Táncoltál már sápadt holdfénynél a botoxolt dívával, a nosztalgiával? Boy, you don’t undertsand me! Girl, you don’t love me. Never. Ever. Bocs. Kicsit hangosabb voltam. Nem akartam én zavarni. Jöttem. Bejöttem. Megjöttem. Tudom utálod, ha nem kopognak, nem szólnak. Egyáltalán gyűlöd a meglepetéseket. Aggodalmaskodsz. Főztél volna egy jó kávét. Mondod és húzgálod a szemöldököd. Hoztál volna, abból a tuzséri almapálinkából is. Csupa kifogás vagy. Csupa ránc. Hol van már az az ember, akiért rajongtam. Aki mindig zizgett, átjárta az elektromosság, az a termékeny idegbetegség, amitől a világ mosolygósan értelmezhetetlen divatkreációvá vált. Persze a Te értelmezésed szerint. Nem írsz. Nem hívsz. Nem mondasz semmit. A redőnyök lehúzva az ablakodon. Állítólag élsz, de senki nem látott. A szomszédokra morogsz, fújsz, mint valami vadmacska.

Ne kérdezz, miért nyitottam rád az ajtót. Bevallom semmi okom nem volt. Nem pénzt jöttem kérni. Nem nálad akarok berúgni. Van pénzem, gondom, sorom, piám, még csajom is. Csak kihúztam a fiókot és ott ültél benne. Mint egy rossz horrorban. Ott kuporogtál benne, koszos, mocskos ruhában. Hiába vicsorítod rám, a porcelánfehér fogaid. Nem fekszem össze a múltammal. Nem fekszem össze, holmi legendákkal, mesékkel. Túl vagyok mindenen. Csak… Csak ilyenkor decemberben, amikor az istenverte plázákban a sok karácsonykóros ember egymást tapossa, amikor látom a kürtős kalácsot majszoló csöppségeket eszembe jut egy nyírbátori álom. Ne gondold, hogy jobb ember lennék, ha megadta volna az ég… Ne hidd, hogy nem követtem volna el ugyanazokat a hibákat, ezerszer és milliószor, újra és újra. Tudod, átkozottul jól ismersz te engem. Jól ismered a gyönge húst, a lélek apró repedéseit. Ezt a nyírségi homokkövet, amit legfeljebb a kishitűség bizonytalan keze formálgatott. És tudod mi a legfurább? Még most is, még mindig hiszem, hogy egyszer csak, isztriai márvánnyá válik ez a disznózsíros gyurma a kezemben és az emberünk kicsit ráncosan, kicsit deresen, kicsit görnyedten, de felemelkedik és a nézők… Ne, nem tapsolnak. De nem is vesznek levegőt.   Legfeljebb egy könnycseppet morzsolnak el a szemük sarkából. Nem szól senki. Csak megy haza a tömeg a moziból. Megy lassan, mint fülledt augusztusi este. Csak valahol a szívük legsötétebb zugába zárva, csempésznek valamit, amitől egyetlen pillanatra, szabad, istennel egyenrangú embernek érzik magukat. De most „hagyjállógva”. Most táncoljunk. Most mondd el, milyen ajándékot viszel annak, akinek az éjszakáid ajándékozod. Ne filozofálj. Ne láss belém. Kérlek. Ne akard ezt az élve boncolást. Mert félek, ebben a decemberi éjszakában hurkát töltenék belsőségeimből. Szív, tüdő, vese, máj. Hurkalé! Érted, hurkalé az életünk!