A minap egy fantasztikus fotót pillantottam meg az Instagrammot böngészve. Egy szemvillanásig azt hittem, hogy olyan perspektívából láthatom a Parlament kupoláját, amihez még nem volt szerencsém. Aztán rögvest eszméltem, nem is Budapesten, hanem Bécsben járok.

A lenyűgöző adottságokkal rendelkező kupola nem az Országházhoz, hanem egy templomhoz tartozik. Aki járt márt az osztrák fővárosban és végighajtott a Mariahilfer Gürtelen, az talán le is döbbent mennyire hasonlít az impozáns templom kupolája és a Parlament ékessége.

A hasonlóság pedig nem a véletlen műve. A bécsi Győzedelmes Szűz Mária templom 1865 és 1875 között épült. A megálmodóját Friedrich von Schmidt, vagy magyarul Schmidt Frigyesnek hívják. Ez a történet részben róla, részben tanítványairól szól, meg arról, hogy Európában semmi sem véletlen és Firenze, Bécs, valamint Budapest között olyan kötelék alakult ki, ami a mai napig turisták millióit vonzza…

Egy németből lett osztrák...

Friedrich von Schmidt németnek született, ám a történelem úgy hozta, hogy alkotói öröksége többnyire az Osztrák-Magyar Monarchia területére esik és az osztrákok körében mai napig olyan népszerűségnek örvend, hogy a sógorok teljes mértékben magukénak érzik.

Talán az építész sem ellenkezne, már csak azért sem, mert ugyan családja részben baden-württembergi gyökerekkel rendelkezik, olyan megbecsülésben, mint amiben Bécsben lett osztályrésze, talán sehol sem kapott.

Friedrich Schmidt Stuttgartban járt gimnáziumba, majd a város Polytechnikumában tanult tovább. Nyaranta pedig a kölni dóm építkezésein dolgozott, ahol kiderült, van tehetsége a kőfaragáshoz is. Saját bevallása szerint ott a kölni dóm árnyékában alakult ki vonzalma a középkori építészet iránt. Talán nem nehéz ezt megérteni, mit érezhetett kölyökként, ha Köln szívében felnézünk a dóm közel 160 méteres tornyaira. Szinte törpének érezzük magunkat a a középkori örökség tövében.   

Schmidt története úgy folytatódik, hogy kőfaragó és kőműves mesterlevelet is szerez, és a Rajna-parti városban és tehetségével, szorgalmával olyan hírnévre tesz szert, hogy a helyi rajziskolába meghívják oktatónak.

A tehetséges építész vállalkozásba kezd és Köln környékén több lakóház és templom dicséri a munkásságát. 1856-ban olyan megbízást nyert el, ami teljesen lázba hozta. Quedlinburgban egy neogótikus templomot építhetett. Ekkor már szerte németföldön elismert ember; maga IV. Frigyes Vilmos porosz király emeli nemesi rangra. Ugyanebben az évben a berlini építészeti akadémián építőmesteri vizsgát tesz. 1857-ben pedig megnyeri a berlini városházára kiírt pályázatot. Egy évvel később - a Habsburg Ferdinánd Miksa támogatásával -, Leo Thun vallás- és közoktatásügyi miniszter kinevezte az 1776-ban alapított, milánói Brera Akadémiára, ahol az imádott középkori építészet rejtelmeibe vezethette be a hallgatókat. És persze eleget tesz a helyi megbízásoknak is, észak-olaszországi templom-helyreállításaival a nemzetközi szakma figyelmét is felkelti; mindenütt elismerően beszélnek róla.  Annak érdekében, hogy még több munkát nyerhessen el az evangélikusnak keresztelt professzor katolizál. Amikor Lombardiát elszakítják a Monarchiától (1859) Schmidt tanár urat kinevezik a bécsi Képzőművészeti Akadémiára (Architektenschule der Akademie der bildenden Künste), és naná, hogy itt is a középkori művészet a tárgya.

A bécsiek pedig akkor zárják végképp a szívükbe, amikor a Szent István-székesegyház Császári és Királyi Építési Bizottságába beválasztják, és a Steffl vezető építésze lesz. Schmidt mer nagyot álmodni; terveket készít a székesegyház befejezetlen déli tornyához, ám erről a magas költségek miatt a város lemondani kényszerül, de így is az ő keze munkáját dicséri a templom tetőszerkezete, és a nyugati homlokzat renoválása.   

Marad ideje arra is, hogy Bécsben és a környéken több templom és épület terveit is elkészítse. Főműve mégis egy középület lett. Néhány hét múlva, az energiaválság ellenére is itt, ez előtt az épület előtt nyitják majd meg a híres-nevezetes bécsi adventi vásárt, itt isszák majd a drága puncsokat a magyarok, a még drágább bögrégből és falják a sajtos krajnai kolbászt az osztrákok. Igen, jól gondolják; a Wiener Rathausról van szó, azaz a „bécsi tanácsházáról”. Ez a csoda a világ egyik legszebb neogótikus épülete. A sógorok 30 millió téglát és 40.000 köbméter terméskövet használtak fel hozzá. Árkádos udvarának területe 2.804 négyzetméter, ezzel Európa egyik legnagyobb belső udvara.

A díszterme 71 méter hosszú, 20 méter széles, és 18,5 méter magas. Ha a katasztrófavédelem egyszer engedélyezné, itt akár 1.500 pár is keringőzhetne egyszerre Strauss Kék Duna dallamaira. A tornya 97,9 m magas, a tetején pedig egy 3,40 m magas páncélos lovag óvja a várost, 6 méteres lándzsájával. Őt egyébként a helyiek az Eiserner Rathausmann, azaz vasas tanácsháziembernek becézik, és Bécs egyik jelképe. A vasas bátya lába is hatalmas, ha cipőt kellene neki venni Deichmannéknál, akkor 63-ast kérne, már ha lenne ekkora méret!

Talán csak egy középülete lett még ettől is pompásabb, a Fogadalmi-ház, a Sühnhaus, azonban ezt a mesterművet már csak rajzokon tekinthetjük meg, mert a második világháborúban találat érte és a bécsiek nem építették újra… A bécsi kiskörúton, a Ringen már csak egy tábla jelzi, hogy itt állt…

Mondom a bécsiek úgy tisztelték Friedrich von Schmidtet, mint egy félistent. 1883-ban díszpolgári címet adományoztak neki, majd három évvel később, az akkor már dús pakompartú, harcsabajuszú császár, akit nálunk Ferenc Jóskának mertek becézni, és Hasektől tudjuk, hogy még a kocsmában is illett az ábrázatát kereteztetve megjeleníteni, és a légypiszoktól megóvni, szóval őfelsége „Frnacjoszef, az első ezen a néven”, bárói címmel tüntette ki. Sírhelye is a tisztelet jegyében készült, emlékét szobor őrzi a belvárosban, és a Stephansdom faláról sírfelirattal ellátott domborműve tekint le ránk.   

