Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Like

Bejegyzés alcíme...

2012. október 25. - Cardinalis

Tanítás közben azt találtam mondani (azt hiszem egy nagyon szuggesztív és hiteles maszkot vettem fel), hogy hinni kell abban, amit mondunk, mert csak akkor leszünk sikeresek. Még egyszer leírom a főnévi igenevet (ennyi modorosság belefér): hinni.

A tanításban az a jó, hogy miközben valamit megpróbál az ember átadni, bele kell bátran másznia  a tanítvány világába. Körbenézni, számvetést készíteni mi, hol található, miből mennyit szükséges magunkkal vinni a rögös útra, ami talán sehová sem vezet, de legalább szép. A tanítvány a tanártól, a tanár a tanítványtól tanul. És innentől kezdve értem, miért kúsztak le azok a hatalmas könnycseppek Szták Tanár Úr (félistenként tisztelt osztályfőnökünk)  napszemüvege mögül a  gimnáziumi ballagáson. Mert nemcsak azt siratta, hogy ismét egy adag gyerkőcből nevelt lánglelkű ifjút, hanem mert ezek a lánglelkű ifjak kirepülnek és már nem az ő gyermeki lesznek tovább, az a 23 diák nem neveli már többé a tanárát...

Messziről indulok. Ismét nagy utat járok majd be, hogy semmi kis életem, maroknyi tanulságát a blogomon keresztül  világgá kürtöljem. Persze mindezt a hiábavalóság ólomsúlyaival, hiszen eddigi életem is azt bizonyítja, csak kerülőutakon, sokkal hosszabb idő alatt fogom fel a világ nagy, de mégis közhelyszerű tanulságait. Nagy utat járok meg, merrt immár tanárként is belátom, mennyire nem tudtam a saját árnyékomat, a félelmeimet, szép szóval skrupulusaimat átlépni.

Part menti, langyos vizek, tét és veszély nélkül úszkálgató kis hala maradtam, aki már azt sem fél bevallani, egyetlen kábítószere volt "mene, tekel, ufarszin" életének: a népszerűség hajszolása.

Népszerű szerettem volna lenni a gimnáziumban, népszerű a szőke Ingeborg Holms-szok előtt, menő, "kúl" a nagyfiúk szemében. Nem is DNS láncokból épült fel a  testem, csak görcsös megfelelni akarsából: mert míg a kortársak előtt akaratm valaki lenni, közben a tanárok kegyét is lestem, mint egy csaholó kutya: verset, diákújságot írtam, szerepeltem az iskolai megemlékezéseken, ami egyenértékű volt a nyílt színen elkövetett nyalással. A lázadás és a "levanejtve" magatartás helyett inkább a szelíd, de a lányok szemében értéketlen jófiúk közé tartoztam, aki olyan se hús, se hal. Stréber, diáknyelven értelmezhetetlen, outsider, stranger, akinek az osztályozó értekezleten magatartás ötösét egyetlen tanár sem kérdőjelezi meg. Alig emlékszem konfliktusokra, nagy lázadásokra. Talán egyszer mentem ki óráról és csaptam be az ajtót magam után, amikor az angol tanárnő azt állította puskáztam, pedig akkor ott, tanárnő tényleg nem puskáztam, csak egyszerűen le akartam magam ellenőrizni, hogy valóban helyesen írtam le egy szót, de még a könyvet sem tudtam kinyitni máris szállt a súlyos nehéz, megbélyegező kiáltás felém: egyes... Negyedikesek voltunk. Már nem kölykök. Nagy önérzettel: maturandusként egy hülyeség miatt karóval távozni? Ugye nincs ilyen! Ezen a napon talán vagy 8 óra erejéig rossz fiú voltam. Magunkra zártam az iskolarádió ajtaját és csókolóztam M. Mariannal. Sőt bevallom, még a bugyijába is benyúltam! Ilyen veszettül álltam bosszút az egyeseket könnyen osztogató, igazságtalan világon...

Alig volt igaz barátom. Sokat emlegetem Lórántné Hudák Katalin egykori általános iskolai igazgatónőmet, aki azt találta mondani: Zsoltikám, olyan a személyiséged, hogy mindig több ellenséged és irigyed lesz, mint barátod. Sokszor fogod magad úgy érezni, egyedül vagy és rendkívül magányos.

Igaza lett. Még akkor is, ha voltak évek, amikor egy másodpercig sem maradtam barátok, cimborák támogatás nélkül. A négy főiskolai évből, ha jól emlékszem talán mindösszesen kettő maradt meg ilyennek az emlékezetemben. 2x365 nap, amikor társasági lényként éltem, amikor valóban helyesen szocializálódtam és az egykeség nehéz űrruháját végre ledobhattam magamról.

Nem, a tv sem segített. Eleinte még csak-csak. Legfeljebb a csajozásban. De önmagában a nőknél aratott sikerekből, egy 20 és 30 év közötti férfi szociális hálózati teljesítményét lemérni, ostobaság. Nem a nőkkel  eltöltött éjszakákból derül ki, mennyire társasági lény egy férfi és talán még a szakmájában elért sikereket sem tudják ezt egyértelműen visszatükrözni. Talán inkább csak annyit, hogy az újságírással együtt járó szabadosság, a karikírozott liberalizmus, az örömmel vállalt promiszkuitás meghozta gyümölcsét. Hősünk beszélőkéjével, túlzott magabiztosságával, az átlagosnál könnyben boldogult a világban és a nőknél, mert a kameraláz elmúltával ingerküszöbe megnőtt, gátlásai vidáman hulltak le róla, de kapcsolatai ettől még felszínesek maradtak és gyenge kémiai kötésekből álltak kapcsolatai.

Pedig vágyott az intimitás megélésre, a páros lét, zárt számmisztikájú közegére, legalább úgy mint a hangos, rikkancs sikerekre. Hős lenni és hadvezér ez járt a fejében és elnyerni a legszebb, legokosabb lány kezét, aki elég felvilágosult és szabadszellemű ahhoz, hogy hosszú pórázon tartsa a pasiját...

A pofonok után, a külföldre és máshová távozott barátok hiányával azonban minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Hősünk ott maradt egy kiszáradt folyó partján, jóval túl 30-on. A régi reflexek is megmaradtak: sikerre, elismerésre, like-ra éhes kis, provinciális lelke ugyanúgy csahol, ahogy 10 éve, csak a vénülő agysejtek súgják, itt bizony érik a  kognitív disszonancia... Dörömbölnek a be nem teljesült álmok, a meg nem élt évek. Ordítanak meg nem csinált gyermekek. Zorán egyre hangosabban énekli a Maradj még-et...

 Sok mindent eljátszottam, szerelmeket, éveket s most jönnek sorra,

 S kérik az árát,

 Hidd el már megfizettem s maradj velem újra minden éjjen át...

A hősünk, sok-sok plusz kilóval, némi élettapasztalattal, gyermekkorban gyűjtögetett, hiányos tudással, nap mint nap megjelenik a Facebook nagy arénájában. Megméretteti, megmutatja magát ebben szerencsétlen gladiátorjátékban, ahol minden smile, hiányos szerkesztésű mondat a figyelemről, like-okról, hozzászólásokról, minimalizmusról, a hétköznapi túró-rúdi hősökről és én-celebekről szól. Időnként kiforgatja lelkét, idebiggyeszti és várja, hogy a barátok nélküli, elmagányosodott, sivár, gazdasági válságtól és 21. századi technokráciától, a hálószobákban ólálkodó politikusoktól terhelt, xanax-os, kokainos világban az emberek végre pajzsra emeljék és azt mondják róla: íme Ő az, akit szeretünk, elismerünk megtapsolunk. Akinek sokat fizetünk, hogy közöttünk legyen és dolgozzon.

Mondom 35 év alatt sem volt meg a Rubicon. Nem sikerült még a közelébe sem férkőzni. Elmaradtak a nagy, megálmodott sikerek és közben ahhoz is kevés, korlátolt a személyisége, hogy botrányhős legyen. Nem, ez már nem Thomas Mann eltévelyedett polgára, hanem egy elkallódott kispolgár, aki lottóban, szerencsében, a sekélyes holnapok megváltásában hisz és nem Önmagában. Keveset beszél Istennel, annál többet chat partnerekkel, akik kinevetik és akik talán egy kávét sem innának meg vele nyílt színen.

Woody Allen azt írja, nem akar annak a klubnak a tagja lenni, amely felvenné a sorai közé... Az ember legnagyobb betegsége, hogy nagyon ritkán akar azok közé tartozni, akik valóban befogadnák. Akik szeretnék, akik rajonganának érte és talán már titokban imádják is. Így aztán ami marad, az a belül szenvedő lélek, aki itt ezen a bináris hirdetőújságban írja meg, mi bántja, mi foglalkoztatja, hová meddig jutott és miből lett istentelenül elege...

