Popper idézi fel a Belső utak könyvében, hogy a jaipuri maharadzsa egy napon odavezetett három vakot egy elefánthoz és arra kérte őket, mondják el, milyen az elefánt.
Aki a lábát fogta meg, azt mondta az elefánt egy oszlop. Aki a hasát simogatta azt mondta, hogy egy fejjel lefelé álló kupola az elefánt, aki pedig az ormánya végét érintette meg azt mondta, az elefánt egy bőrredő…
Azt hiszem így vagyunk az ország gazdaságával is.
Jaksity György szerint az IMF már itt ólálkodik az ország határain és csak arra várnak, hogy mikor hívja őket segítségül a kormány, akkora a baj.
Közben a LEGO Nyíregyházán 53 milliárd forintból fejleszt, mert úgy látja, hogy nekik áll a zászló. Nem foglalkoznak energiaárakkal, háborúval, atomfenyegetettséggel, pedig a fröccsöntőgépek árammal működnek. Tegyük hozzá, hogy a magyar piac nekik Kismiska, és napelemekben gondolkodnak.
És akkor csak a LEGO-ról beszéltünk, mert soha nem látott léptékben fejlesztenek a multik Magyarországon, országszerte.
Egy vendéglátós, (éttermes, esküvői helyszínes, szállodás) ismerősöm azt mondja, félnek az év végi „zuhanástól”, de a nyár olyan volt, mint a "nagykönyvben" meg van írva.
A vállalkozó ismerőseim sem érzik még a recessziót, egyelőre pörög a piac, ők a bizonytalanságot inkább a forint árfolyamában látják…
Az ingatlanosok nagyon jó évről számoltak be, bár hozzáfűzik a „rezsidémion” jól belepiszkált a 70-80 millió forintos 100-150 négyzetméteres, új építésű otthonok értékesítésébe, mert a kisebb, olcsóbb, fenntarthatóbb lett a menő, de az év első felére ők sem panaszkodnak.
És persze beszélek olyanokkal, akiknek az elmúlt évek sem okoztak sok örömöt, tegyük fel kultúra és entertainment volt a bevételi forrásuk és ők most szívják a foguk. Ahogy a kisnyugdíjasok, és az infláció, vágtázó árak miatt épp leszakadni készülő alsó-középosztály tagjai.
Nagy a bizonytalanság a közszférában. Mindenhol azt kérik az állami, önkormányzati cégektől, hogy spóroljanak. Egyelőre ne az emberen, hanem persze a rezsin. Nagy a bizonytalanság a kis-és közepes méretű vállalkozásoknál, akik azt mondják, télre bezárnak, elküldenek minden alkalmazottjukat, aztán majd meglátják a tavasszal.
Nagy a bizonytalanság. Kicsit olyan minden a gazdaságban, mint ez a szeptember, ami nem tudja, hogy november akar-e esetleg lenni.
Egyetlen dolog biztos csak, hogy a humort a szeretet egy speciális formájának érzem. Azt látom, hogy aki őszintén gurulva tud önmagán nevetni, aki képes szeretetből másokat megnevettetni, az mennyei alkalmazott. Nevessetek magatokon és ne feledjétek, ettől csak rosszabb lesz, na de hát who cares!?!
Orosz György, tanár úr, olyan érzékletesen ábrázolta számunkra a germán istenek legendáit a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, hogy ahhoz képest minden Thor film unalmas és feledhető.
Akkor is, most is Nyíregyházáról néztem a világot. A 9/11-en, a 2008-as nagy gazdasági világválságon, pandémián, de még az uniós csatlakozáson innen voltunk, és eszünkbe sem jutott, hogy a Loki majd orosz családnevet választ magának, amikor Fenrirt ráengedi Ukrajnára.
Akkoriban még sokat olvastam, most többet írok. Tudom, tudom magas labda. Fordítva kellene. Turgenyev, Tolsztoj, Csehov voltak a kedvenceim. A Tavaszi vizekbe, a Kreutzer-szonátába és a 6-os számú kórterembe voltam szerelmes és bölcsészként állítottam, az oroszoknak a maguk földszagú, avitt, vagy inkább avas világában sokkal nehezebb erkölcsi magaslatokat állítani, mint egy franciának, olasznak, angolnak.
Reymont-Solohov-Szabó Pál tengelyben éltem, már csak azért is, mert jól emlékszem, hogy apám úgy adott a Velencei-karneválra zsebpénzt, hogy egy héttel korábban még a pótkocsiról szórtuk a Kanyáriéktól beszerezett marha- és lótrágyát, a rendszerváltás után visszakapott egyhektáros szíjparcellára.
Kézzel vetettünk, kapáltunk, kézzel szedtük a krumplit, törtük a tengerit, aztán beültem Orosz György német irodalom órájára és germán istenekről álmodoztam. Odinról, Thorról és Freyáról. Berlinról, Stockholmról, Oslóról... Ha lehunytam a szemem én voltam az aki az Agip kút címeréről a 41-es aszfaltjára szálló, hatlábú, lángot okádó farkast legyőzi…
Hogy mi (is) a Nyugat része vagyunk, azt leginkább Ady, Kosztolányi, József Attila, Szerb Antal, Ottlik Géza, Sarkadi Imre ébresztette fel bennem, hogy aztán tudományos szaktekintélyek is bizonyítsák, a gének szintjén a turáni örökség is elkeskenyedik és helyette a Közép-Európai dagasztóteknő kerül elő.