Egy Leonardóval vetekedő zseni 

Ám ez a kis írás nem egy német-osztrák építészeti esszé. Ezek a sorok egy mélyen európai, sőt nyugat-európai ember rajongó sorai. Ezek a sorok azt kívánják bizonyítani, hogy Firenze és Budapest között oly élénk az építészeti kapocs, ami már említésre méltó. Nem számít az 1000 kilométeres fizikai távolság, meg Európa közös örökségéről, közös gyökérzetéről beszélünk. Arról az Európáról, ami ezer apró szállal kötődik össze.

Ennek egyik igen érzékletes példája a Filippo Brunelleschi, Friedrich von Schmidt, Steindl Imre tengely. A firenzei dómtól indul az utazásunk. Onnan indul, hogy a firenzei dóm, 1418-ra majdnem elkészült. Csak majdnem, mert a kupolája hiányzott. És akkor ott, abban a pillanatban, azzal a technológiai tudással senki nem tudta, hogyan építsék meg, mert az ókori idők óta sehol nem építettek ekkora kupolát! Tessék belegondolni, hogy a firenzei dóm, még ma is a világ 4. legnagyobb temploma! Szóval a korabeli habarcsok csak napok múlva szilárdultak meg, és a mesterek még nem ismertek olyan technológiát, amellyel a hatalmas állványzatot kívánó kupolaépítést helyettesíthették volna.

És ekkor jött a zseni, ekkor jött Filippo Brunelleschi, aki egyszerre volt matematika és fizika innovatív tudora. Hosszú, álmatlan éjszakák után kitalálta, hogy a vastagabb belső héjban, 64 rejtett, spirálvonalban felfelé haladó bordát hoz létre, így a kupola szerkezete önhordóvá válik, és nem kell aláállványozni a teljes építkezés ideje alatt. Egyébként az építkezés méreteiről sokat elárul, hogy Brunelleschi mintegy 4 millió téglát használt föl a kupolához, nem is szólva a gerendákról és más beépített anyagokról. A végeredmény még mai szemmel is elképesztő; a kupola átmérője 45 méter, magassága 91 méter, a tetejét 463 lépcsőt megmászva lehet elérni.

Brunelleschi ezen túl az építőanyagok szállításhoz is több gépet talált ki. Ezek egyike az első tengelykapcsolóval ellátott emelődaru volt! Tegyük sietve hozzá, hogy a 15. század első felében járunk!

Hogyan lett Friedrichből Frigyes?

Most ugrunk egyet és visszatérünk Friedrich von Schmidthez. Ezt a talján zsenialitást, ezt az emberi találékonyságot, ezt a hihetetlen tudást ismerte fel a német-osztrák mester a középkori építészetben. Megérezte a középkori lángelme zsenijét, azt a vágyat, hogy ércnél maradandóbbat alkossanak, hogy a csipkés templomtornyok a mennyország kapujáig érhessenk.

És persze Friedrich von Schmidt magyarokat is tanított. Nem is akármilyen nevekről beszélünk; Steindl Imre, Schulek Frigyes, Schulcz Ferenc, Petschacher Gusztáv, Aigner Sándor, Foerk Ernő, Hofhauser Antal állnak a lista élén!

Schmidt 1862-ben Wiener Bauhütte néven önképzőkört is alakított. Schulek, Schulcz és Steindl nevei az alapítók között szerepelnek. Sőt, Schulek még választmányi tagként, pénztárosként, sőt elnökként is szerepet kap a jónevű építészeket jegyző társaságban.  

Akkor most lelki szemeinket Budapest felé fordítjuk; nyugodtan kijelenthetjük, hogy az építészet iránt csöppnyi fogékonyságot sem mutató, laikus számára is feltűnő lehet, hogy a firenzei dóm kupolája, a bécsi Kirche Maria vom Siege, meg az Országház ámulatba ejtő kupolája rokon, és a két utóbbi ugyanannak a zseninek, ugyanannak az emberi leleményességnek, mesterségbeli tudásnak, és persze stílusnak állít emléket.

Jó elrévedezni ezeken az épületeken. Jó kimondani, hogy Firenze, Bécs és Budapest végtelenségig fotózott építészeti csodái egy vérből valók. Jó tudni, hogy Firenze ékessége, Bécs egyik legszebb neogótikus temploma, meg a sok ezer kilomét hosszú Duna-part legszebb épülete vér szerinti rokonok.

Én pedig ülök Nyíregyházán és mosolygok. Mosolygok, hogy először egy Pesten íródott regény,  Szerb Antal Utas és Holdvilága miatt vágytam Firenzébe. Mosolygok, mert némettanárunk Szták tanár úr miatt mindet is meg kellett tanulnunk a bécsi Stephansdomról, meg a 137 méter magas tornyáról. Mosolygok, mert görögkatolikus vagyok és álltam már az eredeti, pócsi, könnyező Mária ikon előtt. Elrévedezek, mert Schulek Mátyás-temploma, meg Halászbástyája, Steindl Imre Országháza nélkül én nem az a magyar, büszke, európai magyar lennék, akinek magam most érzem…

És tudom azt, hogy Friderichből úgy lesz Frigyes, hogy a professzor tervezi meg többek között a pécsi székesegyház felújítását is. A magyar pedig egy hálás nép, akit szeret, azt magyar névvel ajándékozza meg!

Aztán lehetne még arról írni, hogy vajon a mai honatyák, honanyák mindegyike tudja-e hogy micsoda megtiszteltetés abba az épületbe belépni, amely elkészültekor a világ legnagyobb épületének számított és bizony ismerjük el, egy olyan régi, aranykorbéli Magyarországnak állít méltó emléket, amikor nem csupán 19 „vármegyének” voltak darutollas főispánjai…          

Induljunk a haltól. Talán azért, mert ahogy én látom a szlávok jóban vannak a hallal. Most éppen a sprotnitól indulok. Ennek a maximum 16 centiméterre nyújtózkodó, kis halacskának nem csupán a Balti-tenger országaiban van tisztessége. A heringfélék közé tartozó kis sneci, ugyanis puha, füstölve, jó minőségű olajban tárolva, pedig pompás eledel, egy kis lengyel, lett, vagy éppen ukrán vodkával kísérve pedig amolyan macsós reggeli. Szerintem Krisztus urunknak is ízlene!