És itt írná meg azt is, hogy szomorúan látja mennyire nem izgatja az embereket, ha újságíróként ír, csak az, ha képes őszintén megmutatni lelki nyomorát, ha bevallja, like-okért kuncsorog és irigykedve, hisztizve nézi a közemberek sokaságát, akik egy új ruhával, vagy valami bagatell képpel is több hüvelykujjat zsebelnek be, mint a hivatásos firkász minden igyekezetével.

Ez van. Eltaszított barátok, levedlett álarcok és a társasági lét hiányából fakadó könnyek feszélyeznek. És rettegek a Szilvesztertől, ami hagyományosan bizonyítja be, a senki földjén élek, kitaszítva egy befogadásra képtelen világban...

Egy húron pendülve: Kodály

2012. október 22. - Cardinalis

Nehezen boldogulok a példaképekkel, meg rajongással. Egyáltalán nehezen értelmezem az ujjongó tömegeket, pártokat és kádereket. Nehezen értelmezem a sort, amibe be kell(ene) állni. A kell igét elkerülöm, a muszáj meg egyszerűen hidegen hagy. Ott belül, ahol lehet gyerek lenni, ahol még mind Weöres Sándor mesél Majomországról és az Éjszaka csodáiról, ott ahol nincsenek konvenciók, elvárások, csak valami szelíd, egyéni "anarchia", ott vagyok én igazán magam. Mondhatják rosszul szocializálódtam. Ilyenkor nevetve mondom, hogy a tanítóim mind ilyenek voltak. Törvény- és szabályszegők. Az Egyik szombaton is gyógyított, egy másik (jelen esetben Kodály Zoltán) meg sose tetszett igazán egyik rendszernek sem...

Kodály sohasem igazodott egyetlen politikai kurzushoz sem, s mindig kiállt a rendszer üldözöttjeiért. Ezért igazából sohasem szerette a hatalom: tartott tőle, gyanús volt a szemében. 1919 őszén azért indult ellene fegyelmi eljárás, s aztán nem taníthatott évekig, mert a Tanácsköztársaság alatt – Bartók Bélával és Dohnányi Ernővel együtt – tagja volt a zenei kuratóriumnak. Később támogatta a népi írókat, s a Márciusi Front tevékenységét. 1938-ban tiltakozott az első zsidótörvény ellen. A Horthy-rendszerben a baloldaliakért és zsidókért, a koalíciós időkben az alaptalanul fasisztának kikiáltott művészekért, értelmiségiekért, a kommunista diktatúrában pedig elsősorban az üldözött zenészek, papok érdekében lépett fel; van, aki neki köszönheti az életét.

(Gervai András: Kodály Zoltán és az állambiztonsági szolgálatok)

Még néhány tavasz volt a hátam mögött, amikor életem egyik legszebb bakelitlemezét megkaptam. Nagy vörös posztó előtt apró, színes ruhába öltöztetett ólomkatonák díszelegtek betűkön. Még nem tudtam olvasni. Ha tudtam volna, talán nemcsak a büszke huszárok ragadják meg a  fantáziám, hanem a díszes betűsor is: Háry. Suite. Ferencsik János vezényletével, a Budapesti Filharmonikusok előadásában. Akkoriban a bécsi harangjáték volt a kedvencem. Később az intermezzo. Kodályt még nem értettem, egyszerűen csak a zenéjét szerettem. Gyerekfejjel kedveltem meg ezt a rendkívül elegáns daljátékot, a népköltészet és Kodály összefonódásának fantasztikus gyümölcsét, amiről Mátyás János így ír:

Minden magyarban van valami - vagy szeretné, ha lenne - ebből a Háryból; jóindulatából, önzetlen segítőkészségéből, hősiességéből, és emberszeretetéből. De önbecsüléséből is, emberi méltóságának tudásából, ahogy az a magyar parasztnak, a magasabb rangúakkal való, közismerten elfogulatlan  viselkedésében megnyilvánul, s amit nem szabad összetéveszteni az önteltséggel vagy tiszteletlenséggel. A századok óta  szomorú valóság elől kezdettől fogva az illúziók világába menekül. Háry hazugsága azonban több, mint álom: költészet is. A hősköltemények szerzői maguk többnyire nem hősök, de lelki rokonai a hősöknek. Háry ugyan semmit sem vitt végre a tettekből, de a lehetőség ott rejlett benne... A Háry János a magyar parasztság apoteózisa. A mű fényévnyi távolságban van az "elandalító", álomba ringató mesejátékoktól, a valóságot álcázó-meghamisító illúziók világától, s ugyanilyen messze az idilltől és a nemzeti hiúság legyezgetésétől. A jelképek nyelvén mondott, realista "történelmi legenda", kíméletlenül pontos történelmi távlattal, mély nemzeti önismerettel és szeretetteljes szomorúsággal megírt vallomás a magyar nép sorsáról, amely éppen a darab komponálásának idején addigi tragikus történelme legkritikusabb szakasza előtt állt. Ami ebből a kilátástalansághoz közel álló jelenből, mégis a jövő felé mutat, a remény, amely a darab legutolsó ütemeiben megjelenik: a megkapaszkodás az otthon közösségében, a népben.  

Csak később értettem meg, hogy a gondozott szakállú, Lisztfrizurás bácsi egyszerűen képes átvilágítani a lelkem. Jóval később eszméltem rá, hogy micsoda fricska ez a daljáték, - A Háry enigma, amit megérteni könnyű, megfejteni nehéz. Tréfa, szatíra, mélyebb értelem - és mindez egyszerre. (Edward J. Dent) - milyen bátor tett a mű megkomponálása. 1926-ot írunk. A magyarság szörnyű kínok közepette kezd felállni az első világháború, Tanácsköztársaság, Trianon okozta pokolból és Kodály a nemzetieskedés helyett, ahelyett, hogy beállna abba a sorba, ahol a megrendelésre írók tolonganak, egy kedvesen füllentő, kiszolgált katonáról ír, cimbalmokkal játszó mesét. Kodály nem népieskedik. Aki a hátára veszi fiatalon az egész Monarchiát, hogy megőrizze, megmentse az utókornak népdalkincsünket, az nem tud műmájer módon népieskedni. Csak ahhoz tudom tettét hasonlítani, mint amikor Esterházy egy lapra írja le az egész Ottlik bibliát, az Iskola a határont. Mert nemcsak lejegyezte, hanem bele is merítette a lelkét. Átitatta, mint a papírt, hogy amikor kiemeli és megszárítja, egészen a rostok szintjéig hatoljon a szent, imádott minta. Az ilyen Ember nem menekül egy sohasem volt, műanyag álomvilágba, hanem így szól: íme ez maga valóság. Hiába szerettük volna, nem mi győztük le Napóleont, még akkor sem, ha esetleg bennünk lett volna a kellő virtus hozzá. De a hitünk, a közös mesénk, a belőle áradó közös örökség, az intermezzo csillagokat ragyogni tanító verbunkosa arra inti a hallgatót, hogy a magyarság nem volt, hanem lesz. És a magyarság nem úgy lesz, ahogy azt jól, vagy rosszul megírt törvények diktálják. Inkább, ahogy a Jóisten akarja, úgy lesz, ahogy a nektár csepeg Tokajban, ahogy a Kunság mezején gabona nő, úgy lesz, ahogy levert szabadságharcok után ismét kinőtt a földből, ahogy Ő maga akarja. Nincs szabályozás, gát, nincs politika és politikus, aki megszabhatja Neki, hogy táncoljon. Háry képzeletének sem szabhattak határt a történelem makacs tényei. A magyarság szabadságvágyát nem korlátozhatják ideológiai rendszerek, tragikus történelmi fordulatok, váteszeknek kiáltott perc-emberek. 

Kodály zenéjéből én a jövő dallamit hallom ki, úgy ahogy Sütőnek édes álmot ígért az édesanyja, és ahogy nekem anyai és apai nagyapáim csillantották meg a fényes, magyar jövőt. Hiába vitték a kommunisták, 1948-ban "munkásellenesnek" kikiáltott nagyapámat a szegedi Csillagba és hiába próbálták kolhozzal, istentelenséggel megtörni a másikat, nem sikerült nekik. 

Amikor 56-ra gondolok, vagy november elsején a nagyapák sírjainál állok, összeszorítom az öklöm és azt gondolom: aki nincs a néppel, aki nem képes népben, az "isten adta népben" gondolkodni, az nekem nem is magyar.