Csörsz-árka, a Pannon-limes, aztán István keresztény királysága is a Nyugat, a nyugatos értékek védelmében jöttek létre. A „turpis et diabolica: huj! huj!” helyett. És miközben a levédiai, meg a karosi sírokban is fellelt keresztény gyökerű medálocskákból készülnek csuda kis kiállítások, tudom, hogy a lóháton közlekedő vereckei-magyarok is elámultak, amikor kalandozásaik során egy-egy csinos nyugat-európai várost megláttak és Jézusban, meg a feltámadásban hittek.
Adynak Párizs volt a Bakonya, és amikor a Gare de L’estről kigördült a vasparipa, az arca fehérebb lett, mint a svájci hegyek. Haza kellett jönni. Onnan mindig nehéz. Kányádi Bécsben, az Ágoston rendiek templomában találkozik a tömegsírba dobott Mozart szellemével és gondolkodik el a magyarság sorsán, Széchenyi az angliai kirándulások hatására dönti el végképp, hogy áldozni kell az országra, Janus Pannonius nem csak nyugatos műveltséget, de még pajzán epigrammákat is hoz Itáliából. Jókai Sándorja is Párizsban tanulja meg az asztalos szakma csínját-bínját.
Hölgyeim és Uraim! A Duna a Fekete-erdőben, a Tisza meg a Kárpátokban ered és bár egykor limes hasította ketté Pannóniát és Szittyaországot, attól ez az ország Bártfától Fiuméig, Farkaslakától Pozsonyig Európa volt, a maga néha bumfordi, néha poros, saras ábrázatával. Európa volt akkor, amikor István minden tíz falutól keresztény templomot kért. Európa, amikor a tatárok, törökök ellen harcolt, amikor Corvin Mátyás arról álmodott, hogy nagyapja után német-római császár lehet. Európa, amikor a reformációt államvallássá emeltük a Tündérkertben. Európa, amikor a törököt kiűztük, amikor a Habsburgoknak az életünket és vérünket kínáltuk, amikor 1848-ban a polgárosodás mellett álltunk ki, amikor 1956-ban a szabadságot hirdettük. És Európa, amikor 1989-ben fityiszt mutattunk a moszkovitáknak.
Hogy most az arab gyökerekkel rendelkező, de Marseille-ben iskolába járó kislány nem érzi magáénak azt a La Marseillaise-t, hogy a németországi török nem tud Lutherrel mit kezdeni, hogy a Koppenhágában letelepedett hindinek mit sem mond Kierkegaard neve, az már egy másik szint.
Álltam a milánói és a kölni dóm előtt, imádkoztam a Notre Dame-ban, ácsorogtam a Westminster-apátság előtt és a minap épp a Pócsi-búcsú után mosolyogtam el a gábor-cigányokon, akik szőnyeget kínáltak a sokadalomnak. Görögkatolikus vagyok. Bennem összeér Bizánc, Athén és Róma. Magam vagyok a kapocs. Magyarságommal Kelet és Nyugat között, de legyen bár száz és száz aranyozott hagymatornya Kijevnek, nekem az „aranyról” Prága jut eszembe, meg Hrabal, ahogy Pepin bácsival sörözik.
Goethe, aki végül a konyhalánnyal élte le az életét, Schiller, aki imádta a rothadó almákat az íróasztalán. Descartes, aki otthagyta a svéd királynő udvarát, mert bár az állás jól fizetett, de utált korán kelni…
Ez a sok-sok betű egy kategorikus imperatívusz! Az önazonosság felmutatása. A hitbizomány. Az örökség. Az elköteleződés.
És akkor tessék már elfogadni ennek a klubnak a szabályait, tessék már felébredni, véget vetni hagymázas kelet-szagú bolondozásnak. Tessék egy Mozart albumot bepattintani a playlistbe, tessék nyitott szemmel utazni Dalmáciában, a Felvidéken, Erdélyben, kifényezni az épített örökséget… Amit sváb, oláh, tót, rác, horvát, szlovén, örmény, görög, zsidó és persze magyar együtt rakta össze.
Aztán lehet itt honfoglaló tarsolyt, cifra szűrt, Bocskait, meg a Jóisten tudja mit magunkra ölteni, de szépen be kell látni, hogy a tagadás, a kuruckodás ennek az országnak még jót nem hozott.
