És végül mégis, mindig a Jóisten győz. Mert neki van ideje. Neked meg nincsen. Először csak az idegen anyag szaporodik a fogban, aztán az sem. Egyre kisebb helyen elfér a benned a korábban lobogó élet. Kölyökként még te akartál lenni, a legnagyobb zseblámpa, a legfényesebb oszlop. Ifjúként nagy, szent fárosz, valahol a tenger partján, hogy a fényed úgy vonzza majd a bugyi nélkül szaladgáló lányokat, mint nagy, gömbölyű, boldog bogarakat a körúti lámpa. Neked piros volt a fejed és a potrohod közötti egyébként, szokás szerint, jobb híján a fekete folt, mint a legszebb májusi cserebogárnak. És akkor már tudtam, hogy királynőnek születtél… Pont véletlen, hogy az én teniszütőmnek csapódtál…

Tök véletlen.

Aztán az ember csak parázs szeretne lenni, vagy az sem, csak egy gyertya. Egy féltve őrzött, egy szem mécses, melynek úgy remeg a lángja, mint fázós gyermek a karod között…

Mert már a magány is túl harsány.

Te, én már gyertya sem! Csak valami fény, egy megszülető gyermek szemében… Csak annyi. Hallani még, ahogy azt mondja; apa, apukám...

Aztán úgy aludni el, hogy isten veled, nagyvilág!

Mert végül mindig a Jóisten győz. Mert neki van ideje. Neked meg nincsen.