Kodály Háryja az is üzeni, hogy kellene egy nagy közös álom, mert sokan élnek a közönnyel megrakott szürkületi zónában, akikhez sem a tegnap, sem a manapság rakott, úri tábortüzek melege nem jutott el és a tűznél főtt ételnek még csak az illatát sem élvezhetik. Sokan vannak, akik úgy érezik, lakomát és fényes jövendőt  ígértek nekik, de ehelyett csak nehéz adóterhes járom az osztályrészük. Sokan vannak, akik most úgy érzik, Dózsa György unokáinak újból és újból a keserű csalódás marad. 

Érdemes újból és újból elgondolkodni azokon a súlyos történelmi leckéken, melyeket az elmúlt évtizedek tanítottak itt a Kárpát-medencében. Fölényesen, magas lóról, erőből sem régen, sem most nem lehet a néppel beszélni, mert az önérzete - akár a medve is- nem játék. Sporthasonlattal élve, fáradt, hitetlen focistákkal hiába is mennénk a pályára, a vereség borítékolható. Anyai nagyapám azt mondta: fiam a föld tiszteletre tanít, mert le kell hajolni hozzá. A nép, az istenadta nép, pedig a magyar föld édes gyermeke. Megérdemelné, hogy lehajoljanak hozzá. Őszintén, igaz szívvel, velük, rájuk is gondolva. Talán még nem késő. 

 

A madárjós szomjúzik

Bejegyzés alcíme...

2012. szeptember 25. - Cardinalis

Egy évig nem esik. Ott ahol kellene az eső. Ahol lenni szokott. Egy évig egy csepp se. A világ fonnyad, szárad, kókad. Az állóvizek poshadnak, a  folyók megállnak. Egy évig egy csepp sem. Mint égett bőrön vastag repedésekből áll a tómeder. Állat és ember liheg és arról álmodik, hogy a melegben is képes lesz elaludni. Life goes on. A ló beledöglik az ember megszokja. Nem sírunk. Hallgatunk. Nem lázadunk. Elfogadjuk. Ha élni kell, akkor halni is. Jóbokat küldünk a hivatalokba. Jóbokat, akik már rég túl vannak gennyes kelékesen, sötét fekélyeken. Túl infámián, fiak meggyalázásán. Túl vannak a világuk pusztulásán. Jóbok akiknek pecsételő nőtt a levagdosott, leprától elhullajtott ujjaik helyébe.

Valakik viszik a pénzt. Valakik elbújnak barlangok, kék víztározók mélyére, ha jön a hőhullám és keletre költöznek, ha jön a buta, ködös, embertelen tél. Life goes on... Viszik a pénzünket, a jövőnket, a lehetőségeinket és mi némán nézünk utánuk, mint nyírás után, vágás előtt a birkák...      

A világ már annyira buta, egyszerű és éhes, hogy a testeken túl már életek is eladók, szervek, hitek, hűség, vágy, álom, hit... De Sade márki most kacagja ki a világot, itt kocsikázik el az ablakom előtt a Belső körúton.

Ugye milyen fura, amikor az emberből kimásznak az élősködők. Ugye milyen gyomorforgató, ahogy patkányok, rühek és tetvek  hagynak el... Szádon, végbélnyíláson, bőrön keresztül...

Furcsa ez, ahogy anyám súgja: fiam meg kell becsülnöd magad, a munkád, hinned kell, hogy nem lesz rosszabb, hogy jobb idők jönnek, hogy a nélkülözés, a megvonás következménye automatikusan, dicséret, megbecsülés, érvényesülés. Apám a munkát emelgeti. A munkában hisz. Kikezdhetetlenül. De nem is akármilyen munkában: a kétkeziben. Hiszi, hogy a munka jobb emberré tesz, fogyaszt, hitet ad, gazdaggá és szebbé varázsol. A munka az ő istene. Az értelmes munka, tenné hozzá és már visszakozik is. A munka. Mintha ez lenne a kulcs Jézus országához, megváltáshoz, örök élethez. Két gerincsérv... Két nyavalyás gerincsérvvel küzd...  

Mondtam már? Konfirmálok. Református, vagy mittomén' evangélikus szeretnék lenni. Apámnak már mondtam. Halkan jegyezte meg, egy másik templom, ahová nem fogsz járni. De végigolvastam a Heidelbergi Kátét. Nincs pont, amivel nem értenék egyet. És akkor talán nagyobb hitem lenne Genfbe menni. Keresni mint Ilyés a nagy tablót, állni az alkotás előtt, ahol 500 év megreformált hit hirdeti: az ember, az istenfélő, az istenkereső ember mindenek felett. Csak Ratzingertől félek. A Szentatyától. Félek, hogy amikor egyszer mégis szembe jönne velem és az én keresztem, a görög-katolikus cifra keresztem miatt, elbőgném magam. Leborulnék a cipője előtt.

Megfigyeltem. A pápa cipője körömlakk. Egy porszem sincs rajta, soha. Mintha isten földi helytartójának cipője még a port, a koszt, a földi mocskot is taszítaná...

Nézem a kirakatotokat. Nevezzétek arckönyvnek. De több az arc, mint lélek. Több a csillogás, mint az arany. Féltelek benneteket. Azt mondjátok ti már felnőttetek, tudtok szeretni. Tudtok választani, és élvezetből, nem megszokásból éltek. Nézem az arcos könyvetek és félek, hamarabb jöttetek el az iskolából, mint Luke Skywalker, aki a Yagoba rendszer legbüdösebb bolygóját, Yoda mester tiltakozása ellenére sietve hagyta el... Ahogy most megértem, Skywalker tulajdonképpen református. Hiszi vagy sem: a predesztináció gyermeke.

Sötétben tapogatózunk. Már a germánok is megmondták, a világra előbb vagy utóbb megérkezik Fenrir. A farkas szétnéz és elvicsorodik. Maga sem hiszi, hogy ennyi mindent lehet tönkretenni. Felfalni.

És akkor talán megjön Ő is. Az én hitem hordozója. Megjön fegyverrel kezében. Jön igazságot tenni. Jön megváltani, jön helyrebillenteni a sarkából kifordult világot. Jégsapkát húzni a világ buksijára, kiszivattyúzni a felszaporodott széndioxid molekulákat...

Évekig nem jön eső. Visszahull a porba, ember, munka, remény. Szórja a szél. Fújja a szél. Nagy dombokat emel. Nagy buta homokhalmokat. A kérdésekből épít katedrálist, aki élni akar. Nagy hosszú litániában állnak össze a soha véget nem érő kérdések. Valaki azt mondta, a kérdésben már benne az összes válasz. Immanensen. Imbolygó emberek lógatják, hosszú orraikat, a megnyúló fényekben. A városra egyszerre csap le hideg és meleg. Hosszúszárú villámok táncolnak a háztetők felett, de nem esik. Egy csepp sem esik. A világ nagyokat nyel csillapíthatatlanul égő gigájával.

Nem, nem én utazom. Csak a világ rohan el mellettem. Szirénázó mentőkocsiban. A semmibe...      

  

Miért nem írta meg P. Sándor, a Tisza című versét...

2012. szeptember 15. - Cardinalis

Meglepő kis irományt találtam, ajánlom figyelmetekbe:

P. Sándor egy júliusi éjszaka érkezett barátai invitálásra Dombrádra. Nyíregyháza felől rosszul kivilágított falvakon, helyenként gyalázatos minőségű úton érkezett egy szombat este a "városba". Az utolsó kanyarnál egy disznótelep penetráns szaga üdvözölte; - Itthon vagyok - mosolygott az orra alatt. Ám a kényelmetlenségek sora akkor vette kezdetét, amikor legurult a meredek töltésen. Ahogy az üdülőtelep széléhez érkezett, fekete ruhás biztonsági őrök állították meg, akik parkolási díjat követeltek tőle. Majd, amikor nagy nehezen leparkírozott és a tömeget követve eljutott a Dombrád Tiszapart Szórakoztató Centrum feliratú kapuhoz, ismét marcona, fekete ruhások állták útját a beugró árát követleve. Hiába mondogatta, hogy csak a barátait szeretné megkeresni, na meg megnézni a vén Tiszát, esetleg beülni az étterembe egy harcsapaprikásra, a szekuritisek csak mosolyogtak rajta és a markukat tartották.

- Ha valami problémád van barátom - tegezte le, maró gúnnyal az egyik rosszarcú - beszéld meg a tulajjal. Mi csak a munkánkat végezzük. Nekünk azt mondták, hogy mindenkinek be kell csengetni a  belépő árát. Érted kispofám!

