Tudom, hogy soha nem félsz

Tűröd a pofont és odatartod a másik arcod is.

A pribékek rettegnek tőled

Mert esténkét értük imádkozol.

Soha nem fázol, soha nem éhezel,

Úgy ülsz a fogház penészes sarkában

Mint egy elfeledett görög szobor

Aki bizton reméli, egyszer eljönnek érte

A műértő, finom kezű régészek...

Egy megfontolt angyal a bizalmasod

Neki mondod fel minden este a leckét:

Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhilleuszét,

vészest, mely sok ezer kínt

szerzett minden akhájnak,

mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette.

Még a haragod is áldás

Ujjad nekünk remény, nekik felkiáltójel,

S tudom, ha rajtad múlik Vörösmarty is

Meglátja a reményt, bujdosva a távoli Gebén.

Kint úgy ropognak a márványszobrok

Mint néhány hónapja a fegyverek.

Mintha a világ szégyellené magát.

A vallatólámpák bőgnek,

Bolondul ordítanak a vértől berepedezett

Bőrkesztyűk...

Ketrec lett a külvilág.

Szégyenteljes rab, aki

Szabadon mozoghat.

Könnyektől duzzad

A vastag lenkötél...

Nekem sincs szavam,

A ritmus elhagyott.

Magányt és rettegést

Kattog a gyáva metronóm.

Holnap Júdással találkozom...