Néha bávatagon elrévedezhetsz a bágyadt augusztusi napsütésben. Lent, délen most lassan véget ér a tél. Jó lenne a hátamra venni a házam, életem, barátaim, munkát, vágyat, istent és itt hagyni a rossz időnek, a télnek ezt az elátkozott Medencét. Nincs torokszorítóbb mint tudni, amikor legközelebb beteszem a Tisza-parti ház ajtaján a lábam, már eszembe sem jut fürdőgatyát pakolni a táskámba.

Most még "hosszú", nagy anyár. Az utolsó augusztusi héten kánikula lesz, forró éjszakákkal. A Vidor fülledten, gyöngyözve köszönt ránk. Ej, pedig de kellene még egy szabad, semmittevő hétvége. De kellene egy hideg sör, egy kis pácolt hús, egy hosszú beszélgetés egy üveg istenadta rozé mellett. Bevallom, nem vagyok jóban az augusztussal. Nem leszek jóban az 50-es éveimmel sem, ha megérem. Félek, ott, akkor már minden a számolgatásról, a kuporgatásról, az önmegtartóztatásról szól...

Alig egy hónap és újra ott vagyunk, ahol utoljára március 21-én; éjjel tábornok hadereje felzárkózik a napsugár királyfiéhoz és onnantól kezdve, ismét villámgyorsan erősödni kezd az éjszaka birodalama.

Persze mit sírok én, aki az éjszaka gyermeke. Mit sírok én, aki az összes fontos gondolatát, a múló napok romjain, az újszülött, magatehetetlen, setét hajnalok bölcsőjénél vetettem papírra. Szeretek virrasztani és tudni; az idő nem állt meg, a gépezet forog, a hajnal már nincs messze. A körúton újra megjelennek a mindig késében lévő, mérgezett autók és az ideges sofőrök. Kávé és cigarettaszagú az átlagember világa, miközben nekem inkább megtűrt nyomdafesték, meleg papír és valami kimondhatatlanul nyűgös, lázas, izgága, ideg-velőszagú, amitől az emberben a szervek úgy kelnek táncra, mint a túlfőzött víztől a forraló.

12 év telt el, mióta átvettem az első diplomám. 12 év telt el, mióta már nem állandó lakhelyem a  Sóstói út 31/b. 12 év telt el, mióta  nagy csapat Fisli Gyula, Makkos Péter, Papp György, Sipőcz András és jómagam, kiléptünk a burokból és belekóstoltunk ebbe a "habostortába". 12 év után a kemény mag ismét találkozott Dombrádon. 5-ből három, együtt a Tisza 23.9 Celsius fokos vízében.

'Gusztus 20. Mosolyok, fürdés, világmegváltás. Csöndben, a la Carte. Lassan turkálunk az emlékekben. 100-szor, 1000-szer idézett történeteken nevetünk és szórakoztatjuk a többieket. Néha úgy mosolygunk, mint a büszke, okos (fér)fiak, máskor az üstökünk vakarva, szemérmesen, mert féltve őrzött titkokat fecsegünk ki. A sztorizás egyre vaskosabb élceket és poénokat hoz ki belőlünk. Egyszer csak összeszorulnak az erek, az agyam utat talál a lázas szívhez és szaporább lesz a légzés. Itt, ebben a körben nem füllenthetek. Itt mindenki tudja, hogy 10 éve mit álmodtam, mire esküdtem. Visszahozzák a kölyök énem és szembesítenek vele. Az orrom alá dörgölik, hogy vadhajtásaim nőttek, a szűz nyüvő, bátor diák lassan, de biztosan elveszett.

Egyszerre érzem, hogy felemelő, meg hogy pirulnék is bele. Pipacsszínű lesz arcom és keresem a menedéket nyújtó egérlyukakat, hol fogok eltűnni, megbújni, mielőtt olyan kérdéshez érnek, amit én is egyre többször, amit én is naponta. Húzom a lelkem a spanyolcsizmába. Mint  imát, úgy mormolom a leckét. A kérdéseimből már rózsafüzért rakosgattam. Mantrázok, mint egy katolikus-sámán. Pogány istenek megtért fattya.

Persze ettől még földönkívüli vagyok. Rettegek a soroktól. Hogy be kell állni, hogy meg kell állni, mielőtt kihull az összes fogam, megőszül, kihull, megfakul a lágyuló koponyán az egykor, dús és irigyelt hajkorona.

Az élet császárai, most ott lubickolnak a Tiszában és a történetek, mint apró szentjánosbogarak megvilágítják a csillagtalan éjszakát. Egymás Vergiliusai vagyunk ebben a pokolban. És hiába hiszi valaki, hogy mindez teátrális, hogy nagyítok, magasztosítok és túlzok. Miközben esendőségünk mocsarával küszködök azt is látom, hogy bizony ezekből a történetekből kell megírnunk a megváltásunk bizonyíték erejű szakdolgozatát.

Lassan elhiszem azt, amit szülők mondanak, hogy a látszólag bohém, könnyű út helyett bizony egy rögös, kidolgozatlan, áramkimaradásra hajlamos utat választottam. És az út olyan roppant módon alulfinanszírozott, hogy muszáj vagyok a túlélés érdekében még nagyobb adagot rendelni az önámításból. Még nagyobb adagot nyelni és büszkén hirdetni, hős vagyok. Kiskirály, egy megismételhetetlen csoda, Oscarok, Nobelek, de még díszpolgárságok nélkül is.  

És ekkor jövök rá, amikor a felismerés belém hasít, meztelen látom magam, akkor a szükségből erényt kovácsolva egyszerűen hasznára lehetek a környezetemnek. Leadott vér vagyok. A közszolgálat transzfúziójához szükséges vérlemez... A tudat, hogy szolgálhatok, hogy tölcsérrel kiálthatok, megnyugtat...

ui:

Ceremóniamester voltam egy lakodalomban. Két hete. Furcsa volt, mint az első szerelem. Azt hiszem, szívesen lennék még... A világ, az isten ceremóniamestere. Komolyan venném a hivatalom...