Zeneököl...

Valahol egyszer csak véget ér a szöveg. Ott kezdődik a dallam. Csak dúdolod magadban. Néha úgy látom, a világ egy hosszú "dó". Egy hosszan kitartott ököl a Kodály alkotta rendszerben. A mester fityiszt mutatott a buta, beteges, szadista világökölnek. Dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó... A zene mindenkié, a benne rejlő megváltással együtt. Zürichben techno békemenet, a Bartókon éppen Gould bűvöli a zongorát: Goldberg variációk. Egy kóbor rádióhullám mosolyogva indul a Tejút felé. Odafent mézes tejet kérnek a kisangyalok...

Kegyelem

Lent a Tiszán, Dombrádnál a kérészek a mai napot választották. A víz fölött, halkan, finom hullámmozgásban elkezdődik az előadás. Jönnek a nézők, a páholyban madarak, a zsöllyét izgatott halak töltik meg. A gátőr ahogy tekergeti a rádiót, egy halk, éteri zongoraetűdön hagyja. Nem is tudja Bachot hall...

Állat és ember sokáig csak nézik, meghatódva bámulják ezt a millió éves nagyoperát, ahogy a három évig a finom hordalékban készülődő, most már repülő jelmezbe öltöztetett színészek belehalnak a szerepükbe. Aztán a kiéhezett rajongók nem bírják tovább, megrohamozzák az elfáradt művészeket.

A vérengzés előtti pillanat, amikor balin, gyurgyalag, gátőr is zokogni szeretne a Kérész- csodától, az maga a kegyelem. Néhány másodperc, amikor valaki elégedetten hunyja le a szemét...

Edina

A Sihlquai-ról a Limmplatz felé fordult. A 13-as, kék-fehér villamoson egy szőke mintha csak az ikertestvére lett volna a lánynak, akivel öt perc múlva randija lesz. Nem, nem ő - ez a lány idegenül mosolygott, és még a szeplők sem csilingeltek az arcán, ahogy a barátnőjével beszélgetett. A kabátja szőrmegallérja is svájci gőgöt sugárzott. Edina nem ilyen. Edina édesen szomorú, mint a Limmat az alkonyatban. Néhány hete vette fel. A vékony, magas, szőke lányt. Miniszoknyában, hosszú csizmában és egy kurta, tavaszi bőrkabátban ácsorgott, mint aki véletlenül jár erre. Nem integetett hevesen, mint a többiek. Remegő, kivörösödött kézzel gyújtott egy cigire. A hidegtől könnycseppek nőttek a szeme sarkában, majd amikor kibuggyantak, fekete csíkokat rajzoltak az arcára. A szemceruza grafitja a nyaka felé csordogált. Intett neki, jöjjön közelebb. Ennek már két hónapja. Két naponta jött el hozzá. Néhány találkozás után a lány egyre több dolgot árult el magáról. 23 éves. Magyar. Valami furcsa nevű városból érkezett, az Ukrán határ mellől. Édesanyja meghalt, az apja gátőr. Van egy gyereke is. Neki szeretne jobb életet.

Egy idő után már nem "munkaidőben" találkoztak. Edina azt hazudta "nekik", vásárolni megy. A főpályaudvar mellett találkoztak. A férfi eleinte félt, mégiscsak egy kurva, ezért a Gregory Hotelben kért szobát, aztán egyszer, amikor egymáshoz bújtak kibökte: mi lenne ha legközelebb nála? A tóparton...

A lány igent mondott. Neki is új volt, hogy valaki törődik vele, zavarba jön, ha levetkőzik előtte. A pénzt meg borítékban adja oda. Borítékban! Mindig többet, mint ami jár. Sokkal többet. Egyszerű, buta love story. A negyven éves svájci pasi, meg a magyar pillangó...

A Museumstrassén az izgatottságtól izzadni kezdett a tenyere. Majdnem karambolozott. Azt beszélték meg, a lány elhozza a legszükségesebb holmijait. Papírokat, meg némi ruhát. Találkoznak a főpályaudvar előtt, négykor és aztán lelépnek. Együtt.

16:01-et mutatott a kocsi órája. A lány sehol. Egy óra hosszat várt. Ki -be szállt. Az összes belső szerve elfojt, szája kiszáradt. Hiába hívta a titkos mobilt, néhányszor kicsörgött, aztán már csak hangposta felelt. Egy óra, több élet, kérdések, kétségek peregtek le benne az istenverte főpályaudvar előtt. Aztán nem bírta tovább. Megsemmisült. Felébredt. Hazaindult. A Sihlquai-on pillantotta meg a lányt. Megállt mellette, de az csak rázta a fejét. Az utca másik oldaláról két, köpcös pasi futva indult a kocsija felé. Gázt adott, üveghangon, sikoltva lódult meg a jármű... 

