Egyelőre hétpecsétes titok…

Nem hivatalos információk szerint április 19-én, Orbán Viktor, miniszterelnök teszi le az új nyíregyházi Lego gyár alapkövét. A dánok világra szóló eseményt terveznek. Így ünnepli majd a világszerte ismert játékgyártó, azt a 200 millió Eurós beruházást, amely a Zomboribokori szántón Európa egyik legmodernebb termelői bázisát hozza létre a nyíregyházi II. számú Ipari parkban.

Nyíregyháza számára rendkívül fontos a beruházás, erről azok a helyi vállalkozók és cégek tudnának igazán sokat beszélni, akiknek létfontosságú, hogy megrendeléshez jussanak. A magyar építőipar a válság óta egyre mélyebb poklokat jár meg és még az is csak szépítés, hogy agonizál. Probléma azonban, hogy nincsenek olyan anyagi lehetőségekkel bíró helyi cégek, amelyek képesek lennének egy ilyen volumenű beruházását közvetlenül fővállalkozóként elnyerni. A szakértők azt mondják, hogy hiába állnának össze és hoznának létre konzorciumot a helyiek, még úgy sem lennének képesek megfelelő garanciát vállalni a kivitelezésre. Nem beszélve arról, hogy tőke híján nem tudják megelőlegezni az elvégezett munka költségeit. A kivitelező így jobb esetben Budapestről érkezik, ám többnyire tőkerős osztrák, német cégek nyerik el a tendert, akiknek nem okoz problémát megelőlegezni a forintokat az építkezés hónapjaira. A végeredmény pedig az, hogy a kis helyi cégek sorban állnak egy kis morzsáért a fővállalkozóknál.

Csekkem, csekkem mond meg nékem, ki a legjobb adózó a vidéken?

A Lego méretéből, kapacitásiból adódóan az egyik legnagyobb adófizető a szabolcsi megyeszékhelyen. A fejlesztést azért is támogatja az önkormányzat, mert a jelentős adófizető a bővítéssel további komoly adóforintokkal fog hozzájárulni a település büdzséjéhez. Legközelebb egy merészebb összegről küld majd sárga csekket a Városháza az új gyár címére, ebben biztosak lehetünk...

Pletykaszinten

A Legóról érdemes tudni, hogy az ezredforduló idején egyáltalán nem ment ilyen jól a dánoknak, mint mostanában. A kereslet a termékek iránt csökkent és egy darabig törte is a fejét is a corporate management, hogyan mászhatnánk ki a szokatlan gödörből.  Akkor születtet meg a döntés, hogy a filmes ipar felé nyitnak. Ez után követeltek helyet többek között a Star Wars, Transformers, Harry Poetter kultikus figurái az addig gyermekien bájos, agressziótól mentes LEGO-city modellvilágban. A képernyőkről a gyerekek életébe villódzó Jar-Jar Binks és Luke Skywalker, Megatron, Harry Potter azonban erősebbnek bizonyult, mint az Lego-elemekből összepattintható jóléti társadalom. A dánok azonban nem bánták meg, hogy a fröccsöntőgépek már nem csak a klasszikus moslygós arcocskákat ontják magukból. A bevételi grafikonok igazolták a Hollywood felé tett elmozdulást. Közben a LEGO saját gyártású animációs filmeket és számítógépes játékprogramokat is piacra dobott, így a műanyagvilágnak sikerült meghódítania a cyber-teret is.   

Sematic: túl a Legón faragnak az ácsok

Nyíregyházán nem mellékesen egymást érték az elmúlt másfél évben a multik fejlesztései és beruházásai. Az Eissmann, a Hübner és Continental csoport is komoly milliárdokból fejlesztette nyíregyházi gyártókapacitásait. 

A legfrissebb hírt most a Sematic Hungária Kft. szolgáltatja. A lifteket, ipari felvonókat gyártó olasz családi vállalkozás, mely manapság már multivá nőtte ki magát, még ebben az évben több mint 7000 négyzetméterrel bővíti, jelenlegi 12 ezer négyzetméteres csarnokát az Ipari parkban. Az olaszok a fejlesztést azzal indokolják, hogy mozog a piac és egyre több a megrendelésük. Főként az ipari felvonók után nőtt meg a kereslet, az új csarnokban ezeket fogják előállítani. A fejlesztés velejárója, hogy újabb 40 munkatársat is felvesznek. Mérnökök, CNC gépkezelők jelentkezést várják a csarnok megépítése után. A Sematic az új csarnokot közvetlenül a gyár mellé húzza fel, így a felületes szemlélő csak azt veszi majd észre, hogy az olaszok gyára mintha megnyúlna. Ebben a csarnokban azonban olyan vadonatúj, teljesen automatizált lemezmegmunkáló gépek is helyet kapnak, melyek értéke darabonként meghaladja 3 millió Eurót. A bővítés egyelőre papíron létezik. Az engedélyek beszerzése után indulhat az építkezés. A multikra jellemző gyorsaságról ad képet az, hogy a cég tervei szerint nyáron az új csarnokban már megkezdődik a termelő munka.

És még egy adalék. A Sematic terveiben további bővítés is szerepel, azonban telek híján ezt már nem tudják a  jelenlegi székhelyükön megépíteni. Azt mondják, ha a megrendelések száma továbbra sem csökken, akkor előfordul, hogy a II. számú Ipari parkban bővítik nyíregyházi érdekeltségeiket.

A nap „nyíregyházi” hírét, még tegnap este közzétették az interneten. Néhány szóban össze lehetett foglalni; a LEGO a szabolcsi megyeszékhelyen erősít. A jelenlegi árfolyamon számítva közel 60 milliárd forintból, vadonatúj gyárat épít, új munkatársakat vesz fel, közben otthon átszervez és racionalizál. Dániában 380 fővel csökkenti a munkatársak létszámát, két év alatt. Közben pontosan ennyi idő kell ahhoz, hogy Magyarországon felépüljön az új üzeme. A cég ugyan tagadja, hogy a két lépés között bármilyen összefüggés lenne, azért nem kell hozzá nagy tudomány, hogy megértsük az intézkedések hátterét.

