Pénteken megiszok két ilyennel! - mondja Ági, miközben a kinézi a whisky-t a kezemből. Vagy 150 tétel választja el az államvizsgától, néhány törékeny nap, gyulladt agysejt, görcsben fetrengő gyomor. Aztán, ha elmúlik, mert a vizsgák ilyen közhelyszerűen hullanak le rólunk, akár este a ruhák, akkor néz majd ki a fejéből és nem érti, mert az ember ésszel fel nem foghatja, hogyan lesz belőle is, egyik pillanatról a másikra papírossal kistafírungozott értelmiségi.
A Facebookon gyerekkori barátom meséli, hogyan jutott a ködös Albionba. Hogyan lett az értelmiségi katonatisztből targoncás. Nincs benne politika. Nem parlamenti, ékesszóló nagyágyúk elől menekült. Csak a semmibe nem vezető homály hajszolta. A másik barátom, akitől a szakmát tanultam, közben dicsér. De azért megállapodunk abban, hogy minden dicséret mellet csupán perc-emberkék maradtunk. Szóródik folyton porlódik. Esténként, mint egy kirakót próbálom összeilleszteni az életem. Felelőtlen és buta voltam. Hagytam emlékeket, ízeket, csókokat, imákat feledésbe merülni. Most szükségem lenne rájuk. Szükségem lenne a leporolt sztorikra, amelyekből majd kirajzolódik az életem regénye. Irígylem Marquezt. Azt mondja, hogy a 100 év magányt egy örvénylő folyóban pillantotta meg. Bele volt írva, a sárosan fröcsögő habokba. Kimegyek az Ér-patakhoz. A Széchenyi és Toldi kereszteződésében nézem a fitos kis Zrínyis lányokat, ahogy nevetve lépdelnek, ütemesen a szerelem felé. Az ér patak lassan befagy. Nem kavarog benne semmi, csak valami barna növény imbolyog. Vissza a belváros felé kínai ételek-életek illata csap meg.
A Szabolcs utcában lakott Natasa, aki arról keletről, a Kárpátokon túlról Ivano-Frankivszkból jött hozzám. Egy este, egy éjjel mesélte, hogyan jött Vereckén át, bokrokon át, falvakon, embereken át, hogyan jött hozzám. Aztán felmutatott az égre és csillagot rajzolt a homlokomra. Kis paripája lettem aznap, prüszkölő pejkó, rúgtam, haraptam, mint egy csikó, ő pedig boldogan zümmögött valami altatót, amikor megfáradva pihenni tértünk.
Itt tanultam, itt tanítottam, húzom végig az ujjam az omladozó falakon. Aztán a Színház utcában kinyílik a szívem, mint a bazsarózsa. Hallom, ahogy először tapsolok, amikor életemben először megérzem, hogy a színházban én is a darab, a csoda, a színpad része vagyok. Kötelező, nélkülözhetetlen kellék, nélkülem nincs szent beavatás és nincs beavatott. Néző nélkül nincs előadás, nagy színész, szerep, könny és tragédia. Nincs katarzis nélkülem. Én vagyok magam a befogadó színház és ebben a pillanatban megpillantom, ahogy könnyű léptekkel Gosztola Adél suhan be a főbejáraton…
Pénteken én is megiszok vagy kettővel – mosolyog Ágnes mellettem és nekem megered a nyelvem a skót életvíztől. Megered a nyelvem, mint kint az ónos eső és minden emlékem ráfagy útra, fára, házra, minden emlékem ráfagy vékony rétegben autókra, ruhákra, megderesedett hajszálakra. Az emlékeim ragyognak a fákon, törnek ágat, csengenek lányok fülében és szakajtanak még alvó aranyesőágat… Csepeg az ónos eső és én táncolni kezdek az előszobában. Még egy whiskyt főúr! - szólítom meg maga-magam és a Csík zenekar még forralóbban húzza. Nincsen maradásom egy helyben. Szűk lesz a ruha, a szoba, a világ. Most múlok pontosan, a nagy Isten engedi hadd menjek, hadd járjon bolond csárdást az idő felettem. Még inni kell! Még hadd gyúljon láng, ropogó láng a lelkemben! Még inni, élni, táncolni kell! Kurjantani, és a világ képébe vágni: pulya vagy még!!! Pulya vagy még, érteni, szeretni, perdíteni a lányt!
Aztán rajtam üt az este. Rajtam üt a nagy este. A kötelesség, a kijózanító holnap és a kíméletlen hajnal. Még utolszor egy csillagot a markomba fogok és a dunnámba dugom…