Talán el sem hinnéd, hogy a Litvániában füstölt, de Lengyelországban csomagolt és Ukrajnából az asztalomra került (köszi Hajnalkám!) sprotniról nekem hogy, hogy nem, Sevcsenko jutott az eszembe. Na nem a focista, hanem a Tarasz, akinek Budán, közel a külügyminisztériumhoz, meg a rakparthoz még egy teret, meg szobrot is szentelt a magyar emlékezet.

Sevcsenko az ukrán Petőfi, vagy az ukrán Burns. A legnyomorúságosabb jobbágysorban születtet kisfiú 11 évesen még a szüleit is elveszítette, a Jóisten azonban úgy akarta, hogy nevét a világirodalom is megőrizze.

Sevencsko az oroszokat is elbűvölte, pedig ő ízig-vérig ukrán maradt. Ukrán volt, amikor kamaszként először találkozott azzal a szóval, hogy "elnyomás". Ukrán maradt az orosz Szentpéterváron és ukrán az akkor éppen Lengyelországhoz tartozó Vilniusban. Sevcsenkoért rajongtak az orosz, a lengyel és persze az ukrán értelmiségiek is. Ám az orosz hatóságok, még maga a cár is üldözték a "gondolatai" miatt. Üldözték a sorai miatt. Verseit Németországban jelentették meg, mert hazájában nem lehetett. II. Miklós cár, akit Európa csendőreként tartottak számon, aki a 1848-49-es szabadságharc leverésében is kulcsszerepet játszott, saját kezűleg írta Sevcsenkóról; „Szigorúan tilos írnia és festenie”. Forradalminak ítélt tevékenysége és néhány lázítónak mondott költeménye miatt letartóztatták. Bíróság elé került, börtönre ítélték. Pedig akkor már a kijevi egyetem hívta volna rajztanárnak, professzornak. 47 éves korában halt meg. Az ukrán Petőfinek majdnem kétszer annyi jutott, mint a mi Sándorunknak.

És akkor ma egy Medvegyev nevű politikus azt találta büfögni, hogy az ukránokra senki sem fog emlékezni... Táváris, hát ezt mondták az ezerszer alázott magyarokra, azokra a magyarokra, akik ellen 1849-ben, meg '56-ban is túlerővel tetszettek megérkezni.

Ezt mondták az észtekre, lettekre, litvánokra, na meg ezt a lengyelekre, akinek az országát háromszor is fel tetszettek osztani, mégis élnek, mégis boldogulnak. És így lesz az ukránokkal, akikben éppen most tetszettek felébreszteni a nemzeti szívet, akik éppen most gondolják, hogy mi magyarok nem nekik szurkolunk....

"– Mi oka, hogy amint nőttem,

Engem nem szerettek?

És alighogy kivirultam,

Már ifjan megöltek?"

(Sevcsenko)

Nem tudom hallottátok-e már az éjszaka repülő darvakat beszélgetni. Nem tudom megvan-e az, ahogy épp biztatják egymást;

- Bírjátok még egy kicsit! Nem, ne szálljatok még le, ez a néhány csepp tó, még csak a Bujtos, de ide már nincs messze a Hortobágy…

Tavasszal ha jönnek, visszatérnek, olyankor tudom, jön a jóvilág, jönnek a fényes, hosszú napok, jön a tavasz, jön a hajfodrász, vele jön a csodás zöld vendéghaj, jönnek a hosszú esték, nyílnak a legszebb virágok és nevető, színes kaláris terem a lányok nyakában, mert jönnek az izgága éjszakák…

És jönnek a darvak, szállnak északra, bátran, egymást biztatva, repíti őket a mindig friss, üde, roppanós tavasz, repíti őket az ősi, 10-100 ezer éves ösztön, amiben ott a fészekrakás vágya, a felszólító mondat, hogy fiókát kell nevelni, az meg éhes lesz, enni kell neki adni, és aztán jön majd a zordabb idő, elérkezik, amikor ideje van, amikor úgy rendeltetett, az ősz, és akkor neki kell vágni, fel kell emelkedni, le kell győzni a nehézséget és olyan messzire kell repülni, amiről még a sokat próbált, sokat repült darvak is azt mondják, szinte lehetetlen.

Jó helyen élek, sokszor este, késő őszi este hallom, ahogy a város felett elrepülnek, sőt ma láttam őket nappal is a kék égen, Nyíregyháza felett. Mondom, biztatják egymást és szállnak, az én daru madaraim.

- Gru, gru - ismétlik és néznek rám a magasból, ahogy az erkélyen állok, és bámulom, hallgatom őket. Néha felemelem a kezem és mutatom nekik merre van a híres, délibábos Hortobágy és vágyom, hogy már visszafelé jöjjenek, hogy beköszönjenek, hogy ők hozzák Spanyolországból, Afrikából a meleget, a jóidőt, meg a nyarat.

Szálljatok darvak, szálljatok! Itt felettem és szóljatok hozzám, mondjátok el, hogy mind bolondok vagyunk mi emberek…

- Vértes kincse! – sóhajtottam fel, miközben a kis homokfutó belefúródott a nyíregyházi éjszakába. A móri borra gondoltam, ami annyira ízlett.

- A vagy te, kincs! – felelt nevetve Gyula bátyám, aki a két nagyfröccstől, meg ugye a cigánymeggy pálinkától kipirulva, a gyeplővel a lovat noszogatta. Neki száraz, tokaji furmint, nyíregyházi szódával. Semmi más. 

- Nem fél, Gyula bátyám? – kérdeztem, mert én bizony igen féltem, hogy a pálinka és a bor házassága, ez a két bogyós gyümölcs majd lebirkózza az öreget és beleborulunk az árokba, úgy gurulva kétfelé, mint két, zöld üveges Durbints sógor.

De a ló csak futott, a két kerekű homokfutó pedig pattogott, akár egy nikkelbolha. Egy pillanatra azt képzeltem a csillagos éccakában, hogy görög harcos vagyok. Szekerünkkel a perzsák ellen vonulunk. Gyula bátyám igazából makedón, mint Nagy Sándor. Ő hajtja a kocsit, mi pedig valami vert perzsa fejedelmet üldözünk.

„Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi” – írja majd a valahol, valamikor a költő, én meg mondogatom magamban. 

Futunk, robogunk a gaz lator perzsa után. Védjük a várost, védjük a demokráciát, az athéni nőket, férfiakat, gyermekeket, az athéni iskolát. Védjük Szókrátészt, Plátónt, Arisztotelészt. Mindazt, ami fontos, ami érték, ami érdek nélkül szép.

Fut a kocsi a tölgyek, hársok, szilek, akácok között. A fák most harcosok, akik küzdenek, csak mi robogunk, hogy utolérjük a gaz perzsát, aki túlerővel támadt ránk, de nem gondolt bele, hogy a szív és az ész, a dac, a féltés, a hit az igazunkban megsokszorozza az erőnket.

- Gyí te! – legyinti meg az ostorral a szép almás-deres paripát Gyula bátyám.

Majd hirtelen lefékez. Csörög-csattog, nyikorog az éjjeli erdő tőlünk. Majd kiesünk a kocsiból, látom, ahogy előreborultam, közelről látom hogy a ló verejtékezik, csatakos, megcsillan rajta a telihold fénye.

- Nézd! – int a fejével az öreg az ég felé. – Látod? A telihold olyan, mint a szépasszony szépsége teljében. Nekem minden teliholdról egyetlen nő jut eszembe. Itt Nyíregyházán pillantottam meg. Fiatal voltam és azt hittem enyém a világ. A nőkről nem gondolkodtam. Csak úgy voltam velük, mint a levegővel. Nélkülük nincs szívdobbanás, pulzus, élet. Nélkülük csak unalom van, végtelen tél, halál. Jaj, tudod is te milyen egy asszony szívét elnyerni. Egy asszonyét, akit vár az ura, aki kötelékben él, aki béklyóval jár az utcákon és az arca körül, apró, csak a magam féléknek látható szomorúságból gyúrt felhőcskék lebegnek. És néha esőcseppekkel pettyezik a szépasszony porcelán orcáját… Ej ez a Nyíregyháza! Szent hely ez! Mert nem csak itt hozott világra anyám, hanem mert itt ismertem meg a legnagyobb tüneményt ezen a bolygón a szépasszony szerelmét.

Ittam a szavait. A lábam között őrzött demizsonért nyúltam. Felemeltem.

- Ha meg nem sértem, Gyula bátyám… - nyújtottam feléje.

Az öreg nem is nézett rám. Elvette a demizsont, és mint aki épp a Szaharát kelte át egyetlen korty nélkül, kitámasztotta a gigáját és döntötte magába a bort. Innen értettem meg, hogy nem a telihold, nem az erdő, nem is Nyíregyháza, de még csak nem is a bor, hanem az a szerelem számít és semmi más.

A világ egyik legszebb tengerszemét Budapesttől, és Nyíregyházától is mintegy háromszáz kilométerre találjuk. Ez nem egy szubjektív mondat, ha valaki rákeres, talán meg fog lepődni, hogy a Morskie Oko, azaz a Tátrában található, lengyelül csak nemes egyszerűséggel Halas-tónak becézett csodát a világ 10 legszebb fekvésű tava között tartják számon. A matematikusok szigorúan a tényeknél maradva így jellemeznék; 1395 méter magasan, a felhőket és a környező 2000 méter körüli csúcsokat visszatükrözve tündöklik a 862 méter hosszú és 566 méter széles tengerszem. Legnagyobb mélysége eléri az 51 métert, amit csak a benne élő Sebes- és a Pataki-pisztrángok tudnak igazán élvezni.

(Tessék nekem megbocsátani, hogy a Tátra szlovákiai oldalán a Csorba-tó is eszembe jusson, ha már a szépségről lenne szó, mert Fejes Endre Hazudósa szerint, ebbe a tóba járnak fürödni a (hulló)csillagok…)

De térjünk vissza a lengyel oldalra! A budapestieknek Poprád, a nyíregyháziaknak az energiaínség miatt, már Csütörtökhelynél már érdemes elhagyni a pályát, és elindulni a csodás, Ausztriát idéző csúcsok irányába.

(„Szepescsütörtökről” remélem a Felvidéki Mesemondó is ír majd néhány keresetlen szót, már csak a lenyűgöző, gótikus Szent László templom és a Szapolyai-kápolna miatt…)

Guruljunk a Tátrai Nemzeti Park felé, magunk mögött hagyunk olyan csodás kis, hetyke helyeket, mint Tátralomnic, meg Zár, ami szintén megérne egy-egy misét, de minket hajtson a vágy, hogy azt a tavat lássuk, amit Szent II. János Pál pápa is felkeresett, méghozzá illő módon - (tudtommal)-, gyalogosan.

A határ szlovák oldalán Javorina található, cseppnyi hegyi falu néhány ház, meg boltocsoka, lengyel oldalon pedig csak egy árva, rég elhagyott határállomás, ami a keresztségben Lysá Poľana nevet kapta. Ha valóban látni szeretnénk a Halas-tavat, akkor itt már a parkolás gondjával kell megküzdeni. A Morskie Oko ugyanis valóságos zarándokhely hegyi turistáknak, meg a kíváncsiskodó tömegeknek.  A lengyelek és szlovákok mellett, ugyanis a fél világ idejár, hogy megpillantsa a csodát!

Ennek megfelelően a határ mindkét oldalán parkolók állnak rendelkezésünkre. Az ingyenes a menő, mindenki így szeretne parkolni, sokszor csak az az út mentén a tó felé, de sok helyen a megállni tilos tábla, meg a rettenetes „elszállítjuk” kiegészítő jelzés figyelmeztet, ha ott akarod meglelni az autód, ahogy hagytad, akkor tartsd be szabályokat! Ünnepnapok és hétvégék kivételével persze megpróbálhatunk a tóhoz legközelebbi parkolóban is megállni, ami nem pénzkidobás, de a hatalmas mérete ellenére sem mindig járunk majd szerencsével, mert itt évszaktól függetlenül tényleg sok-sok emberre kell számítani.

Ha leparkoltunk, akkor elő egy kényelmes cipővel. Nem muszáj méregdrága túracipőbe beruházni! Akár végig aszfalton is el lehet a Morskie Okóhoz bandukolni, de hogy kényelmes legyen abban biztos vagyok, mert legideálisabb parkolás esetén is 20-22 kilométeres gyalogtúrára készülhetünk! Ha most valaki meghőköl, akkor oda-vissza számolva!