Nagyot mosolygok, hogy már a futballpályára is elvisszük a vélt, valós igazunkat és ha sarokkal is, de győzünk a berlinszagú „szász-porosz” felett. Teszem hozzá csöndben, a futball is 100%-ban nyugati találmány…
Fogalma sem volt, hogyan mondja el a feleségének. A gyerek nyolchónapos, a megtakarításuk elfogyott, felfalta a falánk, jeges tél, meg a rezsidémon. Ma meg kirúgták. Csoportos leépítés. Egy ideje lebegtették. „Ha közben történne valami, akkor nem, akkor majd meglátják.” A multicég okosai azonban osztottak szoroztak. 66 embernek kell mennie az első körben. Hatvanhat fő. Hatvanhat rubrika. Aztán majd újra számolnak. Ballagott a szélben, piros, könnyű sálját táncoltatta, mintha valami balesetet jelezne.
- A személyes csőd, az nem valami baleset? – nyeldeste a kérdést és valahogy nem érdekelte, hogy valami daraszerű hull a fejére.
Fogalma sem volt, hogyan közölje a feleségével. Amikor belépett az ajtón a nyolchónapos kisfiú üvöltött, az anyja csitította. A gyerek csúnyán megfázott. A takonykór ráment a fülére, egy kis zsák forró sóval igyekeztek csillapítani a fájdalmait, nem sok sikerrel.
- Hát veled meg mi van? – kérdezte az asszony. Fáradt, karikás szeme most úgy nézett ki, mint valami sötétbe vezető alagút.
- Semmi – felelte a férfi csöndesen.
- Te is rosszul vagy? Csak nem koronavírus? – kérdezett vissza az asszony, aki fél kézzel a gyerek orrát tisztogatta egy papírzsebkendővel.
- Nem – felelte a férfi, mintha ez lenne az utolsó mondta. – Kirúgtak.
- Teljesen? – értetlenkedett a feleség. A kérdés abszurditása egy félmosolyt csalt a férfi arcára.
- Teljesen. Tulajdonképpen teljesen – felelte.
- Akkor már holnap nem is kell bemenned? Az nem is baj! – pergett a fiatalasszony nyelve, mint akit megütött a szél. - Mert azt ígérted, hogy holnap elmegyünk bevásárolni…
2.
- Szóval a nyakunkra jösztök? - kérdezte halkan az öreg. A fia mögött az asszony, karjában az üvöltő, kisírt szemű, taknyos gyerekkel. – Téged kirúgtak. Munkátok, pénzetek nincs. Most idejöttök, hogy segítsünk. Mintha eddig nem segítettünk volna! Mit vársz még tőlünk? – tárta szét a vénülő, szikkadt karjait.
- Olyanok vagytok, mint a cigányok! – csapott közbe az anyja, mint valami vércse. – Amíg volt, addig kellett volna spórolni. De ti nyaralni mentetek, meg vacsorázgatni. Annak a gyereknek ruha kell, cipő kell, aztán ha iskolába megy… Annyira felelőtlenek vagytok! – korholta miközben egy nagyobb edényt úgy sikált, hogy fájjon a zománcnak.
- Mi lesz a lakással? – kérdezte az öreg. – Nem lehet kiadni albérletbe?
- Most nem kell senkinek albérlet… A fűtést minimumra állítottam, hogy a rendszer na fagyjon el. Amit lehetett kikapcsoltam – felelte a fiúk.
- Faltól-falig lapostévé, padlófűtés, jakuzzi! Erre volt eszetek! – folytatta az öregasszony. Ilyen fajta volt, mint a vén tyúk, aki minden jércébe, kiskakasba belecsíp. Ettől érezte jobban magát.
Az öreg intett a fiának, menjen vele. Kint megállt a féleresz alá szépen felrakott, embermagasságú tüzelő előtt. Intett a fiának, hogy tolja ide a furikot és igyekezzen telerakni.
- A nagyobbik szobába pakoljatok. Anyád a felújítás után is a pincében aludt. A kazán mellett, most is ott fog – azzal megfogta a baltát és az élét vizsgálta. Rég nem használta. A balta közelében kapák, ásó, lapát, gereblye. Szerszámok.
- Még jó, hogy a fődet nem adtuk el! – tette hozzá.
- Arra gondolsz, hogy beleállunk? – kérdezte a fia.
- Majd ti! – mutatott a fiára nagy komolyan az öreg. – Úgy, ahogy anyáddal, annak idején. De hisz emlékszel? Munka mellett kapáltuk a tengerit, vetettük, szedtük a krumplit. Majd most ti jöttök, ha enni akartok!
- Nem félek én a munkától… - felelte a fiú bizonytalanul.
- A bolond semmitől sem fél! Gyereket csinálni se, meg magát kirúgatni se! Biztos nagy volt a szád, ott is! – az öreg szigorú tekintete, mint a vallatólámpa fénye az arcába fúródott. - Van dughagyma, vetni való krumpli. Majd most bizonyíthatsz! Mi már öregek vagyunk, bírni nem fogjuk.
A fiú rakta a furikot. Az apja egy-egy darabot a halomra helyezett. Nem állta meg, hogy ne kritizálja; - Még ezt sem tanultad meg rendesen. Vidd a pincébe, és tegyél a kazánba belőle, de halkan, mert anyád kiabálni fog. Még most sem állja a nagy meleget. Tegnap is nyitott ablaknál aludt! – tette hozzá az öreg.