A zongora

A térre kiraktak egy zongorát. Szép, impozáns, előkelő zongora, lakkján futkározik, jól érzi magát a júniusi napfény. A meleg úgy jött, mint egy ünnepelt filmsztár. Hozta a pereputtyát és mindenkinek Őt kellett kiszolgálnia. A zongora mögött egy kopaszodó, 50-es férfi ül. Fehér inge rátapad a testére az izzadságtól. Játszik. Úgy hajladozik a klaviatúra mögött, mint a nád. Játszik a napon, ujjai megcsókolják a billentyűket. Az emberek távolabb a hűvös árnyékból hallgatják.

- Nézd már, hogy izzad az öreg - szól egy izompólós, miközben nagyot kortyol a jeges kávéjából. A műrattan székben olyan elégedett dől hátra, mint egy vidéki földesúr.

- De jól nyomja! - vágja rá egy frissen nyírt, erős parfümszagot árasztó.

- Jól? Ez neked jó? Na majd, ha beülünk a "bömösbe" mutatok én neked zenét, spanom!

Egy 70-en jócskán túl járó hölgy, két reklámszatyorral egy szelídgesztenyefa árnyékából nézi, ahogy a férfi éppen egy Morricone slágerbe kezd. Szalmakalapja alatt csóválni kezdi a fejét. A zene úgy árad szét a téren, mint egy hűsítő fuvallat. Belemászik, belefészkel az ember lelkébe, könnyebb lesz a hőség, szebben bugyognak a szökőkutak és valahogy még a léptek is olyan könnyűvé válnak... A hölgy aztán nem állja meg. Odasétál a férfihoz. Az nem hagyja abba, csak felnéz rá mosolyogva. A keze jár, a dallam ott kereng a szélben, gyógyít, kiszívja  gondot, a mérget az emberekből.

- Tessék parancsolni? - mondja  férfi, meleg baritonján...

- Csak arra gondoltam, hogy magát, meg ezt a  zongorát is be kellene tolni az árnyékba. Legalább valami fa alá... Olyan szépen játszik, olyan kedvesen, rossz nézni, ahogy megizzad itt a napon.

- Az kérem teljességgel lehetetlen - válaszol a férfi, miközben a Le vent, le cri bújik elő a zongorából. Tetszik tudni, ez a zongora fénnyel működik, árnyékban olyan mint egy repedt fazék. Tessék nézni, megtapogatni milyen forró most, tele van akarattal, élettel, lendülettel. Lázad, forradalmat csinál. Ez a zongora a hidegtől, de még a hűvös helyektől, emberektől is elnémul. Ezt a zongorát akkor sem lehet használni, ha lemegy a nap. Így aztán itt kell ülnöm és simogatnom, hadd énekeljen...

Keselyűk  

Tiszatelek, Nagyhalász. Alkonyodik. Minden halkabb lesz. Az utcán az autók, a konyhában a tányérok na meg az eszcájg. Csöndben szundikál egy Stefánia szelet a lerben. Kis, magányos szigetekké dermed a zsír a húsleves felszínén. Apák sörszagú focit néznek. A lányok meg a jövő hétvégéről álmodoznak. Megyek, a számban Tisza vízzel ülök a volán mögött. Viszem a szőke ízű vizet, néha lögybölöm, néha megforgatom, jót tesz a fogaimnak. A rádióból egy francia sláger, kanadai előadó. Montreáli tájszólás. Dúdolom. Je taime... Aztán egyszer csak áthajtok a  szembe jövő sávba. Éktelen dudálás. Félrerántom a kormányt. Pillanatokon múlt. Millimétereken. Megállok. A szembe jövő is. Egy kétajtós szekrény ordít, minden szavával szálkát köp a képembe. Persze igaza van. Bólogatok. Nincs mentségem, így aztán egy villanypózna tetejére mutatok. A gólyák helyett három, éhes keselyű gubbaszt fekete frakkban a fészken...    