Az okosak visznek magukkal egy csinos kis hátizsákot pakolnak bele némi csokit, vizet, esőre, hóra (évszaknak megfelelően) készülve extra cuccot is. Amikor így nekibuzdultunk, akkor kivehetjük az autóban addig csak méltatlankodó „apostolok szamarát” és felülhetünk a hátára.  

Persze nem csupán gyalogszerrel indulhatunk a tóhoz. Ha leparkoltunk, kifizettük a felnőttek számára meghatározott 8 złoty-s belépőt a nemzeti parkba, akkor egy lovaskocsira is ülhetünk és vigyorogva nézhetjük a sok gyaloggalopost, ahogy fújtatva küzd a fene hosszú kilométerekkel. A gurál kocsisok felfelé 50, lefelé 30  złoty-t kérnek a kocsikázásért. Azaz, összesen 80 pénz a fuvar, és közben mosolyogva csodálhatjuk meg a vérbeli túrások (a bakról nézve persze a csórik) megvető pillantását.

Bevallom, mi amatőrként indultunk neki a hegynek. Októberi hétvégén, egy manierista délután érkeztünk meg a határhoz és viszonylag közel a nagy parkolóhoz tettük le a kocsit, ingyen, okosba. Fél liter Coca-Cola, bankártya, Euro volt velünk. A Kedves pulóver, mellény, farmer, túracipő, bőr hátizsák felszereléssel, jómagam farmer, túracipő, technikai póló, felette hosszú ujjú vízhatlan, cipzáras technikai „izével” felszerelve, vigyorogva indultam neki az „ugyanmár” túrának.

Nagyképűen azt mondogattuk, hogy néhány hete simán lesétáltunk, egy este is vagy hat kilométert, mit nekünk az a hegyi 20! Az alföldi emberek gondatlanságával, nagyképűségével vágtunk neki, látva, hogy szó szerint kicsitől nagyig, Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára és valahány név a naptárba, mind nekivág…

Ballagnak a lovaskocsik is, lefelé inkább galoppba, mindenki boldog, aki megy, aki jön mosolyog, szép az idő, ráadásul még pólóban indulsz, simán meglesz, ugyanmár…

Az első három kilométer még csak-csak. Nem győzöl betelni az őszbe forduló természettel, az egy hete leesett hó, olyan a hegyek tetején mint a porcukor, az enyhülés miatt olvad is, a patakok kisebb folyócskává híznak, fotózol szakmánba’, mintha fizetnének érte és elönt az gyöngéd boldogság. Ám valahogy, nem is olyan soká, lihegni kezdesz, a 100 méterek is lassulnak, így két nagy kanyart levágva a kövekből kirakott, Gyűrűk urában látott, egérút-lépcsőket választod, és lóg a nyelved, mint Plútó kutyának, el is bizonytalanodsz, mikor érünk már oda!?!

De a tó nem adja könnyen magát! Nem jön az egy cseppet közelebb! nem jön eléd. Mohamed megy izzadva, gyalog a hegyhez, tóhoz. Megy? Gyalogol? Kutyagol, vánszorog, csoszog, kolbászol. Az okos óra mér, de minek, te minden kanyar mögött látni véled a célt, hogy ott vagyunk már, de aztán jön Törpapa, hogy nem, még nem. Újból, nekivágsz, nekidurálod magad, az óra szerint is nemsokára… De jön a kijózanító tény, egy táblán is jelezve, hogy ha ügyesen gyalogolsz, akkor már csak 50 perc…

Micsoda??? Még 50 perc??? Még egy óra? Két óra 20 perc menetke után? Nem úgy volt, hogy már mindjárt ott vagyunk? Túl százezer fenyőn, ezer kis patakon, kismillió emberrel találkozva, tucatnyi lovaskocsi elől kitérve. Láttad fél Lengyelország gyalogoló lakosságát, Gdnasktól, Rzeszowig, százezer gomba és katángot hagytál magad mögött, figyelted a csúcsokat, a sárguló lombullató fákat, az örökzöld erdőt és még mindig 50 perc… Igazságtalanság! - ordítja a talpad, bokád, térded…

Reményt igazából az ad, amikor a felső lovaskocsi fordulót eléred. Itt az út lejteni kezd, egy csinos kis menedékház fogad, sörözővel, hűsítőkkel meg az ücsörgéstől és persze a csapolt lengyel sörtől széles mosolyú sorstársakkal. Ám akkor még nem tudod, hogy onnan is legalább vagy nyolc kanyar, meg 25-30 perc a séta…

Hallom az olvasó a kérdését; megéri? Sőt! Kötelező! Mert maga a tó, a magas csúcsok ölelésében a világ egyik legszebb látványa. Nem kétséges, nem túlzás, nem költői széptevés, hanem a teremtett világ tökéletességéről regélő, remekbe szabott csoda… Itt gyűlik össze a hegyre zúduló víz. Ide csorog a hólé, a gleccserek vize, itt ebben a tökéletes hegyi tükörben nézegetik magukat a csinos és túlsúlyos felhők, a hiú csúcsok, a reppenő madarak, a mindig éhes medvék, és a piperkőc hiúzok. Itt kérik meg a szép lány kezét, a parton, itt fényképezkedik a szép ara, a büszke vőlegénnyel és ide érkeznek meg a fáradt és a fáradhatatlan turisták, hogy beszippantsák a tökéletesen tiszta levegőt, lehűtsék homlokukat a jéghideg vízzel, nézzék a pisztrángokat, és készüljön millió és millió fotó az instára…

Nem, nem lehet betelni a látvánnyal, az érzéssel, és tudom, ha korábban érkezünk, ha bírnánk, akkor tovább lehetne menni, mert itt tó mögött is tó lakik, az igazán profiknak meg Tengerszem csúcsról pedig megannyi kisebb- nagyobb tavacska látható. De most ezzel, a Halassal kell szerelembe esni!