A fia tolni kezdte a furikot. Az öreg bekapcsolta a zsebrádiót; „Az infláció soha nem látott szintre lépett. Egymillióval nőtt fél év alatt a munkanélküliek száma…” Ugyanazzal a mozdulattal ki is kapcsolta.
Nézett a fia után. Ma először elmosolyodott. Eszébe jutottak egy réges-régi regény utolsó mondatai; „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
- Csak kóstold meg! – kérlelte az apja. Szegfűgombát pucolt, aprított, azzal varázsolta el rántottát. A gomba és a friss, házi tojás házassága, a szintén házi, ciccegő sertészsíron új dimenziót nyitott az ételnek. Vannak alapanyagok, amelyeket a Jóisten is arra teremtette, hogy elvarázsolják az ember ízlelőbimbóit. A vékony dongájú kiskrakpek, nagy barna őzikeszemmel, olyan 5-6 éves forma, vonakodott, ezeddig mindig kiköpte a gombát. Nem sikerült barátságot kötniük. Amúgy is, elélt volna vékonyra klopfolt rántott húson, meg rizibizin. Na jó, a töltött káposztát, meg a hurkát is megette, de a gombát azt juszt sem. Az édesanyja onnan sejtette, hogy nem lesz ez így örökké, hogy a bölcsődében a vajjal kikevert szardíniás kenyeret, meg a tört krumplival szelídített parajt is befalta. A villa most ott állt a levegőben. Reggeledett. Neki óvodába kellett mennie, apának, anyának meg a dolgozóba. A villa hegyén némi gomba, meg egy falat megsült sárgája fehérje véletlenszerű arányban kínálta magát. És akkor valami fura illatocska megremegtette az orrcimpáját. Valami semmi kis fuvallat. Lehet az umaminak illata is? És amikor az ajkaival akarva-akaratlanul egy picikét a szájába húzgált a villáról, egyszeriben kinyílt a világ; finomnak találta a gombát és rántottát! A szegfűgomba lágyan omlott szét a kisfiú szájában, és hozta a picit fűszeres, földes ízét, a tojással amúgy sem volt rossz barátságban, most a zsír arányait is jobban eltalálták és akkor elkerekedett az édesapja szeme, mert kért még. Egy falat apának, egy falat a kis huszárnak!
Na pontosan így lettem rabja a frissen szedett gombának. Nyírbátor felé a Rossznyároson többféle kalapos bújt ki a földből esők után. Őzláb, szegfű, laska, ritkábban rókagomba, meg a boszorkánykört alkotó szürke tölcsérgomba, ami gyerekként megbabonázott.
Egyszer egy ősszel, a cigándi marhalegelőn, közel a Tiszához szedtünk vagy három kosár gyönyörű csiperkét. Apám, aki ott született, mondogatta, hogy már gyerekkorában is híres volt a legelő a gombáról. A csiperke franciául "sampinyon", ami nemes egyszerűséggel gombát jelent. Azaz Platón bácsi azt mondaná a franciák gomba ideáját, a tökéletes gombát, maga a csiperke testesíti meg. Jó is az, szinte bárhogyan, bármiben. Levesben, töltelékben, kirántva. Kár, hogy a természetben már csak ritkán találjuk meg. A cigándi sampipi valószínüleg azért szeretette a marhalegelőt, mert tápanyagban, értsd marhalepényben gazdag volt és az okos eleink a kalapját elvitték, de a bocskorát otthagyták, hogy legyen a finomságból jövőre is. Ez kérem maga volt a fenntartható fejlődés!
Erdélyben meg olyan „vargánya mezőt” láttam egyszer, hogy azt hittem a mesék birodalmában járok. Tinóru az! - tenné hozzá apám, ami jobb helyeken, évjáratokban felénk is elő-előfordult, mármint például a barna tinóru, ami ha jól tudom, a nemes-nemzetes vargánya unokatestvére. Erdélyben ezt a klasszikus, jó ízű gombát hiribának is becézik. A németek meg Steinpilznek, azaz „kőgombának” hívják, mivel a kifejlett példány valóban úgy néz ki, mint két kavicsot egymásra raknánk, vagy kőből lenne.
Hogy a jóféle, ízletesen elkészített gombának nemcsak nálunk, hanem szerte Európában nagy a tisztelte, azt az osztrák-német határon fekvő Schärding városában is megéltem. Ott az Inn partján egy aprócska, de egy remek étteremben nagy táblákon hirdették, hogy frische Eierschwammerl-Suppe, azaz friss rókagombából készült leves kapható és jöttek is az ínyesmesterek, hogy nagy bólogatások közepette falatozzanak, és némi „rettenetes” zöld veltelini korttyal kísérjék a sűrűre készített forró krémlevest.