P. Sándor a közelben ácsorgó, két kurvának öltözött lánnyal kvaterkázó rendőrök figyelmét szerette volna felhívni a nem éppen vendégmarasztaló kioktatásra, de azok rá sem hederítettek. Látszott, hogy csak egyenruhás kellékei az estének. Sándor 2000 forinttal kurtábban indult el a Csárda felé. A levegőben alaposan összekeveredett a mulatós rock és valami éktelen monoton diszkózene. Csak akkor kezdett el mosolyogni, amikor alaposabban megnézte a tiszta arcú, kurta szoknyás, rátarti lányokat és a napbarnította, kiskakas fiúkat, akik itt ízlelik majd meg a szerelmet és nem valamelyik tengerparton...

Sándor nem titkolt céllal pihenni jött a Tisza partra. Az volt a terve, hogy csónakba száll, a barátaival feleveznek a kanyári hídig és talán ihletet merít a verseihez. Amikor az M3-on Polgárnál átrobogott a folyó felett, valami édes nosztalgia költözött a lelkébe. Eszébe jutottak bolond nyarak, hosszú forró éjszakák, a bugyborékoló, nagyszemű esők. Csókok és villámok, a föveny homokjától sercegő gyerekkora... Eszébe jutott, hányszor fürdőztek éjszaka itt a dombrádi parton. Milyen hangulatos volt a lampionos ponton híd és hányszor mulattak vízitúrázó egyetemistákkal hajnalig a csárdában. Imádta, hogy a hídtól egészen a sűrű, ártéri erdőig lehetett sétálni a parton, apró kis földutcácskákon, cölöpre épült mézeskalácsházak között. Az úttörő tábor mögött meg nagy eperfák hullajtották édes gyümölcsüket a földre. Szinte érezte a szájában a Pokol büfé könnyű tésztájú palacsintájának fenséges ízét. És jól esett reggelente, egy picit még másnaposan a kék buszban, egy kivénhedt Roburban bevásárolni. Bizony: egy időben még egy bulihajó is ringatózott a vízen. A "hangos hídon" meg néhány perc alatt át lehetett kerekezni a cigándi nagy fövenyre, ahol időnként még nudisták is felbukkantak.

A fülledt csárdában talált rá a barátaira, akik dühödt vehemenciával kezdték pusztítani a méregdrágán mért pálinkát.

Sanyikám! - üvöltötték, amikor megpillantották - lemaradtál a  koncertről!!! Széles gesztusokkal invitálták az asztalukhoz. Majd egyenként ugrottak a nyakába.

Két felest azonnal beléparancsoltak. A torokkaparó akklimatizálódás után egyetlen kérdés szaladt ki belőle:

- Hát mi folyik itt Dombrádon? - a többiek azt hitték viccelődik, így aztán sorba vágták rá: Sör, bor, pálinka, nagy tételben! Azonban Sándor nem volt vicces kedvében. A józanabb cimborák kikerekedett szemmel bámultak rá.

- Te valóban ilyen régen nem jártál itthon? Hát itt minden megváltozott - mondta elkomorodva az egyik régi barátja, aki újságíróként dolgozik a megyeszékhelyen. - A legenda szerint, az egykori polgármester egy átmulatott éjszaka után, eladta  a "családi ezüstöt". Szolgalmi úttal együtt, ezt a csárdát, a Tisza medréig nyúló, hatalmas telket, cakkom-pakk, mindet eladott egy vállalkozónak. Igen-igen, akinek a pit- bulljai a belépőt követelték rajtad. Hihetetlen, de igaz. A vállalkozó egyszerűen csak jól körbekerítette a megszerzett birtokát. Az önkormányzat így most a vállalkozó foglya. Hiába szavaztak meg belépőjegyet a strandra, mivel csak a telken keresztül lehet lejutni a fövenyes partra és csak neki van nyilvános WC-je, zuhanyzója, minden belépő fele a monopolhelyzetben lévő vállalkozót illeti meg. Jelenleg 300 forint a belépő. Ebből 150Ft. a vállalkozó markát üti. Mivel a helybélieknek csak 200 forintot kell fizetni, a közmunkások az ismerősöktől csak ennyit kértek el. Erre azt mondták nekik, hogy csak azt lehet beengedni, aki hozza a lakcímkártyáját, mert nem kell senkit a két szép szeme alapján megismerniük... Belépőjegyet 6-ig kell váltani, ha 17:55-kor érkezel, akkor is a teljes árat kell kifizetned. Este pedig már 7 körül megjelennek a biztonsági őrök, akik kérik a diszkóbelépő árát. Hiába flangálsz egy szál fecskében, törülközővel a válladon, már nem fognak leengedni.

- Barátom ez azt jelenti, hogy aki nem fizet legalább napközben 300 forintot, az a víz közelébe sem jut? - csattant fel Sándor. - Éjjel meg csak akkor sétálgathat, ha becsengeti a belépőt a diszkóba? Ezért nincs éjjeli fürdőzés? És ha vacsorázni jövök, akkor is fizetnem kell? Gyerekek ezt én nem bírom megemészteni!

- Éjjeli fürdőzés nincs. Éjjel ingyen séta nincs. A dühítő, hogy a kaput be is zárják éjszakára, sőt néha hétvégenként is, ha lakodalom van. Szóval, hacsak nem tudsz nagyot ugrani, vagy nincs a fürdőgatyádban erővágó, akkor ezt bebuktad. De nem a vállalkozó a hibás, hanem aki nem ismerte fel az önkormányzatnál, micsoda kincset veszteget el, de hát nem az első eset, hogy megdöbbentően sült el egy privatizáció ebben az országban. A vállalkozóról meg annyit; ügyes! Ha a helyében lennék én is így csináltam volna, elvégre ebből élek, ebből tartom el a családomat és senki sem érdekel, hogyan fizetem ki az adómat.

- És mi van a többi vállalkozóval? Az önkormányzat meg szó nélkül tűri, hogy az egyetlen idegenforgalmi bevételi forrását így megcsapolják?

- A többi vállalkozó egyszerűen bedobta a törülközőt. Aki eladta a boltját, azt megvették, a többieknek meg olyan helyzetet teremtettek, hogy nem volt érdemes itt maradniuk. A vizitúrások is elmaradnak, mert drága a helypénz, hangos a zene. Az önkormányzat tehetetlen. Most egy kalandparkot, meg egy kishajó kikötőt szeretnének pályázati pénzből, több száz millió forintból építeni, de nincs egy talpalatnyi földjük se vízközelben. Nevetséges. Azt találták ki, hogy ha nyernek a falu másik végében építik fel a kalandparkot. Érted ezt Sanyikám? Itt van a dombrádi Tiszapart, a gyönyörű strand, a föveny, itt van mindaz, ami önmagában is vonzza az embereket és az önkormányzat impotens!.

- Ej de jó lenne, megtudni, hogy mennyiért sikerült ezt a csárdát, meg a telket megszereznie a tulajnak. Azért kíváncsi lennék, ha egyszer bejelentenék a kormányzati szervek, alaposan át fogják világítani az egykori önkormányzati szerződéseket, hány ember nem tudna Dombrádon aludni.

- Le van az papírozva Sanyikám! Abba hiba nincsen, higgyél nekem! A nép meg birka. Van diszkó, meg mulatság. Koncertek, tűzijáték. Senki sem lázong, elfogadják, hogy a csárda nem olcsó mulatság, végtére is csak annyi egy feles, mint Nyíregyházán a Barbizonban. Ha meg inni akarsz, akkor válts belépőt. A pénzért van csárda, meg diszkó. Talán egy részét még le is ihatod a belépődnek. A helyi pulyák jönnek, mert távolabbra menni nincs pénzük. Az étterem konyhája egyelőre nem kap Michelin csillagot, a kinti bódéban árult gyros sem gasztronómiai csoda, de legalább van....

P. Sándor hosszasan nézte a pulyákat, akik a pultnál hagyták a héten összekuporgatott összes kis forintjukat. A Gólya utcában nemcsak a nehéz gondolatok miatt nem tudott aludni a költő. Két házzal lejjebb, valami helyi kiskirály, egy hétközben egyenruhásnál éktelenül hangos, moslék zene szólt. Hangfalak a teraszon, ingyen zene reggel 3-kor... 

- Néhányszor telefonos segítséget kértünk, - tördelte a kezét tehetetlenségében a vendéglátója - hogy nézzenek már rá, mert beszélni nem lehetett a buli hevében tajtékzó tulajdonossal. Semmi sem történt. Cimbora, felettes, helyettes...

P. Sándor másnap kialvatlan szemmel csomagolt össze. Nem volt kedve a kenuzáshoz. Tegnap még arra gondolt, hogy Tisza címmel verset ír. De csak néhány korábban írt sort forgatott, dühödten a nyelvén:

Lantom s kardom kezembül eldobom,

A hóhérságot majd én folytatom,

Ha kívülem rá ember nem akad –


Vidort! Intravénásan!

