Hosszú és embert próbáló december volt. A tél még csak be sem kopogott, egyszerűen kivágta az ajtókat és már ott táncolt az előszobákban. Csak a sebtiben rakott kályhatüzek, a sercegve, sziszegve lángra kapó darabfák tessékelték ki az utcára, hadd burkolózzon ködgúnyájába és duzzogjon reggelente dértövisek formájában a fák ágain. A hosszú, barátságos őszhöz szokott emberek töpörödötten mélyen behúzott nyakkal, sietve intézték a dolgaikat, résnyire nyitották az ajtókat, és borzongva léptek a tél birodalmába. Az ismerősök, mosoly nélkül, kurtán köszöntötték egymást, mert attól féltek, hogy a lelkük melege is elillan, ha sokáig találnak beszélni, mosolyogni. A belvárosban egy kis enyhülésért perelt az égiekkel a forralt boros, mert a mindig filléres diákokon kívül alig akadt aki megállt volna a bódéja előtt. Esténként nagy csönd ült az utcákra. Csak a kéményekből felszálló füstjelek tudatták, hogy a falak mögött valahol emberek élnek. A nagy csöndet napközben is csak varjak fekete károgása törte meg. A fák bár aludtak, gyökereiket összeakasztották a föld mélyében így segítettek egymáson, mert lecsupaszított koronájuk váza között metsző szellő és valami daraszerű csapadék kavargott.

Feketén-fehéren pislogott egy televízió az egyik házban és a fél éve elhunyt színészkirály sziluettjét rajzolta ki. Egy nagy plédbe burkolódzott idős hölgy nedves szemmel nézte a negyvenéves férfit.  

Valahol az isten háta mögött ugyanebben a minutában két gesztenyefa őrzötte kis szülőotthonban felsírt egy kisfiú. Karácsonyra várták. Picivel korábban követelt helyet magának az élők között. Az édesanyja nem bánta, mert egyre nehezebben viselte a napokkal gyarapodó pocaklakót, aki ráadásul, fáradhatatlan rugdosással jelezte, közeleg az óra, a perc, a pillanat.

Nagyapja csak hallomásból tudta meg, hogy állítólag megszületett az első unoka. Valaki telefonált, aztán szomszédról, szomszédra szállt a hír. Este a ragyogó arcú feleségével, na meg a legjobb cimborájával indult útnak. Stráffal. Látni akarták a kis trónkövetelőt. Akár gyalog is elindultak volna, csak lássák a csodát, Krisztus után 1976-ban.

-          Na, szép kis ajándékot hoz nektek a Kisjézus Kodácsijani - mondta Kanyári és megporolta, meglapogatta a boldog nagyapa fekete szövetkabátját.

A gyerek közben már az édesanyja hasán pihegett. Egészséges fiúgyermek – mosolygott az orvos, aki csap alá tartotta. Ekkor lett vége a híradónak és kezdődött el a leghosszabb éjszaka.

Decemberben meg kell élni a várakozást, a készülődést, a lélek nyomorát. Meg kell élni a szülőcsatorna szűkösségét, a kényszerűséget, meg kell élni, hogy a világ már így is nagyon tele van. Sztárokkal, csillagokkal és tehetségekkel. Nagyon tele van és csak a legjobbaknak sikerül flörtölni a halhatatlansággal. Vagy akár hatalommal és mérhetetlen pénzgazdasággal. Már akkoriban is voltunk vagy 4 milliárdan. Hangyák, férgek és angyalok.

Meg kell élni a születést, a leghosszabb éjszakán gyertyát kell gyújtani és hinni, hinni, hogy az élet nemcsak a rántott hal, nemcsak az ízletes halászlé, na és meleg szoba egy fénylő fenyőfával. Nemcsak emlékek és klisék gyűjteménye. Látni kell, hogy az ember nem úgy lesz, mint a papírból kivágott kezüknél és lábuknál összeforrt figurák. Az igaz ember csírázik, növekszik, mint a mélyre dugott mag és aztán elindul a fény felé, hogy végül ebben a fényben feloldódva hagyja el a tárgyak, eszközök, a testiségtől terhes világot.

Hetek óta érzem, hogy minden ami körbevesz, ami próbára tesz, az csupán egy isteni feladvány, egy hosszú rejtvény, amivel a legfelsőbb központi statisztikai hivatal fárasztja a lelkem és az azt hordozó zsigereim.