A nagy német autógyártók már belátták, ez Európa széle. Tőlünk keletebbre már csak „bóvlit” lehet termelni. Azonban az Opel, az Audi, a kakukktojás Villeroy & Boch és legutóbb a Mercedes lépései azt bizonyítják, a Magyarországon előállított termékek nemcsak jelentősen olcsóbbak, minőségükben a piac sem kételkedik.

A kapacitások növeléséhez új gyárra van szükség. A LEGO már évekkel ezelőtt megszellőztette, hogy Nyíregyházán szívesen bővítenék az egységüket, mivel elégedettek az itteniek teljesítményével. Mindet meg is tettek annak érdekében, hogy megerősítsék a nyíregyházi gyártóbázist. Szerződést kötöttek szakközépiskolákkal, tanműhelyt alakítottak ki és karrierrel kecsegtették a diákokat. A keleti végeken egy kezdő, de ügyes kezű „toolmaker one” nettó 140,000 forint körüli összeget vihet haza és persze némi cafeteriát is, ami másfélszer több mint egy kezdő, diplomás tanár bére. A humán-erőforrás megteremtése mellett, mostanra egy új gyárra is szüksége lett a LEGO-nak, mivel a régit kinőtték. A jelenlegi helyük ráadásul eredetileg nem is a LEGO-nak készült. A szebb időket is megélt Flextronics adta bérbe a dánoknak, miután az amerikai multi összecsomagolt és gyártósorait Beregszászba költöztette, a megrendelések csökkenésére hivatkozva. A LEGO jelenleg 38 ezer négyzetméteren, 1300 munkatárs közreműködésével, főként Duplo terméket gyárt Nyíregyházán. A gyár 334 fröccsöntő gépe naponta 2 millió Duplo kockát ont magából, de emellett más korcsoportnak készülő játékok is legördülnek a szalagokról.  

A LEGO a nyíregyházi önkormányzattal folytatott gyümölcsöző tárgyalásoknak köszönhetően, a város II. számú ipari parkjában talált megfelelő területet a zöld mezős beruházáshoz. Nemcsak a jó telek miatt volt szükség a cég és a városvezetés baráti együttműködésére. Annak érdekében, hogy a beruházás gyorsan és zökkenőmentesen valósuljon meg, az önkormányzat segítette át a bürokrácia útvesztőin a dánokat. Ki gondolná, hogy például fel kellett gyorsítani a kivitelezők jogi birkózása miatt zsákutcában vergődő uniós szennyvízberuházást, mert az új gyár naponta 540 köbméter szennyvizet termel majd és ezt a város jelenlegi kapacitásai nem bírták volna el. Emellett az önkormányzatnak lobbiznia is kellett a kormánynál annak érdekében, hogy az új ipari park mellé tervezett, az M3-as autópályára is felvezető, elkerülő út ne 2025-re épüljön meg, mint ahogy azt a korábbi fejlesztési tervekben megfogalmazták, hanem lehetőleg a gyár átadásáig. Ezzel az úttal pedig akár jelentősen befolyásolni lehet az önkormányzati választások végeredményét, mivel így kivezethető a várost átszelő, nyomasztó és kellemetlen kamionforgalom, amely megkeseríti számos választópolgár életét.

Mivel a csillagállás szerencsés, a LEGO már gőzerővel építi a gyárat. Ha valaki a megfelelő leágazásnál  lefordul a Tiszavasvári útról, már láthatja, a körbekerített „telket” és a LEGO figurákkal díszített konténereket. Az építőmunkások már dolgoznak, nagy LEGO kapukon keresztül teherautók forgolódnak. 2014-re itt 118 ezer négyzetméteren termelnek majd, első körben újabb 250 munkatárs felvételével. Ám mindez egyelőre a „nyilvánosság kizárásával, sub rosa történik, mert rövidesen az alkalom és a beruházás nagyságrendjéhez „méltó” politikus fogja az új LEGO gyár alapkövét elhelyezni, a legmagasabb szintű dán menedzsment mosolygó közreműködésével. A fejlesztésnek komoly politikai üzenete van: európai mércével is jelentős beruházás (200 millió Euro), munkahelyteremtés, fityisz a válságnak és a "bezzeg Magyarország!".

ui: ha már nem bírom tartani a számat, azt is leírom, hogy a tervek között szerepel egy nyíregyházi LEGOLAND építése is. Ha megvalósul, a térség egyik legizgalmasabb „vidám parkja” épülhet fel a szabolcsi akácok között. Így az Állatparkkal együtt már semmi sem menti meg Nyíregyházát attól, hogy idegenforgalmi központtá váljon. Mosolygok. Büszke vagyok. Nyíregyházi vagyok.            

…avagy hogyan tanít korcsolyázni a vékony jégen egy sarlatán, egy provinciális barbár, akinek a közszolgálat az élete és tisztában van azzal, hogy a Híradó nem játék, az újságírás nem munka, de nagyon el lehet benne fáradni és legfőképp nagyon le lehet bőgni vele, ha azt hisszük ezen a pályán viccesek az amatőrök, a magukat drámai előadóknak tartó, táncos komikusok…     

Lengyel Atosz egyszer (még az előző évtized közepe táján) azt mondta nekem: barátom egy híradós anyagot, már úgy, ahogy össze tudsz hozni, de a felkonfod gyatra. Mielőtt elrettenteném a média nyájas, laikus fogyasztóit, gyorsan lefordítom; ezzel azt akarta közölni, hogy még nem tanultam meg a  hírt értékesíteni. A portékát már kifarigcsálom, de eladni, vevőt találni rá még képtelen vagyok. Kezdő újságírók, sőt még a profik is sokszor nem fektetnek kellő figyelmet, gondosságot a felkonf, vagy (többnyire offline médiumoknál) lead-ként használt néhány felvezető sorra. A felkonf a hírnek az a része, amit a Híradó sztárja, aktuális arca közöl a nézővel. Ideális esetben az a néhány mondat, amitől Irénke néni a konyhában elejti a fakanalat, Pista bácsi egy pillanatra nem rágja tovább a  vacsorát és rászól a civódó porontyokra, hogy hagyják már abba egymás gyilkolását. Televíziósoknál a felkonf 3-5 jól megírt mondat, amiben a szerkesztő zanzásítja az anyagát, kihangsúlyozza az „üzenetet” és a műsorvezető segítségével felkonferáltatja a „produkcióját”.

