A címét már tudom a regényednek. Egyetlen szóba zárom az életed. Ha kimondom, itt teremsz. 24 órája minden mondat, minden nevetés gyerekes. Nem mérhetem az életem hozzád. Nem mérhetlek meg, mert nincs mértékegység, nem tudom mibe tölteni a lelked. Még a neved sem merem kimondani. Annyival is beérem; Csillagom. Azt mondtad Neked varázspálcád van... Nekem nincs semmim, az őszinteségem, a rajongásomon kívül. Néhány évtized a vállamon. Nosztalgia és sírva, nevetve idézett, sohasem volt, de megszépült múlt. Na meg egy nagy piknikkosárba gyűjtött bölcsesség, szendvicsek formájában, és egy üveg jófajta Furmint...

***

Na figyelj! Valahol mélyen eltemetve lakik bennem egy piszkos kis kölyök. Égetnivaló, kócos, maszatos. Mondom egy kis kölyök. Néha azt hiszem már rég elhagyott, aztán egyszer csak előkerül, mint egy kandúr. Nem szól semmit, eszik, szipog, néz azokkal a nagy barna szemeivel. A szívem facsarodik, ahogy odadobja elém a hátizsákját, tele szomorúsággal. Aztán se szó, se beszéd a következő pillanatban egyszerűen átver. Miközben én a holmiját rendezgetem, meglök, orra esem és már fut is előlem. Hallom, ahogy szalad, csilingelve nevet. Mondom itt lakik a lelkem legalján. Néha kiabálok vele, néha leszidom ilyenkor eltűnik, de ha hibázom, egyszer csak ott áll velem szemben és úgy néz rám, mint egy szigorú, számon kérő felnőtt...

***

Egyszer eljött hozzám egy angyal. Levelet írt a szobámban. Amikor befejezte a kezembe nyomta. Mosolygott. Egy mese volt. Soha életemben nem olvastam szebbet. Elvarázsolt békakirályfi és egy angyal szerelméről szólt. Mondom soha szebbet. A mesét imádtam, de figyelmeztettem az angyalt, hogy a "muszájt" nem "elipszilonnal", hanem egyszerűen csak pontos j-vel írjuk. Az angyal ekkor kikapta  a szöveget a kezemből. Látszott, hogy megsértődött. Elviharzott. Valaki még látta a Balaton parton. Én azóta sem...

***

Akkor szeretnek igazán, ha benne vagy az esti imában. Akkor szeretnek igazán, ha benne vagy a legszebb álomban. Akkor szeretnek igazán, ha Nélküled ez az egész élet, hajnalok és alkonyok, remegő csillagok, vágy és remény, mint egy vadiúj kifestő csak fekete fehér füzet. Akkor szeretnek igazán, ha hozzád igazítják a  színeket...

***

Úgy vetkőzz le előttem, hogy ne csak a tested, a lelked is lássam. Van merszed? Akaszd a tested a fogasra, érezd magad itthon Nálam...

***

Az öröm lépcsőin felfelé... Pityergő esőben, időn kívül. Esernyő nélkül induljunk el...

***

Éltél már ma? Megmaradt benned, valami ebből a semmitmondó napból? Július. Nyárderék. Felhőzeppelinek úsznak a boldogság felé. Egy pohárba gyűjtöm az esőt. Ez az én energiaitalom, az istenek könnycseppjei.

***

Nincs akkora könyv, amekkora boldogságot adtál nekem. Nincs mibe írni; kicsi, apró, semmi lett minden. Gulliver a törpék országában... Kinőttem az életem...  

Amerikában az a legfontosabb, hogy legyen egy jó ügyvéded és legyen egy kiváló egészségügyi biztosításod! A többi már formaság. Keleti part, nyugati part, másnaposok, félkarú rablók, réz vagy fekete bőrű elnökök, Mardi Grass egyre megy!  Egyébként meséltem már, hogy egy trombitából jöttem a világra? New Orleansban még a  Kodály módszer is csak úri huncutság, az igazi zenészek egyszerűen kipattannak az édesanyjuk méhéből... Hiszed vagy sem, vágyom én oda, de itt vagyok otthon:

   ó itt maradnom adj erőt

örökre itt legyek megáldott

hol sötéten enyésznek el

gyilkos hiábavalóságok...

