Egy évig nem esik. Ott ahol kellene az eső. Ahol lenni szokott. Egy évig egy csepp se. A világ fonnyad, szárad, kókad. Az állóvizek poshadnak, a  folyók megállnak. Egy évig egy csepp sem. Mint égett bőrön vastag repedésekből áll a tómeder. Állat és ember liheg és arról álmodik, hogy a melegben is képes lesz elaludni. Life goes on. A ló beledöglik az ember megszokja. Nem sírunk. Hallgatunk. Nem lázadunk. Elfogadjuk. Ha élni kell, akkor halni is. Jóbokat küldünk a hivatalokba. Jóbokat, akik már rég túl vannak gennyes kelékesen, sötét fekélyeken. Túl infámián, fiak meggyalázásán. Túl vannak a világuk pusztulásán. Jóbok akiknek pecsételő nőtt a levagdosott, leprától elhullajtott ujjaik helyébe.

Valakik viszik a pénzt. Valakik elbújnak barlangok, kék víztározók mélyére, ha jön a hőhullám és keletre költöznek, ha jön a buta, ködös, embertelen tél. Life goes on... Viszik a pénzünket, a jövőnket, a lehetőségeinket és mi némán nézünk utánuk, mint nyírás után, vágás előtt a birkák...      

A világ már annyira buta, egyszerű és éhes, hogy a testeken túl már életek is eladók, szervek, hitek, hűség, vágy, álom, hit... De Sade márki most kacagja ki a világot, itt kocsikázik el az ablakom előtt a Belső körúton.

Ugye milyen fura, amikor az emberből kimásznak az élősködők. Ugye milyen gyomorforgató, ahogy patkányok, rühek és tetvek  hagynak el... Szádon, végbélnyíláson, bőrön keresztül...

Furcsa ez, ahogy anyám súgja: fiam meg kell becsülnöd magad, a munkád, hinned kell, hogy nem lesz rosszabb, hogy jobb idők jönnek, hogy a nélkülözés, a megvonás következménye automatikusan, dicséret, megbecsülés, érvényesülés. Apám a munkát emelgeti. A munkában hisz. Kikezdhetetlenül. De nem is akármilyen munkában: a kétkeziben. Hiszi, hogy a munka jobb emberré tesz, fogyaszt, hitet ad, gazdaggá és szebbé varázsol. A munka az ő istene. Az értelmes munka, tenné hozzá és már visszakozik is. A munka. Mintha ez lenne a kulcs Jézus országához, megváltáshoz, örök élethez. Két gerincsérv... Két nyavalyás gerincsérvvel küzd...  

Mondtam már? Konfirmálok. Református, vagy mittomén' evangélikus szeretnék lenni. Apámnak már mondtam. Halkan jegyezte meg, egy másik templom, ahová nem fogsz járni. De végigolvastam a Heidelbergi Kátét. Nincs pont, amivel nem értenék egyet. És akkor talán nagyobb hitem lenne Genfbe menni. Keresni mint Ilyés a nagy tablót, állni az alkotás előtt, ahol 500 év megreformált hit hirdeti: az ember, az istenfélő, az istenkereső ember mindenek felett. Csak Ratzingertől félek. A Szentatyától. Félek, hogy amikor egyszer mégis szembe jönne velem és az én keresztem, a görög-katolikus cifra keresztem miatt, elbőgném magam. Leborulnék a cipője előtt.

Megfigyeltem. A pápa cipője körömlakk. Egy porszem sincs rajta, soha. Mintha isten földi helytartójának cipője még a port, a koszt, a földi mocskot is taszítaná...

Nézem a kirakatotokat. Nevezzétek arckönyvnek. De több az arc, mint lélek. Több a csillogás, mint az arany. Féltelek benneteket. Azt mondjátok ti már felnőttetek, tudtok szeretni. Tudtok választani, és élvezetből, nem megszokásból éltek. Nézem az arcos könyvetek és félek, hamarabb jöttetek el az iskolából, mint Luke Skywalker, aki a Yagoba rendszer legbüdösebb bolygóját, Yoda mester tiltakozása ellenére sietve hagyta el... Ahogy most megértem, Skywalker tulajdonképpen református. Hiszi vagy sem: a predesztináció gyermeke.

Sötétben tapogatózunk. Már a germánok is megmondták, a világra előbb vagy utóbb megérkezik Fenrir. A farkas szétnéz és elvicsorodik. Maga sem hiszi, hogy ennyi mindent lehet tönkretenni. Felfalni.

És akkor talán megjön Ő is. Az én hitem hordozója. Megjön fegyverrel kezében. Jön igazságot tenni. Jön megváltani, jön helyrebillenteni a sarkából kifordult világot. Jégsapkát húzni a világ buksijára, kiszivattyúzni a felszaporodott széndioxid molekulákat...

Évekig nem jön eső. Visszahull a porba, ember, munka, remény. Szórja a szél. Fújja a szél. Nagy dombokat emel. Nagy buta homokhalmokat. A kérdésekből épít katedrálist, aki élni akar. Nagy hosszú litániában állnak össze a soha véget nem érő kérdések. Valaki azt mondta, a kérdésben már benne az összes válasz. Immanensen. Imbolygó emberek lógatják, hosszú orraikat, a megnyúló fényekben. A városra egyszerre csap le hideg és meleg. Hosszúszárú villámok táncolnak a háztetők felett, de nem esik. Egy csepp sem esik. A világ nagyokat nyel csillapíthatatlanul égő gigájával.

Nem, nem én utazom. Csak a világ rohan el mellettem. Szirénázó mentőkocsiban. A semmibe...