Nehezen boldogulok a példaképekkel, meg rajongással. Egyáltalán nehezen értelmezem az ujjongó tömegeket, pártokat és kádereket. Nehezen értelmezem a sort, amibe be kell(ene) állni. A kell igét elkerülöm, a muszáj meg egyszerűen hidegen hagy. Ott belül, ahol lehet gyerek lenni, ahol még mind Weöres Sándor mesél Majomországról és az Éjszaka csodáiról, ott ahol nincsenek konvenciók, elvárások, csak valami szelíd, egyéni "anarchia", ott vagyok én igazán magam. Mondhatják rosszul szocializálódtam. Ilyenkor nevetve mondom, hogy a tanítóim mind ilyenek voltak. Törvény- és szabályszegők. Az Egyik szombaton is gyógyított, egy másik (jelen esetben Kodály Zoltán) meg sose tetszett igazán egyik rendszernek sem...

Kodály sohasem igazodott egyetlen politikai kurzushoz sem, s mindig kiállt a rendszer üldözöttjeiért. Ezért igazából sohasem szerette a hatalom: tartott tőle, gyanús volt a szemében. 1919 őszén azért indult ellene fegyelmi eljárás, s aztán nem taníthatott évekig, mert a Tanácsköztársaság alatt – Bartók Bélával és Dohnányi Ernővel együtt – tagja volt a zenei kuratóriumnak. Később támogatta a népi írókat, s a Márciusi Front tevékenységét. 1938-ban tiltakozott az első zsidótörvény ellen. A Horthy-rendszerben a baloldaliakért és zsidókért, a koalíciós időkben az alaptalanul fasisztának kikiáltott művészekért, értelmiségiekért, a kommunista diktatúrában pedig elsősorban az üldözött zenészek, papok érdekében lépett fel; van, aki neki köszönheti az életét.

(Gervai András: Kodály Zoltán és az állambiztonsági szolgálatok)

Még néhány tavasz volt a hátam mögött, amikor életem egyik legszebb bakelitlemezét megkaptam. Nagy vörös posztó előtt apró, színes ruhába öltöztetett ólomkatonák díszelegtek betűkön. Még nem tudtam olvasni. Ha tudtam volna, talán nemcsak a büszke huszárok ragadják meg a  fantáziám, hanem a díszes betűsor is: Háry. Suite. Ferencsik János vezényletével, a Budapesti Filharmonikusok előadásában. Akkoriban a bécsi harangjáték volt a kedvencem. Később az intermezzo. Kodályt még nem értettem, egyszerűen csak a zenéjét szerettem. Gyerekfejjel kedveltem meg ezt a rendkívül elegáns daljátékot, a népköltészet és Kodály összefonódásának fantasztikus gyümölcsét, amiről Mátyás János így ír:

Minden magyarban van valami - vagy szeretné, ha lenne - ebből a Háryból; jóindulatából, önzetlen segítőkészségéből, hősiességéből, és emberszeretetéből. De önbecsüléséből is, emberi méltóságának tudásából, ahogy az a magyar parasztnak, a magasabb rangúakkal való, közismerten elfogulatlan  viselkedésében megnyilvánul, s amit nem szabad összetéveszteni az önteltséggel vagy tiszteletlenséggel. A századok óta  szomorú valóság elől kezdettől fogva az illúziók világába menekül. Háry hazugsága azonban több, mint álom: költészet is. A hősköltemények szerzői maguk többnyire nem hősök, de lelki rokonai a hősöknek. Háry ugyan semmit sem vitt végre a tettekből, de a lehetőség ott rejlett benne... A Háry János a magyar parasztság apoteózisa. A mű fényévnyi távolságban van az "elandalító", álomba ringató mesejátékoktól, a valóságot álcázó-meghamisító illúziók világától, s ugyanilyen messze az idilltől és a nemzeti hiúság legyezgetésétől. A jelképek nyelvén mondott, realista "történelmi legenda", kíméletlenül pontos történelmi távlattal, mély nemzeti önismerettel és szeretetteljes szomorúsággal megírt vallomás a magyar nép sorsáról, amely éppen a darab komponálásának idején addigi tragikus történelme legkritikusabb szakasza előtt állt. Ami ebből a kilátástalansághoz közel álló jelenből, mégis a jövő felé mutat, a remény, amely a darab legutolsó ütemeiben megjelenik: a megkapaszkodás az otthon közösségében, a népben.  

