Jó 14-15 éve kaptam egy beszélgetős műsort a Nyíregyházi Televízióban. Egyik nap, az a szerencse adatott meg nekem, hogy a könyvtárban „turnézó”, csángó költőnő Iancu Laurát „láthattam vendégül”. Beszéltünk származásról, csángó sorsról, Erdélyről, Nyugat-Európáról, Magyarországról, női szerepekről… Aztán, azt találtam kérdezni, hogy mennyire büszkék az otthoniak rá? A szülei boldogok, hogy ismert költőnő lett az anyaországban?

Erre azt felelte, hogy igazából nem… Csönd lett a stúdióban. Visszakérdeztem; miért?

- Az én szüleim, akkor lennének boldogok, ha nagy Mercdesszel, sok gyerekkel, gazdag férjjel mennék haza. Mert akkor tudnák, hogy jól megy a sorom, meg boldog vagyok!

- De, hát a pénz nem boldogít – vágtam rá a közhelyt.

- Szerinted – felelte Laura. - Ahonnan én jövök, ott igenis boldogít, mert annak „szaga” van, az látszik. Akkor tudja a szomszéd, meg az utca is… A nagyokosság meg nem látszik rajtad… Attól még lehetsz csóró…

Eszembe jut az is, amikor Dzsudzsák Balázs egy, akkor 130 millió forintot érő „Lambót” tört össze, amikor épp hazafelé jött Nyírlugosra…

És eszembe jutott, hogy 2019-ben egy szép március délután átvettem a vadonatúj SUV-om, aztán másnap megkaptam a megyei sajtódíjat, és a harmadik nap meg eltörtem a bokámat, hogy tudjam, hol a helyem…

Nekem ez jutott eszembe, erről a képről, ahogy a zöld Lamborghinit megállítja a hegyi úton szemben közlekedő juhnyáj.

Hogy van, amikor meg kellene állni, van, amikor el kellene gondolkodni, sikerről, arról, honnan indultál, hová jutottál. És ha nem tennéd meg, akkor majd az élet küld neked alkalmasint egy érdekes beszélgetőpartnert, bokatörést, vagy egy nem várt juhnyájat…