(két nap, három darab a színházban)

Beszív, beszippant ez a nyírségi kultúr-tornádó a Vidor. Ebben az álmos városban, ahol csak az rázza fel a tizenéveseket, ha egy üveg pezsgőért is levetkőzik két flash-gádzsi, ott az ember egyszer csak belefásul a szürkeségbe, vagy jobb esetben vadul éhes kezd el lenni  a mesterien míves szép szavakra,  a szférákat idéző muzsikákra, nem pedig az untig játszott, csupán a vállalkozói merszet dícsérő mainstream tánczenékre...

A színház katarzis-drog. Tudatmódosító szer, mert amikor megkapod az hiszed egy picit jobbá válsz, a lelked agy apró darabja a hétköznapok állandó sivatagjában egyszeriben kizöldül. Úgy, mint a Sivatagi Show-ban, felgyorsítva. Megérkezik a finoman permetező kultúreső, megérkezik az élet a városba. Az emberek kimerészkednek a tyúkólakból, elfelejtenek aludni, elfelejtik, hogy van következő törlesztőrészlet, hogy van főnök és beosztás...

Mondom beszippant a Vidor. Már az első felvonás is. Pintér Béla Tündöklő középszer!

Ha nem érzed azt, hogy te vagy Juci, ha nem érzed, hogy a torkodban időnként énekelni kezd egy gyönyörű madár, ha nem érezted, hogy alapvetően többre vagy hivatott és csak a körötted lévők süketek, vakok ha nem voltál még a Hortobágy poétája, akkor ne nézd meg! Ha nem vagy kíváncsi, hogyan használjuk ki, a gyengébbeket, hogyan rántjuk a mélybe irigységből, féltékenységből a tőlünk jobbakat, ha nem éreztél soha ilyesmit, akkor Pintér Béla nem Neked való. Akkor tessék elmenni egy önismereti tréningre, mielőtt szembesíteni merészeled magad. Igen te vagy a perverz államtitkár, a társulatvezető diktátor, te vagy a kínai maffiózó gyermeke, a kurva és a kurvaélet. Te vagy Vitéz János, aki nappal gyermekeknek moralizál, éjjel meg poltikus inkognítóját védi a bordélyban, palacsinatsütővel.  Operettország így lép egy abszurd lépcsőfokot és lesz belőle drámai Operaország...

Azért kap egy pofont a zene csúcsa, az Opera is. Egyet? Százat. Tudtad, hogy nem lehet érteni, mit énekelnek az Operaházban? Akkor meg minek kellene oda menni? Hogy orgazmusunk legyen egy szépen kiénekelt magas C-től? Valóban tudja mindenki (minden körülmények között) az Operóban, hogy miről énekelnek a kövér nők és a szakállas bácsik?

Egyszer osztálykiránduláson a buszsofőr Best of Operanyitányokat hallgatott, diszkóritmusban, mi meg Eddát kismagnóról... A feleségemtől kaptam a kazettát - mondta szemlesütve. Majd a Tell Vilmos nyitány után kicserélte. Együtt üvöltöttük: Éjjel érkezem... Pintérék éjjel jöttek. 10-es előadás. Fordított színpad. Próbáltak. Most már élesben.  Fülledt nézőtér, garantált hideglelés. Újabb ötös a naplóban.

Második felvonás...

Riport Mácsaival. Szerencsés csillagzat. 1983-at idézi meg. Vizsgaelőadás. Legenda. Ott ül velem szemben. Mondja. A darab a sorok között üzent a hatalmasoknak, a cinikusoknak. Dürrenmatt nagyot ütött, hogy ébredjetek törpék, mert a  világot nekünk kell megváltani! 30 év távlatában már látszik, semmi, de semmi nem változik. A hatalom cinizmusa nem ismer határokat. Az angers-i polgárok mindig megjárják, bárki is nyerjen, mert ha netalán nem lenne vesztes, akkor a (kis)királyok közös erővel bosszulják meg, hogy a kegyes polgárok taktikázva, nem mentek el szavazni.

Dürrenmatt János királya hosszú volt és fülledt. A darabból nekem a keserű "Törpe-monológ" és a szűk polgári jelmez, az önnön apró sorsom tragédiája maradt meg. Meg Pogány Judit, Polgár Csaba, Mácsai Pál és Debreczeny Csaba nagyszerű játéka.  

A harmadik felvonásban poklot jártam.