Úgy szeretnék boldog lenni ezen a földön, úgy szeretnék magyar lenni ezen a földön, ahogy Kodácsi nagyapám. Azzal a hittel, hévvel, azzal a falánk, szélesen gesztikuláló életimádattal. Istenem, ma éppen Morszinak azt meséltem, hogy a Zsindelyes fesztivál (zsindelyes.magyarpalinka.info/hirek-zsindelyes-palinka/a-zsindelyes-nepszeru-volt-a-2011-es-budapesti-palinkafesztivalon) a pálinka ünnepe nekem zsigeri kérdés. Itt van az ereimben. Nagyapám pálinkát ivott, amikor megnősült, pálinkát ivott mielőtt kihúzták az ólból a legszebb ártányát és pálinkát gurított a  torkán, amikor én születtem. A pálinka itt van az ereimben, a tudatomban, genetikailag képesek bontani az enzimjeim... A szilva, alma, meggypálinka, netalán a kisüsti vegyes, az itt Szabolcsban közösségformáló, közösségerősítő szérum, a folyékony elegy, ami kitölti  és átjárhatóvá teszi a társadalom réseit, hézagjait és fekete lyukait. A pálinka társ és partner, baráti beszélgetések kitartó kísérője... Míg Amerikában az ügyvéd és a biztosítás, itt inkább a hónunk alá csapott fél liter tiszta gyümölcsnektár az ember mércéje... Lehetőleg nem papramargó, kerítésszaggató, karcos változat, hanem amolyan édenkertet idéző aromás, a gyümölcsök kivonatára, alkoholban fürdetett esszenciájára hajazó, mámorcseppek. Minden tiszteletem más népek nemzeti italai előtt. Szeretem én az ouzótól, kezdve a whiskey/whisky-in át a rumig bezárólag a mennyei italokat, de nem tudom megállni, hogy ne írjak himnuszt a magyar pálinkához. Hát van nép, amely képes arra, hogy az ágyas vilmoskörte érdekében, a mandulányi "magoncra" is üveget húzzon? Van nemzet, amely a hamvas barackot, szilvát nem a gyermek szájába adja, hanem a cefrébe pakolja? Hát van nemzet, ami még a kiskölykök fogfájását, insomniáját is pálinkacseppekkel gyógyítja? Hát van nemzet, ahol ennyire fontos, hogy ki hol főzeti, ahol ekkora büszkeséget a házi delírium?  Hát van nemzet, aki ilyen szerelmesen és féltve ápolja a gyümölcsöskertjeit, mert tudja, hogy kisvártatva, de folyékony formában a polcra helyezheti a kvintesszenciájukat?

Istenem! valami földöntúli boldogság lepett meg. Nem számít, hogy holnap elbeszélgetés. Nem számít, hogy inkább egy munkajogásszal kellene konzultálnom a munkaszerződésemről, már ha lesz. Nem számít semmi, csak az, hogy itt őrzöm, ebben az apró szívben és a pálinkás üvegeimben Kodácsi nagyapám mámoros vigyorát, a magyarságom és a boldogságom. Mennyi alkoholtartalmú zálog, büszke vagyok rá!!!

Futás közben olyan semmi lesz a világ. Nehéz vagyok, a mérlegnek fáj. Anyának jobban. Apám froclizik. A pocak nem szexi; látom a szánalommal vegyes mosolyokban. Most futok. Fájnak az izmok csontok, inak. Fáj minden. Mert nem emlékeznek, hogy ebben a testben egykor minden fityiszt mutatott a restségnek. Most szánalmasan fityegő kilók, zsírpárnák lógnak, remegnek. Valahol alattuk egy férfi él, egy férfi, aki egykor meg tudta mutatni a világnak! A fene ebbe a nosztalgikus múlt időbe. Hát utálom, hogy jön a kesergő kuruc. Ennyi a magyar. Mangalicazsírt csepegtet a vastagon szelt fehér kenyérre és némi paprikával, paradicsommal és na persze újhagymával letudja a norbiápdétot.