(színes, magyarul beszélő, amerikai álom)

Tény, szeretem a munkám, de ha jól tudom Te is szeretsz beszélgetni. Szereted tudni mi van a kerítésen, a dobozon túl és nem is áll meg benned a szó. Örökösen összedugod valakivel a fejed. Félrehívod. Suttogsz és látom még élvezed is. Persze azt is szereted, ha tátott szájjal hallgatják a meséid, ha röhögnek a poénjaidon. Azt hiszem, igazából Te is újságíró vagy, csak még nem próbáltad ki magad. Egy sort sem írtál még? Tudod, jól beszélni, nem ugyanaz mint írni. Beszélni lehet össze -vissza, de írni csak szakszerűen, fegyelmezetten lehet. Igen, ezért nem írok még regényt. Még novellát is alig. Keresem a hőseimet. Egyszer bele is szerettem egy lányba, akinek kitaláltam az életét. Döbbenetes volt ez a Pigmalion dolog.

Akkoriban azt mondták nagyképű vagyok, nagyarc. pedig csak a Pygmalion effektust vizsgáltam maga-magamon. Ma is azt mondom, ismerve az embereket: dicsérd magad, mert holnap már senki sem emlékszik arra ki dicsért téged...

Csókolom itt vagyok! Picit hangosabban beszélek az átlagosnál. Nem, nem hallok nagyot, csak így alakult ez ki. Nagyanyám hosszú szíjparcellában kapott vissza földet, kárpótlásként. Egy hektárnyi hosszú parcellán, ha nem akarsz elfáradni az ide-oda járkálásban, kiabálni kell...

Az a jó ebben a blogban, hogy igazából senkit sem érdekel, mit írok, mit gondolok. Egy éppen aktuális szépségkirálynő véletlenül feltöltött, bikinis képpel is több figyelmet kap egyetlen nap leforgása alatt, mint én egész életemben fogok. Mire ezt a szösszenetet megírom, Cristofel a Kubai ritmussal eléri a 900 ezres álomhatárt... A you tube kis térképén jól látszik, alig akad fehér folt a nagyvilágon, mindenhonnan jönnek a kattintások.

Csókolom, melyik lukba kell beszélnem, hogy mások is hallják? Melyik mikrofon lenne az enyém? Díjnyertes, műrepülő pilóta vagyok a szerelem nevű bolygóról. A nagybátyám volt a Kis Herceg...

Csókolom, szeretek élni!!! Asimov, James Jones, Solohov, Steinbeck, London és Bulgakov nevelt. A Kelet-európai pedigrém kicsit zsírpettyes, kicsit füstölt szalonna szagú, de legalább eredeti. A szívem sem svájci, de gyönyörű, apagyi nyarak hevítették és a hűs Tisza edzette. Tudom milyen a hajnal, csókolózva, a nyelvtörténet vizsga előtt a Sóstói erdőben. Tudom milyen a hajnal a nyírbátori Széna rét partján, amikor csak a napfény öltözteti a meztelen lányt, akinek a nevére nem, de az alakjára és arra az eper-mosolyára olyan jól emlékszem.

Csókolom, Majka nyolcmilliószor halt már bele. Nyolcmilliószor villantak fel a fekete-fehér kínok. Bezzeg arra már nincs jelentkező, hogy bárki is bekopogjon a szomszédjához és őszintén megkérdezze, mit gondol a világról, mit gondol a hűvös májusi éji, remegő csillagokról. Eltűntek a kérdezők, elmentek messze a Dunán, a Rajnán, a Temzén túlra. Talán néha eszükbe jutunk, és eljönnek a temetésünkre.

Mindenki csalódik, aki akit anya szült, még a milliós like-emberek is elbizonytalanodnak egyszer.

Most csak azok jutnak eszembe, akiben csalódtam, akik tartoznak nekem és tucatnyi olyan barát, akiknek én tartozom, akik bennem csalódtak. Állunk egymással szemben, senki sem moccan. Rossz, spagetti western a nagycserkeszi határban. Talán csak az emlékezet kezd egy széles vásznú nosztalgia-filmet játszani. Ez a rom-kom az én filmem, ez az olvashatatlan maszlag pedig az én forgatókönyvem. Igen a piros szőnyeg mellett, a cleaner feliratú sárga egyenruha zsebéből, gyűrötten ez kandikál ki...

Voltál már ma ember, vagy csak parfümben fürdő állat maradtál? A szokásaid, gondjaid rabja maradsz? Lehajtod a fejed. Látom belegondoltál. Miért szégyelled, hogy csupán bogár maradtál, fáradt, kiégett bogár, akit a napfény szép lassan megöl, miután a higanylámpa betontövébe hullott.