Bátorliget környékén (pontos helyszínt el nem árulhatok), nagy esők után ilyenkor a világ egyik legkecsesebb gombája kezd el növekedni; a gombák királynője, a nagy őzláb. A friss „dobverője” tölteni való. Édesanyám a töltött tyúkhoz, húsvéti dagadóhoz, vagy éppen húsleveshez is alkalmas sárga, tojásos töltelékkel tömi meg, aztán sütőben megsüti, de ha fűszeres darált hússal dolgozunk, akkor is cuppogva fogjuk elfogyasztani! A kifejlett rovaroktól mentes nagy kalappal rendelkező őzlábat meg rántani érdemes. Ma reggel frissen, melegen hozott egy adagot édesapám, édesanyám konyhájából. Tessék elképzelni, friss őzláb rántva, sőt még egy kis szezámmagot is kapott a házi jércetojás és házi morzsa házasságából létrejött csodapanír! Na most nyeljünk bátran egyet!
Bár azt mondják, hogy az emberiség vesztét nem is a vírusok, hanem a gombák is okozhatják, miközben én a rántott őzlábot falatoztam, úgy éreztem az ehető gombák nagy áldásnak számítanak az emberiségnek. Ha pedig a penicillinre gondolok, akkor pedig az is eszembe jut, hogy jól kifundálta a Jóisten, hogy fűben-fában, gombában is orvosság lehet. És akkor még nem is beszéltünk a kékpenészes sajtokról, vagy éppen a nemespenészről, ami nélkül nincs aszúbor, meg Pick szalámi.
1881-ben, abban az esztendőben, amikor Dosztojevszkij és Muszorgszkij elhunyt, abban az esztendőben amikor Stefan Zweig, Bartók Béla és Pablo Picasso először sírt fel, a születés traumája után, egy szántóföldön egy parasztember ekéje egy olyan ókori oszlopba ütközött, amely akkor már másfél évezrede a földben pihent. Paiazza Armerina sem akkor, sem manapság nem volt jelentős település, a határa akkoriban is inkább kies volt, mint csoda, ám ezzel a szántással sikerült átírni a település történelmét.
A történészek tudták, hogy egykor a földek helyén csinos kis város állott, melyet Casale-nak neveztek.
Azt is tudták, ahogyan sok szegény, de néhány dúsgazdag ember is élt benne. Az egyik ilyen gazdag arisztokratának, vagy újgazdagnak, tudja a jó ég, egy „aprócska”, 3500 négyzetméteres villára is futotta.
Ezt azonban már az 1881 és 1950 között tartó régészeti munka óta tudjuk. A hozzáértők ugyanis roppant lassan, de leporolták a villa maradványait és felszínre hozták az antik pompa egyik legszebb képviselőjét.
Villa ide vagy oda, ha nem is a falak, hanem a padlókat díszítő, összesen 120 millió darabból álló mozaikdíszítés egy olyan korról beszél, ami imádta a szépet, a pompát, amiben mindennapos volt a vadászat, amikor elefántokat szállítottak hajókon, amikor a nők már bikiniben sportoltak.
Egy olyan korról regélnek a mozaikok, melyet nagy sóhajtozások közepette érdemes felidézni. Krisztus után járunk jó három, négyszáz évvel, akkor amikor már a barbárok ostromolják a Nyugatrómai Birodalmat. Germán eredetű népek, akik ekkor még csak ismerkedtek Krisztussal, akiknek a kereszt csak egy földbe szúrt kardot jelképezett, akik mit sem tudtak a letűnt istenekről, meg arról, hogy Odüsszeusznak le kellett itatnia Polüphémoszt, és forró lándzsával meg kellett vakítania a küklopszt, hogy el tudjon menekülni barátaival a dühös, emberevő óriás barlangjából.
Tudom bolond vagyok. Sóhajtozom, hogy micsoda igény volt a szépre, mennyi pénz állt rendelkezésre, hogy a hétköznapokból képzőművészet legyen, hogy a villa termei, folyosói az ókori emberek lába alatt is „élni” kezdjenek. De azt is tudom, hogy a kultúra 1500 évig, a földbe temetve is megmaradt! Hány paraszt vetett, aratott a remekművek felett, hogy aztán, egyszer csak odáig jussunk, hogy a földből kifordított csoda még a Világörökség listájára is felkerüljön.
Állítólag Hérodotosznak azt mondták az egyiptomiak, hogy „ti gyermek görögok, semmit sem tudtok a múltról, a történelemről…”. Hérodotosznak mondták. Tetszenek tudni, a történetírás atyjának…
Most pedig nézzétek meg ezeket a másfél évezrednél is régebbi mozaikokat és merengjetek. Merengjetek kisstílű háborúkon, nagyhatalmi játszmákon, enyves kezű politikusokon, higgyétek, hogy ti vagytok a legokosabbak, legnagyszerűbbek, engedjétek, hogy a nagyhatalmi játszmák miatt ne legyenek majd nyitva a múzeumok, könyvtárak, színházak. Ne adj Isten - fiskális okok miatt-, ne legyen bennük fűtés, ne legyen bennük egy árva teremtett lélek sem. Nem volt elég a járvány, most majd jönnek a mindent is letaglózó energiaárak, az elszabadult hajóágyúként vaktában lövöldöző, de mindenkit is érintő infláció. Tudom, jön a hét szűk esztendő. Eddig volt valahogy, most majd sokkal nehezebben lesz valahogy. De mégis hiszem, hogy kultúra nélkül nincs élet. Illetve van, de milyen már az...