Annyira vártam, mivel lep meg a "kis" Tasnádi. ( A fajok eredetével? de most komolyan?) Annyira vártam, hogy a Mucsi, Scherer, Thuróczy trió önfeledten nevettessen. Aztán amikor a 240 literes szemetesből előkerül az utolsó? vacsora, a paradicsomos káposztának látszó, söröskupak aknával bolondított moslék, a zacskós húsleves és a rizottó is falatról falatra lecsúszik a  torkunkon, akkor összedől a világ. Amikor az iromba csirke a szomorúság magjait szemelgeti a színpadon és 124 ezer felebertájának készül motivációs film, akkor érzem, hogy akár a Fekete hattyúban nekem is szárnyam nő, csőröm, broiler izmom és táptól fehér kaparóm. Időről időre édesanyám, vett egy néhány "ipari-csirkét". A tyúkólban aztán valahogy kikupálódtak ezek a szerencsétlenek. Már nem olyan esetlenül jártak. A fehér kaparójuk besárgult a kukoricától. Taréjuk vörös lett, mint a vér és még kommunikálni is megtanultak a többi bennszülött farmlakótól. Anyám tyúkjai soha nem csipkedték egymást, soha nem kezdtek kannibalizmusba. De amikor Tasnádi nagyítóján át nézem a világot, látom, hogy bizony ez a csirkék buta egymást is falni képes  országa. Senkit sem érdekel, hogy talán éppen a tyúk és tojás paradoxon bizonyítja Isten létezését, sokkal fontosabb, hogy a broiler mell, szárny, ne adj isten far-hát kilója mennyibe kerül. A poén attól még poén, hogy sötét, hogy közeli és fenyegető. A csirkék röhögnek a nézőtéren, vinnyogva, vicsorogva, lyukat röhögve ezen a szégyenteljes társadalmi szőttesen, ahol a tehetség, a lehetőség, élet és halál a pénz körül forog. Mondom vinnyogva röhögünk és szeretjük a remek a színészeket, ezt a gondosan tervezett műhomeless világot. Holott pontosan tudom, hol találom ezeknek az embereknek az eredetijét itt a nyíregyházi dzsungelban is. Antiszínház, antihősökkel. Találékony undor, Tasnádi fájdalma átragad rám is. Ez a katarzis más, mint amikor Mucsi, Scherer és anno Szikszai Rémusz a Mrozek Mulatságában arról ábrándozott, hogy megtalálják a boldogságot, a zenét és a lányokat. Itt Tasnádi világában erről szó sem lehet, az alkohol-katarzis után még kevesebb agysejttel, tojással,  pénzzel és erővel újra indul a csöves cirkusz. Az a borzasztó, hogy holnap én is felléphetek...       

Egyszer azt mondta nekem valaki, akire felnéztem, hogy lesz olyan pillanata az életemnek, amikor választanom kell fehér- és fekete között. Elő kell állni a farbával. Meg kell mondani, kit szeretek és kit gyűlölök. Minden idegsejtem tiltakozott a mondatai miatt. Minden idegszálam lázadt; soha!

Egy újságíró ettől sokkal okosabb, egy újságíró pontosan tudja, a világ ettől sokkal színesebb. Aztán évek teltek el és az átkozott felnőttek egyre többször kérdezték meg tőlem, mit gondolok, pártokról, ideológiákról. Hiába érveltem, én soha nem tudtam egyetlen együttesért, egyetlen dologért elvakultan lelkesedni, nem fogadták el a magyarázataim. Minél lázasabban magyaráztam a bizonyítványom, annál inkább megkeményedett az arcuk. Egy olyan országban, ahol minden kiejtett szónak politikai áthallás a vége, nem lehet szabadon hinni, beszélni, kinyilatkoztatni...

Mindenféle magyarázkodástól irtózom. Rettegek, hogy minden amit mondok felhasználható ellenem, hogy már akkor félreértenek, amikor még csak egy kósza gondolat a hitvallásom. Persze tudom, hogy Kirkegaard, azt mondta nincs olyan, hogy kicsit hiszek, mint ahogy kicsit élni, kicsit halni sem lehet. Vagy-vagy. El kell dönteni melyik oldalon állsz.

A minap megkérdőjelezték a világom alapvető fundamentumát. Valami buta tréfa, elátkozott suttogó propaganda, rosszakarat, vagy isten tudja mi miatt, rossz oldalra soroltak. Pedig itt, ezen a területen vagyok a  legkevésbé megengedő, itt vagyok legkevésbé türelmes, elnéző. Egy magát valamire tartó pedagógus tudja nem is tehet másképp, hiszen így vagy úgy de minden cselekedete mintául szolgálhat...

Ezért bárki bármit mond, a szerelemben konzervatív vagyok. A szerelem nálam valami olyan erős kovalens kötés, ami egybeforrasztja az egymástól távol terelt férfi és női egót. A kettébomlott nemiség mohó vágya bizonyítja, a világmindenség egységéhez nem férhet kétség. Mindig megértem a világmindenség harmónia iránti igényét, amikor elmélázok a női testek szépségén.

Bármi is akartam lenni, mindig az motivált, képes legyek lenyűgözni a csajokat. Csak nagyon rövid idő alatt jöttem rá, az igazi sport nem az, amikor felfokozott lelkiállapotban súgjuk a legszebb fehércseléd fülébe életünk legjobb sztoriját, hanem az amikor a vágyon túl, a számítógép előtt kell felidézni az élményt.

Nem találok rá szavakat, csak bámulom az angyalokat az ágy végében és hálát adok az istennek az egészséges tesztoszteron löketért, amitől folyton-folyvást férfinak érzem magam. Ahogy Zorbász, talán a legrútabb nőben is meglátom az angyalt. És akkor, ha már meglátom, akkor persze értesítem is róla, nehogy rossz álma legyen. A szép nőkről pedig váltig állítom, csak azért teremette őket az isten, hogy a szívünk, az agyunk, az ízületek a testben, minden atom és rezgés megérezze, milyen káprázatos tud lenni  a nő maga. A szép nőkért való rajongás, bolondulás az istenek imádott játéka velünk. Hányszor fordult elő, hogy éjjel lopva néztem a mellettem alvó nőt, és szánkóztam megállás nélkül a hajlatok finom lankáin. Sajnálom azokat, akik soha nem részesülnek ilyen kifinomult, legfeljebb a láztól terhes örömben.

A nő nekem mindig múzsa és a kapcsolat az istennel. A nők öle romlásba vagy éppen a mennyországba vezető út, de mindenképpen túlvilági öröm. És aztán nem is beszéltem arról, mi történik, ha szerelem megsebez. Nem beszéltem arról, milyen felemelő tud lenni egy viszonzott szerelem. Amikor a férfi fókusza a végtelenről, a mindenről az egyre, az Ő-re összpontosul.