Le van tojva, hogy a világ szemében a csontrakéták, a hús nélkül élők,  teniszcsászárok az istenek. Hirdetik, a csinosság, a szépség, a white partik jelentik a mennyországba vezető utat. Szőrtelen, bordakollekciók, izompacsirták és legfeljebb tömegnövelőktől durranó fel és alkarok... Valahol szeretném elhitetni, hogy én vagyok a Dávid szobor. Vagy inkább szerényen szeretném világgá kiabálni, hogy az én hasamon most, mint párnán lehet  elaludni és a szőr egyébként kiválóan melegít, hosszú, jégbe zárt téli éjszakán.

Elviccelem. Nem marad más. Nyár van. Le kellene vetkőzni és vállalni magam. Hát ez nem fog menni. Állok a fürdő bejárata előtt, mint hat évesen a hideg medence szélén, amikor még fóbiám lett a víztől, nem tudtam úszni és kékül a szám. Mellettem holmi szabolcsi istennők, semmiben, bikiniben. Ádámcsutka le-föl, férfiak szívószálon keresztül, negatív kalóriáktól hemzsegő ásványvizet szürcsölnek. Sehol a biztos pocakhoz vezető sör, de még a rozé fröccs is csak az ördög koktélja.

Mondom antianyagnak sem rossz lenni, de ez csak biztatás, mint hosszútávfutónak lenni az olimpián és utolsónak érni a célba.

Körözök a Bujtosi tó körül. A salak vadonatúj, a kilóktól szabaduló vágy még a tegnapi. Az egész város kijött ide, van aki a Meki szagára, mások vízipipára gyújtanak, vadkacsát etetnek, párok csókolóznak, szalonnát sütnek. Dobban, él minden. Kerengek, szívom be a tó ezer szagát. Nád, gyom, fák, virágok vegyes illata és parfümök, mert mellettem, előttem finoman ívelt testek, nők, lányok róják a köröket.

Amikor mellém, elém, mögém érnek rendkívül motiváltnak érzem magam. Szívom be az illatokat és máris az a letörölhetetlen, kisfiús mosoly bujkál a szám szegletében. A világot elhagyom, ez már nem a hosszútávfutó magánya. Ez valami sokkal jobb, ez valami földöntúli öröm. Nem, nem érdekel, hogy alig bírom emelgetni a lábam. A futó lányok közt, egy futó bolond teker és rúgja és veri fel a rózsaszín salakot.

Minden kín, minden félelem elmarad mögöttem. Még a rozsdás, duci fiútól is lassabbak. Elhagyom őket és érzem nem is az olvadó kilóktól leszek könnyebb, hanem a lelkem tisztulástól. Format c:...

Futok. Felettem fitymálva sikoltoznak, elégedetlen danka sirályok. A Bujtos nekem most mégis valami édeni, szakrális hely, ahol közelebb kerülök istenhez, világot váltó válaszokhoz. És fogynak a grammok, olvadnak a dekák, az izmok megfeszülnek, egyre fáradtabb és csatakosabb a test. Az isten helyett az egyik lánynak adnám a hálámat. Remélem az égiek nem haragszanak meg túlságosan rám...

Aztán lassan, zsibbadó izmokkal és zsiborgó aggyal haza. Oda a túlpartra. Az én kikötőmbe. Valaki vár rám...         

A moziból kifelé jövet, csupa olyan filmet harangoznak be, aminek a korábbi verzióját már láttam. Nem az elsőt, talán a harmadik, negyedik, jó szerencsével a második remake-et. A moziból kifelé jövet eszembe jut, ahogy Kern fanyarul azt énekli én nem megyek moziba többet...

Óh dehogynem megyünk, művész Úr! Csikos pizsamában ültél a színház büféjében és én egy jobban sikerült interjú után arra kértelek, nem általnál-é velem közös fotón pózolni. Nekem vidéki kis kölyöknek ugyanis Te is a film vagy; Eötvös Csöpi kedvesen lúzer barátja, a félrelépő miniszter, vagy éppen a Privát kopó...

