Szmogriadó

Novemberi ködök eszik a várost. Port és nitrogén dioxidot hagynak maguk után a bestiák. Egy kép jut eszembe a savas esők kegyetlen pusztításáról. Alfa magazin, 80-as évek, amikor még csak a távoli jövő volt az apokalipszis. Először talán Szabó János, tanár úr vetítette előre egy egyébként jó hangulatú kémia órán; mire ti (mi) felnőttök előfordul, hogy már nem lesz kőolaj. (Abban az évben apámmal egy kis Polskival egészen Dortmundig nyomtuk. 1650 km egy olyan autóban, amiben még az ülést sem állítani. Csak nézni, bámulni 80-nal a világot. 26 órás tortúra, pöfögő gépszörnyek, gázadáskor baljós árnyakat köpködő kamionmonstrumok között. Áthajtva fél Európán. Dortmundban akkoriban ha esett, fekete pöttyökkel lett tele az autó, vihették mosatni a járműveket. Saját szememmel láttam, milyen a savas eső...)

Apokalipszis most, avagy minden változik

Hét évente minden megváltozik, átalakul az az ember az emberben. Néha azt érzem, hogy mindez arról szól, hogy az ember lelke hét évente vedlik, mint a kígyó. Fáj, de aztán mégiscsak remek érzés új bőrben ébredni.

Minden könyvet újra kellene olvasni hét évente. Minden fontos színházi darabot, filmet újra meg kellene nézni, még akkor is, ha néha nem is értjük azt az embert, aki ezekért a semmitmondó kis fércmunkákért rajongani tudott.

Egyszer írok egy kisregényt a nyírbátori Szabadság moziról, aztán elküldöm Signore Tornatorénak. Egyszer írok egy kisregényt egy szakácsról, aki emberhúsból készíti el álmai legszebb ízeit. Levesnek szűzlányt, kolbásznak egy kasztráltat, steaknek pedig egy sportolót cserkész be, majd vág le és dolgoz fel óramű pontossággal, a zsigerelés és húsbontás részletgazdag ábrázolásával.

Egy szakácsról, aki évekig keresi az emberhúshoz passzoló fűszereket, saját kézzel gyűjti a török babért, a hajdúsági tormát, az újpesti hömöktövist, a marokkói mentát és a provence-i bazsalikomot, citromfüvet. Vajon beteg az az elme, vagy csak imádja a bizarrt, aki képes leírni, hogyan lesz egy emberi combból és hasaljából kolbász?  Hatásvadász, aki nem kap elég reflektorfényt és némi bagatell meghökkentéstől reméli a siker becserkészését?

De komolyan, vajon a sebész élvezi, hogy végül is büntetlenül nyithatja fel az isteni teremtés késztermékét, láthat bele real-time-ban, mi folyik az embergépekben? Kéjes érzéssel tölti el, hogy szikével és cérnával is képes megreparálni azt, amiben a teremtés szoftvere vírusos lett, vagy csak nem kompatibilis a porhüvellyel?

Túl késő van moralizálni. És egyáltalán nem vagyok elég éhes ahhoz, hogy az „embervacsora” részleteit elég kéjesen és brutálisan ábrázoljam. Hadházi Laci az egyik szilveszteri műsor felvételekor elmagyarázta, a disznóvágás lényege egy (nyereségvágyból is elkövetett) kéjgyilkosság, ahol az áldozatot ledaráljuk és visszatöltjük a saját beleibe. Abszurd. Mint, ahogy abszurd az eufemisztikus „velőrózsa rántva”, a csülkös pacal csomborral bolondítva elnevezés.

Azt hiszem, ha most itt lenne Hemingway jól nyakon vágna és azt mondaná; kölyök nincs nagyobb élvezet, mint amikor egy fekete, sarkantyús kakas vérét, heréit és piros taraját belefőzitek a húslevesbe, mert akkor mindaz, amit életében tudott, az erő, a férfiasság, az állandó vágy a tyúkok röpke szerelemre csábítására az belefő, az benne marad, az ott lesz minden kanál csodában.

Vegetáriánus írók kíméljenek...

Hannibál Lecter megveti a vegákat. Lecter úr nem bírja, ha az asztalra felszolgált étel tele van szójával és ízfokozókkal. Nem szeret vaj helyett margarint használni, zsír helyett valami növényi hidroizét, ahogy rühelli a koffeinmentes kávét, az alkoholmentes sört, az elektromos szivarkát, az internetes társkeresést. Rossz szemmel néz végig azokon, akik nem várják epedve, sőt még irtóznak is egy disznóvágáson a hagymás vértől.

Néha azt érzem az igazi élet, ha mélyem szeretnéd megélni valójában nem lehet kóser. Ahogy Robert Louis Stevenson írta, az igazi férfit, történjen bármi egy kicsit alkohol és fos szag lengi körül. Dr. Jekyll és Mr. Hyde azért tudtak élni. Szamoára költöztek, házuk ma múzeum…

Szóval ott tartottam, ha vasárnap, akkor húsleves. Friss házi csirkéből, melynek legkedvesebb elfoglaltsága a kapirgálás volt. Izmai valahol Nyírbátorban fejlődtek és gömbölyödtek. Sárga bőrét, nanométernyi zsírját apagyi tengeri fényezte. Szóval ebből a zsenge áldozatból kell majd levest főzni. A répa, gyökér és karalábé mellett némi kelkáposzta, zeller társaságában. A vízben legyen fekete bors, valahonnan Indiából, egy kacsintó szerecsendió, egy fej boldog vöröshagyma, egy nevető paprika, amely lassan szottyad bele az aranypöttyös életvízbe, amit mi itt Magyarországon a Szent Grálként tisztelünk.

   „Azt a következtetést kell levonnunk, hogy a biológiai evolúció túllép saját határain, amikor biztosítja az alapot, az emberi agyat olyan öntudatos lények számára, akik természetüknél fogva keresik a reményt, és kutatják az értelmet a szeretet, igazság és szépség kérdéseiben.”

Eccles Úr! Amikor főzünk, akkor is túllépünk az evolúció határain??? Ahogy a hús halálából tort varázsolunk, mi ez, ha nem valami ősi pogány rítus?

Van egy rémálmom. Egy nagy hosszú, rendkívül ízlésesen megterített asztalon egyszer engem tálalnak fel…