De eddig minden ideig-óráig. Eddig minden Nő csak epizodista lett nálam. Minden közös lepedő elszakadt, a vágy, hogy a nőkön túl, újabb nők, s azokon túl talán örökké mohó angyallányok várnak, mindig felcsigázta bennem a vadász kíváncsiságát. Az ember így nem hagyja, hogy berozsdásodjon a fegyvere, örökké pucolgatja, tisztítgatja, mert attól tart, éppen ma éjjel hagyja ki a kapitális ünőt...

Masculin bolygóm, így mindig nőnemű napok és univerzumok körül kering, amíg képes leszek alkotni, élni, lélegezni, szeretkezni...

Védőbeszédem pedig Kipling mondja el:

Ha józanul tudod megóvni fődet,

midőn a részegültek vádja mar,

ha tudsz magadban bízni, s mégis: őket

hogy kételkednek, megérted hamar;

ha várni tudsz, türelmed nem veszett el,

s csalárdok közt sem léssz hazug magad

s nem csapsz a gyűlöletre gyűlölettel,

de túl szelíd s túl bölcsszavú se vagy;

ha álmodol - s nem léssz az álmok rabja,

gondolkodol - s ezt célul nem veszed,

ha nyugton pillantsz Győzelemre, Bajra,

s e két garázdát egyként megveted;

ha elbírod, hogy igaz szódat álnok

torz csapdává csavarja a hamis,

s miért küzdöttél, mind ledőlve látod,

de fölépíted nyutt tagokkal is;

ha tudod mindazt, amit megszereztél,

kockára tenni egyetlen napon,

s veszítve új kezdetbe fogni, egy fél

sóhajtás nélkül némán és vakon;

ha tudsz a szívnek, ínnak és idegnek

parancsot adni, bár a kéz, a láb

kidolt, de te kitartasz, mert tebenned

csak elszánás van, ám az szól: "Tovább!";

ha tudsz tömeggel szólni, s él erényed

királlyal is - és nem fog el zavar,

ha ellenség se, hű barát se sérthet,

ha szíved mástól sokat nem akar;

ha bánni tudsz a könyörtelen perccel:

megtöltöd s mindig méltó sodra van,

tiéd a föld, a száraz és a tenger,

és - ami még több - ember léssz, fiam!

Romantikusan

Kisördög. Nevezd csak így. Ezer éve így hívják. Ha ki akar bújni, ki is fog. Kisördög. Egészen apró. Eddig ott lapult az idegek, szövetek mélyén. Lassan mint egy tengeralattjáró örökké álmos matróza szunyókált az andalító 37 fokban... Néha elámulva keresztül-kasul járta szív a üregeit. De csak úgy, mint egy amatőr barlangász, akit lenyűgöz a mélység, de esze ágában sincs hosszú éjszakákat tölteni a Föld gyomrában. Most meg egyszer csak rácsodálkozik a világra? Van ilyen?

Betépve

Nagy flash! Szól a zene, a tömeg vazze', hullámzik, mint a tenger. Táncolunk. Egyszerre, homokban, levegőben. Kis kastélyokat látok. Apró szívű kastélyokat, melyek megnőnek. Tudod mit, ha nem öregednénk meg, akkor egy idő után semmi értelme nem lenne ennek a  fene nagy politikának, meg a világmegváltást hazudó ideológiáknak. Elveszítené az értelmét, konvenciók és társadalmi szabályok szerint éljni. Nagy flash lenne: Mint egy hatalmas buli, ahol a cucctól, a boldogsághormonoktól, a zenétől na meg az egyesülés vágyától úgy nyílnak ki az emberek, mint a mennyország kapui...

Rátalálva

Kinek a hangján szólsz hozzám? Ki vagy te Méz-Szirén? Láttalak egy tóban. Láttalak fent a Tátrában egy tengerszem partján. Napoztál a telihold fényében. Csupa giccs. Nem tudom másképp leírni. Csupa giccs, ahogy sóhajtozni kezdtek a fenyők. Lassan sustorgott köztük a szél. Az volt a végső koncert. Álltam és bámultalak... A legszebb verset, akkor kezdtem el megírni... Azt remélem, te fogod befejezni.

Néha a legsetétebb éjszakám is olyan tökéletes, mint egy Bach vagy éppen Mozart darab. Itt él bennem a Forman álmodta zseni, Wolfi a rózsaszín hajával, és a banális nevetgélésével. És él bennem egy másik Mozart, akinek nincs arca, nincs emberi formája, csak valami zenébe öntött, hallható rezonanciája, mely színtiszta harmónia, amire nincs szó, legfeljebb kottajegyek. Ki kell mondani, Mozart egész kurta, furcsa életével és az utána maradt dallamvilággal a megváltást szolgálta. Ott kell ülnie az atyaisten jobbján. Sunyin mosolyogva, majd lázasan a misebortól, új és új operákkal kell megörvendeztetnie az értő, mennyei közönséget. Wolfgang Amadeus már életében olyan közel került a transzcendenciához, a tökéleteshez, a végső harmóniához, amire alig van példa a művészettörténetben. De ha két életem lesz, sem tudom majd Mozart tökéletességét olyan érzékletesen visszaadni, mint Kányádi Sándor tette az örök versben:   

Menjen innen kis vörös gömböc

rúgott felé a fitos kis kóristalány

és wolfgang amadeus mozart

a megszégyenítéstől még vörösebben

kioldalgott az öltözóből

a gnádige frau nem győzte várni

a kocsi nemsokára visszajön

hajolt földig a cseh portás

és wolfgang amadeus mozart

kilépett az utcára

föltekintett a csillagokra

a csillagok épp akkor kezdtek

fürödni a fölérkezett muzsikában

és wolfgang amadeus mozart

megtörülgette homlokát

és nekivágott gyalog

dunából tengerbe

ki az óceánra

úszik a koporsó

zene a vitorla

Mit szólhat isten amikor

heréltek zengik az ő dicsőségét

csupa semleges hang neutrum

neutrum neutru-u-um

Mondják sőt írja az histoire de la musique

encyclopédie de la pléiade egyébként

kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt

lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki

franciául nem értené szívesen magyarra

németre vagy románra fordítja azt a részt

hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása

szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines

civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos

törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának

egyedül mozart zenéje hallatán kezdték

hegyezni a fülük...

ui: elárulom, Denys Finch Hatton ma éjjel ismét Karennál járt, együtt nézték a csillagokat, miközben Mozart zenéje lebegett a vízek felett...