Azt hiszem, mégis föl kellene kelni. Lassan elkortyolni egy jó erős kávét, lezuhanyozni, felvenni valami májusi szellőben száradt ruhát és elindulni. Bandukolni keresztül a városon, nem félni, vigyorogva menni, mert még messze a tél, de még az ősz íze is...

Néha azt érzem, hogy csak az él, aki sír meg nevet, a többi ember csak alszik, nem él, nem érez. Ha egyszer tanár lennék, akkor csak két osztályom lenne, a sírók meg a  nevetők. Amikor belépnék a terembe akkor pedig együtt sírnék és együtt nevetnék velük. Időnként jól összekeverném őket, mint a kártyalapokat. Egy síró mellé egy nevetőt ültetnék, aztán biztatnám őket: na tegyétek a dolgotokat gyerekek!

Néhány napja még arról akartam írni, hogy a főiskolán egy tanársegéd szavazásra bocsátotta egy leendő szociálpedagógus álló csoportban, mi legyen azzal a diákkal, aki a maximális három helyett négy óráról is hiányzott. A válasz megdöbbentő lett. A minősített többség ebben a  kritikus helyzetben nemhogy kiállt volna a srácért, egyenesen a földbe döngölték.  A többség nem dobott mentövet a mindösszesen két kreditet érő tantárgynál. Nem mutatott közösen fityiszt ennek a pedagógiai ámokfutásnak. A tömeg jó szokásához híven bűnbakot keresett, megkapta és aztán jól meg is kövezte az áldozatot. Semmi könyörület, empátia. Nem kérdezték mi volt az oka, csak azzal érveltek, ha "ők" ott tudtak lenni, akkor az "illetőnek" is kötelessége lett volna. A tékozló fiút az atya egy nagy ostorral messzire üldözte, és most éhesen szalad a kertek alatt.

Miközben ebben a hűvöskés májusban azt bámulom, hogyan megy a Mennyországba a szentlélek Morriconét és Bacalov-ot hallgatok. Bacalov aláfestő zenéjére Sting mondja el Neruda egyik legnagyszerűbb szerelmes versét: mezítelen, akár tested...

Közben eszembe jut a nyírbátori Szabadság mozi. A nyakmeresztő első sorokból a cigány fiúk rácsodálkozása a filmvilágra. A moziterem szövet, fa és celluloid szaga... Eszembe jut annyi apró emlék, sárga borostyánban egy kisváros látképe. Apám mindig olaj és gépzsír szagot hozott a Csepelből,  édesanyámat ellenben csokoládés piskóta illata lengte körül. Ám mégis imádtam apám köpenyeit szagolgatni. Jajj, azok az ABC-ék, az öreg néni az újságos pavilonban, aki csak kisokosnak szólította, amikor Kockást, Mozaikot és Hahohát kértem tőle. Ha tudná szegény, hogy néhány év múlva kiskamaszként merényletet is elkövettem ellene... Az volt a dolgom, hogy eltereljem a  figyelmét, miközben az osztálytársaim elcsórták a kirakatba csipesszel akasztott Popcorn magazint. Hiába fizettem a kockásért, ugyanakkor bűnrészes is voltam, hiszen pontosan tudtam a többiek mire készülnek és asszisztáltam hozzá. Talán két poszter volt a jutalmam. Két olyan együttes plakátja, akikről addig egy szót sem hallottam: Spandau Ballet, meg a U2.

A srácokkal egyszer gumióvszert is csórtunk. Volt pénzünk, de baromira szégyelltük magunkat. Miközben az iskolába ballagtunk vissza kibontottuk. Irtó büdös és nyálkás volt a coton. Felfújtuk. Addig fújtuk, amíg ki nem pukkant és nevettünk, röhögtünk a bohó tavasszal.

Akkoriban még a telek is másak voltak. A református templomkert sárga kandeláberei bronzbevonatot kölcsönöztek a  hótakarónak. A paplak előtt szánkózó gyerekek szalasztották meg a hosszú téli éjjelek mély csendjét. De hogy is lehetne egy olyan kisváros csöndes, ahol a templom előtt Tinódi bronzszobra álmatlanul, éjjel-nappal énekel. Túl a templomon pedig egy bronzszéken maga Kodály ül. Inge kigombolva. Zakója a szék háttámlájára dobva, kissé gyűrötten. Kezében papírok. Maga elé néz, gondolkodik és ma már tudom éppen a Háry Jánost dúdolja magában...

