Jól zongorázott. Mozart és Beethoven volt a kedvence. Szigorú németes életet élt. Magával szemben volt a legszigorúbb, aztán maga lett a mérce, így másoknak is szigorú embernek tűnt. Pedig bent a lelke mélyén félénk, szemérmes ember volt. A „lengyel” pápa hamar megkedvelte. Korán, viszonylag fiatalon ismerték meg egymást. Korán, viszonylag fiatalon kötöttek életre szóló barátságot. Amikor II. János Pál betegeskedni kezdett, úgy emlegették, hogy a „szent” pápa utóda lehet. Ő celebrálta temetési miséjét, nyitotta meg a pápaválasztó konklávét. Aztán történetesen neki szállt fel a fehér füst.

Szigorú életet élt. A tanítást nagyra tartotta. Gyakorolta is. Jó pedagógus hírében állt. Bonnban, Tübigenben, Münsterben tanított. Regensburgan egyetemi tanszéket alapított. Jól forgatta a tollat. Mintát mutatott újságírásból is. Communio néven katolikus folyóiratot alapított.

Az igazság embere volt. Nem tűrte a korrupciót, a hazugságot, elítélte a katolikus egyház középkori bűneit.
(Giordano Bruno ekkor sóhajtott fel a mennyországban; végre!)

A sok visszaélés, és gyűlöletes elhallgatás után elítélte azokat a papokat, akik fiatalokat, gyermekeket bántalmaztak. Küzdött az eutanázia és az abortusz, a születésszabályozás ellen, és a homoszexualitást is fenntartással kezelte.

Ellenzői a szemére vették, hogy tizenévesen a Hitlerjugend katonája volt. Azt már kevesen tették hozzá, hogy nem volt más választása. Gyűlésekre nem járt, majd ahogy lehetett, bátyájával együtt dezertált. Ellenzői nem túl kedvesen „Isten rottweilerének” nevezték. Szelíden tűrte.

2013-ban úgy döntött lemond. Az újságok találgatni kezdtek. Talán túl sok dologra derített fényt? Darázsfészekbe nyúlt volna? Meglehet, hogy az igazság bajnokát, arra kérték, hogy egy picit álljon félre? Fájdalmas lett az igazság? Ő csak szelíden ingatta a fejét és mosolygott; jobb ez így.

Benedek, mint annyi más titokkal együtt, ezt is magával vitte „odaátra”. Az a pápa volt, aki Európa védőszentjéről nevezte el magát. Az, aki szerette a macskákat és még jobban az embereket.
Ma fél tíz után egy kicsivel magához szólított az Úr. Szép hosszú, tartalmas életet élt, hiszen még a két világégés között, 1927-ben született.

Görögkatolikusként azt kívánom, hogy boldog nyugalmat és örök emléket készítsen neki a Mindenható.

Holnap karácsony. Nem is. Holnap még csak szenteste. Hóra nem számíthatunk. „Zöld” lesz. Ám azt hiszem ez picit sem számít majd, csak az, hogy egy asztalnál ülj azokkal, akiket a legjobban szeretsz. Ma a Búza téri piacon ilyen mondatokat is hallottam; „nálunk hal nélkül elképzelhetetlen a karácsony.” Aztán a net feldobta, hogy a Telexes srácok Herszonban jártak. Egy ukrán hölgy a riportban az mutatta, hogy az ágyában feküdt, amikor a közelben egy rakéta becsapódott. A fal bedőlt, egy része az ágyára, de olyan szerencséje volt, hogy a romok nem temették maguk alá…

Aztán kicseréltem a hal első betűjét és átírtam a sort; „nálunk fal nélkül elképzelhetetlen a karácsony”… Ugye milyen fontosak: halak és falak…

Aztán a szüleimre gondoltam, hogy vajon számítana-e az ünnepi az asztal, ha épp ők hiányoznának és akkor eszembe jutott, hány és hány szétszakított család, magányos ember ül majd egy székben arról álmodozva, milyen jó lenne, ha sokan, vagy ha nem is olyan sokan, de legalább néhány számára fontossal együtt ünnepelni. 

Öregotthonokra, védett házakra, lakóotthonokra gondolok, ahol egészen mást jelent a karácsony, meg olyan házakra, ahol nincs meleg, nincsenek fények, ahol a karácsony is csak egy nap a sok közül…

Aztán hazaérek. Az otthon melege, az elmúlt hónapok lázas izgalma, a nagy változások sűrű illata csap meg és ünnepelni készülök. Untig ismételt hasonlat, de a lelkemben most gyertyát gyújtok… Eh… Mit gyertyát, nagymamámtól én idebent egy sparherdet őrzök, abba gyújtok be.