Mivel a hír még a minden rekordot döntő pengő árfolyamromlását is képes überelni, néhány szemvillanás alatt devalválódik és párolog el, ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan tálalja a készítője. A jó felkonf, tömör, lényegre törő, szabatos, érthető, kerüli az összetett mondatokat, nyakatekert kifejezéseket ugyanakkor egy bombasztikus „hang-gesztus” is, amivel mint egy tűzijáték az égre írja a befogadónak szánt üzenetet.

A mai nyíregyházi újságírás nagy problémája, hogy konfok, leadek úgy születnek, hogy az újságíró a kész anyag első néhány mondatát erőszakosan leválasztja, levágja a produktuma testéről és ezt nevezi ki „felvezetésnek”. Hasonlóan rossz, bulváros megoldás, ha az újságíró valamiféle homályos, félreértelmezhető konfot használ, csak azért, hogy több olvasót, nézőt szólítson meg, kattintást érjen el. Gyakori hiba az is, ha túl kevés, túl vékony információt alkalmaz a „tollforgató” ezzel pedig összezavarja a médiafogyasztót. Íme erre egy klasszikus példa;

„Hiába alkotott egy vonalat a rendőrség, a mentők és az elhalt háza, segíteni már nem lehetett a férfin. A közelben lakók annyit tudtak elmondani, hogy valamikor este 8-10 óra között érkeztek a házhoz a mentők, de jó ideig nem tudtak bejutni a haragos házőrző miatt. Állítólag arra figyeltek fel, hogy koraeste nem nyitott ki az egyik helyi kocsma, ebből gyanították, hogy valami gond lehet.”

Hiba az újságíróknál, hogy a szövegek összeállítása közben elfelejtik, hogy a hármas tagolódás ma is kötelező kelléke a szövegalkotásnak, legyen szó híradós egypercesről vagy éppen egy komolyabb publicisztikáról. A szöveg bevezetés, tárgyalás és befejezés megléte esetén lesz kerek és élvezetes. Közben pedig nem árt, ha megfelelő arányérzékkel csöpögteti az „anyagot” a szavak embere. Mint, ahogy a túl gyors ágyjelenet, a villámgyorsan lepergő infúzió és az ütemet nem ismerő tánc is hiányérzetet kelt az emberben, úgy a rosszul adagolt info is komoly károkat képes okozni a befogadóban. Az újságírás folyamata hasonlít, ahhoz, amit Zorba a görög fogalmazott meg: először is táncolni kell hozzá, aztán a zene is megjön valahonnan.

Mivel a híradózás ráadásul mechanikusan is tanulható, igazából alig van szükség hozzá „írói vénára”. Inkább alapos, korrekt, szabatos tájékoztatókra van igény, akik hitelesen, gyorsan, összeszedetten dolgoznak. Mégis akkor lesz igazán élvezetes bármilyen hír, ha abban ízt, zamatot is érzünk, ha kell humort, ha kell akkor pedig jelzők nélküli drámát alkalmazva. Az sem baj, ha az újságíró tisztában van azzal, hogy mit jelent a deduktív és az induktív módszer. Nem árt, ha képes az egyediből eljutni az általánosig. A szívszaggatóan bújós, kóbor jószágként befogott Fifi kutyától a telt házas Állatbarát Alapítványig, ugyanakkor könnyedén fordítja meg a logikai gondolkodásmenet irányát és hiba nélkül érkezik meg az általánostól az egyediig.

A televíziós újságírás rendkívül fontos fegyvere a szinkron. Az „anyag” azon része, ahol egy szakértő, egy megszólaló támasztja alá az újságíró üzenetét. Szinkron nélkül az „anyag” üres, színtelen, íztelen és ráadásul egy kicsit olyan is, mintha minden szó az újságíró saját véleménye lenne. A magyar sajtóban egyre többször általános alanyként alkalmazott " a szakértők szerint" helyett, a megszólaló a hús-vér ember, aki nem valami szürke tömeget képvisel. A megszólaló és véleményének helyes, betűre pontos kiválasztása hitelesebbé, hihetőbbé, színesebbé varázsolja a hírt. A szinkron ezért soha nem a szükséges rossz, hanem többnyire az anyag csúcsa, azon része, amit jobb, ha az interjúalany mondd ki, mert attól valószerűbb és hihetőbbé válik. A jó szinkron a véleményből, axiómát gyúrhat.

Hír… Vajon hol lakik a hír? Vajon mi a hír? Mitől lesz valami érdekes, más pedig figyelemre sem méltó. A körítés számít? Hír-e az, ha formába öntjük, rendszerbe helyezzük az információt? Azt vallom, hogy a hír az, amit valaki, valahol, valamiért el szeretne titkolni. Minden más reklám. Ebből az következik, hogy az újságírók többsége csupán reklámmenedzser. Hagyja magát eladni és kürtként ordítani a megrendelője üzenetét. A hír ezért nem készpénz, csupán egy médium végterméke. A terméken ár és gyártó is található. Éppen ezért tessék jól megválasztani, milyen manufaktúrát, műhelyt tetszenek hitelesként kezelni. A jó fogyasztó több helyről szerzi be a nyersanyagot, aztán lát hozzá a nagy ebéd elkészítéséhez.

Jó étvágyat kívánok!       

Pénteken megiszok két ilyennel! - mondja Ági, miközben a kinézi a whisky-t a kezemből. Vagy 150 tétel választja el az államvizsgától, néhány törékeny nap, gyulladt agysejt, görcsben fetrengő gyomor. Aztán, ha elmúlik, mert a vizsgák ilyen közhelyszerűen hullanak le rólunk, akár este a ruhák, akkor néz majd ki a fejéből és nem érti, mert az ember ésszel fel nem foghatja, hogyan lesz belőle is, egyik pillanatról a másikra papírossal kistafírungozott értelmiségi.