Néha bávatagon elrévedezhetsz a bágyadt augusztusi napsütésben. Lent, délen most lassan véget ér a tél. Jó lenne a hátamra venni a házam, életem, barátaim, munkát, vágyat, istent és itt hagyni a rossz időnek, a télnek ezt az elátkozott Medencét. Nincs torokszorítóbb mint tudni, amikor legközelebb beteszem a Tisza-parti ház ajtaján a lábam, már eszembe sem jut fürdőgatyát pakolni a táskámba.

Most még "hosszú", nagy anyár. Az utolsó augusztusi héten kánikula lesz, forró éjszakákkal. A Vidor fülledten, gyöngyözve köszönt ránk. Ej, pedig de kellene még egy szabad, semmittevő hétvége. De kellene egy hideg sör, egy kis pácolt hús, egy hosszú beszélgetés egy üveg istenadta rozé mellett. Bevallom, nem vagyok jóban az augusztussal. Nem leszek jóban az 50-es éveimmel sem, ha megérem. Félek, ott, akkor már minden a számolgatásról, a kuporgatásról, az önmegtartóztatásról szól...

Alig egy hónap és újra ott vagyunk, ahol utoljára március 21-én; éjjel tábornok hadereje felzárkózik a napsugár királyfiéhoz és onnantól kezdve, ismét villámgyorsan erősödni kezd az éjszaka birodalama.

Persze mit sírok én, aki az éjszaka gyermeke. Mit sírok én, aki az összes fontos gondolatát, a múló napok romjain, az újszülött, magatehetetlen, setét hajnalok bölcsőjénél vetettem papírra. Szeretek virrasztani és tudni; az idő nem állt meg, a gépezet forog, a hajnal már nincs messze. A körúton újra megjelennek a mindig késében lévő, mérgezett autók és az ideges sofőrök. Kávé és cigarettaszagú az átlagember világa, miközben nekem inkább megtűrt nyomdafesték, meleg papír és valami kimondhatatlanul nyűgös, lázas, izgága, ideg-velőszagú, amitől az emberben a szervek úgy kelnek táncra, mint a túlfőzött víztől a forraló.

12 év telt el, mióta átvettem az első diplomám. 12 év telt el, mióta már nem állandó lakhelyem a  Sóstói út 31/b. 12 év telt el, mióta  nagy csapat Fisli Gyula, Makkos Péter, Papp György, Sipőcz András és jómagam, kiléptünk a burokból és belekóstoltunk ebbe a "habostortába". 12 év után a kemény mag ismét találkozott Dombrádon. 5-ből három, együtt a Tisza 23.9 Celsius fokos vízében.

'Gusztus 20. Mosolyok, fürdés, világmegváltás. Csöndben, a la Carte. Lassan turkálunk az emlékekben. 100-szor, 1000-szer idézett történeteken nevetünk és szórakoztatjuk a többieket. Néha úgy mosolygunk, mint a büszke, okos (fér)fiak, máskor az üstökünk vakarva, szemérmesen, mert féltve őrzött titkokat fecsegünk ki. A sztorizás egyre vaskosabb élceket és poénokat hoz ki belőlünk. Egyszer csak összeszorulnak az erek, az agyam utat talál a lázas szívhez és szaporább lesz a légzés. Itt, ebben a körben nem füllenthetek. Itt mindenki tudja, hogy 10 éve mit álmodtam, mire esküdtem. Visszahozzák a kölyök énem és szembesítenek vele. Az orrom alá dörgölik, hogy vadhajtásaim nőttek, a szűz nyüvő, bátor diák lassan, de biztosan elveszett.

Egyszerre érzem, hogy felemelő, meg hogy pirulnék is bele. Pipacsszínű lesz arcom és keresem a menedéket nyújtó egérlyukakat, hol fogok eltűnni, megbújni, mielőtt olyan kérdéshez érnek, amit én is egyre többször, amit én is naponta. Húzom a lelkem a spanyolcsizmába. Mint  imát, úgy mormolom a leckét. A kérdéseimből már rózsafüzért rakosgattam. Mantrázok, mint egy katolikus-sámán. Pogány istenek megtért fattya.

Persze ettől még földönkívüli vagyok. Rettegek a soroktól. Hogy be kell állni, hogy meg kell állni, mielőtt kihull az összes fogam, megőszül, kihull, megfakul a lágyuló koponyán az egykor, dús és irigyelt hajkorona.

Az élet császárai, most ott lubickolnak a Tiszában és a történetek, mint apró szentjánosbogarak megvilágítják a csillagtalan éjszakát. Egymás Vergiliusai vagyunk ebben a pokolban. És hiába hiszi valaki, hogy mindez teátrális, hogy nagyítok, magasztosítok és túlzok. Miközben esendőségünk mocsarával küszködök azt is látom, hogy bizony ezekből a történetekből kell megírnunk a megváltásunk bizonyíték erejű szakdolgozatát.