 Tiszán innen, Dunán túl,

 Túl a Tiszán kicsi kunyhó nyárfástul.

 Mindig azon jár az szemem,

 Oda vágyok az én szívem párostul.

Elvesznek a nyomok. Eltűnnek könyvtárak. Eltűnnek épületek, falak és téglák, melyek láttak engem futni, sírni, álmodni és csókolózni. Eltűnnek az emberek, akik szerették azt a kis barna hajú kölyköt.

Itt és most nem marad más hátra, mint meghívni vén cimborákat, hátha olvassák. Elhívni néhány "embert" a régiek közül, pálinka mellett alájuk adni az emlékezés sárga pej, csillagos homlokú, gyors járású, ficánka kis lovát és nézni milyen jól áll nekik a mese. Gyula, Gabi, Jani, Töki, Sipi, Petke, Vincze Zoltán Doktor Úr, Isu, Galamb de megnézném, ahogy üveges szemmel mesélitek hogyan csábítottuk el még a  sziréneket is...

Háry János mászik elő a gardróbszekrényemből. Valami nagy mese. Valami mese, amit érlelek, hordozok, mint egy méhen kívüli terhességet, heresérvet. Itt viszem a mesém, az egyetlen kincsem, a lelkem még élő, donornak is alkalmas darabkáját. Itt viszek egy élő, lélegző téglát, amit szeretnék beilleszteni az emberiség legfontosabb alkotásába. A finomra darált lelkem viszem a két tenyeremben. Ezt a furcsa, de őszinte habarcsot, amit minden este gondosan megkavarok...

Néhány napja egy tigriskölyköt szorítottam a hónom alatt. Puha volt és bújós. Nyugodt és kiegyensúlyozott. Egy apró két napig látszó karmolás bizonyította, nem is akart tőlem elválni. Sokat gondolkodom azóta, vajon szerencsét hoz-e, ha valaki megsimogat egy kistigrist...

Háry János most leül mellém. Egy lóról mesél. Fehér ló fiáról. Itt mondja, bagó és pálinkaszag jön a  szájából, de jó dohány és kajszibarack pálinka. Mosolygok. Nem így ismerem a mesét. A vén huszár cifrázza, színezi, ferdít, el keveset, hozzá annál inkább tesz. Miközben hallgatom arra gondolok, ha most Háry vért adna valami idegen országbéli betegnek, az meneten magyarul szólalna meg és töltött káposztát kérne, tejfellel, jó puha, fehér kenyérrel, esetleg borjúpörköltet nokedlivel, de legrosszabb esetben is pikáns lecsóra fájna a foga...

Lassan nyárba fordul a naptár. Oly sok dolgom lenne, de hárítok. Szó szerint Hárytok... A vén huszár visszamászik a szekrénybe, én ekkor emelem fel a fejem a klaviatúráról. A monitor majd kiégeti a  csipás szemem. Éjjel van. A Bujtosi tó felett zizegő, pletykás csillagok. Csak magyarul tudok élni...

(kis magyar kulturhorror)

Neked még a háború is jót tesz. Megtanultál közönség előtt énekelni, meg frusztrációk és érzések nélkül dugni. Mondom neked jól áll a háború. Büszke lettél, hogy tömegek lájkolják naponta a Facebook rajongói oldalad. Kifelé élsz, asszertív vagy, kiállsz magadért és tudsz hegyeset köpni, kurvaanyázni, ha kell. Van hited, ideológiád és a Playboy nagyinterjúban is leközölt tánclépésed. Egyébként én meg azt mondom, felszínes vagy. Öltönyt is csak leértékelésen veszel és alig nézed meg, milyen gyapjúból készült az anyaga...

Nem akarok veled vitatkozni, mert szeretem bámulni a kirakatot, ahol 30 felett éppen prostituálod magad! A társadalom neked olyan mint szargalacsin, amit a szkarabeusz gurít maga előtt és megmosolyognivaló, hogy őszintén vallod, pontosan te vagy az arany szkarabeusz.

Jönnek elő a lányok, az éjszaka kihányja őket a kockaházakból, jönnek elő a fiúk, otthonkás, hyposzagú anyjuk dobja az utcára őket. A kocsiszekrényekből szekond hend zenekofekció, dübben, mint egy hangos, büdös böfögés. Valami main stream szaporodási rítus, minden pénteken.

Állsz az ablakban, simogatod a boxeralsód: mennyi hormon, mennyi vágy. Jó lenne tudni mit érez a szatír.