A sparherd egyébként is annyi, de annyi mindenre jó; meleget ad, a tetején csülkös bab fő, a gyomrában meg kipirosodik a bejgli. Nagymamám tudta, hogy egy rendes, jól kikormozott lélek-sparherd annyi, de annyi mindenre alkalmas.

És nézek majd felfelé, hogy ott abban a fenti országban, mama meg papó lenéznek-e ránk? Látják-e, hogy idelent mire készülünk, hogy újra kigyúlnak a fények, hogy gőzpárától lesz szauna a konyha.

Nagyapa és nagymama is decemberben hagyott itt minket, akkor nem is értettem, miért teszik ezt velünk, ma már értem. Mert amikor a szívünkben fát állítunk, akkor ők lesznek a képzeletbeli fenyőnk legszebb díszei…

És közben azt is tudom, hogy most már illene előre nézni. És hinni, tudok én olyan karácsonyt varázsolni majd egy még pocaklakó „kiskrapek” számára, amilyen csak a mesekönyvben létezik.

Most kinézek az ablakon és felemelem a fejem, egy régi dallam ébred meg bennem és körbe-körbe jár…

Boldog karácsonyt te cudar világ! Boldog karácsonyt te csodálatos világ!

Krisztus születik!

Hányféle születésnap létezik a világon? Micsoda távolságokat figyelhetünk meg nagy, teátrális, széles gesztusosokkal megtartott meg az apró, pici, magányos, semmitmondó között. És milyen érdekes, hogy meglehet számos ember tudja mikor született egy hollywoodi sztár, de egyetlen szomszédjáét sem tudja, a hozzátartozókét meg rendre elfelejti.

És persze ünnepeltből is ezerféle akad. Van, aki szereti ünnepeltetni magát, meg olyan ember is akad, aki szíve szerint elbujdosna a világ elől, mert neki nincs szüksége ünneplésre. Valaki utálja a meglepetéseket, mások már hetekkel a születésnapjuk előtt azon morfondíroznak, vajon mivel fogják meglepni őket a rokonok, barátok, ismerősök…   

Többször írtam már az apagyi nagyapám a születésnapokat nem igazán értékelte, mert olyan közösségben nőtt fel, ahol egy-egy János, István, Pál, vagy Bandi, Sándor, József, György napnak nagyobb tisztessége volt, mint az egyénről szóló semmi, kis ünnepeknek. A közösség ünnepe ugyanis felülírta az egyén ünnepét…

Egyetlen nappal a születésnapom előtt, bevallom én két másik szülinapra gondolok, egyre erősödő szeretettel, hittel, reménnyel. Az egyik már négy nap múlva eljön, míg a másik majd jövő tavasszal esedékes.

És abban a korban vagyok, hála Istennek, hogy biztosan érzem, mindkettő fontosabb az enyémnél. Mindkettő izgalmasabb, felemelőbb, mint az, hogy én mikor, hol, milyen körülmények között láttam meg a napvilágot…

És hiszem, hogy a vásárlási lázon, a sok-sok dugóban várakozáson, tömegben forgáson túl, december 24-én eljutunk majd a „születésnapig” is. Amikor megérezzük, hogy nem az arany, nem a tömény és nem a mirha számít, hanem, hogy tudj ünnepelni. Át tudd élni a percet, a pillanatot.

És tudom, tudjátok, az a fontos, hogy amikor a szenteste eljön, akkor nyugodtan számot merjetek vetni; idén minden eddiginél több alkalommal segítettem az embereknek, idén mindennel többször szerettem, idén minden eddiginél kevesebb embert bántottam meg, idén minden eddiginél többször érintett meg a jóság, a remény, a szeretet lágy, földöntúli simogatása.

A többi meg… Szóra sem érdemes…    

zene: Bing Crosby: Have yourself a Merry Little Christmas...

Hajnalban a Rextorante Peti tépett disznója ébresztett. Tudtam én, hogy vigyáznom kell kezdő kondástanoncként. Mert minél később falod be a disznót, az annál hamarabb ébreszt fel. Kitörni készül, szárnyas álmokat kerget benned. És micsoda álmok ezek! Mintha a Velencei-fesztivál összes alkotását egyetlen másodpercbe kellene belesűríteni.