A kopár csúcsokkal, a büszke, sudár fenyőkkel, a tűlevelű bokrokkal, az eget tükröző kristálytiszta vízzel… Itt kell szerelembe esni a Tátrával, túrázással, itt kell kimondani Faustnak a pillanathoz idézve szavait; verweile doch, du bist so schon. És a szép olyan kis butácska, ostobácska szó, arra, ami ott fent, 11000 méter hegymenet után fogadja az egyszeri alföldi gyereket, meg a babáját…

Ahogy a felső kocsifordulónál, itt a tóparti menedékházban sincs terminál, csak a készpénz lenne a király, szóval marad a lónyál, már ami maradt a kólából, meg az önmagunk ostorzása, hogy a kocsiban otthagytuk a jóféle ásványvízt…

És még lefelé is 11 ezer méter a túra, még akkor is, ha lefelé gyorsabb, könnyebb, kedvesebb. Lefelé már az út is gurít, küld, segít. De egy méterrel sem lesz rövidebb. Semmivel. Ugyanannyi az, így is, meg úgy is. Közben pedig alkonyodni kezd. Az októberi este gyors, mint a zuhany alatti, reggeli szerelmeskedés, a pólós, indiánnyári melegből hirtelen lesz egy „dekellettvolnaegypullóver” sóhaj.

De megembereled magad, száz méterenként nézel az okosórára, hátha tud valami okosat, de az csak mér rendületlenül, mutatja a számokat; még 7, még 6, még 5 kilométer…

A vége már töksötét. A babám megjegyzi, hogy az a néhány bolond, aki most megy felfelé, az tuti vámpír, mert tejfehér is az arcuk, bolondok is, ahogy a sötétben poroszkálnak, meg nem is törődnek velünk, csak mennek a telihold felé, mint valami megbabonázott vérfarkasok és most kellene sietni, mert mi van, ha észreveszik, hogy mi nem egy vérből valók vagyunk, akkor nekünk végünk! Nevetek. A kedves énekel, szórakoztatja magát. Micsoda szórakozás ez; vonszolódva gyalogolni és nézni ahogy egymás után gurulnak el a lovaskocsik, csattog a lovak patája, és a félhomályban szánakozva fitymálnak le azok, akik inkább fizettek, de ők nem igen fognak még egyszer ilyen túrát bevállalni!

Csak ne fájna annyira a lábam. Néhány napja még a bőrgyógyász próbált valami csodát művelni vele, inkább kisebb, mint közepes méretű sikerrel. De ha a Kedves bírta, akkor én is! Csakazértis!

Most, hogy írom ezt a néhány sort, sajgó talppal, már most visszamennék, már most nekivágnék, ebben az estében is, aztán ott aludnék a tó partján, hogy ott érjen a hajnal, hogy ott legyek megáldott, ahová a pápa is gyalog indult el.  

A Morskie Oko lengyel zarándokhely. A szent, lengyel pápa miatt talán egy picit olyan is nekik, mint nekünk Csíksomlyó. De ettől eltekintve természeti csoda! Ehhez kétség sem fér. Ha bírod, ha van lábad, vagy ha egyszerűen csak van 80  złoty-id a lovaskocsira, akkor el kell oda menned. Kötelező! És persze a lengyel Athénban, Zakopánéban szállj meg, élvezd a várost, ezt az izgő-mozgó, hömpölygő alpesi világot, aminek a mindenfelé, földi örömöt kínáló sétálóutcája legalább olyan híres, mint a környék maga.

Na jó, Zakopanéról majd egy következő posztban írok, mert még 1986-ban kötöttünk életre szóló barátságot a várossal. 

Olyan még soha nem volt, hogy ne fogyott volna el a pálinka. Aztán ha egy palackkal sem maradt, akkor kivártuk míg újra érik a gyümölcs, aztán cefréztük, főztük, csepegett, ittuk. Kivártuk. Itt volt az íze a szánkban, mint nagy szerelmeké. Mint a csóké, aminek soha nem szabad lett volna véget érnie. De az is elfogyott. Mint az utolsó üveg gönci barack.

Hívtuk a surányiakat, hátha… Kedvesek voltak. Mindenki azt emlegeti a gönci barackot. Mindenki is. A barackot. Mit az ötödik pecsétben, amikor Márkus László alakította Király László, viszi a szegyet. Haza. Azaz csak vinné, de a hús a húshoz a szeretője elkunyerálja. A csodálatos szegyet. A dús mell, az éhes női test ellopja a szegyet…

Ilyen az ember. Tudja, hogy egyszer vége lesz, egyszer elfogy a még a  legjobb pálinka is, aztán csak néz, kunyerál, keresi azokat, akikről hiszi, nekik még van…

De rossz álom ez! Persze, hogy van még pálinka. Még a legjobból is. Aztán, ha nagy a baj, tán még gyalog is nekiindulok a Beregbe, ahol a rendőr jön eléd, ah elkóborolnál, ahol rudliban repül az út felett a csodaszarvas!  

Tudod fura ez, ma akárhány cikket olvastam, mindegyik azt ordította, hogy itt van vége a jóvilágnak, Franciaországban a híradókban az időjárás után energia-hírek is lesznek, hogy hol várható „áramkimaradás”… A dízel elfogy a kutakról, mert a gyáraknak kell, aztán vagy ad a muszka gázt, vagy sem. Állhatsz, mint Bálám szamara, többet ér majd egy sparhelt, meg egy jó vastag kabát, mint száz méregdrága ájfon.  

Eszembe jut Románia, hogy az ottani ismerőseink nem használták a kádat, mert víz csak akkor volt, ha éppen úgy akarták. De inkább nem úgy akarták. nem cseppent abból az armatúrából semmi csak a rozsda. 

De tudod, egész nyáron azt írták, hogy most van vége a világnak, 100 napig esőt sem láttunk, aztán talán visszajött szabadságról a Jóisten és ránk nézett, öntözött is... Mert ez a szeptember felkerült a valaha mért legcsapadékosabb kilencedik hónap 10-es listájára…

Tudod, a csoda nem az imádsággal érkezik, nem is akkor, amikor várod, hanem, amikor a legnagyobb a szükség, mert egyre többet tanulom, hogy a csodához olyan mélyre kell menni, ahol még talán ember sem járt, lélek sem, szív sem, és ha megmaradsz, ami voltál, az a kócos kis diák, aki tudott hinni, remélni, szeretni, akkor tán megtörténhetik a csoda. Tán. De erre mérget senki nem vehet. Mert a csoda az olyan isteni kegyféle...

Ez van. Nem kell ezt sokat rágni. Az ember persze időnként beleborzad mennyire semmit sem ér a tyúkszaros kis élete, hogy egyik nap még álmodozik, meg tervez, aztán a valóság, a szükség, az élet úgy rúgja rá az ajtót, hogy már jöhet is a pap az utolsó kenettel. Ennyi volt. Nincs több kisjány, meg pálinka, meg barátok, nincs több jó zene, nevetés, tánc, meg lepedőakrobatika.

