Tanítás közben azt találtam mondani (azt hiszem egy nagyon szuggesztív és hiteles maszkot vettem fel), hogy hinni kell abban, amit mondunk, mert csak akkor leszünk sikeresek. Még egyszer leírom a főnévi igenevet (ennyi modorosság belefér): hinni.
A tanításban az a jó, hogy miközben valamit megpróbál az ember átadni, bele kell bátran másznia a tanítvány világába. Körbenézni, számvetést készíteni mi, hol található, miből mennyit szükséges magunkkal vinni a rögös útra, ami talán sehová sem vezet, de legalább szép. A tanítvány a tanártól, a tanár a tanítványtól tanul. És innentől kezdve értem, miért kúsztak le azok a hatalmas könnycseppek Szták Tanár Úr (félistenként tisztelt osztályfőnökünk) napszemüvege mögül a gimnáziumi ballagáson. Mert nemcsak azt siratta, hogy ismét egy adag gyerkőcből nevelt lánglelkű ifjút, hanem mert ezek a lánglelkű ifjak kirepülnek és már nem az ő gyermeki lesznek tovább, az a 23 diák nem neveli már többé a tanárát...
Messziről indulok. Ismét nagy utat járok majd be, hogy semmi kis életem, maroknyi tanulságát a blogomon keresztül világgá kürtöljem. Persze mindezt a hiábavalóság ólomsúlyaival, hiszen eddigi életem is azt bizonyítja, csak kerülőutakon, sokkal hosszabb idő alatt fogom fel a világ nagy, de mégis közhelyszerű tanulságait. Nagy utat járok meg, merrt immár tanárként is belátom, mennyire nem tudtam a saját árnyékomat, a félelmeimet, szép szóval skrupulusaimat átlépni.
Part menti, langyos vizek, tét és veszély nélkül úszkálgató kis hala maradtam, aki már azt sem fél bevallani, egyetlen kábítószere volt "mene, tekel, ufarszin" életének: a népszerűség hajszolása.
Népszerű szerettem volna lenni a gimnáziumban, népszerű a szőke Ingeborg Holms-szok előtt, menő, "kúl" a nagyfiúk szemében. Nem is DNS láncokból épült fel a testem, csak görcsös megfelelni akarsából: mert míg a kortársak előtt akaratm valaki lenni, közben a tanárok kegyét is lestem, mint egy csaholó kutya: verset, diákújságot írtam, szerepeltem az iskolai megemlékezéseken, ami egyenértékű volt a nyílt színen elkövetett nyalással. A lázadás és a "levanejtve" magatartás helyett inkább a szelíd, de a lányok szemében értéketlen jófiúk közé tartoztam, aki olyan se hús, se hal. Stréber, diáknyelven értelmezhetetlen, outsider, stranger, akinek az osztályozó értekezleten magatartás ötösét egyetlen tanár sem kérdőjelezi meg. Alig emlékszem konfliktusokra, nagy lázadásokra. Talán egyszer mentem ki óráról és csaptam be az ajtót magam után, amikor az angol tanárnő azt állította puskáztam, pedig akkor ott, tanárnő tényleg nem puskáztam, csak egyszerűen le akartam magam ellenőrizni, hogy valóban helyesen írtam le egy szót, de még a könyvet sem tudtam kinyitni máris szállt a súlyos nehéz, megbélyegező kiáltás felém: egyes... Negyedikesek voltunk. Már nem kölykök. Nagy önérzettel: maturandusként egy hülyeség miatt karóval távozni? Ugye nincs ilyen! Ezen a napon talán vagy 8 óra erejéig rossz fiú voltam. Magunkra zártam az iskolarádió ajtaját és csókolóztam M. Mariannal. Sőt bevallom, még a bugyijába is benyúltam! Ilyen veszettül álltam bosszút az egyeseket könnyen osztogató, igazságtalan világon...
Alig volt igaz barátom. Sokat emlegetem Lórántné Hudák Katalin egykori általános iskolai igazgatónőmet, aki azt találta mondani: Zsoltikám, olyan a személyiséged, hogy mindig több ellenséged és irigyed lesz, mint barátod. Sokszor fogod magad úgy érezni, egyedül vagy és rendkívül magányos.
Igaza lett. Még akkor is, ha voltak évek, amikor egy másodpercig sem maradtam barátok, cimborák támogatás nélkül. A négy főiskolai évből, ha jól emlékszem talán mindösszesen kettő maradt meg ilyennek az emlékezetemben. 2x365 nap, amikor társasági lényként éltem, amikor valóban helyesen szocializálódtam és az egykeség nehéz űrruháját végre ledobhattam magamról.