Pánsípokon békák játszanak. A május egyre fülledtebb, nyomasztóbb: az esők elkerülik a medencét. Még ma utolszor beleszippantunk ebbe a közösségi kábítószerbe. Még ma utolszor kigomboljuk a gombokat, állunk egymás előtt pőrén, bátortalanul, elindulunk, hogy a kötött fogású szerelmek végül egy hideg franciaágyban térjenek örök nyugovóra.

Itt senki sem tud írni! Itt senki sem tud olvasni! Egy kivetítőn impotens magyarság. A tükrök másik oldalán jól szórakoznak az imposztorok. Verecke meddőhányó, Dévény rozsdatemető. Sírva tallóz aki él, és közben angolul ordít a rádió.

József Attilát 1938-ban még látták egy cirkuszban, ahogy "Hepp!" kiálltással tigrisbukfencet mutatott be összes művein, aztán Joseph Wild néven fapados szafarivezető lett a Ngong hegyek alatt. Sűrű esők idején, amikor beszélt neki a víz, az éjbe ordította a Külvárosi éjt, és arról álmodott, hogy sült szénbrikett mellett melegszik, édesanyja kezét szorongatva.

Királyválasztásra készül az ország. Az új szépségkirály lehet, az új miniszterelnök! - ordítja a csiricsáré ruhába bujtatott hangulatfelelős. A szakértő zsűri még a nadrágjába is benéz, mert senki sem hiszi el, hogy a metroszexuálisnak farka is lehet.

A zsűri elnöke Silvio Borgia, a híres és excentrikus Eurovízió-celeb, aki pornózással kezdte, majd kelet- európai lányok futtatásával lett milliárdos. Mivel a külföldön, jószolgálati prostitúcióra kényszerülő magyar lányok, jelentős összegeket küldenek az államkasszába, és a magyar anti-AIDS kampányban is együttműködő félistennel szoros baráti kapcsolatokat ápolva, felkérték...

Még egy szép hosszú fehér csíkot kérek a mennyországig - könyörög a szépségkirály meseszép, de nagyon buta felesége. Elindulnak a végtelen kifutón, aztán a jointtól elalélt DJ véletlenül, a titokban szebb világért imádkozó kormánymegbízott cd-jét teszi a lejátszóba. A párocska botorkál, a vakító fényekben nem tűnik fel, csupán első generációs droidok. Csöndben lépdelnek, majd Sinkovits Imre hangja dereng fel egy jobb kort sejtető CD-ről: Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar...

Ha már nem vagy trendi, divatos, akkor legalább legyél klasszikus - mondja apám nevetve. Aztán Luther Márton mondatát idézve - aki 20 évesen nem szép, 30 évesen nem erős, 40 évesen nem okos, 50 évesen nem gazdag, az tegyen le a reménységről - arról faggat hogy így 35 körül van-e már reális önképem. Mennyit érek? Hol járok az úton? Az úton, isten és a megváltás felé... 

Úgy teszek, mintha költő volnék, ezért csak így felelek: ücsörgök egy kizöldült árokparton. Rohan el mellettem a város, az élet, rohannak el szerelmes emberek, kutyák, madarak. Elszáguldanak, eltűnnek, helyek, arcok, évek, én meg ülök azon az árokparton. Nem intek, nem köszönök, talán néha leírom az emlékeimet, mielőtt bekopog hozzám az utált német orvos, Dr. Alzheimer... Így szedem össze  darabonként az életem. Talán van valaki Groningenben, Mountain Veiw-ban, Ökritófölpösön, Frankfurtban, Moszkvában, akit érdekel. Talán van, aki figyel rám. Lehet nem ismerem őket. Talán soha nem adatik meg, hogy a dombrádi naplementében még egy rozé fröccsel megkínáljam a "nyájas olvasókat". Talán soha nem írnak nekem egy sort sem, megmaradnak ismeretlennek, olvasónak. Nem fogom megtudni, hogy azért kattintanak olyan lelkesen, mert szeretnek, vagy éppen mert gyűlölnek.

Itt ezen a mindig zöld árokparton, valahol Nyíregyháza, Apagy és Nyírbátor háromszögében talán találkozhattok velem egy lassú vonaton, melynek meleg sárga fényszórója megsimogatja a félénken moccanó homokdombokat. A Nyírség kiváló rejtekhely, de félő, hogy nem ereszt. Magába szív, magához láncol. Csahos kutyává változtat. Csahos, rühes döggé...