És pontosan tudom, kell majd kórházra, szociális intézményekre, iskolákra... Lesz prioritás, fontossági sorrend, meg fűnyíróelv...
Tasnádi Csaba, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház egykori direktora jut eszembe, aki azt mondta;
„színház nélkül lehet élni, csak nem érdemes…”.
Csak legalább látnánk az alagút végét, hogy tudjam, néhány hónapig kell kitartani, aztán jó, jobb, legjobb lesz minden…
Egy féri vesz egy réges-régi könyvet, majd beszáll az autójába. Gázt ad, elindul. Keresztülhajt egy erdőn, majd Rómán is. Mindenütt csodálkozó, elismerő, meghökkenő arcok veszik körül. Majd azt látjuk, hogy egy ugyanolyan, de valamivel világosabb Ferrari Roma hajt mellette. Amikor már túl vagyunk a csellista lányon és a szerelmeseken is, akkor megérkeznek. Rálátunk a Vatikánra meg az Angyalvárra. Előttük, előttünk az "örök város". A férfi odaadja az ajándékot a nőnek. A könyv címe: La dolce vita. A férfi átöleli a nőt, majd egy töltőtollal kiegészíti a címet; La nouva dolce vita. Az új édes élet.
A reklám csodás. Három percig elfelejted, hogy 2035-ben véget szeretnének vetni a belső égésű motorokkal gyártott autók értékesítésének, nem jut eszedbe az sem, hogy olasz rendszámmal nem tudnál 480-as benzint tankolni a Ferraridba...
Csak az jut eszedbe, hogy hiába nem tűzpirosak ezek a gépek, mégis lenyűgözőek. És a formatervezésen, az aerodinamika előtt is fejet hajtó vonalvezetésen túl, mindaz eszedbe jut, amit Róma jelent neked, Európának, a világnak... Ez a két vas mélytenger(?), meg garfitszürke(?), akár a régi római paloták, ezek a vasak eszedbe juttatják a legszebb matchboxaidat és azt, hogy egy Ferrari még annak a nőnek is sokat mond, aki nem tud megkülönböztetni egy Golfot egy Astrától.
Nemrég néztem újra Fellini Édes életét. Nemrég csodálkoztam rá a filmre. És bámultam végig az ezerszer, untig ismételt jelenetet, amikor az életunt, vakvágányra jutott újságíró a nők között vergődve, a svéd színésznővel bemászik a Trevi kútba, létrehozva a filmművészet egyik legikonikusabb jelenetét.
Ezt a jelenetet egyébként 1959-ben, március idusa után egy nappal kezdték forgatni. Egy hétig minden este dolgoztak rajta. Még hideg volt. Anita Ekberg fázott. Marcello Mastroianni is. Annak ellenére, hogy ő az öltöny alatt vízhatlan búvárruhát viselt. A legenda úgy tartja, hogy egy üveg vodka segített rajtuk. Amitől jól be is csiccsentettek.
La dolce vita. Az megvan, amikor Tímár Péter filmjében a Csinibaba egyik jelenetében a pesti moziban megrohanják a fiatalok a mozivásznat, amikor a bögyös szőke megjelenik. Sylvia a kútban. Mondom ikonikus.
A bomlás, a züllés filmje volt, a nagy társadalmi változásoké. Most pedig itt az új Ferrari, ami továbbra is a hedonizmust, az elitizmust, a gazdagságot, az elérhetetlent jelenti a tömegek számára. Mint Róma maga. Róma, mindig a sóvárgás, az álmodozás, a meg nem élt élet jelképe.
A reklám pedig ordítja, a boldogság együtt jár ezzel a kocsival, az új édes élet itt kezdődik. Akinek ilyenre telik, az végigszáguldozhat Rómán, az ki tudja fizetni a sokszorosára emelkedett rezsit és átírhatja az édes életet is. Ahogy neki tetszik.
Egy elárvult harangot fogadott örökbe a nyíregyházi Szent Miklós székesegyház. Az új szerzeményt még 1958-ban öntötték Heidelbergen egy Schilling nevezetű mester öntödéjében. Érdekes megjegyezni, hogy Schillingéknek egykor Budapesten is volt leányvállalatuk, de ne szaladjunk ennyire előre az időben. Szóval a több mint 500 kilós csoda sok-sok éven keresztül Essenben teljesített szolgálatot. Szent József emlékére készült, közepes méretűnek számított és moll hangjával, finoman csalogatta a hívőket. Ám az esseni római katolikus templomot lebontották, a harang meg elárvult...