Azon gondolkodom, mikor kezdtem tovább látni az orromnál? Mikor, melyik filmnél vettem észre, hogy a fürdés, a Hét és a Hét műtárgya után következő nagyfilm nemcsak akcióról, krimiről meg habkönnyű szórakoztatásról szól? Egy biztos Spielberg bácsi inkább csak nyújtotta  a gyerekkorom. A nyolcvanas években mi mást kaphattam tőle, mint lenyűgöző meséket... Nem tehetek róla, belém ivódott E.T és Indiana Jones. Csak később tudtam meg, ő rendezte a Párbajt, csak később pityeregtem a Schindleren, harcoltam Ryan közlegényért. Csak később  vettem észre, hogy már ő sem látja olyan vidáman, tisztának az "kis"embert. Így most mintha nem is hozzá rendelném a Különvéleményt vagy éppen a mozi egyik legszomorúbb sc-fi-jét, a Mesterséges értelmet...

A Super 8 ellenben már akkor is Spielberges volt, amikor izgatottan néztem a you tube-on az előzetesét. Mit számít, hogy a rendezői székben már nem ő ül. Mit számít, hogy közben az egész világ a  feje tetejére állt, hogy Aronofsky Fekete hattyúja egymaga többet ér, az elmúlt hónapok összes filmjénél! Nem számít, mert ma egyszerűen újra gyerek szerettem volna lenni...

Ebben az értelemben meg is kaptam a beöntést. Megkaptam az üzenetet, csak a gyermekek tiszta világa ér ezen a bolygón valamit. Csak a mese világa, az álom, a képzelet birodalma határos az isten országával...

Ebben az értelemben elégedett lehetek. Kár, hogy 34 évesen, már több kell egy felnőttnek, néhány édes és jópofa gyereken kívül ahhoz, hogy újra tojáshéj nőjön a fenekén. Sokkal több kellene, hogy leessen az állam. JJ Abrams persze átvérzett itt ott a szöveten és jó kliprendezőként néhány percig sikeresen rémiszt, borzongat és lep meg. A vonat olyan élethűen siklott ki, hogy legszívesebben elbújtam volna a multiplex széke mögött, miközben befogom a fülem. Van pillanat, amikor úgy rezdülök össze, mint amikor E.T. ijeszti meg Elliot-ot. De a sztori mégsem kerek, sok az üresjárat, a szinkron nekem gyatra, a történet sokszor leül, ellaposodik és hiába próbál az érzelmek mélyében kotorászni, a legnagyobb igyekezet ellenére is felszínes marad.  

A Super 8; nem elég szuper, mert hiába játszódik 1979-ben történet, nem kerültem nosztalgikus hangulatba, nem éreztem, hogy lám, a mesterek milyen jól visszaidézik a letűnt aranykort.

Egyedül a lénnyel való találkozásnál kristályosodott ki, gombócosodott a torkom; a világ csak a tiszta, gyermeki lélekkel menthető meg. De rögvest meghátráltam, amikor Hollywood a maga otromba módján a képembe nem vágta, az elmúlt, feledésbe merült gyermekkorért sokat kérnek a kasszánál...

Mi marad most? Talán csak egy kérés. Egy apró fohász, hogy legközelebb már valami köröttem futkározó, hozzám tartozó lurkótól tudjam megkérdezni; kisapám, tetszett Spielberg bácsi filmje a moziban???   

Kék angyal

Egyszer egy csók elindult világot látni. Ajkakról ajkakra járt. Néha könnyű volt, súlytalan, máskor mohó és istentelen.

Kék felhők...

Ha minden belefér egyetlen mondatba, akkor én most alany vagy állítmány?

Kék nyár...

Egyszer nyáron, minden olyan nedves lett. Házak, békák, nádszálak. Akkor kopogtál be hozzám. Szerettelek. Meglehet, hogy csak az esőillatod. Kék nyár, visszavárlak...