A Facebookon gyerekkori barátom meséli, hogyan jutott a ködös Albionba. Hogyan lett az értelmiségi katonatisztből targoncás. Nincs benne politika. Nem parlamenti, ékesszóló nagyágyúk elől menekült. Csak a semmibe nem vezető homály hajszolta. A másik barátom, akitől a szakmát tanultam, közben dicsér. De azért megállapodunk abban, hogy minden dicséret mellet csupán perc-emberkék maradtunk. Szóródik folyton porlódik. Esténként, mint egy kirakót próbálom összeilleszteni az életem. Felelőtlen és buta voltam. Hagytam emlékeket, ízeket, csókokat, imákat feledésbe merülni. Most szükségem lenne rájuk. Szükségem lenne a leporolt sztorikra, amelyekből majd kirajzolódik az életem regénye. Irígylem Marquezt. Azt mondja, hogy a 100 év magányt egy örvénylő folyóban pillantotta meg. Bele volt írva, a sárosan fröcsögő habokba. Kimegyek az Ér-patakhoz. A Széchenyi és Toldi kereszteződésében nézem a fitos kis Zrínyis lányokat, ahogy nevetve lépdelnek, ütemesen a szerelem felé. Az ér patak lassan befagy. Nem kavarog benne semmi, csak valami barna növény imbolyog. Vissza a belváros felé kínai ételek-életek illata csap meg.

A Szabolcs utcában lakott Natasa, aki arról keletről, a Kárpátokon túlról Ivano-Frankivszkból jött hozzám. Egy este, egy éjjel mesélte, hogyan jött Vereckén át, bokrokon át, falvakon, embereken át, hogyan jött hozzám. Aztán felmutatott az égre és csillagot rajzolt a homlokomra. Kis paripája lettem aznap, prüszkölő pejkó, rúgtam, haraptam, mint egy csikó, ő pedig boldogan zümmögött valami altatót, amikor megfáradva pihenni tértünk.

Itt tanultam, itt tanítottam, húzom végig az ujjam az omladozó falakon. Aztán a Színház utcában kinyílik a szívem, mint a bazsarózsa. Hallom, ahogy először tapsolok, amikor életemben először megérzem, hogy a színházban én is a darab, a csoda, a színpad része vagyok. Kötelező, nélkülözhetetlen kellék, nélkülem nincs szent beavatás és nincs beavatott. Néző nélkül nincs előadás, nagy színész, szerep, könny és tragédia. Nincs katarzis nélkülem. Én vagyok magam a befogadó színház és ebben a pillanatban megpillantom, ahogy könnyű léptekkel Gosztola Adél suhan be a főbejáraton…

Pénteken én is megiszok vagy kettővel – mosolyog Ágnes mellettem és nekem megered a nyelvem a skót életvíztől. Megered a nyelvem, mint kint az ónos eső és minden emlékem ráfagy útra, fára, házra, minden emlékem ráfagy vékony rétegben autókra, ruhákra, megderesedett hajszálakra. Az emlékeim ragyognak a fákon, törnek ágat, csengenek lányok fülében és szakajtanak még alvó aranyesőágat… Csepeg az ónos eső és én táncolni kezdek az előszobában. Még egy whiskyt főúr! - szólítom meg maga-magam és a Csík zenekar még forralóbban húzza. Nincsen maradásom egy helyben. Szűk lesz a ruha, a szoba, a világ. Most múlok pontosan, a nagy Isten engedi hadd menjek, hadd járjon bolond csárdást az idő felettem. Még inni kell! Még hadd gyúljon láng, ropogó láng a lelkemben! Még inni, élni, táncolni kell! Kurjantani, és a világ képébe vágni: pulya vagy még!!! Pulya vagy még, érteni, szeretni, perdíteni a lányt!

Aztán rajtam üt az este. Rajtam üt a nagy este. A kötelesség, a kijózanító holnap és a kíméletlen hajnal. Még utolszor egy csillagot a markomba fogok és a dunnámba dugom…   

Intravénásan bekötött éjszaka. Színes kávészacskókból, energiaitalokból rakott várat. Ült benne, akár egy pasa. Szemhéját, mint a mesében gyufaszálakkal támasztotta ki. Eldöntötte. Nem alszik tovább, megvárja a tavaszt. Kiüli, kiböjtöli. Nincs mese. A hosszú álmot másra bízza. Gondolni fog, hosszan, lázasan, kéjesen, nőkre, reményre, gyerekekre, akinek a szeme olyan, mint az övé. Halk zenét kapcsolt. Tangó. Aztán csönd, csak a hópihék bársony landolása. Egy bagoly felette. Mintha a száraz nádas suttogni kezdene. A jég rian. Egy iszapban pihenő hal testét parányi elektromos impulzus rázza meg.

Banális pillanat, mert ekkor megértette, az éjszaka mennyire frusztrált, remegő kis fekete madár. Ott ült a koffeinvárban és nézte, ahogy könyörög, hogy eressze be. Színes, hosszú álmot ígért cserébe, könnyes, kisírt szemmel. Az éjjel azt ígérte, hogy megfogja a kezét, míg alszik és selyemtakarókba burkolva egészen a hajnalig vezeti. Azzal érvelt, milyen lenne egy mozi, meg a színház zavaró, szemet remegtető fényben.

Ezzel szemben mennyire más egy nő teste az éjjeli, bíbor, zafír, ametiszt ragyogásban. Amikor a bőrüket valami ágybéli északi fény ragyogja körbe és a szerelem angyalokat varázsol a napközben sokszor elviselhetetlen sárkányokból.

Az éjszaka enni, inni kért. És akkor már mosolyogva csicseregte, hogy mennyire más este, gyertyafénynél falatozni, egy pohár konyakot kortyolni, amikor nincs más csak egy ropogó kályha, kandalló fénye. Van-e szebb annál, amikor a himlősarcú világot hótakaró borítja és mosolyogva bújik elő az ezüst Telihold, hogy végighaknizza a didergő éjszakát?