2012. szeptember 05. - Cardinalis

A kapitányom, Mr. Keating azt mondja az osztályának, hisz abban, a nagy eszmék, melyek versekben és szövegekben jutnak el az emberekhez, képesek megváltoztatni a  világot. Mr. Keating idealizmusa nálam alaptörvény. Talán ezért van, hogy a színházban is azokat a darabokat keresem, ahol a katarzisba csomagolt üzenet szenvedélyesen jut el a befogadóhoz.

Egy jó darab után mindig azt érzem, jobb, értékesebb, okosabb lettem. Mint valami ritka kincs birtokosa és úgy lopom haza a hirtelen ölembe pottyant csecsebecsét, mintha nem is lennék rá érdemes és attól félnék, valaki visszaveszi tőlem. Ha egyszer képes leszek leírni, megfogalmazni, mit adott nekem a Vidor 2002 óta, milyen fantasztikus darabokat láttam, mennyire közel kerültem ahhoz, amit színházcsinálásnak neveznek, annak kultúr-alkímiának, amit már ókori görög is az istenek adományának tartottak, akkor valóban újságírónak nevezhetem magam. A jól életre keltett szövegek, a hiteles színészek, a 2-3 órákba szűkített csoda minden egyes alkalommal beavatás, amely talán még az én szövegkezelésemre, gondolataimra is mesterfokon hatnak.

A színház Mr. Keating felfogásában, hit kérdése. Hit abban, hogy a pénzen, munkán, színházgyárakon túl van valami, amit érdemes megőrizni, időről-időre színpadra állítani, hümmögni, hüppögni, lázadozni rajta, vagy érte. A színház szenvedély, szerelem, mese, anyám meséje, apám öröksége, Szták tanár úr ajándéka.

A XI. Vidor színházi versenyprogramjából ugyanakkor idén csak kevés kincset hoztam haza. Keveset, mert a  csodák elmaradtak. Meglehet, hogy az elmúlt 10 Vidor év magasra helyezett mércéje, vagy a 35 fölötti lét (Marcus Aurelius szerint 40 éves koráig mindent megél az ember) csoda mentessége, esetleg a köröttünk ólálkodó bizonytalanság teszi, alig ragadott bármi, vagy bárki magával.

Évek óta mondom, a magyar színházművészet bajban van. Évek óta állítom, minden belterjes, minden féllábú, nincsenek nagy ötletek, műfajmegújítások, nincsenek nagy áttörések, pofonok, hisztik és lázadások. Mindenki teszi a dolgát, futószalagon jönnek a darabok, színészek, rendezők. A fesztivál furcsára sikerült, amolyan nyárutós, lassú, lusta munkára hangolódára, szövegösszemondásra. Csak nagy ritkán kaptam önfeledt, ujjongó, lánglelkű ajándékot. Ha valaki azt kérdezi mit is vártam, akkor egy cikket ajánlanék a figyelmébe, amely hosszasan elemzi mi történik a belgrádi Atelje 212-ben...  

Ám mielőtt végképp leírnám a töppedt költségvetésből megvalósított 2012-es Vidort, azt kell mondjam az idei évről is loptam némi kincset haza. Mindenek felett Székely Csaba Bányavirágjára gondolok, amely  Pinceszínház előadásban lett a zsűri szerint is a legjobb kamaradarab.

Valahol Erdélyben járunk. Egy apró faluban. A legfontosabb munkahely, - a bánya- bezárt. Aki tehette a városba költözött. Talán Udvarhelyre. Talán Csíkszeredára. Aki maradt az a csehovi démonokkal küzd. Lélekben szakállas, vágytól terhes alkoholisták ténferegnek előttünk. A férjes szomszédasszony a főhősbe szerelmes,a  főhőst (Kaszás Gergő)  a miniszoknyában parádézó féltestvére izgatja. A lány meg az orvossal cicázik. Persze mindez csak a felszín: a testek, hormonok világa. Pedig rendes emberek ők, hagyományt őriznek, magyarságot, és génekbe zárt átkot is. Népviseletbe bújnak ha jön a közszolgálati Duna, de nem kamerát szeretnének, hanem valami a csodát, ami megoldást jelentne. Ám miközben tespedten várják a  soha meg nem érkezőt, God-ot, a megváltást, gúzsba kötve ülnek és egyfolytában alkoholba fojtják a bánatuk, a semmivel flörtölnek. Folyik le a torkokon a székely kerítésszaggató, isszák a mérget, a bánatot, a tehetetlenséget. A három gyerekes orvos (Széles László) éppúgy szenved és senyved, mint a kívánatos széplány (Bozó Andrea), a kompótban utazó, időtlen idők óta titkon szerelmes "wife next door" (Vándor Éva), vagy éppen a feleség, állandóan vigyorgó, földig alázott, öngyilkosságba menekülő ura (Tóth József). Csaba királyfi népe, a Hargita népe így masírozik bele a lidércfénytől pislákoló, nagy magyar mocsárba, megy, folyik bele az életük ebbe a halálra ítélt ingoványba. És   az a darab érdeme, hogy felébreszti az empátiát, ettől pedig nemcsak könnyekig hatódik az érzékenyebb lelkű, hanem kiszakítja belőle a legerősebb Mitleid-ot. Együttérzést, amely beindítja flow-t, libabőrössé változtatja a testet.  Iván (a főhős) mi vagyunk, ahogy ülünk a nehéz, esőtlen nyártól, torzuló demokráciától forró katlanban, majd ránk rogy a székely házikó szűkre méretezett díszlete. A karzatról nincs fotó, nincs felvétel, ha át akarod élni itt kell lenned ebben a házban, ezt a pálinkát kell innod, ezzel a morfinnal kell macskát, embert ölni. Élned, halnod... Nincs Nyugat, nincs nagyvilági egérút. Itt kell leépülni és elsüllyedni. A Kaszás-Széles páros valami olyasmit művel a sötét székely balladával, ami csak a legnagyobbak jutalomjátéka. Kötelező darab.

Ami még szóra érdemes, - még ha nem is ilyen lélekrázó színvonalon- de voltak bátrak, akik komolyan vették, hogy színháznak eszméket kell sugározni, leleplezni és oldani a roppant feszültséget Hunniában ezért köszönet a Puccs, a Lefitymálva, a Kaisers TV, Ungarn és nagy duzzogva a Virágos Magyarország című darabért is. Ez utóbbi azonban számomra annyi gyermeteg, olyan kiforratlan, és olyan borzasztóan anti-operett (a színészek éneklése skandalum), hogy már-már azon morfondírozom, hogy nem is írok róla egy szót sem. Pedig ötletnek, fricskának, görbe tükörnek jó lenne, csak éppen úgy tűnik nem több egy középiskolás, amatőr társulat előadásánál. Ónodi Esztert, istenemre megsajnáltam  a végére, ahogy a műfajjal, ezekkel a bugyuta műdalokkal küzdött, reménytelenül... Jászai Mari díjas színésznő, egy rosszul kiválasztott szerepben. Kovács, rendező úr! Lelke rajta...

Vidor. Mintha Róma, Hispániába, Panniónába, Júdeába költözne, egy hétre. Mintha. Ha kidobnának a Móricz Zsigmond Színház ablakán, a réseken visszakúszva, a csillárra mászva nézném végig a válogatást. Doktor úr! Lehetőleg már most készítse a jövő évi adagomat, intravénásan...

VIDOR...

2012. augusztus 24. - Cardinalis

Furcsa ez. Leülök a gép elé. Aztán egyszer csak a mosolygó világ elhervad. Este van ki-ki nyugalomba, mint egy frusztrált kisgyerek, aki az istenadta nap után, már csak a keserűt köhögi fel, a világ, sötét, szomorú hellyé változik legalább is itt a blogon. Life noir. Eltűnik a hit, az életszeretet, elpárolog az a gyermeki derű, amivel minden reggel nekivágok megváltani a világot, a saját és az összes, de valóban az összes ismerősöm lelkét. Tessék elhinni, napközben inkább vagyok Kálmánka (https://www.youtube.com/watch?v=3Q7Qk3PkKgU), mint a sötét oldallal cicázó keserű, pesszimista filozófus. Aztán néha, amikor visszaolvasom a blogom. Másnap. Harmadnap, akkor egyszerűen rádöbbenek, nem több bagolyköpetnél. Az talán felsejlik belőle, hogy mit ettem, talán az is, hogy volt idő, amikor jóllaktam és derűsen böffentettem egyet, de mégis, ami megmarad belőle az már csak, csont, szőr, toll emészthetetlen valóság.