Hitről kérdeznek, amikor azzal traktálnak, megéri-e, kell-e még ennél a „cégnél” dolgoznom? Kell-e több ősz hajszálat áldozni egy olyan gólemért, aminek hiába ismerem a kezelési útmutatóját, mások csak legyintenek, ha jelzem, tudom, hogy kell működtetni…

A hitem teszik próbára, amikor azt a kérdést írják minden reggel a párás tükörre, hogy meddig akarok még itt Nyíregyházán szerencsét próbálni? Nem lenne-é könnyebb ott, ahol mindig kékebb az ég?

Intermezzo: Itthon volt Csepely Gary. Hazajött az Angyalok Városából. Karácsony második éjjelén a kislakás csupa kérdés, történet, igazságkeresés és vendég lett. P. T., aki mostanság többször is megjárta az államokat azt mondta, az Újvilág csupán egy nagy kirakat és őszintén fejezte ki nemtetszését. Gary az üstökét vakargatta és a finom valamint az ordító különbségekről is beszélt. Nem, ne gondoljátok, hogy el lenne ájulva Amerikától, csak hangsúlyozta, mennyivel könnyebb, kevésbé feszült, kevésbé nyomott. Daydream: csillog a győztesek világa. Fényesen ragyog fel minden csillaga. Gary húga Ági, Amerika ízét töltötte Starbucks-os reklámpoharakba és miközben a benyomásait kóstolgattam, azon merengtem, képes lennék-e ott élni, ott dolgozni, oda vinni Szerelmet, kis darab Magyarországot. Nekem csak annyi maradt végül, hogy felelősségről papoljak. Az én felelősségemről, az USA felelősségéről. Így aztán lifestyle, tradition és responsibility feszült egymásnak. Megdöbbentő lett a beszélgetés végeredménye: a meddő viták és a fantazmagóriák is oldódnak kajszibarack pálinkában...

A hitem teszik próbára, amikor látom milyen könnyen árulják el barátok a barátságot, milyen könnyen oldódnak régi kötelékek az irigység, rosszindulat fertelmes koktéljában.

Szeretnék segíteni, hinni, szeretnék odamenni kezet rázni. Biccenteni, nevetni. De valahogy én magam taszítom el az embereket. Aztán csak bambulok, hogy nem csörög a telefon, és a mosolyomra csak vicsorgás a válasz. Bámulok, hogy a Szilveszterem valójában intim, meghitt, családias, mint  nagy könyvben, de ugyanakkor hiányzik belőle a kereplőrázó nagy tömegesemény...

Állok templomok tövében, misék hátsó sorában. Beszélgetek papokkal és az ördög ügyvédjeivel, közben magam sem tudom, hogy vajon a szebbik hitem van-e nálam vagy ez a viseletes vacak, ami csak úgy ketyeg, mint egy régi, kopott óra, is elég lesz-e a megváltáshoz.   

Az évente itt tanyázó, leghosszabb éjszakánk köszönhetően, most már 36 év néz rám kérdően a tükörből és nem tudom, hogy ez a szeppent gyermekre vár-e még valami életében, vagy szép lassan elindul azon a lejtőn, amelynek a végéről annyi torokszorító film mesél.

Na ezért nincs kedvem írni, pedig lenne ezer történetem. Félek, hogy ez már a lejtő. Meg nincs kedvem, mert azt látom, hogy ír itt már a fél világ, a szürke 50-szer 50 árnyalata kerül a lapokra, rajongók nőnek mint a bolondgomba, feltartott kezekben nyomdaipari termékek és én még mindig a színesre vágyom. A színesre, hogy előállhassak a farbával.

Bennem egy Hentes mocorog. Egy hentes, aki úgy babusgatja a rózsaszín malaccombot, mint a hőn áhított nő farát. Mocorog bennem a Hentes, ez a kéjenc, aki csak főz, kóstol és él.

Közben meg rámszakadt az Újév. A Tokaji hegy tetején, a ködfüggöny felett, a szívemnek Kedvessel és barátaimmal, egy üveg Törley pezsgővel (szigorúan palackban erjesztett, Tokaji borból készült változat), Szózattal, Himnusszal ünnepeltem.

Aztán jött az első nap, ami majd meghatározza az egész évemet. Úgy történt, hogy „dolgoztam”, pénzt kerestem és élveztem, hogy élek, hogy a Kneipp féle varázsfürdő új embert farag belőlem. Egyben vagyok. Valami hitféle csörög a zsebemben. Van néhány barátom és ezer irigyem.

Nekik is Nektek is boldogat!

Egy nagy bagoly ül a Bujtosi tó partján remegő ficfák ágán és bólogat.

2013! Nekünk dolgunk van egymással!