

Csákányi Eszter kápráztatott el szerda este a Kamarában. A színésznő hét asszony, sorsfordító történetét mutatta be másfél óra alatt...
Egy kézimunka előnyomó, egy leszbikus fényképész, egy Amerikába szakadt asszony, egy fürdő alkalmazott és egy villamosvezetőnő életébe engedett bepillantást szerda este Csákányi Eszter. A figurák nem voltak ismeretlenek azoknak, akik szeretik Parti Nagy Lajost. A magányos, a társadalom partvonalára került nők, a szerző novelláiban keltek először életre. Hús – vér valóságban, lélekkel átitatott porhüvelybe azonban a Nemzeti Színház művésznője tölti meg őket. Bravúr, bravúr hátán, miközben tetté válik a szöveg és érzékelhető az emberismeret mélysége és magassága, ott áll előttünk a színész, végig egymagában, és egy pillanatig sem kételkedünk, hogy Adorjánné nem most köszöni meg az elismerését vagy az államokba disszidált nő akcentus nélkül is tud beszélni. Csákányi Eszter életének egyik legfontosabb állomásaként értékeli a drámaian- komikus monológokból álló, személyére szabott darabot.
A művésznő maga válogatta ki azokat a hősnőket, akiket szívesen játszott volna el, majd később a szerzővel közösen alakították ki a színpadra lépő nők karakterét. A darabot Anger Zsolt rendezte, de a jelmeztervező Izsák Lili remek ötlete is sokat segített a megvalósításban. A művésznő elmondta, a jelmeztervező egy amerikai fotográfust Cindy Shermant ajánlotta figyelmébe, aki minden alkotásán önmagát fényképezi, különböző jelmezekbe, maszkokba bújva. Ezek a képek is ihlették a Vidor Fesztivál versenyprogramjában szereplő darabot. Az előadás abszolút nyertesei a nézők voltak, akik megtapasztalhatták, milyen az, amikor ragyogó csillagok találkoznak egymással.
Fogalmam sincs mi vezérelte Máté Gábort, amikor úgy döntött Mr. G. B. Shaw egyik korai zsengéjét (A hős és a csokoládékatona) állítja színpadra. Nem tudok másra gondolni, egyszerűen beleunt a mester rongyosra játszott darabjaiba és ez a megzenésített balkáni sztori, bogarat ültetett a fülébe. Nem lepődnék mag, ha Máté rajongana Kusturicáért. És azon sem, ha ismerné Boban Markovicot esetleg Boris Kovacot. Csöndben fűzöm hozzá, valószínüleg a csokit sem veti meg, de bizonyosan nem rajong az élet kioltásra alkalmas fegyverekért.
Azon azonban meglepődtem, hogy a „Katona”, és most a színházi élet egyik állócsillagára gondolok, miért nem valami mélyebb, magvasabb szórakoztatásra invitálta a nézőket. Lehet velem van a hiba, talán nem vagyok elég sznob, angol, szerb és bolgár. Talán nem sikerült felvennem az ütemet vagy meglehet, egyszerűen csak Pálmai Annában gyönyörködtem.
Az érme másik oldalán ki kell domborítani; Nagy Ervin jól táncol, és rendkívül jó riportalany. Haumann Péter megkapó módon beszél kamera előtt humorról és mindent megtesz azért, hogy az író hibájából elnagyolt karakteréből a legtöbbet kihozza. Bodnár Erika tünemény anyuka, Jordán Adél, meg úgy tűnik, mindenütt megállja a helyét legyen szó Sas Tamás filmről, vagy Shaw bácsi munkáiról.
Igazán emlékezetest nekem Bán János és a (már említett) nemcsak csodaszép, de hitelesen játszó Pálmai Anna hozta. A képmutató, (néha butácska) gazdáiknál sokkal ravaszabb, okosabb és emberibb szolgálóként belopták magukat a közönség szívébe. Persze a csokoládékatonára sem lehetett panasz. Kocsis Gergely, percízen, de közben szerethetően játssza el a pragmatikus, svájci zsoldost. Az első pillanatokban egyszerű baleknak tűnik, azonban alapossága, bátorsága, kitartása, készségessége és végtelen pacifizmusa gyorsan módosítja az első benyomások okozta fals képet.
A zenés betétek jók, a dalok és a rezesbanda segítségével össznépi örömünnep is lehetne a színházban, azonban mégis kilóg a lóláb. A néző nem tud elszakadni a felismeréstől, ez egy középszerű darab, amelyet még a balkáni lakodalmas és a nagyszerű színészek sem tudnak az egekbe emelni.
Nem rossz, nem rossz mondogatom magamban a végén, egyszerűen csak többet vártam. Olyat mint a néhány éve a Kulcs volt, amiben Mátétól elállt a lélegzetem. Olyat, amitől hátast dobok, nemcsak mosolygok, hanem dőlök a nevetéstől és tegyük fel még némi emésztésre váró tanulságot is haza viszek. Lehet, hogy velem van a baj?


Még álmodom Kefalóniáról. Még álmodom; én termékenyítem meg a tengert, belőlem kelnek útra kagylók, tintahalak és polipok. Én vagyok a szikla és én vagyok a tenger hűvös csókja.