A Vidor attól fantasztikus, hogy minden évben megtanít újra nevetni, megtanít hinni, felébreszt ebből a hosszú keserves, provinciális álomból, amit mi itt életnek nevezünk. Jó és kevésbé izgalmas színházi előadások, zenék, produkciók, beszélgetések váltják egymást és ezen tarka-barka cigányszoknyán egyszer csak felsejlenek a vágyaink, a titkos reményeink, melyeket semmilyen vegyszerrel nem lehet kiirtani.

Az élet nem több lottónál. Az élet döbbenetes, elemi erejű szerencsejáték és éppen ezért  a Vidor alatt annyira, de annyira szeretném megölelni a szerencsét, szerelmet, gazdagságot, boldogságot, örök életet szomjazó, fonnyadt világot és a fülébe súgni: higgy...

Van egy hét itt Nyíregyházán. Van egy hét a nyár végén, amikor összekacsintunk, amikor nagyvonalúan álljuk a cehet, hogy bárki, akárki velünk mulasson a Kossuth szobornál, a Vidor kocsmában, a zöld tereken, a meztelen, fürdőző Gráciák mellett, akik talán éppen buliba, pasihoz készülnek. Jajj, de szeretnék egy üveg Furminttal végigvezetni minden távolba szakadt ismerősömet a legszűkebb sikátorokon, a legtágasabb tereken és közben sztorizni, hogy barátaim, nekem az elmúlt 10 év ebben a városban - ebben a 7. legnagyobb, mégis apró városban, ahol az emberek a tyúkokkal kelnek és fekszenek, ahol a tirpák lányok magasan hordják az orruk, (éppen ezért tegyük fel tuzsériakkal, nyírbátoriakkal kell iszogatni) de ettől még a legszebbek, a legkívánatosabbak ezen a bolygón - minden de minden megadatott már, amit csak elképzelni lehet. Olyan boldogságcsúcsokon jártam, olyan közel a mennyországhoz, kihívóan mosolygó lányangyalokhoz, akik pihe puha ágyakba csábítottak, olyan örömbolygókon, melyek mint az a Halley-üstökös csak 80 vagy még annál is több évente kerülnek emberi szív közelébe, hogy arról boldog nagyapaként is csak suttogva merek majd beszélni.

(Persze furcsa belátni, nem Periklész, Marcus Aurelius de még csak nem is szegény Dózsa György reinkarnációja vagyok, hanem Háry Jánosé...)

Kérem és állítom, érdemes idejönni, lefeküdni a földre és meghallgatni a  világ szívének finom dobbanását a Vidor idején. Lehet majd azt mondják az okosok, csak a mélynyomók dübbennek, de én hiszem és tudom Gaia szíve az...

Ez a  város az én életem, az elmúlt 17 évem díszes csomagolópapírja. Itt vagyok benne, mint az Arany Parmen vagy éppen Jonagold almában a barna szemű mag: itt alszom édesdeden az ölében. Együtt örülök a sikereinek és együtt sírok vele, ha éppen eljön a szomorúság ideje. Hadd mondjam el, ezen a nyáron alig lehetett magyar szót hallani a fürdőben (https://www.youtube.com/watch?v=zlR5lEE66NY), az Állatparkban, mert annyian fedezték fel ismét külhonból, amit már Krúdy is tudott, hogy van ennek a helynek, ennek a mocsárra, hitből és homokból épült városnak valami ősi ereje, ami feltölti a lelket, hitet, energiát sugároz, de mégis megnyugtat.

Ha a város él, ez a blog sem halott. A szökőkutakban a nyírségi tündérek kótaji vize csobog. A hársfák alatt csókok és dalnokok. Nem még, nem ért véget a nyíregyházi romantika. Nincs még itt az ideje. Még csak most kezdődik el. Függöny fel: vigyorogj Vidor!!!

Borban az igazság

2012. augusztus 17. - Cardinalis

Borban az igazság...

A világ nem érti a magyar borokat. Nem érti, hogy milyen jópofa gyerek tud lenni Irsai Olivér. Még a románokat is jobban értik. Persze ők nem dugják a fizetővendég orra alá három pohárka furmint fröccs után a Nagy-Magyarország térképet. Hiába próbáljuk kézzel lábbal elmagyarázni, hogy ez a mennyország térképe sok eltévelyedett léleknek, akik végre Csaba királyfival szeretnének szalonnát sütni a Tordai hasadékban.

A románok közben nagy mellénnyel szüretelni kezdik a feteasca regalét Dobrudzsában. Szép palackban, szép felirattal mellékelnek hozzá egy kis meztelenlányos popzenét, feketetengerpartot. Trendi, gyümölcsös illatú, közepesen jó bor, közepesen borzasztó zenével.

Iráni bomba

Iráni filmet nézünk. Guruló nyelvvel veszekednek. Bíróság, perek, közel keleti indítékok és indulatok. Nő válni akar, menni el napnyugat felé. Pasi szakad, alzheimer kóros apa, egy csadorból kivágott szemellenzős világ. Baráti uzsorával, Korános esküdözéssel. Európa tapsol, francia autók az utakon, emberek a vásznon; a közellenségnek kikiáltott Iránban emberek élnek. Jé tényleg..? Európa szőke nő. Mindent értek, miért pont egy bika kellett neki. A film meglepetés... Mindent visz.

Vissza az ártatlanságba...

Nyakamon a 'gusztus 20. A nyár vége. A status quo. A semmi sem mozog. Riportok, tudósítások, propaganda. Közben komolyan veszem magam. A DVD-éken még látom, hogy milyen széles szájjal tudtam mosolyogni. Nem megyünk sehová. Az ország itthon marad. Ülünk. Kiveszek egy hetet, a google-earth elé ülök és megnézem az összes feltöltött képet Görögországról.

Fecskeszámlálás

Számolom a fecskéket Apagyon. Tízig sem jutok el. 20 éve ilyenkor már tele volt velük az elektromos vezeték. Tollászkodtak, fecsegtek, élvezték a lemenő nap gyöngéd sugarait. Most alig tízen légi bemutatóznak. Virtuóz módon, mint a vadászpilóták. Fecskék nélkül lehet élni. De minek...

"Millióknak nyitok tért..".

Ahogy utazunk a Carpathian Basin keleti végein megnyílik a tér. Az égen nagy fehér párnahajók úsznak, bele a boldog kékbe. A földön pedig az utolsó kukoricatábla is átadja helyét, az álmosan, sárgán, fakón bóbiskoló legelőknek és mezőknek. Az ember sóhajt egyet, érti Petőfit, érti a honfoglalókat, de még a lovakat és a magasan kerengő barna kányákat is...

Az itthon vagyok, szabad vagyok, könnyű érzése röppen be az autó utasterébe, amikor lehúzom az ablakot. Minden bánat, boldogtalanság, aggódó félelem feloldódik ebben a végtelen térben, ahol nem akarsz elbújni, legfeljebb csak nyargalászni mint egy kiscsikó. Talán ezért szeretjük ennyire a tengert, mi magyarok, mert rárézünk a fűtenger, az óceánok édes unokatestvére... Egyébként is talpunk alatt kőbe vésve ott alussza álmát a Pannon-tenger...

Imádkozni és szurkolni!

Kétségbeesetten olvasom Tóta W-t ( http://hvg.hu/w/20120813_olimpia ), Gerlóczyt ( http://hvg.hu/sport/20120810_risztov_eva_ebedje#rss ), Pozsonyit ( http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/az_igazi_baloldali_.html. ) A mélységből olvasom őket. Valahol a szürkületi zónában. Valahol a purgatóriumban olvasom őket. Ördögszekerek, fújja a szél, fújja szerteszét. Folyton porlódik, folyton szóródik. Élettelen porból gyúrták a szívüket, gólemek. Jönnek ezek a kiéhezett zombik, titokban szeretetéhes zombik, jönnek. Pozsonyi meg fricska. Csak egy gyerekes fricska. Nekem aki vissza akarja dobni a szart, az sem jobb a többinél. Egy jottányit sem.

Tessék csöndben meghökkenni, aztán rendbe tenni a világképet. Elhelyezni magunkat és magunktól tisztes távolban ezeket a furcsa, magukat tudósnak nevező varjakat, hiénákat és nagy ívből tojni arra, hogyan kapálóznak. Azt hiszik, ha hangosan verik a zongorát, majd ha beleszarnak, akkor ők valakik, különcök, jampecok. Meghökkentőek, polgárpukkasztók. Nagyvilágiak. Attól belekerülnek a mainstream arroganciába és nemtörődömségbe.