Lidércfények felé megyek, bele az Ecsedi láp közepébe. Megtalálom a sárkányt. Megküzdök vele. Levágom a fejét, kivágom a szívét, a nyelvét. A pikkelyes bőréből páncél lesz, véréből koktél testnek, léleknek.

De az is lehet megkegyelmezek neki. Idomítom és a hátán lovagolok be Budapestre. Ülök a vörös sárkány hátán, zabla szájában, végigvonulunk az Andrássy úton. Lassan, mint a győztesek. A villasorból kiszaladnak az emberek, elképedve nézik ezt a kölyköt, aki mintha még mosolyogna is az orra alatt, ott annak a fertelmes sárkánynak a hátán. Bámulják, eleinte némán, lélegzetvisszafojtva, aztán ahogy az ámulat engedi zsinatolni kezdenek: zúg, morog a tömeg és tapsolni kezd. Orkánszerűen zúg a taps. Tapsolják ezt a bátori gyereket, aki végre egyszer ebben a semmi kis, porszem életben, ország, világ előtt bizonyít. Az ecsedi sárkány prüszköl, fújtat, nagyokat csap a farkával, de tűri a kölyköt. Így mennek fel a várba... Öltönyös elnökök jönnek sietve elé, paroláz velük. Félik vagy tisztelik? Egyre megy. A tv mutatja, az édesanyja, nagyanyja sír, de hála istennek nem őt siratják. Azt siratják, hogy a nagyapja nem láthatja. Ahogy a tv-ben, ahogy a hírekben.

Erről álmodom zöldülő árokparton. Átölelsz. Arról álmodom: átölelsz. Megmosod a maszatos arcom és azt ígéred, enyém lesz a pecsétgyűrű, amin Szent György a lándzsáját a sárkányba szúrja.

Fogy az idő, izmok és fogak lazulnak. Csak az álom tér vissza, az ember soha. A szárnyas sárkány hátán minden éjjel Hozzád repülnék...

Nagypéntek. Bach-ot hallgatok. Nem a d-moll tokkáta és fúgát, bár ehhez a naphoz talán jobban illene. Még a hidegfront előtt. A nap süt. Alig van felhő az égen. Innen föntről úgy tűnik minden rendben. Tojások visznek embereket és a bátrabbak meglovagolják a csokoládényulakat. Valaki egy receptet mesél. Nekem mandarinbefőttet kellene vennem jóanyámnak. Már az egész várost fellármázta telefonon, ki tud neki mandarinbefőttel szolgálni. A 80-as években, amikor a mandarin még csak távoli egzotikus gyümölcs volt az Új Magyar Lexikon lapjain és az Operaház repertoárján szinte mindenütt lehetett kapni azt az apró cukrozott (geil) lében fürdő kínai vackot, ami után most loholnom kell. Vegyél még rumot és pirított, darált mandulát - teszi hozzá kérlelhetetlenül. Lélekben már Rómában vagyok. Csak lélekben. Egyszer jó lenne valóban megélni, hogyan alszanak el a gyertyák a sötétzsolozsma alatt. Rómában, ahol mindenütt sokkal közelebb van az isten, mint itt a háta mögött az elsivatagosodott Nyíregyházán. Ha lehunyom a szemem látom a bátori gyereket, ahogy megbabonázva bámulja Szent Teréz „érzéki” eksztázisát a Santa Maria della Vittoria templomban maestro Berninitől.

Nagypéntek Bach-ot hallgatok. Goldberg variációk. Glenn Gould 81-es felvétele. Már nem számolom hányszor kattintottam rá. 2:52. Közel három perc valahol sokkal mélyebben, sokkal közelebb az emberhez. Az emberhez, ami őrzi a teremtő kéznyomát...

Ha tehetném, most kitennék egy hatalmas hangszórót az ablakba és bámulnám, ahogy a világ egyszer csak észreveszi ezt a decens harmóniát, ezt a muzikális világmegváltást...

Mosolyogva nézném, ahogy Bach bemászik a bőrük alá, eljut a szívükbe és egyszer csak megértik, hogy a hitünk, a keresztény hitünk nélkül az univerzum süket és néma lenne. Johann Sebastian nem hagy senkit kétségek nélkül. Nem hagyja, hogy elvesszünk a labirintusban. Kivezet a sötétségből, reményt és hitet ad. A Tamás templom karnagya megfogja a kezünk és a zongorabillentyűket simogatva úgy osztja szét a szeretet, mintha az csak egy húsvéti kalács lenne...