Lassan elhiszem azt, amit szülők mondanak, hogy a látszólag bohém, könnyű út helyett bizony egy rögös, kidolgozatlan, áramkimaradásra hajlamos utat választottam. És az út olyan roppant módon alulfinanszírozott, hogy muszáj vagyok a túlélés érdekében még nagyobb adagot rendelni az önámításból. Még nagyobb adagot nyelni és büszkén hirdetni, hős vagyok. Kiskirály, egy megismételhetetlen csoda, Oscarok, Nobelek, de még díszpolgárságok nélkül is.  

És ekkor jövök rá, amikor a felismerés belém hasít, meztelen látom magam, akkor a szükségből erényt kovácsolva egyszerűen hasznára lehetek a környezetemnek. Leadott vér vagyok. A közszolgálat transzfúziójához szükséges vérlemez... A tudat, hogy szolgálhatok, hogy tölcsérrel kiálthatok, megnyugtat...

ui:

Ceremóniamester voltam egy lakodalomban. Két hete. Furcsa volt, mint az első szerelem. Azt hiszem, szívesen lennék még... A világ, az isten ceremóniamestere. Komolyan venném a hivatalom...   

Kilépve ebből a suta magamutogató moziból, a vetítővászon túloldalán langyos tej, gőzölgő kávé, egy mosoly, sárkányrepülők és jólelkű sárkánylányok. Az én világom már annyira egyszerű, hogy a többiek kinevetik: mese. Az én világomban az ágy a biztos pont, na meg a nevetés; a nátha nem dönt le és soha nem hallok köhögést. Félek, ha újra rátör a világra a roham, a bronchusok felfedik átkozott titkukat, hogy legbelül, a mindenséget vér és genny köti össze. Ciszták, daganatok, fekélyek között ha van kedved kormot lélegezhetsz. Három napja kovácsolom a fegyverem. Három napja ebben a felülfertőzött légcsőhurutban vakon, delíriumban ácsolom a fegyverem. Se erőm, se kalapácsom, csak egyre félelmetesebb láz izzítja a fegyveracélt. Sistereg a hideg eső a folyton fényesebb és élesebb, halálos tükörfémen. Megkerülöm a földet, egyetlen éjszaka alatt, hullócsillagokkal rakom tele a szakadt zsebeim és reggel úgy ébredek, mint aki a fürdés után elfelejtett megtörülközni.

Eddig azt hittem a világ süket a szavamra. Néhány napja tudom; a világ számára én vagy néma, a szavaim pernye, jeleim halkan pukkanó buborékok. Esélyem nincs, hogy a közösség sivatagján átrágjam magam.

Találkoztál velem. Találkoztam veled. Egy autóban végignéztük, ahogy az özönvíz rászakad a világra. Noé lettem és te a kedves szerelme. Az állatok is megneszelték a bimbózó csodát, a hajó mint egy koncertterem ezer üvöltéstől lett hangos. Szitakötőket hívtál az ajtónk elé. Bennünk megbízhatunk, mondtad mosolyogva és behunytad a szemed, az első igazi csóknál.

Beteg vagyok. Ezt mondogattam. Féltettelek. Éreztem, hogy a tüdőmet évek, megfojtott szerelmek és a megkoszosodott élet is nyomja. Féltem, hogy meglátod, milyen tisztátlan minden gondolat, mennyire vágyom kóstolni a húsodat. Egy szarvas rontott a szobába. Megállt, bőgött ránk. Szőrszálai végén halványsárgán aranyszemek izzottak, megvilágították az arcod. A szemed bepárásodva, arcodon szerelem- harmat. Fel kell ébredni! Kiáltottam, fel kell ébredni!!! Míg nem késő, míg kézzelfogható a hideg valóság.

És akkor megpillantottuk, ahogy földre  dobálták a bukott angyalokat. A sötét égbolton bíbor csíkokat húztak, ahogy bucskáztak, pörögtek, forogtak. Feküdjünk a  fűbe! - ezt rikkantottad  - Úgy nézzük, hogyan érnek földet!

Egy csepp félelem sem volt az arcodon. Én rettegtem, hogy  a megnyomorított, bűnösen rokkant angyalok dühe megéget bennünket. Ásni, kaparni kezdtem, mint egy kutya, zihálva, fulladozva a beteg tüdőmmel. Te meg csak nevettél. Mögöttem álltál, már egy tépázottan is lenyűgöző, fénylő angyalt karolva. Én meg piszkosan sárosan nézetlek benneteket. Félve elmosolyodtam, talán még azt is ki szerettem volna nyögni; szép pár vagytok. De akkor már sehol, de sehol nem találtalak. Mondták, hogy  a "bukottak" hajókat ácsoltak és összegyűjtötték a bátrakat. Elindultak a nyílt vizek felé.

Én hetek óta gyógyfüveket kaszálok. Szárítom, szórom a lobogó vizekbe. A findzsát két tenyerembe szorítva iszogatom. Ettől remélem a gyógyulást. Van egy kis ház a Tisza parton. Ott várok... Egy apró ház, közel a folyóhoz, amibe augusztus közepén fürödni járnak a csillagok. Ott várok. Örökkön örökké...