Ahogy kinézett a semmi kis várából, ahogy jobban megvizsgálta a vendéget a férfias ruha alól, egyszer csak kibuggyant ennek az asszonynak az ősi szépsége. Nem a májusi, üde leánygyermek állt itt a csilingelő csillagokkal. Nem is az érett, augusztusi dög. Hanem a januári asszony, akit ki kellene vetkőztetni magából, akinek félénk tekintetében valami őrületre kész izzást pillantott meg. Érezted már, ha a pucér tested hóval dörzsölik be, milyen forróság önt el? Érezted már, mennyire kipirulsz a januári éjszaka súlyától, milyen vészterhes páracsíkokat  hagysz magad után? A januári éjszaka szerelme nehéz, fullasztó, de nem a jelenléte, igazából a hiánya fogvacogtató…

Hosszú és embert próbáló december volt. A tél még csak be sem kopogott, egyszerűen kivágta az ajtókat és már ott táncolt az előszobákban. Csak a sebtiben rakott kályhatüzek, a sercegve, sziszegve lángra kapó darabfák tessékelték ki az utcára, hadd burkolózzon ködgúnyájába és duzzogjon reggelente dértövisek formájában a fák ágain. A hosszú, barátságos őszhöz szokott emberek töpörödötten mélyen behúzott nyakkal, sietve intézték a dolgaikat, résnyire nyitották az ajtókat, és borzongva léptek a tél birodalmába. Az ismerősök, mosoly nélkül, kurtán köszöntötték egymást, mert attól féltek, hogy a lelkük melege is elillan, ha sokáig találnak beszélni, mosolyogni. A belvárosban egy kis enyhülésért perelt az égiekkel a forralt boros, mert a mindig filléres diákokon kívül alig akadt aki megállt volna a bódéja előtt. Esténként nagy csönd ült az utcákra. Csak a kéményekből felszálló füstjelek tudatták, hogy a falak mögött valahol emberek élnek. A nagy csöndet napközben is csak varjak fekete károgása törte meg. A fák bár aludtak, gyökereiket összeakasztották a föld mélyében így segítettek egymáson, mert lecsupaszított koronájuk váza között metsző szellő és valami daraszerű csapadék kavargott.

Feketén-fehéren pislogott egy televízió az egyik házban és a fél éve elhunyt színészkirály sziluettjét rajzolta ki. Egy nagy plédbe burkolódzott idős hölgy nedves szemmel nézte a negyvenéves férfit.  

Valahol az isten háta mögött ugyanebben a minutában két gesztenyefa őrzötte kis szülőotthonban felsírt egy kisfiú. Karácsonyra várták. Picivel korábban követelt helyet magának az élők között. Az édesanyja nem bánta, mert egyre nehezebben viselte a napokkal gyarapodó pocaklakót, aki ráadásul, fáradhatatlan rugdosással jelezte, közeleg az óra, a perc, a pillanat.

Nagyapja csak hallomásból tudta meg, hogy állítólag megszületett az első unoka. Valaki telefonált, aztán szomszédról, szomszédra szállt a hír. Este a ragyogó arcú feleségével, na meg a legjobb cimborájával indult útnak. Stráffal. Látni akarták a kis trónkövetelőt. Akár gyalog is elindultak volna, csak lássák a csodát, Krisztus után 1976-ban.

-          Na, szép kis ajándékot hoz nektek a Kisjézus Kodácsijani - mondta Kanyári és megporolta, meglapogatta a boldog nagyapa fekete szövetkabátját.

A gyerek közben már az édesanyja hasán pihegett. Egészséges fiúgyermek – mosolygott az orvos, aki csap alá tartotta. Ekkor lett vége a híradónak és kezdődött el a leghosszabb éjszaka.

Decemberben meg kell élni a várakozást, a készülődést, a lélek nyomorát. Meg kell élni a szülőcsatorna szűkösségét, a kényszerűséget, meg kell élni, hogy a világ már így is nagyon tele van. Sztárokkal, csillagokkal és tehetségekkel. Nagyon tele van és csak a legjobbaknak sikerül flörtölni a halhatatlansággal. Vagy akár hatalommal és mérhetetlen pénzgazdasággal. Már akkoriban is voltunk vagy 4 milliárdan. Hangyák, férgek és angyalok.

Meg kell élni a születést, a leghosszabb éjszakán gyertyát kell gyújtani és hinni, hinni, hogy az élet nemcsak a rántott hal, nemcsak az ízletes halászlé, na és meleg szoba egy fénylő fenyőfával. Nemcsak emlékek és klisék gyűjteménye. Látni kell, hogy az ember nem úgy lesz, mint a papírból kivágott kezüknél és lábuknál összeforrt figurák. Az igaz ember csírázik, növekszik, mint a mélyre dugott mag és aztán elindul a fény felé, hogy végül ebben a fényben feloldódva hagyja el a tárgyak, eszközök, a testiségtől terhes világot.

Hetek óta érzem, hogy minden ami körbevesz, ami próbára tesz, az csupán egy isteni feladvány, egy hosszú rejtvény, amivel a legfelsőbb központi statisztikai hivatal fárasztja a lelkem és az azt hordozó zsigereim.

Hitről kérdeznek, amikor azzal traktálnak, megéri-e, kell-e még ennél a „cégnél” dolgoznom? Kell-e több ősz hajszálat áldozni egy olyan gólemért, aminek hiába ismerem a kezelési útmutatóját, mások csak legyintenek, ha jelzem, tudom, hogy kell működtetni…

A hitem teszik próbára, amikor azt a kérdést írják minden reggel a párás tükörre, hogy meddig akarok még itt Nyíregyházán szerencsét próbálni? Nem lenne-é könnyebb ott, ahol mindig kékebb az ég?