Az a történet megvan, amikor a császár megjutalmazza a bölcs rabbit, aki egyetlen szóba tudta sűríteni a Szentírást? Egyetlen szóba…

Szerinted melyik az az egyetlen szó, amibe belefér az egész Biblia? Azt sem tudod, hogyan kezdődik a Könyvek könyve; „In principio creavit Deus caelum et terram…”

Szóval jön a rabbi és egyetlen szóba sűríti a Bibliát. Gondolj bele! Ha az életed egyetlen szóba kellene foglalni, melyik szó lenne? Az óra négytizenhármat mutat. December van, Karácsony hava, engem meg egy befalt disznó nem hagy aludni. És álmodom. Álmomban meg Komár László énekelt. Egy ősrégi dalt. És az agyam hibátlanul játszott le a szambát:

Kék öböl, narancs vitorlák,

alkony, ég s az óceán.

Sós szelek a dalt sodorják,

s a parton egy barna lány.

Szóval az álmomban, amire már nem emlékszem, hol játszódott, nyár volt és szólt a zene. A kék öböl. Most ne nevess. Mégiscsak álom volt ez. Nem több, de nem is kevesebb. A tépett disznó korábban kelt, mint én szerettem volna, vagy le sem feküdt aludni és énekelt. Én meg még mindig azon gondolkodom, hogyan szólna az életem egyetlen szóba sűrítve? 

Nézek ki az ablakon. Még sötét van. Hosszú órákig lesz még sötét. Nem június ez. Hosszú hetekig lesz velünk még a tél, a hideg. És neked egyetlen szóba kellene belepréselni egy édesen-szomorkás élettörténetet. Amit neked kell színezni, neked kell a hősét körberajzolni, mert senki, de senki más nem teszi meg ezt a szívességet. Nem vagy te Goethe, akinek minden szavát árgus tekintettel figyelte Eckermann és azonnal papírra vetette. Te legfeljebb a magad kismestere lehetsz, aki a Bujtost óceánnak látja, aki semmi kis szerelmeket isteninek. Neked kell pityeregni magadért és az elvetélt álmaidért, neked kell magaddal kezet rázni, neked kell magadnak színpadot ácsolni, játszani és magadnak osztod a legszebb szerepeket, elismeréseket, hogy mindig újrakezdtél, hogy minden hajnal az ablakban talált, mert hittél a fényben, az új napban, isteni kegyelemben, hittél abban, hogy az életed egyetlen szóban is lehet tartalommal teli. És ezt a szót fogod majd, mint kutya a kölykét, óvatosan szádban tartva átvinni a túlsó partra.

Ez a szó lesz, amit sztaniolpapírba a gyerekednek ajándékozol. Végül. Aztán ha okos ez a szó, akkor ő egy távoli, veled már nem törődő télben, pilinkéző hóesésben egy papírzacskóban viszi magával az utcákon és ha szerencséd van, a zacskót végül becseréli egy nyelet gönci barackra. És persze abban a zacskóban nem lesz más, mint az utolsó lélegzeted.

Hát ennyi. Könnyű kitalálni mi lesz a szó, amibe belefér az életem; giccs.

De higgyétek el, jó giccs ez…

Jó 14-15 éve kaptam egy beszélgetős műsort a Nyíregyházi Televízióban. Egyik nap, az a szerencse adatott meg nekem, hogy a könyvtárban „turnézó”, csángó költőnő Iancu Laurát „láthattam vendégül”. Beszéltünk származásról, csángó sorsról, Erdélyről, Nyugat-Európáról, Magyarországról, női szerepekről… Aztán, azt találtam kérdezni, hogy mennyire büszkék az otthoniak rá? A szülei boldogok, hogy ismert költőnő lett az anyaországban?

Erre azt felelte, hogy igazából nem… Csönd lett a stúdióban. Visszakérdeztem; miért?

- Az én szüleim, akkor lennének boldogok, ha nagy Mercdesszel, sok gyerekkel, gazdag férjjel mennék haza. Mert akkor tudnák, hogy jól megy a sorom, meg boldog vagyok!

- De, hát a pénz nem boldogít – vágtam rá a közhelyt.