Ha valóban van hitem, akkor most megtanulok mosolyogni. Mi mást tehetnék? Annak idején Őri tanár úr gyakran mondogatta, majd meglátjátok, a legjobb szándékok, az imák és a mantrák ellenére is, valahogy az igazán fontos dolgok az életünkben egyszerűen maguktól történnek. Hogy ki lesz az ember felesége, férje, hogy kivel és hogyan éli le az életét véletlenszerű. Hiába ott a tudat, az akarat, a szándék, legtöbbször a dolgaink elcsúsznak egy banánhéjon. Majd kis idő elteltével csak mosolygunk azon, hogyan próbáltunk szemben vizelni a széllel. A kognitív  disszonanciát kerülő ember belenyugszik, hogy kevés a forradalomhoz és karosszékében hátradőlve nyugodtan jelentheti ki: ezekben a kérdésekben szó sincs szabad akaratról, inkább valamiféle eleve elrendeltetésről . Olyan ez, mint tőzsde, melynek technikai elemzéseit a Fibonacci számsorozattal szokták elvégezni. Aztán vagy bejön, vagy nem, mert az érzelmek egyelőre nem írhatóak le biztosan használható képletekkel. Annak idején Reszegi Marcsi, aki matekot tanult a főiskolán, váltig állította, hogy a Fibonacci számsorozat, tulajdonképpen bizonyíték az intelligens tervezésre, az isten létére… Ez a számsorozat ugyanis, mindenütt ott van, nem csak a tőzsdén, de a faágak növekedésében, a levélerezet kialakulásában. ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Fibonacci-sz%C3%A1mok )

Szóval véletlen, sorszerű, Fibonacci-spirál… Az egész roppant izgalmas és érdekes, főként akkor, ha az ember hisz. Görög-katolikus lévén, nekem ez egy újabb bizonyíték, hogy az én jóságos teremtőm, nem véletlenül indította útjára ezt a félelmetes gépezetet. Persze a Fibonacci szám, az csak a deizmushoz elég, vagy legföljebb a panteizmushoz…  

Hová szeretnék kilyukadni? Ha már tőzsde, akkor éppen arról beszélek, hogy a nagy pénzügyi összeomlásokat is csak legfeljebb jósok, Kasszandrák látják előre és még ők sem tudják megmondani, mi történik a nagy kollapszusok másnapján. 2008 óta valahogy minden nap másnap. Az izgága befektetők, a pénz kiszámíthatatlan áramlása szétzilálja a világot. A liberalizmus, most bukik meg, amikor mindenki fékek és ellensúlyok után kutat, amikor rá kell ütni a szánkra, amikor a rég bevált reflexek helyett, újabb és újabb értelmetlen tornagyakorlatokra, vagy képpel élve kintorna tekerésre kényszerítik a kisembereket.    

Hová rohan a világ? Könnyű választ adni: a vesztébe. Látom rajta, ahogy ez a fékeveszett világ nap  mint nap rohan, négyütemű, pöfögő szörnyetegeken. A volánok mögött is legtöbbször  állatok. Akik nem ismernek táblákat, korlátokat. Akiknek nem számít az 50km/h, a 30km/h, a mindkét irányból behajtani tilos. Nem számít, hogy rajtuk kívül mások is élnek. Naponta látom, ahogy a körút, mint egy pokoli folyó, kattogva, brummogva, zörögve folyik a pokolba, látom, ahogy a Belső körúton tövig nyomják a gázt és látom, ahogy nevetnek mások ráncosodó homlokán… Rendőr, kerub közelben sincsen.

Ó, a földi pokol ott kezdődik, amikor a szerencsétlen, ennie sincs szomszéd, német juhászokkal pakolja telel a zsebkendőnyi kertjét. A kutyákat persze nem futtatja, csak egy rozoga melléképületben tartja 10 négyzetméteren. Nyomorúság. Az embernek enni nincs mit, a kutyának pedig élnie nincs mit.

Látom a Nyíregyházán keresztülvágtató pokoli kamionsofőröket, akik ennek a pusztuló világnak a puccerjei. Gépeik gyomrában szállítják a fogyasztói társadalom lomjait, termékeit, és bőven hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a világ semmiféleképpen nem lehessen ebben a  formában földi paradicsom.

Mi marad? Mitől lesz mosoly az arcomon? Virágoktól. A „paraszt” Clivia virágzik. A sok esőtől méregzöld a természet és valódi kis vasgyúró gólyákat látok a fészkekben, mert idén annyi békát termett a föld, hogy gólya legyen a talpán, akinek nincs még elege a hangoskodó kétéltűekből.

Mi marad még? Hát a hit a szerelemben. Hit abban, hogy a világ egyszer csak, egyik napról a másikra, ahogy elromlott meg is javul majd. Hit abban, hogy ez a sok értelmetlen hülyeség, ami kérdésként lóg felettünk, egyszerűen letisztázódik. Csak attól tartok, hogy az Új Kor, a legközelebbi Aranyos világ még nagyon távol van, attól tartok, hogy az eljöveteléért nagyon sokat fogunk szenvedni. Csaták, háborúk és vért izzasztó küzdelmek jönnek. Szegénység, mint  a világégések után. Újjáépítés a semmiből. Vagy jobb esetben egy nagyon lassú, vonatott menetelés jön, mely mögött legfeljebb a tőzsdecápák processziós türelme áll majd.

A világ elhasznált, vékony kötélen táncol. A dolgok közepén nehéz, a periférián elviselhetetlen. Eszembe jut egy régi sci-fi novella Harlan Ellisontól: Szája sincs úgy üvölt.

S mégis, most először, meg akarom őrizni magam. Tartósítani kívánom a felébresztett érzéseim. Világgá kürtölni vágyam, álmom, főnyereményem. Most először még a magánéletem is kiteregetni: hogy megérkeztem, megérkezett. Lehet, hogy el sem indultam, lehet, hogy nem is vár engem senki. Lehet, hogy minden, ami történik velem, csupán illúzió. Csípjetek belém, mert különben még a világba fogom ordítani: élvezem!             

