Van úgy, hogy napokig. Napokig nem találkozol emberekkel. Megesik, hogy hosszú hónapokig nem beszélsz. Csak fecsegsz. Szólsz, valami kijön a szádon, mint, amikor sisteregve fut az egyébként békés tej, odakozmál a legfinomabb étel. Ehető az, de kedve kinek lenne hozzá? Mondom megesik, hogy élőlények, vírusgazdák, zombik kerengnek körötted, de se közel, se távol, nincs egyetlen egy ember. Hiányzik valaki, aki érti a szavad, aki be tudja fejezni a nyers gondolatokat.
Hetek óta áltatom magam, hogy lyukas aszfaltokról, eltőzsdézett gazdaságról és kutyaugatásról fogok írni. Vagy inkább csak ezüst esőkről. Hetek óta hiszem, hogy van benne spiritusz és újra szabadon merek majd panaszkodni, lázadni és világot javítani. De még alszik bennem a szerelő. Kiesik a kezemből a csavarkulcs. Alinsky egyelőre csak a párnám alatt...
Közben a világ újra égni kezd. Két felhőszakadás között egyszerűen lángra kap. Menekülnek a férgek. Égnek a házak, égnek megvetett ágyak, frissen húzott paplanok. Amy Weinhouse a túlparton. Magát reinkarnált nácinak képzelő norvég(!) rendőrkézen. Milyen hátborzongató párhuzam, hogy Hitler a Mein kampfban még a norvég mintás pulóvert is hasonlatként írja meg... Valakinek fújni kell a kürtöt. Valakinek vinni kell a véres kardot. Valakinek fel kell ébreszteni a jókat;nem aludhatnak tovább!
De nem, én is csak merengek, álmodozom; a Tisza parton, csak egy kóbor UFO-pilóta zavarja meg az álmot. Fentről megbolondítja az ezüst folyó. Le és kiszáll. Részeg. Megrészegült. Felkvarta a sok élmény... Sétál a mellig érő fűben. Világok harca nem itt kezdődik; ez csak egy szánalmasan elcsúszott alien. Csatangol a nedves biomasszában. Széttárja karjait botorkál a zöld tengerben. Meghajlik előtte laboda, tippan, vadköles és disznóparéj. Aztán lekuporodik a fűbe. Sír. Vízhatlan kezeslábasán összeér a lágy esővíz és nehéz, sós könnycsepp... Az űrhajója sárgás fénnyel csalogatja: az anyád űrhajóját!!!
Egyetlen lövés és ez kékeszöld krumpli a semmivé lesz. De akkor egy szerelmes denevérpár csapkod el a felette. Elmosolyodik. - Csak a szerelem... Csak szerelem mentette meg eddig is az embert... - vicsorog és nagyot rúg egy sötéten mélázó rögbe.
Távolról banális discozene, a csárdából műdalok egy szintetizátor steril lelkéből. A levegőben csupa fermentált növény alkoholos leve. Valóban itt akarna maradni? Valóban, itt kell kivárni, míg megérkezik az "utazó megváltás"? Valóban ez jut neki a némaság, a várakozás?
Az égen villámok, minden villanás egy másik idézet, egy másik vers. Nagyzenekar, a lelke lassan tangózni kezd. A szíve nagyot dobban. Ó szív nyugodj és elindul, mert tudja, hogy van olyan "advent", ami a maga magányában is szent és édes...