Kék emberek

Szeretem a kék embereket. Kék bőrükről, kék izzadságcseppek öntözik az időn kívüli lelkem.

Kék ecet

Ha én szivacsnak születek, soha nem  adom meg magam az ecetnek. Én csak színtiszta, hűs kristályvizet csepegtem volna Krisztus urunk szájába.

Kék overál

Édesanyám vette. Hatalmas volt. Apám nevetett. Anyám ellentmondást nem tűrő hangon rikkantotta; majd belenő! Évek teltek el, de csak nagy volt rám. Hálózsák lett, nem kezeslábas... Megkopott, de a szekrényből időnként kedvesen rámkacsint.

Kék Mozart...

Ha már nem bírom tovább, akkor Mozart. Amikor nem bírom tovább, akkor Salzburg. Zuhogott. A Salzach szinte hömpölygött az arany hidak alatt. A fellegvárba költözött a fiatalság. Maestro, Cosi fan tutte!

Sietve kell írni, ahogy még soha. Egyszerűen az isten biciklit adott alánk, de sem út, sem világosság, még egy átkozott elemlámpa sincs hozzá. Az emberek azt hiszik, lehet vakon tekerni. Mások pedig fényt hazudnak, utakat építenek elméletekből és fantazmagóriákból. Az isten pedig hőkamerával, éjjel látó készülékkel, mosolyogva nézi a sötétségben tekergő lelkeket. Azt hiszem minden filozófia téves. Minden mondatnak van ellenpólusa, minden hitnek antitézise. A lényeg, hogy tekerni kell.

susog a tej
surrog a tej
csobog a tej
a bársonyos
az édes

csak ennyi kell
csak enni kell
csak ennyi kell
az esti
üdvösséghez

You are the last drink I never should have drunk
You are the body hidden in the trunk

You are the habit I can't seem to kick
You are my secrets on the front page every week
You are the car I never should have bought
You are the dream I never should have caught
You are the cut that makes me hide my face
You are the party that makes me feel my age
Like a car crash I can see but I just can't avoid
Like a plane I've been told I never should board
Like a film that's so bad but I've got to stay till the end...
 

Kegyelmezz meg magadnak: egyszerűen válaszd az életet. A reggel nemcsak önző tud lenni, a szemed sarkából kisepert novokainért cserébe, kávéillatot és menta ízt ajándékoz. Aztán, amikor "kész" vagy, akkor irány a kikötő.

A Ko az még a szállodasor. A Papanikolau-on a kikötő felé bal oldalon apró török temető kis Moschee-val. A kupola tetején a félhold. Ha a part felé ténferegsz, akkor ott a homokszínű Casino Rhodes. De most a kikötő felé. Remélem nincs nálad túl sok holmi...

Néha már 3-4 perc után is ömlik a víz az emberről. A térde hajlatában, kis tengerszemek keletkeznek. Mintha izgulna. A lelke is elázva, hiába díszítette. A hajó aprókat ringatózva már várja.

Bármilyen végtelen legyen is az a tenger, bármennyire kék és delejes, egyszer ki kell jönnöd a partra. Egyszer találkozni kell egy másik hajóssal. Friss vizet tölteni a kulacsba. Egyszerűen csak szilárd talajt érezni a lábad alatt.  

Az agyad még másnap is játszik veled, mintha napokig zötykölődtél volna egy elátkozott expressz vonaton. A piszoár előtt úgy hullámzol, mintha  csak táncolnál...

Most még egyedül vagyok a  hajón. Jó, nem hajó ez. Csak valami lélekvesztő féle. Kicsit előkelőbben: csónak. Viszek egy gyertyát az elejébe. Olyan nagyobbat. Az Aldiban láttam ilyet. Azt írták rá a nagyokosok: kültéri. Szóval viszek egy ilyen nagy gyertyát. Napokig, hetekig elég lesz. Megvárom míg leég. Közben verseket mondok. Sokat tudok fejből. Mantrázok és kicserzett bőrrel nézem majd a mozdulatlan vizeket, melyek felett rég nem lebeg az isten lelke.