Mi marad utánunk? Ki emlékszik majd arra, mit mondtam Neked egy bolond éjszakán? Csupa közhelyben turkálok. Közhelyeső, közhelyparádé. Kit érdekel, hogy erre jártam? Kit érdekel, hányszor úsztam át a Tiszát? Apám azt mondta, csak az lehet nagy úszó, aki mindig árral szemben gyakorol. Apám okos ember, éppen ezért ha úszik, akkor inkább lebeg és mosolyogva nézi a kapálózásom.

***

Vettek nekem egy dudát, de nem adtak térképet a pokolhoz. Csak nevettek, amikor kértem. Ahol az út jószándékkal van kikövezve, arra kell menned - mondták vicsorogva. Aztán szereztem térképet. Sütöttem szalonnát fortyogó magam felett, gyűjtöttem mérges gázokat papírzacskóba, majd egy apró szelencébe beletettem az ördög három aranyhajszálát. Fújom a dudát, csak azt nem értem, hogy lehetséges, hogy a patásnak sohasem korpásodik a haja?
 

***

Nem hiszek a bűnben. S ha nincs bűn, akkor végképp nincs bűnhődés.  Mégis tudom lakik bennem egy farkas, és lakik benned egy dög. Egyszer majd bemutatják őket a tvében is. Ettől félek. A tévével leszek bűnszövetségben...
 

*** 

Olyan nehéz mondatokat adtál a kezembe, hogy alig bírom cipelni. Mint amikor cingár kisgyerekként egy széles, macskaszemes, csatos műbőr táskát adtak a vállamra. Mintha lába nőtt volna a táskának. Hátulról úgy tűnt, nem én cipelem, hanem ő sétáltat engem. Minden nap megjárattam a tudományokat. Én a táskának fájtam, a táska nekem és estére mindig zúgott a fejem...

***

Csak kevés mesét tudok. Olyat meg talán végképp nem, amit vársz tőlem. Tanítson meg kacagni. Nézek rád, elkerekedett szemekkel. Tudok én ilyet? Nevettess meg, kérlek... Halkan, lesütöttel szemmel kérlelsz. Aztán, amikor látod mennyire összezavartál, kedvesen nekem dobod a labdát; most kérdezhetsz ötöt tőlem. Kétségbeesem. Mért pont ötöt? Mit is szeretnék egyáltalán tudni? Tudni akarok-e bármit Rólad. Vagy elég az, hogy én álmodtalak meg? Úgy kellene kérdezni, hogy megtudjam, ki vagyok, hogy megtudjam ki vagy. Úgy kellene kérdeznem, hogy ide add a szemüveged, amin keresztül az egész világot látod. Úgy kell kérdeznem, mintha nem is érdekelne a válasz. Úgy, hogy azt feleld nekem, amit hallani szeretnék. Tudok úgy kérdezni, hogy közben a válaszokból mese lesz? Tudok úgy kérdezni, hogy sohasem ér véget a válasz?
 

***

Egyszer eljött hozzám a király. Nem akarok felvágni. Igazából nem hozzám jött. Csak tudta, hogy én vagyok a kisbíró. A király rendes embernek tűnt, persze körötte számtalan dörzsölt hízelgő lézengett. Mint egy méhraj, úgy próbálták teleduruzsolni a fejét. A király ellenben csak hümmögött, de leginkább hallgatott. Amikor egy asztalhoz ültünk, akkor azonban megeredt a nyelve. A király végül elővett egy zsákot. Stoplis cipő meg labda lapult benne. Dekázni kezdett. Ügyesen. Rám nézett, kért: rúgjon kapura nekem! Fölé, alá, mellérúgtam. Kinevetett.

***

Megtanulok zongorázni. Ha minden leckén túl leszek, soha többé nem beszélek. Ha el akarok majd mondani valamit a világnak, egyszerűen leülök egy pianínó mellé és eljátszom. Étlen, szomjan verem majd az elefántcsont billentyűket. Egészen addig, míg négykezes nem lesz a dalból...

Krisztiánnak és Zolinak ajánlva

Nem történhet rosszabb veled mint, hogy a szíved legóhajtottabb vágya egyszeriben csak beteljesedik. A világ üres, buta, érzelem, könny, mániásdepressziós mentes hely lenne, ha az óhajaink egy csettintésre valósággá válnának. A fájdalmas vágyakozás, a plátói szerelmek sokkal többet adtak az emberiségnek, mint a magazinarcú, gazdag hans hansenek és a szőke, számító istennők, ingeborg holmok vonalzóval megrajzolt életpályái. Igen, a fájdalom, a küszködés, az önmagunkkal való birkózás, a változásra ösztönző vonzalmak, a betört fejek, a lélekszaggató csalódások ezek vitték előre az emberiséget. A tinédzser "lamúrtól" megrészegült Romeó és Júlia egekben köttetett örök hűsége néhány év múlva biztosan darabokra hullik, mint egy betört tükör. Kapcsolatuk vége egyértelmű katasztrófa: szánalmas veszekedések sorozata, csalás, vádaskodás és más karjaiba való menekülés.

Nincs szánalmasabb, mint úgy ébredni; a hőn áhított, az idolnak, istennek tartott lény, hortyogva fekszik melletted és inkább hallgatod a szuszogását, mint az unalmas, holtig ismételgetett szólamait. A kihűlt szerelem nem több, mint a salak a kandallóban. Néha szép, néha érdekes, de ki kell pucolni annak érdekében, hogy a helyén új tűz keletkezzen...

Mégis mindezek ellenére: a közös tudat legmélyéről elő- előkerül egy csodaszép mese, egy ősi legenda, a sírig, a holtomiglan-holtodiglan tartó nagy szerelemről. Hiába az ellentmondó tapasztalat, a jéghideg racionalitás. Valami bent, a lélek mélyén azt súgja, kísérletezz, higgy, remélj; megkaphatod te is. Számodra is van egy megunhatatlan, állandó megújulásra képes, a képzeletből előlépett tökéletes társ...

