Ha valóban van hitem, akkor most megtanulok mosolyogni. Mi mást tehetnék? Annak idején Őri tanár úr gyakran mondogatta, majd meglátjátok, a legjobb szándékok, az imák és a mantrák ellenére is, valahogy az igazán fontos dolgok az életünkben egyszerűen maguktól történnek. Hogy ki lesz az ember felesége, férje, hogy kivel és hogyan éli le az életét véletlenszerű. Hiába ott a tudat, az akarat, a szándék, legtöbbször a dolgaink elcsúsznak egy banánhéjon. Majd kis idő elteltével csak mosolygunk azon, hogyan próbáltunk szemben vizelni a széllel. A kognitív disszonanciát kerülő ember belenyugszik, hogy kevés a forradalomhoz és karosszékében hátradőlve nyugodtan jelentheti ki: ezekben a kérdésekben szó sincs szabad akaratról, inkább valamiféle eleve elrendeltetésről . Olyan ez, mint tőzsde, melynek technikai elemzéseit a Fibonacci számsorozattal szokták elvégezni. Aztán vagy bejön, vagy nem, mert az érzelmek egyelőre nem írhatóak le biztosan használható képletekkel. Annak idején Reszegi Marcsi, aki matekot tanult a főiskolán, váltig állította, hogy a Fibonacci számsorozat, tulajdonképpen bizonyíték az intelligens tervezésre, az isten létére… Ez a számsorozat ugyanis, mindenütt ott van, nem csak a tőzsdén, de a faágak növekedésében, a levélerezet kialakulásában. ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Fibonacci-sz%C3%A1mok )
Szóval véletlen, sorszerű, Fibonacci-spirál… Az egész roppant izgalmas és érdekes, főként akkor, ha az ember hisz. Görög-katolikus lévén, nekem ez egy újabb bizonyíték, hogy az én jóságos teremtőm, nem véletlenül indította útjára ezt a félelmetes gépezetet. Persze a Fibonacci szám, az csak a deizmushoz elég, vagy legföljebb a panteizmushoz…
Hová szeretnék kilyukadni? Ha már tőzsde, akkor éppen arról beszélek, hogy a nagy pénzügyi összeomlásokat is csak legfeljebb jósok, Kasszandrák látják előre és még ők sem tudják megmondani, mi történik a nagy kollapszusok másnapján. 2008 óta valahogy minden nap másnap. Az izgága befektetők, a pénz kiszámíthatatlan áramlása szétzilálja a világot. A liberalizmus, most bukik meg, amikor mindenki fékek és ellensúlyok után kutat, amikor rá kell ütni a szánkra, amikor a rég bevált reflexek helyett, újabb és újabb értelmetlen tornagyakorlatokra, vagy képpel élve kintorna tekerésre kényszerítik a kisembereket.
Hová rohan a világ? Könnyű választ adni: a vesztébe. Látom rajta, ahogy ez a fékeveszett világ nap mint nap rohan, négyütemű, pöfögő szörnyetegeken. A volánok mögött is legtöbbször állatok. Akik nem ismernek táblákat, korlátokat. Akiknek nem számít az 50km/h, a 30km/h, a mindkét irányból behajtani tilos. Nem számít, hogy rajtuk kívül mások is élnek. Naponta látom, ahogy a körút, mint egy pokoli folyó, kattogva, brummogva, zörögve folyik a pokolba, látom, ahogy a Belső körúton tövig nyomják a gázt és látom, ahogy nevetnek mások ráncosodó homlokán… Rendőr, kerub közelben sincsen.
Ó, a földi pokol ott kezdődik, amikor a szerencsétlen, ennie sincs szomszéd, német juhászokkal pakolja telel a zsebkendőnyi kertjét. A kutyákat persze nem futtatja, csak egy rozoga melléképületben tartja 10 négyzetméteren. Nyomorúság. Az embernek enni nincs mit, a kutyának pedig élnie nincs mit.
Látom a Nyíregyházán keresztülvágtató pokoli kamionsofőröket, akik ennek a pusztuló világnak a puccerjei. Gépeik gyomrában szállítják a fogyasztói társadalom lomjait, termékeit, és bőven hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a világ semmiféleképpen nem lehessen ebben a formában földi paradicsom.
Mi marad? Mitől lesz mosoly az arcomon? Virágoktól. A „paraszt” Clivia virágzik. A sok esőtől méregzöld a természet és valódi kis vasgyúró gólyákat látok a fészkekben, mert idén annyi békát termett a föld, hogy gólya legyen a talpán, akinek nincs még elege a hangoskodó kétéltűekből.
Mi marad még? Hát a hit a szerelemben. Hit abban, hogy a világ egyszer csak, egyik napról a másikra, ahogy elromlott meg is javul majd. Hit abban, hogy ez a sok értelmetlen hülyeség, ami kérdésként lóg felettünk, egyszerűen letisztázódik. Csak attól tartok, hogy az Új Kor, a legközelebbi Aranyos világ még nagyon távol van, attól tartok, hogy az eljöveteléért nagyon sokat fogunk szenvedni. Csaták, háborúk és vért izzasztó küzdelmek jönnek. Szegénység, mint a világégések után. Újjáépítés a semmiből. Vagy jobb esetben egy nagyon lassú, vonatott menetelés jön, mely mögött legfeljebb a tőzsdecápák processziós türelme áll majd.
A világ elhasznált, vékony kötélen táncol. A dolgok közepén nehéz, a periférián elviselhetetlen. Eszembe jut egy régi sci-fi novella Harlan Ellisontól: Szája sincs úgy üvölt.
S mégis, most először, meg akarom őrizni magam. Tartósítani kívánom a felébresztett érzéseim. Világgá kürtölni vágyam, álmom, főnyereményem. Most először még a magánéletem is kiteregetni: hogy megérkeztem, megérkezett. Lehet, hogy el sem indultam, lehet, hogy nem is vár engem senki. Lehet, hogy minden, ami történik velem, csupán illúzió. Csípjetek belém, mert különben még a világba fogom ordítani: élvezem!