Van egy ismerősöm, még az általános iskolából. Egyszer egy ötszázasba fújta az orrát. Akkor az komoly pénz volt. Egy kóla tíz forint, egy szendvics talán öt. Ő meg hanyagul belefújta az orrát a lila Ady Endrés ötszázasba és könnyedén hajította a kukába. Az éhes cigánygyerek kétségbeesetten nézték. Eldorádó...

Este majd érte is és a többi Geréb Dezsőért is mondok imát. Most meg hálát adok, hogy van hitem, van miben hinnem. Hangosan kimondom: hiszek egy Istenben, hiszek egy Magyarországban. Hiszek a sportolóinkban, akiknek szurkoltam, akiknek a zászlófelvonását megkönnyeztem. Hiszem, hogy amikor ott ültem a tv előtt és nem magamért, hanem valaki másért dobbant a szívem, akkor jobb, nemesebb ember lettem, lettünk.

Másrészt hiszem, hogy a nemzetek Európája, ez a csacska, szőke nő, ennyi himnusz és zászlóval együtt is szebb, jobb attól, hogy valahol a közepén magyarok élnek, halnak, sportolnak. Egyébként meg az Unió nyert az éremtáblázaton. Tessék összeszámolni: az Unió lett az első. Csak senkinek sem volt bátorsága, hogy ezzel előálljon, hogy csak úgy: Európa mindenek előtt...

  

A tenger kukásai...

2012. augusztus 04. - Cardinalis

Ülnek a tenger partján. Ülnek a homokban. Talppal a tengernek. Ülnek és várják a nagy halat. Várják, hogy a tenger egyszer csak azt mondja: ti nyertetek, lökök nektek valamit enni, valami fogravalót, mert különben eleszitek tőlem a partot is. Ellopjátok a hullámokról a tarajt, halról a pikkelyt, remeterákoktól az elhagyatott csigaházat...

Ilyen a tenger. Nem bírja nézni a sok szerencsétlen fonnyadt, beteges pillantású csonthalmazat, akiket egykor pontosan Ő vetett ki partra. Ki az anyjának, akkor dölyfösen hátat mutatott, az most mégis idejön kunyerálni, kuncsorogni. Idejönnek, nagyokat mozog a kékes-zöld ádámcsutkájuk. Mindnek követ kötnék a lábára. Mindnek. A tenger mégis szelíd, inkább megfordítja az áramlást, így óvja kincseit, a sellőket. Megfordítja az áramlást. Majd szánalomból egy nagy, büdös, kocsonyás medúzatetemet böffent a partra. Az egykor oly finnyás emberszabásúak, egymást gáncsolva vetik rá magukat...

jellyfish.jpg

Egerek és emberek

Rosszkedvű Wall-street, frusztrált frankfurti börze, légvédelmi ütegekkel Olimpiára készülődő London, Apagyon meg eső kellene. A napraforgó bágyadtan kókad, sárga feje nagyot sóhajt. De valaki jön, valaki neszel, hajtja az ágakat, érdeklődve bámul, jön a nagy, sötét erdő felől. Valaki pedig éppen megy, még egyszer visszanéz, majd nesztelenül zárja be az ajtót maga mögött. Egy kutya talán vakkant, macskák sírnak fájdalmasan a forró bádogtetőkön.

Lassan megtanulhatnál kávét főzni! Korán kelni, mint a rendes emberek. A kerámialap 6-os fokozatán kivárni, míg a kotyogó, lassan átengedi az izmosra pumpált vizet, az Espresso Milano Style-on. Lassan megtanulhatnád, hogy miért fontos az az átkozott crema, ami ezeddig a legnagyobb igyekezet ellenére is szublimál, mire lekotyog az áldva átkozott szurok. Pedig barristának születtem, ezt azóta érzem, hogy beleszagoltam a spóron duzzogó, alumínium kotyogósba nagyanyámnál...

Valaki egy gitárt penget. Énekel. Millió kérdést intéz hozzám. Nekem ettől írnom kell. Írni, hogy a hűvösre vált időben nagy felhő fregattok úsztak Rzeszowban a Rynek felett. A Zywiec Porter is olyan mint a kv. Mondom van rajta szép ujjnyi crema, az íze pedig gyümölcsösen savanykás. Jajj de fura, amikor visszamész oda, ahol minden elkezdődött. Képzeletben. Lehunyt szemmel. Ahol egykor voltál valaki. Ahol szerettek, ahol úgy érezted. Öt éve, tíz éve, száz és ezer éve. Ahol tavaszi mohikán, fülesbagoly és elismert lepedőakrobata.

Emlékszem, milyen kellemesen lehűlt a levegő a forró nyári napok után, amikor az angyalt költöztettük a Deák Ferenc utcáról. Felmondott a mediterránemunak, mert rájött télen nem elég holmi szerelem, az sem baj, ha egy kályha is ontja a meleget nemcsak a könnyű ígéretek... Bepakoltuk a cuccait. A lakás hűvös volt és semmi, de semmi, így ahogy mondom, semmi otthonosság nem lakott bene. A gépek sem zümmögtek, mint édesanyámnál. Az angyal hátrahagyott mindent. Sokáig tervezte. Sokáig készült. Menni akart, menekülni a hideg, reménytelen nihil elől.

Második kép. Diótörő Debrecen. Egy pohár édes szamorodni. Nézel ki az ablakon. Minden mese. Hóesés. Nagy idő. Mondom minden mese. A rózsaszín, hűvös, selymet idéző ágyneműhuzat a testeken. Egy Vidor fesztivál: minden felvonásban választ akartam kapni az azóta semmivé foszlott, bugyuta kérdéseimre... Az egerek fosztogatni kezdik a karácsonyfa mézeskalács-kincseit. De nem sokáig garázdálkodhatnak, mert érkezik a megelevenedett diótörő és megvédi a karácsonyfát. Bevonul a játékvárba...

Jé, hogy nekünk mennyi közös ismerősünk van! Lakhatnánk is együtt. Jajj, nem akarok én szemtelen lenni. Közös érdeklődés, mozi, színház, kéz a kézben, ajak, az ajkakon. Ne szemérmeskedj, oda is jut  a csókokból! Amit átéltünk közösen, azt a sokat, azt a mindent, azt az életet, azt majd előhívatom. Lesz egy kis album. Becsöngetek. Ha nem nyitod ki az ajtót, majd a kilincsre akasztom. Ha kertes házban laknál, bedobom a kertbe. Apró hangyák hordják be a házba. Apró hangyák, leteszik nehéz, súlyos, megkopott terhüket az ágyad elé. Ennyi. Ebből a  filmből nem lehet csak kilépni, megszökni. Fel lehet mondani, ki lehet szállni. De valahogy nincs menekvés, mindaddig, amíg a demencia édes szivacsa le nem törli az emlékezet nagy zöld tábláit.

Ezt tudja Morricone. Ezt tudja minden dallamban. Ezt a terhet, ezt a lélek- és szívszaggató terhet édessé tenni. Elmagyarázni, hogy figyelj, nem kell ebbe belehalni, mert attól vagy ilyen, attól vagy remek, hogy képes voltál felállni a veszteségek után. Képes voltál újra összeszedegetni azt a milliónyi kis apró építőkockát, amitől ismét kiállhattál a világ elé. Chris Botti fújja. Yo-Yo Ma húzza. A Cinema paradiso legszebb, de egyben legszomorúbb szerelmes dalát. A képlet már annyira gyönyörű, annyira bőröm alatt lopakodó, hogy nő a gombóc abban a fránya, egyre vénebb, egyre többet próbáltabb, de még egyáltalán nem érzéketlen torokban.

Chan-wook Park, Kim-ki Duk, Jee-woon Kim. Három a  koreai. Három alak jön a távol kelet felől. Jönnek szép lassan beköltöznek a lakásomba. Beteszik kincseiket a szekrényembe. DVD filmeket a polcokra. Esznek a konyhámban. És értetlenkedve nézik, mit keresek én itt, az ő világukban. Mondom: tudják, amióta végtörlesztettem tényleg nem vagyok itthon. Nem én lakom itt, nem én énekelek a kádban és nem én fogom meg az a rigót. De furcsa, mert én veszekszem azóta a senkire és semmire tekintettel nem lévő szomszédokra, írok panaszos leveleket és fizetek számlákat, melyeket nem én mulattam el.

