetek, a szívdobbanások és jogtiprások háborúja. Ez az igazi háború, amikor már nem számít a közös sors, a közös fátum. Nem számít semmi, csak apró, kicsinyes érdekek, cinkelt magyar kártyák.

 

Ismét apámnak lett igaza, aki, azóta nem jár a Felvidékre, mióta ott még a levegőben is érzi a magyarellenességet. És lassan végképp lemondhat Erdélyről, Kárpátaljáról, Bácskáról és Bánátról is.


Pedig a magyar élni akar. Élni és álmodni, újabb ezer éven át.

 

Álmodunk a szeretetről, miközben szívünk sarkába évtizedek óta csak gyűlöletet lapátoltunk. Áhítjuk a megértést, miközben képtelen vagyunk okosan ülni a nagy asztalnál, ahol a vacsora végén talán minket is meghallgatnak. Húzgáljuk a terítőt, kiborítjuk a hófehér damasztra vörösbort és kacagunk. Ez lenne a magyar virtus?


Szeretnénk, ha szeretnének, minket. Minket, magyarokat, Európa rokkantjait.


Mondom, nem tudok okos lenni. Sírok a Szózat alatt és megkönnyezem a himnuszt. Minden évben iszom a Tiszából. Utálom, hogy lenéznek, megvetnek, miközben eredetiben idézem Goethét, Shakespeare-t. Olvastam Voltaire-t és Rousseau-t. Ismerem Erasumust, Schopenhauert, Kantot, Wittgensteint és Heideggert.


 

Utálom, hogy gyűlölnek, miközben szeretem Andricot, Gogát. Tudom mennyire fontos „nekik ott” Stur, Kollar és Stefanik.


Meggyűrt magyarságomban egyetlen esélyem maradt, a hitem. Keresztény vagyok. Dobáljatok kővel, üssetek bottal és tegyetek rám töviskoszorút, „hadd folyjon ifjúi vér ki szívembűl”, megbocsátok. Nem felejtek, de megbocsátok és imádkozom értetek. Még a kezem is parolára nyújtom. Ha, van bennetek tisztesség fogadjátok el.


Isten óvja a Kárpát- medencét!

 

 

A lekonyult fülű nyúl szigete…

2009. augusztus 03. - Cardinalis

Néha közelebb jön hozzánk a szomorúság. Az is meglehet, hogy bekopog az ajtón és nem tudsz neki ellentmondani. Beengeded. Olyan szerencsétlen, olyan elesett. Piszkálja az együttérzésed… Aztán kiderül, rossz vendég, kiforgat az összekuporgatott harmóniából és boldogságból. Agyarat ragaszt az arcodra és tükröt tart eléd; disznó lettél, vicsorgó vaddisznó.

Aztán máskor, mint aki régi érmét lel és addig sikálja, míg újra visszanyeri fényét és csillogását, nem várod, nem is reméled ott terem a boldogság. Én a féltéstől és az anyámtól örökölt állandó lelkiismeret-furdalás miatt nem is igen tudtam magam 20-25 éves koromig igazán elengedni. Talán egy-egy utazáson. Wilhelm Meister kezei között… Addig nem is tudtam önkívületbe nevetni magam. Nem is értettem, hogyan érhet fel öt perc, könnyes, térdcsapkodós nevetés, 45 perc folyamatos mélyalvással.
 
Szeretem ahogy édesanyám kacag. Gurulva, akár egy tökéletes kerék. Apró dolgokon tud leginkább nevetni.
 
Szeretem, ahogy nagymám nevet. Ő visszafogottabb. Csupa szeret, az picike asszony…
 
Most azt remélem, hogy aki ezeket a sorokat olvassa, felidéz magában egy-egy szeretett embert, akinek a nevetése sokat jelent.
 
Talán, az én nevetésem is fontos valakinek. Ha most mégsem, majd talán az lesz…
 
A lekonyult fülű nyúl szigetére készülök. Oda, ahol apró vadlovak, teknőcök és fenyőritkaságok élnek. Hol mandolin ringat el, hol fénybe járnak fürödni a csónakok.
 
Kedves elviszlek oda, hol senki sem ismer, de értem a szót, hol esténként ringató tengerről dalolnak altatót…
 
Talán lesz egy hangszer, amin megtanulok játszani.Az sem baj, ha a hangszert életnek hívják. Aztán majd úgy játszom rajta, ahogy Monsieur Menzel teszi. Quel bon temps fait il!
 
És milyen különösen szépek ma a lányok. Kár, hogy csak téblábolok. Várom a még szebb nyarat, a még szebb napsütést. Várom a nagy pillanatot. Elrévedezek a tegnapon. Miközben a felhők egyre gyorsabban szállnak az égen és elröpítik a gyermekkorom. Ráncokat dobálnak régi lányokra és meggörbítik az egykori legények hátát. Nagy nyár van, nekem mégis egyre deresebb a fejem. Egykor csak attól lett világosabb a hajam, mert annyi időt töltöttem a nyírbátori strandon, hogy szinte kiszőkültem… Ma az ősz hajszálaktól…
 
Hogy szerettem azokat a nyarakat. A recsegő hangszórót és palacsintás illatát. Az átforrósodott betonkockák égették a pucér talpam és loholtam apa mellett, aki mindig talált valakit akivel eldiskurált.
 
Később már a barátokkal mentem, biciklivel, kismotorral, kocsival. Ahogy telt az idő, egyre inkább a belső égésű motorokra hagyatkoztunk. A szívünk éppúgy dohogott, mint a motor, mondom belső égésű volt az is. Néztük a lányokat, ahogy a naptól karamellizálódott bőrükön, hol villámgyorsan, hol elmélázva csorogtak a vízcseppek és átnedvesedett tincseiket igazgatták. Hidegmedence illatú, forróvérű lányok.
 
Apám egy hős. Magam előtt látom, ahogy Korfun feszít a chopperén és udvarolgat az angol lányoknak. Akik széles wimbledoni mosollyal mondják; look Steve!!!
 
Mindez azért jutott eszembe, mert vár a lekonyult fülű nyúl szigete és ahelyett, hogy pakolnék régi lányokon jártatom az eszem, régi nyarakan és régi vágyakon.
 
 
Fel hát az útra, társaim, siessünk!
      Folyón, mocsáron át gyerünk előre…
     
süti beállítások módosítása