…avagy hogyan tanít korcsolyázni a vékony jégen egy sarlatán, egy provinciális barbár, akinek a közszolgálat az élete és tisztában van azzal, hogy a Híradó nem játék, az újságírás nem munka, de nagyon el lehet benne fáradni és legfőképp nagyon le lehet bőgni vele, ha azt hisszük ezen a pályán viccesek az amatőrök, a magukat drámai előadóknak tartó, táncos komikusok…     

Lengyel Atosz egyszer (még az előző évtized közepe táján) azt mondta nekem: barátom egy híradós anyagot, már úgy, ahogy össze tudsz hozni, de a felkonfod gyatra. Mielőtt elrettenteném a média nyájas, laikus fogyasztóit, gyorsan lefordítom; ezzel azt akarta közölni, hogy még nem tanultam meg a  hírt értékesíteni. A portékát már kifarigcsálom, de eladni, vevőt találni rá még képtelen vagyok. Kezdő újságírók, sőt még a profik is sokszor nem fektetnek kellő figyelmet, gondosságot a felkonf, vagy (többnyire offline médiumoknál) lead-ként használt néhány felvezető sorra. A felkonf a hírnek az a része, amit a Híradó sztárja, aktuális arca közöl a nézővel. Ideális esetben az a néhány mondat, amitől Irénke néni a konyhában elejti a fakanalat, Pista bácsi egy pillanatra nem rágja tovább a  vacsorát és rászól a civódó porontyokra, hogy hagyják már abba egymás gyilkolását. Televíziósoknál a felkonf 3-5 jól megírt mondat, amiben a szerkesztő zanzásítja az anyagát, kihangsúlyozza az „üzenetet” és a műsorvezető segítségével felkonferáltatja a „produkcióját”.

Mivel a hír még a minden rekordot döntő pengő árfolyamromlását is képes überelni, néhány szemvillanás alatt devalválódik és párolog el, ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan tálalja a készítője. A jó felkonf, tömör, lényegre törő, szabatos, érthető, kerüli az összetett mondatokat, nyakatekert kifejezéseket ugyanakkor egy bombasztikus „hang-gesztus” is, amivel mint egy tűzijáték az égre írja a befogadónak szánt üzenetet.

A mai nyíregyházi újságírás nagy problémája, hogy konfok, leadek úgy születnek, hogy az újságíró a kész anyag első néhány mondatát erőszakosan leválasztja, levágja a produktuma testéről és ezt nevezi ki „felvezetésnek”. Hasonlóan rossz, bulváros megoldás, ha az újságíró valamiféle homályos, félreértelmezhető konfot használ, csak azért, hogy több olvasót, nézőt szólítson meg, kattintást érjen el. Gyakori hiba az is, ha túl kevés, túl vékony információt alkalmaz a „tollforgató” ezzel pedig összezavarja a médiafogyasztót. Íme erre egy klasszikus példa;

„Hiába alkotott egy vonalat a rendőrség, a mentők és az elhalt háza, segíteni már nem lehetett a férfin. A közelben lakók annyit tudtak elmondani, hogy valamikor este 8-10 óra között érkeztek a házhoz a mentők, de jó ideig nem tudtak bejutni a haragos házőrző miatt. Állítólag arra figyeltek fel, hogy koraeste nem nyitott ki az egyik helyi kocsma, ebből gyanították, hogy valami gond lehet.”

Hiba az újságíróknál, hogy a szövegek összeállítása közben elfelejtik, hogy a hármas tagolódás ma is kötelező kelléke a szövegalkotásnak, legyen szó híradós egypercesről vagy éppen egy komolyabb publicisztikáról. A szöveg bevezetés, tárgyalás és befejezés megléte esetén lesz kerek és élvezetes. Közben pedig nem árt, ha megfelelő arányérzékkel csöpögteti az „anyagot” a szavak embere. Mint, ahogy a túl gyors ágyjelenet, a villámgyorsan lepergő infúzió és az ütemet nem ismerő tánc is hiányérzetet kelt az emberben, úgy a rosszul adagolt info is komoly károkat képes okozni a befogadóban. Az újságírás folyamata hasonlít, ahhoz, amit Zorba a görög fogalmazott meg: először is táncolni kell hozzá, aztán a zene is megjön valahonnan.

Mivel a híradózás ráadásul mechanikusan is tanulható, igazából alig van szükség hozzá „írói vénára”. Inkább alapos, korrekt, szabatos tájékoztatókra van igény, akik hitelesen, gyorsan, összeszedetten dolgoznak. Mégis akkor lesz igazán élvezetes bármilyen hír, ha abban ízt, zamatot is érzünk, ha kell humort, ha kell akkor pedig jelzők nélküli drámát alkalmazva. Az sem baj, ha az újságíró tisztában van azzal, hogy mit jelent a deduktív és az induktív módszer. Nem árt, ha képes az egyediből eljutni az általánosig. A szívszaggatóan bújós, kóbor jószágként befogott Fifi kutyától a telt házas Állatbarát Alapítványig, ugyanakkor könnyedén fordítja meg a logikai gondolkodásmenet irányát és hiba nélkül érkezik meg az általánostól az egyediig.

A televíziós újságírás rendkívül fontos fegyvere a szinkron. Az „anyag” azon része, ahol egy szakértő, egy megszólaló támasztja alá az újságíró üzenetét. Szinkron nélkül az „anyag” üres, színtelen, íztelen és ráadásul egy kicsit olyan is, mintha minden szó az újságíró saját véleménye lenne. A magyar sajtóban egyre többször általános alanyként alkalmazott " a szakértők szerint" helyett, a megszólaló a hús-vér ember, aki nem valami szürke tömeget képvisel. A megszólaló és véleményének helyes, betűre pontos kiválasztása hitelesebbé, hihetőbbé, színesebbé varázsolja a hírt. A szinkron ezért soha nem a szükséges rossz, hanem többnyire az anyag csúcsa, azon része, amit jobb, ha az interjúalany mondd ki, mert attól valószerűbb és hihetőbbé válik. A jó szinkron a véleményből, axiómát gyúrhat.

Hír… Vajon hol lakik a hír? Vajon mi a hír? Mitől lesz valami érdekes, más pedig figyelemre sem méltó. A körítés számít? Hír-e az, ha formába öntjük, rendszerbe helyezzük az információt? Azt vallom, hogy a hír az, amit valaki, valahol, valamiért el szeretne titkolni. Minden más reklám. Ebből az következik, hogy az újságírók többsége csupán reklámmenedzser. Hagyja magát eladni és kürtként ordítani a megrendelője üzenetét. A hír ezért nem készpénz, csupán egy médium végterméke. A terméken ár és gyártó is található. Éppen ezért tessék jól megválasztani, milyen manufaktúrát, műhelyt tetszenek hitelesként kezelni. A jó fogyasztó több helyről szerzi be a nyersanyagot, aztán lát hozzá a nagy ebéd elkészítéséhez.

Jó étvágyat kívánok!