- Szerinted – felelte Laura. - Ahonnan én jövök, ott igenis boldogít, mert annak „szaga” van, az látszik. Akkor tudja a szomszéd, meg az utca is… A nagyokosság meg nem látszik rajtad… Attól még lehetsz csóró…

Eszembe jut az is, amikor Dzsudzsák Balázs egy, akkor 130 millió forintot érő „Lambót” tört össze, amikor épp hazafelé jött Nyírlugosra…

És eszembe jutott, hogy 2019-ben egy szép március délután átvettem a vadonatúj SUV-om, aztán másnap megkaptam a megyei sajtódíjat, és a harmadik nap meg eltörtem a bokámat, hogy tudjam, hol a helyem…

Nekem ez jutott eszembe, erről a képről, ahogy a zöld Lamborghinit megállítja a hegyi úton szemben közlekedő juhnyáj.

Hogy van, amikor meg kellene állni, van, amikor el kellene gondolkodni, sikerről, arról, honnan indultál, hová jutottál. És ha nem tennéd meg, akkor majd az élet küld neked alkalmasint egy érdekes beszélgetőpartnert, bokatörést, vagy egy nem várt juhnyájat…  

„Csak pofázik mindegyik, mert abból van lé

És csak potyázik a pénzünkön a sok csőcselék

Mindegy, hogy jobbra vagy balra húzod be az X-et

Mert semmik nem vagyunk, csak a színházukban díszlet…”

Amikor ezt a sort írom a YOUTUBE szerint 18 órája töltötte fel Majka és Molnár Tamás dallamos rap-be csomagolt slágerkísérletét. Persze volt már nekünk „városos” slágerünk, a boldog békeidőből. 1985-ből. Akkor Skorpióék éppen nem akartak politizálni, csak élni:

„Körbe-körbe megyünk kicsi országunkban

S énekeljük közben a csavargók dalát

Balatonnál leszünk a nyári hónapokban

Felkeressük újra Pestet és Budát

A miskolci bulin a haverokat várjuk

Átdumáljuk velük az éjszakát

És Szegeden éjjel a folyóparton ülünk

Pécsett megcsodáljuk a sok gyönyörű lányt...”

Most azonban valószínűleg a rezsiválság, a háború, a morális mélypontok megihletik még a legkönnyebb műfaj képviselőit is. Majka annak idején már belehalt az útkeresésbe, énekelt a megboldogult 90-es évekről, de ennyire erős, politikai színezetű nótát még nem tett az asztalra. Tisztán látszik a szándék a mellékelt videóklipből is: egy virtigli rendszerkritika készült. Az ellenzéki beállítottságú ismerőseim már osztják is, frutti helyett. Íme Majka, meg Molnár helyettük sorolják a sérelmeiket.

A jég hátán is megélő Majka lázadó karakterébe tökéletesen belefér ez az imázs. A helyetted lázadó, a helyetted pofázó vidéki hős, aki sokadjára kívánja megmutatni, rajzol ő képzeletbeli péniszt még minisztérium falára is.

Attól tartok, hogy a katarzis még sem érkezik meg. Majka ugyanis már rég beírta magát a szalonlázadók úri társaságába. Miközben a TV2 képernyőjén nevet, mondja az okosságot, távol a Hoth bolygón fagyoskodó lázadók maroknyi csoportjától, ez a pillanatnyi megingás megmarad a „jólfekúrtákazagyamésmegmondtamnekik” hatástalan forradalmán.

A történetben az lenne a szép, ha mindezek ellenére nem közellenség válna belőle, mint Bödőcsből, hanem akiknek inge, azok egy picit elgondolkodnának rajta, hogy ha már a mi Majkánk is, akkor mit is rontottunk el…

Biden mélyen aludt. Balin ugyan esősre fordult az idő, de nappal 27-29 Celsius fok, éjjel pedig a méregdrága gáz nélkül is sima 21 fok várta a konferenciára érkezőket. Mondom, Biden mélyen aludt, pedig a NATO tagállamok, most éppen élükön a lengyelekkel izgatottan nyújtogatták a nyakuk, mit mondjunk…

A BBC időről-időre odakapcsolt Varsóba. A Védelmi Bizottság ülésezett. A bejárát előtt 8-10 mikrofon árválkodott, a kamerák mögött karikás szemű operatőrök és szerkesztő-riporterek, tudósítók kávéztak, mert megígérték nekik, lesz sajtótájékoztató, meg információ. Majd. Egyszer. Biztosan.