Intermezzo: Itthon volt Csepely Gary. Hazajött az Angyalok Városából. Karácsony második éjjelén a kislakás csupa kérdés, történet, igazságkeresés és vendég lett. P. T., aki mostanság többször is megjárta az államokat azt mondta, az Újvilág csupán egy nagy kirakat és őszintén fejezte ki nemtetszését. Gary az üstökét vakargatta és a finom valamint az ordító különbségekről is beszélt. Nem, ne gondoljátok, hogy el lenne ájulva Amerikától, csak hangsúlyozta, mennyivel könnyebb, kevésbé feszült, kevésbé nyomott. Daydream: csillog a győztesek világa. Fényesen ragyog fel minden csillaga. Gary húga Ági, Amerika ízét töltötte Starbucks-os reklámpoharakba és miközben a benyomásait kóstolgattam, azon merengtem, képes lennék-e ott élni, ott dolgozni, oda vinni Szerelmet, kis darab Magyarországot. Nekem csak annyi maradt végül, hogy felelősségről papoljak. Az én felelősségemről, az USA felelősségéről. Így aztán lifestyle, tradition és responsibility feszült egymásnak. Megdöbbentő lett a beszélgetés végeredménye: a meddő viták és a fantazmagóriák is oldódnak kajszibarack pálinkában...

A hitem teszik próbára, amikor látom milyen könnyen árulják el barátok a barátságot, milyen könnyen oldódnak régi kötelékek az irigység, rosszindulat fertelmes koktéljában.

Szeretnék segíteni, hinni, szeretnék odamenni kezet rázni. Biccenteni, nevetni. De valahogy én magam taszítom el az embereket. Aztán csak bambulok, hogy nem csörög a telefon, és a mosolyomra csak vicsorgás a válasz. Bámulok, hogy a Szilveszterem valójában intim, meghitt, családias, mint  nagy könyvben, de ugyanakkor hiányzik belőle a kereplőrázó nagy tömegesemény...

Állok templomok tövében, misék hátsó sorában. Beszélgetek papokkal és az ördög ügyvédjeivel, közben magam sem tudom, hogy vajon a szebbik hitem van-e nálam vagy ez a viseletes vacak, ami csak úgy ketyeg, mint egy régi, kopott óra, is elég lesz-e a megváltáshoz.   

Az évente itt tanyázó, leghosszabb éjszakánk köszönhetően, most már 36 év néz rám kérdően a tükörből és nem tudom, hogy ez a szeppent gyermekre vár-e még valami életében, vagy szép lassan elindul azon a lejtőn, amelynek a végéről annyi torokszorító film mesél.

Na ezért nincs kedvem írni, pedig lenne ezer történetem. Félek, hogy ez már a lejtő. Meg nincs kedvem, mert azt látom, hogy ír itt már a fél világ, a szürke 50-szer 50 árnyalata kerül a lapokra, rajongók nőnek mint a bolondgomba, feltartott kezekben nyomdaipari termékek és én még mindig a színesre vágyom. A színesre, hogy előállhassak a farbával.

Bennem egy Hentes mocorog. Egy hentes, aki úgy babusgatja a rózsaszín malaccombot, mint a hőn áhított nő farát. Mocorog bennem a Hentes, ez a kéjenc, aki csak főz, kóstol és él.

Közben meg rámszakadt az Újév. A Tokaji hegy tetején, a ködfüggöny felett, a szívemnek Kedvessel és barátaimmal, egy üveg Törley pezsgővel (szigorúan palackban erjesztett, Tokaji borból készült változat), Szózattal, Himnusszal ünnepeltem.

Aztán jött az első nap, ami majd meghatározza az egész évemet. Úgy történt, hogy „dolgoztam”, pénzt kerestem és élveztem, hogy élek, hogy a Kneipp féle varázsfürdő új embert farag belőlem. Egyben vagyok. Valami hitféle csörög a zsebemben. Van néhány barátom és ezer irigyem.

Nekik is Nektek is boldogat!

Egy nagy bagoly ül a Bujtosi tó partján remegő ficfák ágán és bólogat.

2013! Nekünk dolgunk van egymással!    

Táncoltál már sápadt holdfénynél a botoxolt dívával, a nosztalgiával? Boy, you don’t undertsand me! Girl, you don’t love me. Never. Ever. Bocs. Kicsit hangosabb voltam. Nem akartam én zavarni. Jöttem. Bejöttem. Megjöttem. Tudom utálod, ha nem kopognak, nem szólnak. Egyáltalán gyűlöd a meglepetéseket. Aggodalmaskodsz. Főztél volna egy jó kávét. Mondod és húzgálod a szemöldököd. Hoztál volna, abból a tuzséri almapálinkából is. Csupa kifogás vagy. Csupa ránc. Hol van már az az ember, akiért rajongtam. Aki mindig zizgett, átjárta az elektromosság, az a termékeny idegbetegség, amitől a világ mosolygósan értelmezhetetlen divatkreációvá vált. Persze a Te értelmezésed szerint. Nem írsz. Nem hívsz. Nem mondasz semmit. A redőnyök lehúzva az ablakodon. Állítólag élsz, de senki nem látott. A szomszédokra morogsz, fújsz, mint valami vadmacska.

Ne kérdezz, miért nyitottam rád az ajtót. Bevallom semmi okom nem volt. Nem pénzt jöttem kérni. Nem nálad akarok berúgni. Van pénzem, gondom, sorom, piám, még csajom is. Csak kihúztam a fiókot és ott ültél benne. Mint egy rossz horrorban. Ott kuporogtál benne, koszos, mocskos ruhában. Hiába vicsorítod rám, a porcelánfehér fogaid. Nem fekszem össze a múltammal. Nem fekszem össze, holmi legendákkal, mesékkel. Túl vagyok mindenen. Csak… Csak ilyenkor decemberben, amikor az istenverte plázákban a sok karácsonykóros ember egymást tapossa, amikor látom a kürtős kalácsot majszoló csöppségeket eszembe jut egy nyírbátori álom. Ne gondold, hogy jobb ember lennék, ha megadta volna az ég… Ne hidd, hogy nem követtem volna el ugyanazokat a hibákat, ezerszer és milliószor, újra és újra. Tudod, átkozottul jól ismersz te engem. Jól ismered a gyönge húst, a lélek apró repedéseit. Ezt a nyírségi homokkövet, amit legfeljebb a kishitűség bizonytalan keze formálgatott. És tudod mi a legfurább? Még most is, még mindig hiszem, hogy egyszer csak, isztriai márvánnyá válik ez a disznózsíros gyurma a kezemben és az emberünk kicsit ráncosan, kicsit deresen, kicsit görnyedten, de felemelkedik és a nézők… Ne, nem tapsolnak. De nem is vesznek levegőt.   Legfeljebb egy könnycseppet morzsolnak el a szemük sarkából. Nem szól senki. Csak megy haza a tömeg a moziból. Megy lassan, mint fülledt augusztusi este. Csak valahol a szívük legsötétebb zugába zárva, csempésznek valamit, amitől egyetlen pillanatra, szabad, istennel egyenrangú embernek érzik magukat. De most „hagyjállógva”. Most táncoljunk. Most mondd el, milyen ajándékot viszel annak, akinek az éjszakáid ajándékozod. Ne filozofálj. Ne láss belém. Kérlek. Ne akard ezt az élve boncolást. Mert félek, ebben a decemberi éjszakában hurkát töltenék belsőségeimből. Szív, tüdő, vese, máj. Hurkalé! Érted, hurkalé az életünk!      