Végigszurkoltam a DEBRECENIEK (így nagybetűvel), BL csoportmérkőzést érő meccsét. Kiabáltam és örültem. Ezek a fiúk megcsinálták. Mindegy, hogy a könnyített ágon. Mindegy, hogy mösziő Platini és Miss Fortuna is besegített. 14 év után újra van magyar csapat a BL főtábláján. Lesz legalább hat magyar érdekeltségű meccs. (talán, több is) Lesz, kikért szorítani, szurkolni és lesz miért meccset nézni.
Ahoj poplacsek! Hányszor, de hányszor hallottam ezt a POP FM nevű szlovák rádióból. Ahoj Slovakia! Ahoj Felvidék. Először Kassán jártam. Láttam a vitézlő fejedelem sírját, majd apám NDK-ás kisvasutat vett nekem az egyik játékboltban. Volt nagy öröm. A határon a szlovák vámos elől dugdostuk az olcsón vett, jó minőségű ruhákat, cipőket. Fafejű palóc volt, szúrós szemével mérte végig a jókedvű társaságot.
Kezdem megszokni hogy a kéznehezen moccan kézfogásraelmarad vidám parolájas a tekintet semmibe nézmég szelídnek indul a szóde már a mondat enyhén karcosés sejteti a riadótmely mindnyájunkra annyi bajt hozjó volna kezet rázni isméts a vállat átölelni testvérmielőtt bután el nem esnékmielőtt bután el nem esnélÉn királyom nagy királyomki születtél Kolozsvárongyertyámat most érted gyújtomszál virágom néked nyújtommennyben s pokolban szószólólégy érettünk közbenjáróFölséges uram kendhogyha férkőzésevolna közelébekérje meg odafenthogy vetne már végeta nagy protokollnakdolgaink romolnaks bizony hogy avégetts lenne védelmünkrehogy ne kéne nyelvünkféltünkben lenyelnünks önnön szégyenünkre
Nem tudok okos lenni. Nem tudok vérbeli diplomatává válni, de még csak hideg fejjel sem tudom végighallgatni azt a kortárs, sőt „kortorz” hülyeséget, ami ránk szakadt augusztus 21-én. Kitiltottak Szlovákiából, sőt nemcsak a szomszédos „baráti” államból, hanem Európából is. Megbélyegeztek, kiforgattak emberi, magyar mivoltomból és egy eltorzult „SS” tiszt, karcolóan süvöltő hangjával, „raus”-t kiáltottak a fejemre. Másrészt nem történt semmi. Csak megalázták a magyar államm legfőbb közjogi méltóságát. Azaz engem, téged, minket, őt, mindazokat akik magyarnak vallják magukat szerte a nagyvilágon. Sólyom én vagyok, mondhatnám büszkén a szélnek kiáltva. Ismét apámnak lett igaza, aki, azóta nem jár a Felvidékre, mióta ott még a levegőben is érzi a magyarellenességet. És lassan végképp lemondhat Erdélyről, Kárpátaljáról, Bácskáról és Bánátról is. Álmodunk a szeretetről, miközben szívünk sarkába évtizedek óta csak gyűlöletet lapátoltunk. Áhítjuk a megértést, miközben képtelen vagyunk okosan ülni a nagy asztalnál, ahol a vacsora végén talán minket is meghallgatnak. Húzgáljuk a terítőt, kiborítjuk a hófehér damasztra vörösbort és kacagunk. Ez lenne a magyar virtus? Utálom, hogy gyűlölnek, miközben szeretem Andricot, Gogát. Tudom mennyire fontos „nekik ott” Stur, Kollar és Stefanik.
Mondom nem történt semmi. Szimplán megaláztak, megszégyenítettek, kitiltottak, véreimtől elzártak. Nem történt semmi, csak egyszerűen kitört a háború. A lelkek, a szövetek, a szívdobbanások és jogtiprások háborúja. Ez az igazi háború, amikor már nem számít a közös sors, a közös fátum. Nem számít semmi, csak apró, kicsinyes érdekek, cinkelt magyar kártyák.
Pedig a magyar élni akar. Élni és álmodni, újabb ezer éven át.
Szeretnénk, ha szeretnének, minket. Minket, magyarokat, Európa rokkantjait.
Mondom, nem tudok okos lenni. Sírok a Szózat alatt és megkönnyezem a himnuszt. Minden évben iszom a Tiszából. Utálom, hogy lenéznek, megvetnek, miközben eredetiben idézem Goethét, Shakespeare-t. Olvastam Voltaire-t és Rousseau-t. Ismerem Erasumust, Schopenhauert, Kantot, Wittgensteint és Heideggert.
Meggyűrt magyarságomban egyetlen esélyem maradt, a hitem. Keresztény vagyok. Dobáljatok kővel, üssetek bottal és tegyetek rám töviskoszorút, „hadd folyjon ifjúi vér ki szívembűl”, megbocsátok. Nem felejtek, de megbocsátok és imádkozom értetek. Még a kezem is parolára nyújtom. Ha, van bennetek tisztesség fogadjátok el.
Isten óvja a Kárpát- medencét!
Néha közelebb jön hozzánk a szomorúság. Az is meglehet, hogy bekopog az ajtón és nem tudsz neki ellentmondani. Beengeded. Olyan szerencsétlen, olyan elesett. Piszkálja az együttérzésed… Aztán kiderül, rossz vendég, kiforgat az összekuporgatott harmóniából és boldogságból. Agyarat ragaszt az arcodra és tükröt tart eléd; disznó lettél, vicsorgó vaddisznó.
Kedves elviszlek oda, hol senki sem ismer, de értem a szót, hol esténként ringató tengerről dalolnak altatót…
Fel hát az útra, társaim, siessünk!Folyón, mocsáron át gyerünk előre…