Halkan mester, kérlek. Halkan, csak halkan játszd a szeretet szimfóniáját... Kísérd az embert, aki ma meghal érettünk, hogy hétfőn újra megkérdezhesse: halál, hol a te fullánkod?  

A középkori Európában megbecsülték és tisztelték a scriptorokat. Ezek a névtelen szerzetesek az ismert világ egyetemes örökségét, kultúráját másolták éjt-nappallá téve a kolostorokban. Hiába égett a körmükre a gyertya, hiába romlott el idő nap előtt a szemük, kaptak tüdőgyulladást a hideg falak között, arra tették fel az életüket, hogy a betűkbe zárt tudást terjesszék, isten kegyelméből. Gutenberg mindent megváltoztatott. Az a munka, ami korábban hosszú évek kegyetlen munkáját jelentette, most napok kérdése lett. Persze eltelt némi idő, míg a tudást jelentő könyvek, legalább egy-egy Biblia és énekeskönyv a legszegényebb házakban is megjelentek.

A huszadik század második fele hozta a következő robbanást a tudás másolásában, erre jó példa a Xerox féle "száraz tintás" fénymásoló, majd a "mindentudó", "isteni" Internet és az ehhez kapcsolódó olcsó pendrive-ok és hordozható winchesterek. A személyi számítógépek és az Internet világában a tudás, mint fogalom esetlegessé és nagyon viszonylagossá  vált. Amikor csupán néhány kattintás távolságra került a világ eddig felhalmozott összes tudásanyaga, amikor egy tenyérben elfért a Széchenyi könyvtár összes betűje, az ember elkényelmesedett.

A fiatalok azt kérdezték és kérdezik a mai napig is: minek bármit is bemagolni, bebiflázni, nem elég tudni, hogy hol találom meg? Minek fárasztani magunkat egy dolgozat, szakdolgozat megírásával, ha úgy is lehet találni egyet a neten, vagy éppen némi ravaszsággal összeollózhatunk egyet a szövegszerkesztők segítségével.

Kíváncsi lennék, hány olyan dolgozat, szakdolgozat, ne adj isten phd-ét érő disszertáció készült az elmúlt évtizedekben Magyarországon, melyek legfőbb ismérve, hogy a klasszikus ctrl+C és a ctrl+V billentyűkombinációra épülnek. Copy+ Paste világ lettünk, és a kialakult helyzetért nemcsak a lusta, diákok és a nem eléggé alapos oktatók felelősek, hanem maga a társadalom is. Abban a társadalomban, ahol egy doktorihoz elég volt Lenin sapkáiról disszertációt írni, ahol országgyűlési képviselők az Ecserin vették a nyelvvizsgájukat, ahol az uram-bátyám világ miatt elég egy telefon, hogy a befolyásos szülők hülyegyerekét átrugdossák a vizsgákon, ahol csak a papír számít egy állás betöltéséhez, egy zsíros pályázat elnyeréséhez, ott ne várjuk el, hogy a valódi tudásuk, szakértelműk szerint mérettessenek meg az emberek. Ott a társadalmi mobilitás csupán egyetlen dolog kérdése, van-e a megfelelő helyen ismerősöm, barátom, vérem, vagy földim, isten ments; korrupcióra hajlamos spanom.

A köztársasági elnök esete nem a tudás, hanem a kapcsolat alapú társadalom lelepleződése. A rossznyelvek szerint Magyarországon bevált dolog volt (tisztelet a kivételnek), hogy a híres sportolókat is diplomához, doktori fokozathoz juttatták a pártfogóik annak érdekében, hogy a civil életben is könnyben boldoguljanak. Részben persze szükség is volt rá, mivel akkoriban a baráti hátba veregetésen kívül hírből sem ismerték a életjáradékot, a kiemelt nyugdíjat és egyéb életre szóló támogatásokat. Vajon ha most egy komoly hivatalt állítanánk fel, ahol elkezdenék megvizsgálni közéleti személyiségek szakdolgozatait, disszertációit, hány olyat találnának, amely nem menne át a rostán?

A köztársasági elnök doktorijának visszavétele azonban túlmutat személyes sértettségen, vagy akár az égető társadalmi kérdéseken. Színtiszta politikai ügy. A német védelmi miniszter, Karl-Theodor zu Guttenberg hasonló helyzetben lemondott, (vagy lemondatták), mert egyszerűen ártott a kormányzat megítélésének. Naivitás lenne azt hinni, hogy Magyarországon más út vezetne a csillagokig...