Ám amikor lefekszem, már nem vagyok egyedül. Hiába mesélek, papolok itt a nem múló régi sütemények ízéről. Hiába írom meg, ami régóta fáj, de attól én az új életem pizsamáját húzom fel, amikor aludni térek. Mert már nem akarok olyanokról álmodni, akik nem voltak elég kitartóak, nem akarok epizodistákkal flörtölni, nem akarok régi sebeket tépkedni. Nem akarok fájni, égni, szenvedni, egy vélt vagy éppen nagyon is valós purgatóriumban tisztulgatni. Mert élni, ébredni akarok. Bacalov-ot szeretnék hallgatni. De nem is akárhogy. Amikor Párizsban jártam, vettem egy adaptert, amit bármilyen zenelejátszóba be lehet dugni és így  két füles is ráköthető. Így szeretném az Il postinót hallgatni. Közösen. Test a test mellett. Kéz a kézben. Egy tavaszi dombon. Pitypangtornyok tövében. És közöset álmodni...   

Furcsa ez. Amikor küzdesz, amikor fennhangon hirdeted, hogy segítenél megváltani a világot, akkor  a világ egyszerűen faképnél hagy. Hosszú, hideg telet küld rád. Eltemet. Nyakig állsz a  homokban magatehetetlenül. Aztán, amikor már lemondasz az egészről. Grálról, hitről, megváltásról, akkor egyszer csak eléd áll az isten angyala és kérdőre von: barátocskám miért nem voltál elég kitartó? Elég erős..?

De hisz már be is kellene fejezni. Vagy most kezdeni el. A hosszú semmirekellő bevezetés után, valami tisztát, igazat. Megidézni a Stadion utcát, a sárgás kandelábereket. Elmondani, milyen a Kodály Zoltán utca dombján felféle, majd a sikátoron ki a Sóstóira. Hóesésben, amikor olyan csönd van a világban, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani...

Vége az első felvonásnak...

     

Csináljatok gyereket!

Előjáték

Tudsz már úgy beszélni, hogy a lányoknak is tetsszen? Régen, amikor azt hitted a hosszú körmondatokban lakik a boldogság, az összes szexepil, na meg titokban egy testi szerelemmel átitatott, furcsa evilági megváltás is, akkor valahogy nem volt sikered a hímnemű filozofálgatással.

Miközben a hőség kellős közepén raktam tüzet egy kőhajitásnyira Tiszától, eszembe jutott egy május végi kaland Tokajban. S mielőtt belekezdenék, egy picit ápolom még a kétségeimet, apróbb kitérőkkel. Mert egyszerűen rettegek attól, hogy az a néhány meg nem írt éjjelen kívül tulajdonképpen nem vagyok több. Nincs kiábrándítóbb, mint néhány lázadó éjjel után, ülni egyedül egy csillagfényes éjszakán és belátni, semmi kis, vidéki lufi vagyok, ami a hosszú nyaraktól lassan, lágyan, impotens módon leereszt.

Nosztalgiáról

A nosztalgiáról néhány napja azt írtam, tiszta pornó. Nem több mint a megszépített múltból ollózott, propagandafilm: a tegnap kevésbé volt nehéz, rossz szájízű és beteges. A nosztalgia persze önvédelem, füllentett (pszeudo)megváltás is, mert a szeánsz során erősebbek, szebbek, okosabbak leszünk. Ám a nosztalgia lelke félelem. Félelem attól, hogy nem lesz jobb a tegnapnál, nem leszel több attól az embertől, aki a mátészalkai művelődési házban kétszer is, az 1992-es ki mit tud? válogatáson, meg egy középiskolai tehetségkutatón is a mennyországban érezte magát...

Nem mondjuk nőknek, hogy szép vagy

Ők a farkunkra azt, hogy de szép nagy

Nem süt a nap be az ágyba

Mint az athéni hotelszobába

Nem mosol bugyit, hogy tiszta

Legyél az Akropoliszra

Felmegyünk, és ott a csikket

A városra pöccintjük, és a viccek se

lesznek már, a nevetések is

rövidülnek, ahogy az élet se kéne már

a Halál után

én nekem

úgy igazán...

Benne lenni nyakig...

Most már persze inkább a házasságokról kellene írni. Nem nőkről, hanem anyákról, akiket ha elhanyagolnak, parlagon hagynak, megaláznak  úgy néznek ám az el nem kötelezett férfiakra, mint kiéhezz nagymacskák a szavannán békésen legelésző antilopokra. El kell kapni, bele kell harapni, meg kell ragadni, fe kell falni...  

Fura, amikor körötted, már mindeni házas, elkötelezett, megfontolt és persze átkozottul belefáradt a hétköznapokba, frusztrált és válásra készülő, akkor szinte elvárásként jelentkezik, hogy fejest ugorj a konvenciók fekete és forró szurokjába.

Az elkötelezettek a cél érdekében ellenállhatatlan lépvesszővel csalogatnak. Hozzák a fodros combú, cuki gügyögő porontyokat. A szőke, nagy szemű, csak eleinte félénk lányokat, a kiskopasz pucásokat, hozzák a karon ülő angyalokat, akiknek elég az ajkukat bekenni jégkrémmel, hogy azt higgyék ez már a mennyország.

Nincs más lehetőség, még egy hideg sör a hűtőből. Kint a teraszon összemosódik panaszos szülő litániája és a lövöldöző gyerekzsivaj. A sör hideg. Mögéd lopódzik valaki. A Valaki. Akinek az érintésétől is. Aki nem bánná. Bújik. Súg. Leizzadsz. Magyaráz. Tudod. A babázás nem csak a kiváltságosok játéka. Mondom a sör hideg, mint a gondolat. Olyan ésszerű, olyan banálisan egyértelmű. Közhely. Ekkor nagyot fortyan a vaddisznópörkölt. Látod, még ő sem szeret magában lenni...

A főiskolás barátok. A léhák. Hosszú autókkal, és szigorú sváb nejekkel jönnek. A gyerekek mellett szeretetéhes kiskutyák. A barátok, akik most már inkább szülők és idegenek hajtogatják a gyerekágyat, a kutyapelenkát. Tápszerekről, nőgyógyászokról, meg oltásokról folyik a felelősségteljes párbeszéd. Nem osztanak lapot. Kortyolom a sört. Outsider, stranger vagyok. Legszívesebben félrehúznám ás megkérdezném a szobatárs komát, te vazze ugye neked is megvolt a "celofános" Hédike '98-ban?

A poénból csak egy kéjes mosoly marad az orrom alatt. A tuzséri almapálinkát kiveszem a mélyhűtőből. Szorítom, nem ártott neki. Nem fényérzékeny. Nem hunyorog, mint jómagam, amikor látom, hogy a kutya, a kellék, a gyerekágy, a gyermekneveléstől ideggyenge nej éppen kiszorít a világomból. Vagy inkább belekényszerít az ő világába? Abba a világba, amiről nekem eddig legfeljebb csak elképzeléseim voltak. Harminc fölött valóban pelenkaszagúvá és tv- sorozat függővé válik a világ???  

Végig azon morfondírozol, van-e különutas játék, megoldás. Problémamegoldás. Kikerülni a gyermekcsinálás, 9 hónapig várakozás, izgulás, aztán nem alvás, felelősségtudat plántálás, lassú halál, másnak (gyerekemnek) élek átkozottan savas, húsodat, izmaidat maró közegét.

Kellene egy jó szolgáltatás. Mondjuk lehessen társat, pulyát egyszerűen rendelni a neten! 120 hónapos áru-visszaküldési lehetőséggel. Tessék elképzelni! Netes katalógus. Kellemes tanácsadó, aki a leány-,legénylakáson megjelenik, aztán rendelés, bankkártyás fizetés. Ha mégsem válna be a feleség, túl sokat sír, agresszív gyerek, akkor visszaküldeni a gyártónak, forgalmazónak. 

Itt tartok, képzeletben rendelek, ebben a pillanatban négykézláb, bekúszik a  képbe az egyik rokon, jajjmegkellennniolyanédi kisfa. Néz rám a linóról. Néz rám azzal a fura, kispulya alien-tekinttel. Nagy fej, hatalmas szem, aránytalan test. Leonardo hangosan röhögne. Esetlen, a tappancsán nyoma sincs még a hajlatnak. Néz és mosolyog azzal  két hófehér fogával, meg a rózsaszín ínyével. Hát ki vagyok én, aki megszakíthatom a  sort? Hát ki vagyok én, hogy ki akarok maradni ebből a nagyszerű papás-mamás, babás játékból? Ez van ebben a mosolyban. Kódoltan műsorszórás. Ez a nehéz és kellemetlen kérdés.

A premisszák igazsága és a végkövetkeztetés

Rekken a nyár. A rigók a kertben fiókának gyűjtik a rovart. Nekünk fütyülnek: Csináljatok sok gyereket!!!   

Ps: a na de hol van a tokaji kaland?


süti beállítások módosítása