Arrafelé nem ritka a templombontás, mert sok van belőlük. Nem volt kommunizmus, nem tiltották a hitet, a németek meg köztudottan fegyelmezettek a pénzügyek területén, így az egyháznak a kötelező adó miatt pedig bőven akadt, és akad jelenleg is ingatlanja. Egy "feleslegessé" vált, tegyük fel belvárosi templom értékesítése pedig jó üzlet. Még akkor is, ha csak telekárban lehet értékesíteni. Tegyük azt is hozzá, hogy a templombontások oka az is, hogy a fiatalabbak elfordulnak az egyháztól, inkább vallják magukat ateistának, minthogy automatikusan levonják a fizetésükből az egyházi adót. A hiten pedig spórolni lehet. Nem is keveset. Őrület, de ez a helyzet...
A harangot először Bács-Kiskun megyében, Nemesnádudvaron fogadták be, de ott meg a dúr harangok erős hangjához nem passzolt a lágysága... Ekkor kerültek képbe a nyíregyházi görögkatolikusok, akik már 1925-ben több harangot is vásároltak a budapesti Schilling öntödétől. Egészen pontosan hármat. Ám a második VH után a háromból egyet, pont a közepes méretűt elvitték a szabolcsi megyeszékhelyről. A legnagyobb, az egy tonnás, meg a kicsike a 250 kilogrammos maradt meg. Szóval még jól is jött az 500 kilogrammos "árva", aki a nyíregyházi harangok "testvére". Ha minden jól megy szeptember közepétől így a székesegyház jobb tornyában, három harang hangja csendül majd fel. A jövevényt szeptember 7-én, Kisboldogasszony napján emelték a toronyba.
Maradjunk annyiban, amikor látod, hogy egy gyereknek örömkönnyek folynak a szeméből, mert kap egy iskolatáskát, egy kis édességet, egy tolltartót és egy tisztasági csomagot, és valóban úgy örül, mint egy gyerek, akkor bizony menetrendszerűen érkezik a gombóc.
A negyedikes, szőke, széparcú Erzsébet tapsolt, ölelgette a táskáját és alig tudott megszólalni. Nézett az anyukájára nagy mosolygó szemekkel, aki vele örült. Az anyuka persze egy picit higgadtabb volt. Amikor kérdeztem, elmondta, Erzsébetnek van egy bátyja, aki felvettek egyetemre. Mivel a férjét két éve elvesztette, most a két gyereket egyedül neveli. A fiú egyelőre nem kapott kollégiumot, albérlet után néznek. Az meg drága. Így most még írószert sem mertek venni. Mert ki tudja mennyibe fáj majd a lakhatás... Tavaly 70 ezer forintot költött a két gyerekre a szeptemberi becsengetés előtt. Most sokkal több kellene.
Talán ezt érezte Erzsébet, amikor átölelte az új táskáját...
45 gyerek kapott ajándékot a Katolikus Karitásztól. Dolhai Attila, színművész, a Legyen öröm az iskolakezdés akció "arca" egyenként segítette fel a táskát a gyerekekre. Volt közöttük Ukrajnából menekült és fogyatékkal élő is.
Nekem meg, jött a gombóc az örömtől. És azt kívántam, bárcsak minden rászoruló gyereknek vihetnénk táskát! Bárcsak!
Az akció szeptember 15-ig tart. Ha felhívod az 1356-os technikai számot, még segíthetsz egy nagy álom megvalósításában!
Lassan tíz éve már, hogy egy Amerikában élő, de magyar származású, a szakmában közismert, dokumentumfilmek készítésével foglalkozó hölgy, törölt a facebook ismerősei közül.
- Maga a legutóbbi posztjában azt írta, hogy görögkatolikus! – szólított meg privát üzenetben.
- Görögkatolikusnak kereszteltek, van hitem, el-eljárok templomba is – válaszoltam, nem sejtve, hogy ezzel a vallomással mit kockáztatok..
- Ez a maga dolga! Ez nem tartozik senkire! – válaszolta. – Maga újságíró! – senkinek sem lenne szabad tudni, hogy maga keresztény, muszlim, vagy éppen buddhista – így folytatta. – Maga ezzel, befolyásolja az embereket! – vonta le a végső következtetést.
- Azt gondolom… - próbáltam leírni a válaszom, de igazából nem volt kinek.
- Ezzel elveszített egy ismerőst! Good bye! – és nem csupán törölt, le is tiltott.
Sokáig gondolkodtam rajta, vajon igaza lehet-e. Kell-e azt tudni nézőnek, olvasónak, bárkinek, hogy egy újságíró katolikus, református, vagy éppen kínai univerzista. Befolyással üzérkedés-e nagy nyilvánosság előtt hitet tenni a hitemről? Sajnos ilyen vagyok, a legelképesztőbb kritikán is elgondolkodom, hátha a „kritikusnak” van igaza.
De ebben a kérdésben aztán úgy éreztem, nincs és nem is lehet a filmes hölgynek igaza. Ha én büszke vagyok a görögkatolikusságomra, büszke vagyok arra, hogy az apai nagyapám tehetős ember lévén hozzájárult a nyírbátori görög templom építéséhez, vagy szerettem hallgatni, ahogy a rendkívül nyakasan református Kodácsi nagyapám azt énekli; Tebenned bíztunk eleitől fogva, ha nekem a hitem fontos, ha komolyan veszem Jézus imperatívuszát, hogy aki megvallja, azt Ő is megvallja az Úr előtt, akkor nekem nem kell szégyellenem, nem kell titkolnom, magánügyként kezelni a kérdést.