Közben már mindenki tudta. A németek biztosan. Már körbejárt a hír, az oroszok hetven kilométerre Lembergtől a dobrotviri szénerőművet igyekeztek kH-101-es cirkálórakétákkal megsemmisíteni, az ukránok meg védekeztek. A légvédelem dolgozott, ahogy illik. Az SZ-300-as légvédelmi rakétarendszer igyekezett hárítani, minimalizálni a károkat. Az már csak a hadtörténelem fintora, hogy a rakéta meg a légvédelem is orosz fejlesztés, de hát erről majd egyszer még értekezünk…

És akkor mit ad isten, az egyik légvédelmi rakéta célt tévesztve, irányt változtatott. A közelben járőröző AWACS gép lokátora látta is. Lekövették az útját. Ám mivel még a levegőben felrobbant, úgy gondolták, nincs több dolguk vele…

Przewodowóban azonban egy kukoricasiló mellett épp akkor kezdtek mérlegelni egy jól megrakott pótkocsit. A sofőr a traktorban, a tulajdonos a közelben. És nekik nem volt szerencséjük, a célt tévesztett, megbolondult rakéta darabjai pont rájuk hullottak. Fatális tragédia. Ha egy picit késik a traktor, ha egy picit késik a tulaj, ha csak néhány perccel később érkeznek, akkor most minden televízióban ők mesélnék el, hogy mit láttak, mire emlékeznek.

De ők már egy szót sem szólnak, a hozzátartozók kisírt szeme mesél csak a tragédiáról, míg a titkos jelentésben az áll majd, hogy „baráti tűz, járulékos károkkal”…

Amikor már a helyzet nyilvánvalóvá vált, nem tör ki a harmadik világháború és az oroszok nem bombáznak egy NATO tagállamot, akkor az ukránok azt követelték, hogy a balhét vigyék el az oroszok, ők bombáztak, a szomszédok csak védekeztek, Biden még javában húzta a lóbőrt. A lengyelek meg tűkön ülve vártak. Volt olyan is, aki fel alá járkált. Kínjában. Bár már tudták, mi történt, maguktól nem mertek nyilatkozni. Várták, hogy a nagy fehér, a jenki főnök, felébredjen, tájékozódjon és kimondja a betűt, mi legyen.

Csak, amikor Uncle Joe végre megébredt és elmondták neki, hogy mit kéne mondani, hogy jó legyen mindenkinek, hogy ne csökkenjen semmi, meg ugye minden drágaság van, a pénzünkből meg csökkentenek, sokat, akkor mertek Varsóban nyilatkozni.

Persze, volt abban köd, meg homály. Meg nagyon sajnáljuk, meg részvétünk a hozzátartozóknak…

Én meg ülök Nyíregyházán és gyakrabban nézek az égre. A Miért éppen Alaszka? sorozatban történik meg, hogy az egyik falubelire rázuhan egy irányíthatatlanná vált műhold… Annak persze kicsi az esélye, hogy itt a Vadkeleten egy műhold okozza vesztem, annak azonban, hogy egy eltévedt rakéta, mint a fenti ábra is mutatja, egyre nagyobb.

Bevallom, én február vége óta nem tudok olyan mélyen aludni, mint Joe Bidennek sikerült Balin…

És végül mégis, mindig a Jóisten győz. Mert neki van ideje. Neked meg nincsen. Először csak az idegen anyag szaporodik a fogban, aztán az sem. Egyre kisebb helyen elfér a benned a korábban lobogó élet. Kölyökként még te akartál lenni, a legnagyobb zseblámpa, a legfényesebb oszlop. Ifjúként nagy, szent fárosz, valahol a tenger partján, hogy a fényed úgy vonzza majd a bugyi nélkül szaladgáló lányokat, mint nagy, gömbölyű, boldog bogarakat a körúti lámpa. Neked piros volt a fejed és a potrohod közötti egyébként, szokás szerint, jobb híján a fekete folt, mint a legszebb májusi cserebogárnak. És akkor már tudtam, hogy királynőnek születtél… Pont véletlen, hogy az én teniszütőmnek csapódtál…

Tök véletlen.

Aztán az ember csak parázs szeretne lenni, vagy az sem, csak egy gyertya. Egy féltve őrzött, egy szem mécses, melynek úgy remeg a lángja, mint fázós gyermek a karod között…

Mert már a magány is túl harsány.

Te, én már gyertya sem! Csak valami fény, egy megszülető gyermek szemében… Csak annyi. Hallani még, ahogy azt mondja; apa, apukám...

Aztán úgy aludni el, hogy isten veled, nagyvilág!

Mert végül mindig a Jóisten győz. Mert neki van ideje. Neked meg nincsen.