Nem, a tv sem segített. Eleinte még csak-csak. Legfeljebb a csajozásban. De önmagában a nőknél aratott sikerekből, egy 20 és 30 év közötti férfi szociális hálózati teljesítményét lemérni, ostobaság. Nem a nőkkel eltöltött éjszakákból derül ki, mennyire társasági lény egy férfi és talán még a szakmájában elért sikereket sem tudják ezt egyértelműen visszatükrözni. Talán inkább csak annyit, hogy az újságírással együtt járó szabadosság, a karikírozott liberalizmus, az örömmel vállalt promiszkuitás meghozta gyümölcsét. Hősünk beszélőkéjével, túlzott magabiztosságával, az átlagosnál könnyben boldogult a világban és a nőknél, mert a kameraláz elmúltával ingerküszöbe megnőtt, gátlásai vidáman hulltak le róla, de kapcsolatai ettől még felszínesek maradtak és gyenge kémiai kötésekből álltak kapcsolatai.
Pedig vágyott az intimitás megélésre, a páros lét, zárt számmisztikájú közegére, legalább úgy mint a hangos, rikkancs sikerekre. Hős lenni és hadvezér ez járt a fejében és elnyerni a legszebb, legokosabb lány kezét, aki elég felvilágosult és szabadszellemű ahhoz, hogy hosszú pórázon tartsa a pasiját...
A pofonok után, a külföldre és máshová távozott barátok hiányával azonban minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Hősünk ott maradt egy kiszáradt folyó partján, jóval túl 30-on. A régi reflexek is megmaradtak: sikerre, elismerésre, like-ra éhes kis, provinciális lelke ugyanúgy csahol, ahogy 10 éve, csak a vénülő agysejtek súgják, itt bizony érik a kognitív disszonancia... Dörömbölnek a be nem teljesült álmok, a meg nem élt évek. Ordítanak meg nem csinált gyermekek. Zorán egyre hangosabban énekli a Maradj még-et...
Sok mindent eljátszottam, szerelmeket, éveket s most jönnek sorra,
S kérik az árát,
Hidd el már megfizettem s maradj velem újra minden éjjen át...
A hősünk, sok-sok plusz kilóval, némi élettapasztalattal, gyermekkorban gyűjtögetett, hiányos tudással, nap mint nap megjelenik a Facebook nagy arénájában. Megméretteti, megmutatja magát ebben szerencsétlen gladiátorjátékban, ahol minden smile, hiányos szerkesztésű mondat a figyelemről, like-okról, hozzászólásokról, minimalizmusról, a hétköznapi túró-rúdi hősökről és én-celebekről szól. Időnként kiforgatja lelkét, idebiggyeszti és várja, hogy a barátok nélküli, elmagányosodott, sivár, gazdasági válságtól és 21. századi technokráciától, a hálószobákban ólálkodó politikusoktól terhelt, xanax-os, kokainos világban az emberek végre pajzsra emeljék és azt mondják róla: íme Ő az, akit szeretünk, elismerünk megtapsolunk. Akinek sokat fizetünk, hogy közöttünk legyen és dolgozzon.
Mondom 35 év alatt sem volt meg a Rubicon. Nem sikerült még a közelébe sem férkőzni. Elmaradtak a nagy, megálmodott sikerek és közben ahhoz is kevés, korlátolt a személyisége, hogy botrányhős legyen. Nem, ez már nem Thomas Mann eltévelyedett polgára, hanem egy elkallódott kispolgár, aki lottóban, szerencsében, a sekélyes holnapok megváltásában hisz és nem Önmagában. Keveset beszél Istennel, annál többet chat partnerekkel, akik kinevetik és akik talán egy kávét sem innának meg vele nyílt színen.
Woody Allen azt írja, nem akar annak a klubnak a tagja lenni, amely felvenné a sorai közé... Az ember legnagyobb betegsége, hogy nagyon ritkán akar azok közé tartozni, akik valóban befogadnák. Akik szeretnék, akik rajonganának érte és talán már titokban imádják is. Így aztán ami marad, az a belül szenvedő lélek, aki itt ezen a bináris hirdetőújságban írja meg, mi bántja, mi foglalkoztatja, hová meddig jutott és miből lett istentelenül elege...
És itt írná meg azt is, hogy szomorúan látja mennyire nem izgatja az embereket, ha újságíróként ír, csak az, ha képes őszintén megmutatni lelki nyomorát, ha bevallja, like-okért kuncsorog és irigykedve, hisztizve nézi a közemberek sokaságát, akik egy új ruhával, vagy valami bagatell képpel is több hüvelykujjat zsebelnek be, mint a hivatásos firkász minden igyekezetével.
Ez van. Eltaszított barátok, levedlett álarcok és a társasági lét hiányából fakadó könnyek feszélyeznek. És rettegek a Szilvesztertől, ami hagyományosan bizonyítja be, a senki földjén élek, kitaszítva egy befogadásra képtelen világban...