És nehogy azt tessék gondolni, hogy ez valami görögkatolikus reklám, propaganda. Ez kérem egy botcsinálta szeretethimnusz. Mert szeretném hinni, minden munkámban ez vezérel. Szeretném hinni, hogy a szeretet kérdésében hiteles tudtam maradni. Mert tudom, hisz én vagyok legjobban bűneim ismerője, hogy annyi mindenben lesz sáros, simlis, hiteltelen az ember. Az élet néha úgy bekoszolja, de abban nem lehet hiteltelen, hogy legalább a munkájában, álmaimban ne tükröződjön a szeretet.
És tessék csak végiggondolni, amikor egy édesanya főz, amikor egy kőműves falat rak, amikor egy sofőr embereket szállít, minden munkában, minden megfeszített izomban benne lehet a szeretet. Ahogy minden írásban, riportban, interjúban…
És ezt a sok-sok betűt azért véstem ide, mert októberben és novemberben népszámlálás lesz. Akkor majd megkérdezik, hogy tartozunk-e valamilyen egyházi felekezethez és, ahogy eddig is, én majd büszkén mondom, írom; görögkatolikus vagyok!
Még akkor is, ha ezzel Amerikában élő, ismert dokumentarista ismeretségét kockáztatom…
(a mellékelt fotót a felújítás alatt álló, nyíregyházi Szent Miklós Görögkatolikus Székesegyházban készítettem)
- Mösziő Beszon! Emlékszik még arra, amikor tudott filmet készíteni? - Meg akar sérteni?- Ó, dehogy! Csak én is emlékszem még, amikor tudtam merülni. Nem féltem a mélységtől. - Ha merné úgy feltenni a kérdést, hogy meddig vagyunk ártatlanok, akkor szívesebben válaszolnék!- Mösziő Beszon! Meddig maradunk ártatlanok?- Bár ez nem ugyanaz a kérdés, de válaszolok. Addig maradunk ártatlanok, amíg tudunk vágyni az ártatlanság után.
Amikor megláttam, hogyan döntötte meg Arnaud Jerald a szabadtüdős merülés világcsúcsát egyből Besson jutott eszembe. Meg Jacques Mayol és a delfinek. Jó, egy kicsit Jean Reno is és Rosanna Arquette franciás szépsége. És a belső lázadásom, hogy amikor az ember egy ilyen nőre lel, aki ennyire ragaszkodna hozzá, akkor mitől kezd mégis a mélység felé menekülni a főhős.
A filmben lenyűgözően ábrázolják, ahogy a főhős szobája szinte tengeri akváriummá változik, és elmerül benne. Vonzza, magába szívja a Nagy Kékség. A minap épp a miniszterelnök mondta, hogy a magyar már csak olyan, ha egyik évben nem látja a tengert, akkor előtör belőle a szomorúság, az alföldi depresszió; csak az aszály, meg a száraz borok, pezsgők maradnak.
És az a fura, hiába korosodom, rohannak el az évek, jön tavaszra nyár, és őszre tél, épp egy cseppnyi ártatlanság hiányzik. Egy befőttes üvegnyi tenger.
Te! Azon gondolkodom, hogy elmegyek a tengerhez egy ötliteres befőttes üveggel, megmerítem aztán hazahozom. Egy zárható zacskóban hozok haza szelet, egy napszítta sötét kavicsban napfényt. Hozok haza homokot a lábujjaim körme alatt. Kirakok egy diktafont és felveszem az éjjeli tengert.
És akkor, mint sok sok éve Korfun a kékség magányában, majd Nerudával együtt szavalom;
Here Surrounding the island There’s sea. But what sea? It’s always overflowing. Says yes, Then no, Then no again, And no, Says yes In blue In sea spray Raging, Says no And no again. It can’t be still. It stammers My name is sea.
Szóval ez az Arnaud Jerald megdöntötte a szabadtüdős merülés világcsúcsát. 120 méter mélyre merült. A mellékelt videóban megnézheted, hogyan csinálta, hogyan volt képes 120 métert merülni, majd a felszínre úszni. Egyszer, egy komolyabb merülésnél, egy szép kagylót hoztam fel a felszínre, minden méternél mást gondoltam a világról. Aztán a műtött fülem, egyszer csak akkorát kattant, hogy belém hasított a félsz, ismét elszállt a dobhártyám, de semmi baj sem történt, csupán a kagyló lett az enyém.
Néha mélyre kell merülni, hogy újra értékeljük a levegőt, a felszínt, az otthont. Néha mélyre kell menni, hogy kapkodva a levegőt, a világ helyre pakoljon bennünket. Néha mélyre kell merülnünk, hogy a korlátaink kólintsanak fejbe, semmi sem tart örökké és addig kell szeretni, amíg lehet. De addig nagyon, bolondulva, őrülten, ártatlanul, mint aki először szerelemes, és ahogy nőt csak szeretni lehet...