Szmogriadó

Novemberi ködök eszik a várost. Port és nitrogén dioxidot hagynak maguk után a bestiák. Egy kép jut eszembe a savas esők kegyetlen pusztításáról. Alfa magazin, 80-as évek, amikor még csak a távoli jövő volt az apokalipszis. Először talán Szabó János, tanár úr vetítette előre egy egyébként jó hangulatú kémia órán; mire ti (mi) felnőttök előfordul, hogy már nem lesz kőolaj. (Abban az évben apámmal egy kis Polskival egészen Dortmundig nyomtuk. 1650 km egy olyan autóban, amiben még az ülést sem állítani. Csak nézni, bámulni 80-nal a világot. 26 órás tortúra, pöfögő gépszörnyek, gázadáskor baljós árnyakat köpködő kamionmonstrumok között. Áthajtva fél Európán. Dortmundban akkoriban ha esett, fekete pöttyökkel lett tele az autó, vihették mosatni a járműveket. Saját szememmel láttam, milyen a savas eső...)

Apokalipszis most, avagy minden változik

Hét évente minden megváltozik, átalakul az az ember az emberben. Néha azt érzem, hogy mindez arról szól, hogy az ember lelke hét évente vedlik, mint a kígyó. Fáj, de aztán mégiscsak remek érzés új bőrben ébredni.

Minden könyvet újra kellene olvasni hét évente. Minden fontos színházi darabot, filmet újra meg kellene nézni, még akkor is, ha néha nem is értjük azt az embert, aki ezekért a semmitmondó kis fércmunkákért rajongani tudott.

Egyszer írok egy kisregényt a nyírbátori Szabadság moziról, aztán elküldöm Signore Tornatorénak. Egyszer írok egy kisregényt egy szakácsról, aki emberhúsból készíti el álmai legszebb ízeit. Levesnek szűzlányt, kolbásznak egy kasztráltat, steaknek pedig egy sportolót cserkész be, majd vág le és dolgoz fel óramű pontossággal, a zsigerelés és húsbontás részletgazdag ábrázolásával.

Egy szakácsról, aki évekig keresi az emberhúshoz passzoló fűszereket, saját kézzel gyűjti a török babért, a hajdúsági tormát, az újpesti hömöktövist, a marokkói mentát és a provence-i bazsalikomot, citromfüvet. Vajon beteg az az elme, vagy csak imádja a bizarrt, aki képes leírni, hogyan lesz egy emberi combból és hasaljából kolbász?  Hatásvadász, aki nem kap elég reflektorfényt és némi bagatell meghökkentéstől reméli a siker becserkészését?

De komolyan, vajon a sebész élvezi, hogy végül is büntetlenül nyithatja fel az isteni teremtés késztermékét, láthat bele real-time-ban, mi folyik az embergépekben? Kéjes érzéssel tölti el, hogy szikével és cérnával is képes megreparálni azt, amiben a teremtés szoftvere vírusos lett, vagy csak nem kompatibilis a porhüvellyel?

Túl késő van moralizálni. És egyáltalán nem vagyok elég éhes ahhoz, hogy az „embervacsora” részleteit elég kéjesen és brutálisan ábrázoljam. Hadházi Laci az egyik szilveszteri műsor felvételekor elmagyarázta, a disznóvágás lényege egy (nyereségvágyból is elkövetett) kéjgyilkosság, ahol az áldozatot ledaráljuk és visszatöltjük a saját beleibe. Abszurd. Mint, ahogy abszurd az eufemisztikus „velőrózsa rántva”, a csülkös pacal csomborral bolondítva elnevezés.

Azt hiszem, ha most itt lenne Hemingway jól nyakon vágna és azt mondaná; kölyök nincs nagyobb élvezet, mint amikor egy fekete, sarkantyús kakas vérét, heréit és piros taraját belefőzitek a húslevesbe, mert akkor mindaz, amit életében tudott, az erő, a férfiasság, az állandó vágy a tyúkok röpke szerelemre csábítására az belefő, az benne marad, az ott lesz minden kanál csodában.

Vegetáriánus írók kíméljenek...

Hannibál Lecter megveti a vegákat. Lecter úr nem bírja, ha az asztalra felszolgált étel tele van szójával és ízfokozókkal. Nem szeret vaj helyett margarint használni, zsír helyett valami növényi hidroizét, ahogy rühelli a koffeinmentes kávét, az alkoholmentes sört, az elektromos szivarkát, az internetes társkeresést. Rossz szemmel néz végig azokon, akik nem várják epedve, sőt még irtóznak is egy disznóvágáson a hagymás vértől.

Néha azt érzem az igazi élet, ha mélyem szeretnéd megélni valójában nem lehet kóser. Ahogy Robert Louis Stevenson írta, az igazi férfit, történjen bármi egy kicsit alkohol és fos szag lengi körül. Dr. Jekyll és Mr. Hyde azért tudtak élni. Szamoára költöztek, házuk ma múzeum…

Szóval ott tartottam, ha vasárnap, akkor húsleves. Friss házi csirkéből, melynek legkedvesebb elfoglaltsága a kapirgálás volt. Izmai valahol Nyírbátorban fejlődtek és gömbölyödtek. Sárga bőrét, nanométernyi zsírját apagyi tengeri fényezte. Szóval ebből a zsenge áldozatból kell majd levest főzni. A répa, gyökér és karalábé mellett némi kelkáposzta, zeller társaságában. A vízben legyen fekete bors, valahonnan Indiából, egy kacsintó szerecsendió, egy fej boldog vöröshagyma, egy nevető paprika, amely lassan szottyad bele az aranypöttyös életvízbe, amit mi itt Magyarországon a Szent Grálként tisztelünk.