De odaképzelem majd. Oda én. Rajzolok eksztatikus torlaszokat és perselybe dobált megváltást. Végül, unalom ellen szerelmet rajzolok. Először apróbbakkal kezdem. Gyakorlom, majd megrajzolom a fő tételt. Lerajzolok ízeket, imákat, szerelmeket. Lerajzollak téged. Egy ceruzával ácsolom a hajódat.

Ma már tudom egyedül utazol. Nem ügyelsz a rendre. A hajód egy szemetes. Hurcolsz rajta zsírral pettyezett múltat. Hurcolsz rajta, félelmet és megbánást. És valahol a hajótest mélyén reményt is. Elő ne vedd! Nem vagyok rá kíváncsi...

Ismerek hajósokat, akik a tengeren ismerkedtek meg. Viharban. Csillagtalan éjszakán. Ismerek hajósokat, akik a cápa elől húzták ki a hajótörötteket. És láttam kapitányt, aki sellőbe lett szerelmes. Egy közös van bennük tisztelik, de elkerülik a szárazföldet...     

Önigazolás...

Ki a férfi? Akit nem ismernek a könnyek? Ki a férfi, aki még soha nem rajongott nőért, de érte már ölték vízbe magukat angyalok? Ki a férfi, aki mindig csak ment, soha nem jött még? Az a férfi, aki magányosan vonít a teliholdra, hótól ezüst éjszakán? Ki a férfi, akit valóban pénze és nem szerelme gondja öl meg? Ki a férfi, aki mint Zeusz, minden szép nő rabja, vagy, aki mer hűséget fogadni? Ki a  férfi, aki lepedők akrobatája, vagy aki a gondolatokat, eszméket szaporítja? Ki a férfi? Én férfi vagyok?

A múlt, mint meleg pisi...

Ha tegnap láttál volna! Ha már minden mondatod így kezded, akkor nem vagy több egyszerű nosztalgiánál! Lassan pöfögsz a rozsdás síneken, miközben melletted fénysebességgel rohan el a  világ. Most még van esélyed fityiszt mutatni az időnek! Most még van tehetséged, erőd, egészséged. Mire vársz még???

Láttam szeretőket...

Láttam szeretőket nagy fényes, neontól kényes kirakatokban. Soha ne irigyeld őket! Nem többek ők az élettelen babáknál, akik nem tiltakoznak a leghülyébb divat ellen sem. Rájuk aggatják az aktuális göncöket és feszítenek, pózolnak, szemük helyén élettelen műanyag. Ezek a babák néha azt álmodják, sétálnak egyet a legújabb kollekcióban a parkban és az emberek megbámulják őket. Így sóhajtanak az emberek; De jó nekik! De cserélnék velük! Felejtsd el! Te nem erre születtél! A te szerelmed fájdalom lesz, a te utad öngyilkosság. A Te utad mindig az irigység, a megvetés, az empátiával ellentétes szánalom. A te utad girbe és gurba. A te utad pokol, a  te csókod méregerős paprika. De a Te utad a mennyországba vezet és még itt a földön megkaphatod, ha mersz hinni, ha nem állsz be ócska, szerelemgöngyöleg visszaváltós sorokba...

Bolond szeretőkhöz!

Hát pusztítsátok a jót! Tapodjátok meg, akik fájó szívetek kívánják gyolcsba kötni... Rúgjatok és oktalanul bántsátok meg a mentőket. Szaggassátok ki bőrötökből a gyógyszert csepegtető branült. Legyetek oktalanok mint a húsdarálóba masírozó állatok! Nyalogassátok sebeiteket és rúgjatok minden felétek hajoló orvos arcába! Utáljátok meg a szerelmet! Öntsétek le kromofággal, benzinnel és gyújtsátok meg! Taszítsátok le a szerelmet a  legközelebbi szakadékba! Legyetek balgák, játsszátok el, áruljátok el a szerelmet! De azt kívánom, amikor csillapodik bennetek a vihar és olvad a hályog a  szemetekről, akkor lássátok meg az igazságot! Lássátok meg az utat... Soha nem fogtok nyugodtan aludni, garantálom...