Hajnalban a Rextorante Peti tépett disznója ébresztett. Tudtam én, hogy vigyáznom kell kezdő kondástanoncként. Mert minél később falod be a disznót, az annál hamarabb ébreszt fel. Kitörni készül, szárnyas álmokat kerget benned. És micsoda álmok ezek! Mintha a Velencei-fesztivál összes alkotását egyetlen másodpercbe kellene belesűríteni.

Az a történet megvan, amikor a császár megjutalmazza a bölcs rabbit, aki egyetlen szóba tudta sűríteni a Szentírást? Egyetlen szóba…

Szerinted melyik az az egyetlen szó, amibe belefér az egész Biblia? Azt sem tudod, hogyan kezdődik a Könyvek könyve; „In principio creavit Deus caelum et terram…”

Szóval jön a rabbi és egyetlen szóba sűríti a Bibliát. Gondolj bele! Ha az életed egyetlen szóba kellene foglalni, melyik szó lenne? Az óra négytizenhármat mutat. December van, Karácsony hava, engem meg egy befalt disznó nem hagy aludni. És álmodom. Álmomban meg Komár László énekelt. Egy ősrégi dalt. És az agyam hibátlanul játszott le a szambát:

Kék öböl, narancs vitorlák,

alkony, ég s az óceán.

Sós szelek a dalt sodorják,

s a parton egy barna lány.

Szóval az álmomban, amire már nem emlékszem, hol játszódott, nyár volt és szólt a zene. A kék öböl. Most ne nevess. Mégiscsak álom volt ez. Nem több, de nem is kevesebb. A tépett disznó korábban kelt, mint én szerettem volna, vagy le sem feküdt aludni és énekelt. Én meg még mindig azon gondolkodom, hogyan szólna az életem egyetlen szóba sűrítve? 

Nézek ki az ablakon. Még sötét van. Hosszú órákig lesz még sötét. Nem június ez. Hosszú hetekig lesz velünk még a tél, a hideg. És neked egyetlen szóba kellene belepréselni egy édesen-szomorkás élettörténetet. Amit neked kell színezni, neked kell a hősét körberajzolni, mert senki, de senki más nem teszi meg ezt a szívességet. Nem vagy te Goethe, akinek minden szavát árgus tekintettel figyelte Eckermann és azonnal papírra vetette. Te legfeljebb a magad kismestere lehetsz, aki a Bujtost óceánnak látja, aki semmi kis szerelmeket isteninek. Neked kell pityeregni magadért és az elvetélt álmaidért, neked kell magaddal kezet rázni, neked kell magadnak színpadot ácsolni, játszani és magadnak osztod a legszebb szerepeket, elismeréseket, hogy mindig újrakezdtél, hogy minden hajnal az ablakban talált, mert hittél a fényben, az új napban, isteni kegyelemben, hittél abban, hogy az életed egyetlen szóban is lehet tartalommal teli. És ezt a szót fogod majd, mint kutya a kölykét, óvatosan szádban tartva átvinni a túlsó partra.

Ez a szó lesz, amit sztaniolpapírba a gyerekednek ajándékozol. Végül. Aztán ha okos ez a szó, akkor ő egy távoli, veled már nem törődő télben, pilinkéző hóesésben egy papírzacskóban viszi magával az utcákon és ha szerencséd van, a zacskót végül becseréli egy nyelet gönci barackra. És persze abban a zacskóban nem lesz más, mint az utolsó lélegzeted.

Hát ennyi. Könnyű kitalálni mi lesz a szó, amibe belefér az életem; giccs.

De higgyétek el, jó giccs ez…