Csak később értettem meg, hogy a gondozott szakállú, Lisztfrizurás bácsi egyszerűen képes átvilágítani a lelkem. Jóval később eszméltem rá, hogy micsoda fricska ez a daljáték, - A Háry enigma, amit megérteni könnyű, megfejteni nehéz. Tréfa, szatíra, mélyebb értelem - és mindez egyszerre. (Edward J. Dent) - milyen bátor tett a mű megkomponálása. 1926-ot írunk. A magyarság szörnyű kínok közepette kezd felállni az első világháború, Tanácsköztársaság, Trianon okozta pokolból és Kodály a nemzetieskedés helyett, ahelyett, hogy beállna abba a sorba, ahol a megrendelésre írók tolonganak, egy kedvesen füllentő, kiszolgált katonáról ír, cimbalmokkal játszó mesét. Kodály nem népieskedik. Aki a hátára veszi fiatalon az egész Monarchiát, hogy megőrizze, megmentse az utókornak népdalkincsünket, az nem tud műmájer módon népieskedni. Csak ahhoz tudom tettét hasonlítani, mint amikor Esterházy egy lapra írja le az egész Ottlik bibliát, az Iskola a határont. Mert nemcsak lejegyezte, hanem bele is merítette a lelkét. Átitatta, mint a papírt, hogy amikor kiemeli és megszárítja, egészen a rostok szintjéig hatoljon a szent, imádott minta. Az ilyen Ember nem menekül egy sohasem volt, műanyag álomvilágba, hanem így szól: íme ez maga valóság. Hiába szerettük volna, nem mi győztük le Napóleont, még akkor sem, ha esetleg bennünk lett volna a kellő virtus hozzá. De a hitünk, a közös mesénk, a belőle áradó közös örökség, az intermezzo csillagokat ragyogni tanító verbunkosa arra inti a hallgatót, hogy a magyarság nem volt, hanem lesz. És a magyarság nem úgy lesz, ahogy azt jól, vagy rosszul megírt törvények diktálják. Inkább, ahogy a Jóisten akarja, úgy lesz, ahogy a nektár csepeg Tokajban, ahogy a Kunság mezején gabona nő, úgy lesz, ahogy levert szabadságharcok után ismét kinőtt a földből, ahogy Ő maga akarja. Nincs szabályozás, gát, nincs politika és politikus, aki megszabhatja Neki, hogy táncoljon. Háry képzeletének sem szabhattak határt a történelem makacs tényei. A magyarság szabadságvágyát nem korlátozhatják ideológiai rendszerek, tragikus történelmi fordulatok, váteszeknek kiáltott perc-emberek. 

Kodály zenéjéből én a jövő dallamit hallom ki, úgy ahogy Sütőnek édes álmot ígért az édesanyja, és ahogy nekem anyai és apai nagyapáim csillantották meg a fényes, magyar jövőt. Hiába vitték a kommunisták, 1948-ban "munkásellenesnek" kikiáltott nagyapámat a szegedi Csillagba és hiába próbálták kolhozzal, istentelenséggel megtörni a másikat, nem sikerült nekik. 

Amikor 56-ra gondolok, vagy november elsején a nagyapák sírjainál állok, összeszorítom az öklöm és azt gondolom: aki nincs a néppel, aki nem képes népben, az "isten adta népben" gondolkodni, az nekem nem is magyar.

Kodály Háryja az is üzeni, hogy kellene egy nagy közös álom, mert sokan élnek a közönnyel megrakott szürkületi zónában, akikhez sem a tegnap, sem a manapság rakott, úri tábortüzek melege nem jutott el és a tűznél főtt ételnek még csak az illatát sem élvezhetik. Sokan vannak, akik úgy érezik, lakomát és fényes jövendőt  ígértek nekik, de ehelyett csak nehéz adóterhes járom az osztályrészük. Sokan vannak, akik most úgy érzik, Dózsa György unokáinak újból és újból a keserű csalódás marad. 

Érdemes újból és újból elgondolkodni azokon a súlyos történelmi leckéken, melyeket az elmúlt évtizedek tanítottak itt a Kárpát-medencében. Fölényesen, magas lóról, erőből sem régen, sem most nem lehet a néppel beszélni, mert az önérzete - akár a medve is- nem játék. Sporthasonlattal élve, fáradt, hitetlen focistákkal hiába is mennénk a pályára, a vereség borítékolható. Anyai nagyapám azt mondta: fiam a föld tiszteletre tanít, mert le kell hajolni hozzá. A nép, az istenadta nép, pedig a magyar föld édes gyermeke. Megérdemelné, hogy lehajoljanak hozzá. Őszintén, igaz szívvel, velük, rájuk is gondolva. Talán még nem késő.