Te! Én holnap megindulok a hegyek felé. Tudod, gyerekként is megtanultad, hogy a havasok látványa elveszi a világ bűneit. Elviszem az összes imádságot, fel a hegyre, aztán most éppen sántikálva addig megyek, amíg meg nem lelem a Jóisten tükrét és belenézek, hátha megpillantom a kaporszakállast, meg a Krisztust, és mindig nevető Szentlelket. Majd etetek galambot.

Te én viszek magammal egy kis göncit, aztán ha jókedve lenne az Úrnak, csak megkínálnám. Olyan ez a gönci, hogy még az Úristen is csak cuppogtatná! Felviszem én az összes szerelmet a szívemben, az összes reménységet, felviszem az összes kis kincsem, kéz a kézben, megszeppent vigyorral. Ha bírjuk, ha bírja és aztán ücsörgünk egy kicsit az ég alatt ott a magasban, a tó partján, oda ahová a Hazudós is el-eljárt az álmában.

Aztán lejövök a hegyről, komótosan, ahogy Mózes és majd tudom mit kell tennem, akkor már pontosan tudom, nálam lesz a kőtábla, a maradék barack, meg az két kis Kincsem.    

Mi a tiéd a világból? A szippantásnyi levegő? A falat, melyet te rágsz, nyelsz és csillapítod gyomrod sötét savjait? Mi a tiéd a világból, egy pillanat, amire majd vénülő fejjel gondolsz, hogy ott, akkor... Mert ott, akkor nem is sejtetted? Mi a tiéd a pillanatból? Édesanyád meséje, egy cserépkályhánál melegített dunyha, nagymamád rántott húsa? Mi a tiéd a világból? A gyermekkor íze? Egy szerelem, ami akkor sem múlik, ha elmúlt? A kedves ragaszkodása, amikor azt mondják neked: szeretlek…

Mind-mind semmi… Amikor egyszer csak azt mondják, nézd ez a csepp ember a véredből a véred, génedből a géned, ez a csepp ember, aki épp úgy akar, épp úgy remél, aki épp úgy szeret…

Vagy nem is úgy, másképp, de a szemednek, szívednek kedvesen. És állsz, mint a Bálám szamara, hogy a Biblia ezt olyan sokszor írta, édesapám, édesanyám olyan sokat mondogatta…

Mi a tiéd a világból? Semmi. Egy csöndes, napsütötte augusztus délután, egy forró leves, egy kávé, egy pillantás, egy lélegzet, egy álom, amit már nem csak te álmodsz, egyedül. És a remény, a várakozás, ahogy a fájdalom, a könny és a sarokban felejtett öröm, mind elmúlik, csak az a valami nem.  

Sóhaj. Vágy. Egy dallam, ami a füledben rak fészket… Egy csók íze. És annyi, de annyi imádság. Úttalan út… És még azon túl is, egy ösvény.

És akkor a világ megáll, egy pillanatra mindenki kiszáll, elmosolyodik, biccent és akkor tudod, itt és most minden rendbe jött, minden, ami eltörött összeáll, cserepekből váza, szilánkokból újra dobbanó szív, és morzsákból hitféle jellegű kenyér… Egy pólya, egy kiságy, meg benne valamiféle rácsodálkozható, rajongható élet. 

Ébredtél már úgy, hogy ez már nem a te életed? Hogy nem te döntöttél így, ahogy folyik, ahogy történik, ahogy változik? Egyetlen döntés sem a tiéd? Fékeveszetten történik egy teljesen ismeretlen, hátborzongató forgatókönyv szerint. Nem tudsz tervezni, még néhány percre sem, nemhogy napokra, hetekre, hónapokra? Szóval élted már úgy az életed, hogy képtelen voltál irányításod alatt tartani?

Igen? Vagy még nem?

Most képzeljétek el ugyanezt nagyban! Tegyük fel százmilliós nagyságrendben. Százmilliók esetében. Az unióban például, több mint 500 millió ember él...

Érettebb fejjel megéltem már néhány közeli és távoli háborút. A bőrömön is éreztem, milyen az, amikor egy árfolyam soha nem látott számokkal tör rád. Ám, ami most történik a világban pontosan olyan, mint amikor a székely bácsit elviszik repülőzni. Tetszik ismerni; na erre nem gondoltam! Arra senki sem gondol, hogy minden is a nyakába ömlik.

És ezt látom most a magyar és az uniós kormányok lépésein. Ezt látom az Egyesült Királyságban, vagy szerte Európában. Olvasom, hogy például a török infláció az idei évben elérte a 83%-ot!

És ötletelést látok. Kevés közös gondolkodást, inkább érdekek, pártok, ideológiák mellett politizálnak a „nagyok”, a kisember meg csak néz, mint a moziban. Rettegve, száját eltakarva nézi a filmvásznon a horrort. Csak ez a horror az élete, a pénztárcája, a megélhetése, meg a családja jövője. Ez a horror ott van a levegőben, a nem így mondtukban, a rezsiszámlában, a tőzsdei árfolyamgrafikonban, a nyelvbotlásban, a gyermekvállalásban, a nyaralásban. Ott van a megfőzött ebédben, a 18 fokra "fűtött" hivatalban, a "belihegésben", a „zárva” táblában, a leépítésben, az elbocsátásban. Ott van a parkolóautomatában és az internet zűrzavarában…

Amikor a történelemkönyvek azt írták, az első világháború benne volt a levegőben, nem értettem a kifejezést. Nem értettem, hogyan ünnepelhették az emberek, hogy mehetnek ágyútölteléknek, golyófogónak. Most talán értem. Van olyan szint, amikor már minden is mindegy, mert lemegyünk a poklok poklára, ahonnan csak a romboláson, az embertelenedésen keresztül vezet út… Ezért küld háborús jóvátételi jegyzéket Lengyelország Németországnak, holott a "Bizottsággal" van igazi vitája. Ja, hogy a "Bizottság" igazából egy Németország-Franciaország tengely? Talán nem véletlen, hogy éppen ezért egyesek már az unió bomlását vizionálják. Közben pedig tankokat, fegyvereket, bombákat küldenek egy "testvérháborúba", megoldásként.