   „Azt a következtetést kell levonnunk, hogy a biológiai evolúció túllép saját határain, amikor biztosítja az alapot, az emberi agyat olyan öntudatos lények számára, akik természetüknél fogva keresik a reményt, és kutatják az értelmet a szeretet, igazság és szépség kérdéseiben.”

Eccles Úr! Amikor főzünk, akkor is túllépünk az evolúció határain??? Ahogy a hús halálából tort varázsolunk, mi ez, ha nem valami ősi pogány rítus?

Van egy rémálmom. Egy nagy hosszú, rendkívül ízlésesen megterített asztalon egyszer engem tálalnak fel…

Tudom, hogy soha nem félsz

Tűröd a pofont és odatartod a másik arcod is.

A pribékek rettegnek tőled

Mert esténkét értük imádkozol.

Soha nem fázol, soha nem éhezel,

Úgy ülsz a fogház penészes sarkában

Mint egy elfeledett görög szobor

Aki bizton reméli, egyszer eljönnek érte

A műértő, finom kezű régészek...

Egy megfontolt angyal a bizalmasod

Neki mondod fel minden este a leckét:

Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhilleuszét,

vészest, mely sok ezer kínt

szerzett minden akhájnak,

mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette.

Még a haragod is áldás

Ujjad nekünk remény, nekik felkiáltójel,

S tudom, ha rajtad múlik Vörösmarty is

Meglátja a reményt, bujdosva a távoli Gebén.

Kint úgy ropognak a márványszobrok

Mint néhány hónapja a fegyverek.

Mintha a világ szégyellené magát.

A vallatólámpák bőgnek,

Bolondul ordítanak a vértől berepedezett

Bőrkesztyűk...

Ketrec lett a külvilág.

Szégyenteljes rab, aki

Szabadon mozoghat.

Könnyektől duzzad

A vastag lenkötél...

Nekem sincs szavam,

A ritmus elhagyott.

Magányt és rettegést

Kattog a gyáva metronóm.

Holnap Júdással találkozom...

Nem kell senkinek?

Tudod Ági néni én nem kellek senkinek. - Vaskos orvosi zárójelentéseit szorongatja kezében a tíz éves forma, barna lányka. Életében először interjút ad. Ötször műtötték. Szívvel. Ötször babrálták meg az orvosok, mindhiába: a steril igyekezet ellenére a lány még mindig érez. Pedig az "idesek" eldobták, a nevelőszülők kivették, majd visszavitték. Túl sok vele  a cécó. Most úgy érzi nem kell senkinek.

Ha eszedbe jut a szeme, nem fogsz tudni inni, enni, nyelni. Tervezem, holnap a Jóistenig megyek az ügyével, perlekedni...

Válogatott szemét...

Tyúkszaros föld, poloskától iszonytató matrac, törött cserépdarabok - egy láthatóan ideges nő önti élete romjait a kék kukába Nagyhalászban. A napsütés ellenére hűvös időben mellette egy maszatos, szőkésbarna lányka szoknyában, pólóban, papucsban. Túl rajtuk nagy, fényes autóból, gondosan válogatott hulladékot pakol egy fiatal pár. A kislány egy rozoga furikból bámulja a parfümszagú, szelektív világmegváltást.

- P-a-p-í-r - betűzi a vadonatúj, szelekítv kukán és rádöbben, hogy az édesanyja tilosban jár. - Anya oda az van írva, papír. Hallod, az van írva p-a-p-í-r!!! Nem hallod anya. Oda az van oda írva papír! - ismételgeti rimánkodva.

Az anyja egyre idegesebben, dühödtebben nyomja taszítja a szemetet, majd amikor valami a lelkében megbomlik, rekedt hangon ordítani kezd:

- Mit érdekel engem, hogy mi van odaírva! Engem más nem érdekel! Érted!!! Engem nem érdekel! Hová vigyem ezt a kurva szemetet, hát ők is csak idehozzák! Nem??? Idehozzák azt a kibaszott szemetet. Hova az isten faszára vigyem ezt a kurva szemetet, megmondanád? He? Ide kell hozni! Nem??? Én szegény vagyok, én nem tudom máshová vinni! Nekem is van jogom hozzá, hogy idehozzam ezt a kurva szemetet.

A kislány csak nézi, ahogy az anyja vérben forgó szemmel fröcsög. Majd bűnbánón ennyit motyog:

- De én csak olvastam. Anya... Olvastam. Elolvastam mi van oda írva. Már olvasni sem szabad? Anya! Már olvasni sem szabad, ami oda van írva??? Anya, hallod én nem akartalak bántani...

-Nem érdekel mi van oda írva! Érted! Nem érdekel mi van oda írva! Ide hordja mindenki a szemetét! Ezek is ide hordják! Én szegény vagyok, én ide hordom - ordít továbbra is a nő.

- Anya... Én csak olvastam. Hallod, csak olvastam... - szeppen meg a kislány.

A fiatal pár egymásra néz. A fiút vörös méreg járja át, párja a szemével int: hagyd már.

Amikor az anya végezett, nagy sebbel-lobbal megrántja a furikot, a kislány majd kiesik belőle. Haza indulnak.

- Anya én csak olvastam - pityeredik el.

Az anya leállítja a furikot és egyszeriben megöleli. Valahonnan mélyről felébred benne az ember. A nagyhalászi templomtornyban mélyet sóhjatnak a harangok. 

Rosszul imádkozunk...

Nézek az október végi égre és arra gondolok, hogy nem jól imádkozunk. Arra gondolok, hogy a sok digitális szó ellenére, a telefonok és számítógépek gyomrában marad a megváltás. Tehetetlennek és butának érzem magunkat, árva gyermekként forgolódom az ágyon...