Pedig az életed célja amúgy sem lehet a megnyugvás, hanem az örök, az állandó keresés: a próba, az út, a mozgás, a lendület, az adrenalinfröccs és talán a méltó jutalom a szíved, lelked, tested átjáró izgága szerelem. Ez a könnyen szublimáló, kémialiga azonosíthatatlan kötés, lágy bokréta az atomok, molekulák, szervek és idegek között. Ez a szívgyengítő energiaital, ez a piszkos bomba, melyet égi terroristák helyeztek a bordáink mögé.

Hiszek és mégis hitemet levagdalja tündéri fintora hatalma; mert látom az emberek mégsem a szerelemnek, hanem pénznek, helyzeteknek, állásoknak, élnek. Nem a szerelmet keresik, hanem a kényelmet, a hatalmat a világ látható és vásárolható része felett.

A tündéri fintor kiröhögi az olyan genetikailag idealista irkászokat, mint jómagam. Az élet fityiszt mutat. Suba a subához, guba a gubához konvergál. Miközben ezeket sorokat szántom, pontosan tisztában vagyok, a pusztába kiáltok. A birtokos eset minden nyelvtani eset felett áll. Bírni pénzt, hatalmat és a nőcskék könnyű szívét ez ám a grammatikai viszony! S ezek a nőcskék látva a világ buta matematikáját, a sikert, a csillogást végül mindig a  megtollasodott kakasokat választják, hogy aztán úgy bánják meg léhaságukat, hogy elhazudják maguk elől a valóságot.

A törpéknek ellenben megmarad, hogy nagyot alkothatnak a világmegváltó képzőművészetekben. Dalolhatnak, írhatnak alkoholba fojthatják negédes bánatuk. Mindezt úgy, hogy abból talán értő nemzedékek tanulhatják meg, mi az igazi vágy, az igazi szerelem... persze, most az osztályrészük nem több, mint vonyítani a kutyákkal a teliholdra, de szomorúságuk mégis emberibbé, komfortosabbá gyúrhatja a világot. Én bizony a "kis Katona Józsik" mellett állok, és áhítattal nézem, ahogy a dölyfös, korlátolt Széppataki Rózák talán észre sem vesznek bennünket...   

Van úgy, hogy napokig. Napokig nem találkozol emberekkel. Megesik, hogy hosszú hónapokig nem beszélsz. Csak fecsegsz. Szólsz, valami kijön a szádon, mint, amikor sisteregve fut az egyébként békés tej, odakozmál a legfinomabb étel. Ehető az, de kedve kinek lenne hozzá? Mondom megesik, hogy élőlények, vírusgazdák, zombik kerengnek körötted, de se közel, se távol, nincs egyetlen egy ember. Hiányzik valaki, aki érti a szavad, aki be tudja fejezni a nyers gondolatokat.

Hetek óta áltatom magam, hogy lyukas aszfaltokról, eltőzsdézett gazdaságról és kutyaugatásról fogok írni. Vagy inkább csak ezüst esőkről. Hetek óta hiszem, hogy van benne spiritusz és újra szabadon merek majd panaszkodni, lázadni és világot javítani. De még alszik bennem a szerelő. Kiesik a kezemből a csavarkulcs. Alinsky egyelőre csak a  párnám alatt...

Közben a világ újra égni kezd. Két felhőszakadás között egyszerűen lángra kap. Menekülnek a férgek. Égnek a házak, égnek megvetett ágyak, frissen húzott paplanok. Amy Weinhouse a túlparton. Magát reinkarnált nácinak képzelő norvég(!) rendőrkézen. Milyen hátborzongató párhuzam, hogy Hitler a Mein kampfban még a norvég mintás pulóvert is hasonlatként írja meg... Valakinek fújni kell a kürtöt. Valakinek vinni kell a véres kardot. Valakinek fel kell ébreszteni a jókat;nem aludhatnak tovább!

De nem, én is csak merengek, álmodozom; a Tisza parton, csak egy kóbor UFO-pilóta zavarja meg az álmot. Fentről megbolondítja az ezüst folyó. Le és kiszáll. Részeg. Megrészegült. Felkvarta a sok élmény... Sétál a mellig érő fűben. Világok harca nem itt kezdődik; ez csak egy szánalmasan elcsúszott alien. Csatangol a nedves biomasszában. Széttárja karjait botorkál a zöld tengerben. Meghajlik előtte laboda, tippan, vadköles és disznóparéj.  Aztán lekuporodik a fűbe. Sír. Vízhatlan kezeslábasán összeér a lágy esővíz és nehéz, sós könnycsepp... Az űrhajója sárgás fénnyel csalogatja: az anyád űrhajóját!!!

Egyetlen lövés és ez kékeszöld krumpli a semmivé lesz. De akkor egy szerelmes denevérpár csapkod el a felette. Elmosolyodik. - Csak a szerelem... Csak szerelem mentette meg eddig is az embert... - vicsorog és nagyot rúg egy sötéten mélázó rögbe.

Távolról banális discozene, a csárdából műdalok egy szintetizátor steril lelkéből. A levegőben csupa fermentált növény alkoholos leve. Valóban itt akarna maradni? Valóban, itt kell kivárni, míg megérkezik az "utazó megváltás"? Valóban ez jut neki a némaság, a várakozás?

Az égen villámok, minden villanás egy másik idézet, egy másik vers. Nagyzenekar, a lelke lassan tangózni kezd. A szíve nagyot dobban. Ó szív nyugodj és elindul, mert tudja, hogy van olyan "advent", ami a maga magányában is szent és édes...