Tetszenek emlékezni a versekre… „oly korban éltem én…” Meg a másikra; „Szivemet a puskatus zúzta,/Szememet ezer rémség nyúzta,/Néma dzsin ült büszke torkomon/S agyamat a Téboly ütötte.”

Furcsa látni, hogy a megszokott kis világunk, de még az unió eresztékei is recsegnek ropognak, furcsa látni, ahogy a nagyhatalmak egymással játszadoznak, furcsa látni, hogy vélt vagy valós indokok miatt kirobbantott háborúk következtében milliók kényszerülnek menekülni, ezrek és tízezrek hullanak a csatatéren, és keservesedik a helyzet a hátországokban, de még ott is, ahol minden emberi logika szerint békének kellene lennie…

Azt látom, hogy a világ fékeveszetten, kontroll nélkül kezdett száguldani és nincs ember, nincs hatalom, nincs fifika, amely képes lenne megállítani.

Csak megy a porhintés, a sebtében hozott döntések súlya alatt nyög a világ.

És persze mit sem tudunk a valóságról, az igazságról, mert azt pillanatról pillanatra torzítják, manipulálják.

Német Balázs mondta Gulyás Mártonnak; „nincs hír”. És valóban különböző olvasat van, narráció, prezentáció van, felolvasás van, vélemény van, befolyásolás van, szekértábor van, politika van, meg választás, meg hatalom, meg hatalommal való visszaélés. Szerte és mindenütt.

És akkor a kisember, mint Pogány Judit a Legényanya végén, mint Kányádi a Halottak napja végén (ha netán eszükbe jutna elvenni az egyetlen megmaradt ektronunkat is), mint Vörösmarty naivan az Előszóban (Majd eljön a hajfodrász, a tavasz…) letérdel, kérlel, bízva fordul az Istenhez, a tavaszhoz (húsvéthoz) imádkozik, amikor talán már túl leszünk a leghidegebb hónapokon, amikor már túléltük a legsötétebb éjszakán, hogy egyszer csak belátjuk…

És tudom, hogy Kányádi azt is írja; „A ló s az eb beledöglenék, az ember beleszokik…”

De azért én bízva-bízom, hogy az ész, meg a szív, - ahogy Barinkay énekli a Cigánybáróban-, hogy az ész, meg a szív egyszer csak felülkerekedik és túl jón és rosszon, az ember rádöbben, hogy nem a pénz, nem a vagyon, nem a profit, nem a hatalom, hanem a szeretet, az élni és élni hagyni hozza el az új Aranykort…

Csönd van. Nem. Belül a lelkemben van finom, simogatható csend, harmónia és nyugalom. Kint hagyom, hogy egy zongora szóljon. És azon gondolkodom, hogy az idei népszámlálás lehet az első, ahol a rendszer kibékíthetetlen ellenzői, az összeesküvés elméletek fanjai és a mindig (is) tagadók összefoghatnak és leleplezhetik a leleplezhetetlent… A nincset...

Most majd kibújik a szög a zsákból, hogy felhasználhatják a lakásunk, az életünk adatait, mert majd megtudják, hány szobában, hány négyzetméteren élünk, hányan vannak oda bejelentve, mikor érettségiztünk, mi a legmagasabb iskolai végzettségünk…

A nagy dühösek most mutatóujjukkal fenyegetnek, hogy inkább arra lennének kíváncsiak, hogy mivel fűtünk! Csendben mondom, erre is rákérdeznek, mondjuk arra valóban nem, hogy miből lesz rá lóvé, ha elszállnak (vagy már elszálltak?) az árak, de tényleg megkérdezik, hogy gázzal, távhővel, fával, vagy csak úgy belihegjük-e a szobákat… Na jó, ezt az utolsót nem teszik fel…

A mindig tagadók azt mondják, minek válaszoljak, úgy is tudják, ha nem akkor meg Pegazus! és ordítják, hogy a kémszoftver már tudja, telepítve és úgy is tudnak itt már mindent; váltok-e minden nap fehérneműt, és vettem-e vajat legutóbb. A drágábbikat...

Közben meg ma is ezer olyan oldalra kattintottak, ahol éppen adathalászok gyűjtögették a vásárlási szokásaikat, rosszabb esetben még a PIN kódjukat is megadták… Nyomtak egy "kendikrást", simán megtudták, milyen teafőzők voltak előző életükben és persze olyan oldalról rendeltek árut, ami a barátaik címlistájára is kíváncsi volt. Mert, hogy a multi mindent is tud rólunk, az tök rendben van...

Ilyen lettünk. A nemzettestünk, a társadalomszövetünk egy része ilyen, mindig háborog, tolja izomból a dackorszakot; „hát nehogy mán”!!!

Nekik mondom, bevallom; igazatok van, én is beépített ember vagyok, ezért írom ezeket a sorokat…

Ja! Nem! Egyáltalán nem!

Csak hiszek egy országban, ahol a statisztikai hivatalnak szüksége van tízévente a polgárok adataira. Hiszek a KRESZ-ben is, hogy megadod nekem az elsőbbséget, ha nekem van elsőbbségem. Ez tudod ilyen, hiszünk egy országban és tudjuk vannak kötelezettségeink, és persze joggal várjuk el azt is, hogy legyen iskola, ahol tanulhatunk, hogy legyen tanár, orvos, meg statisztikus, ha pedig bajunk lenne, értünk jöjjön a mentő.

Ez a lényeg, hogy az ország, valahogy működik, dobban a szíve, él, adatokat gyűjt, mert hiszem, hogy ez így működik!!!

Te miben hiszel? Hogy mindig rosszabb, meg összeesküvőbb, meg piszkosabb lesz? Te ezt adod a gyerekeidnek? Hogy dacolni, háborúzni, ellentmondani kell, mindig a barikádon? Mindent is az összeesküvés szemüvegén keresztül? Akkor is harcolsz, ha nincs is csata, béke van és Érted dolgoznak?

Kérlek! Jogod van hozzá, de azokat, akik másban hisznek, kérek mindenkit, hogy ne felejtsék el kitölteni a NÉPSZÁMLÁLÁSI kérdőívet, ha tudják neten, ha nem, várják meg a kérdezőbiztosokat…

Mivel görögkatolikus vagyok, itt is írom, ne legyetek némák; írjátok oda, ha hisztek, ha van felekezetetek, vállaljátok fel, hogy katolikus, református, evangélikus, unitárius, zsidó, hitgyülis akármi… Bátran!

Szerintem, ez nem is olyan nehéz? Vagy?