Képzeljük el Jónást a halban. Rettegve, a bálna gyomorsavától kicserzett bőrrel. Először csak azon gondolkodik, hogyan fogja ezt túlélni. Egyáltalán túl lehet-e ezt élni?  A sötétség bemászik a bőrébe, az idegsejtjeibe és kivirágzik, mint egy fekete tulipán. A rettegés, a félelem veszi körbe. Furcsa halszagú idegen méh ez, benne a brutális büntetés fájdalmával. Jónás először arra gondol, hogy milyen kegyetlen az isten. Mit vétett ő? Nem ment el Ninivébe. És? Mit számít? Nem prédikált a bűnös város ellen? Mit neki Ninive? Nem érti az úr, hogy ő most a saját lelkével volt elfoglalva? Valami vidéki házban csinos szolgálólányoknak prédikálni. Igen, ahhoz lett volna kedve; élvezni a lágy napsugarat, édes borral kényeztetni a válogatós ínyét és cicázni a lányokkal. Nem gondolni arra, hogy dühében az úr, mint egy porkupacot fújhatja szerteszét Ninivét. Újszülöttekkel, kufárokkal, rossz lányokkal és aggastyánokkal együtt. Ám haragja még a tiszta szívűeket is elpusztíthatja. Jónás úgy volt vele, az úr őt amúgy sem veszi komolyan. Ninive mellett áll és hiába koptatta a száját, még egy kisebb kénköves esőt sem volt hajlandó megmutatni a gyarló és bűnt élvező népnek.

A halban Jónás megtapasztalja milyen az, amikor a félelem apró férgei kezdik az élő húst, a szöveteket rágni. Hiába hite, szíve is megcsalja, már a remény is kicsúszik belőle, elpárolog a szeretet és a nagy próféta most ott kucorog a bálnabelek egy kis szegletében és arra gondol, hogy mekkora butaságot követett el. Ez a sötétség nem egy éjszaka, ahol legalább apró hangok, neszek jelzik, a világra csak az álom talált rá, nem a vég…

 Aztán ahogy a napok telnek, Jónás már csak a fájdalmas, kegyetlen, jajgató haláltól fél. Attól, hogy úgy fog megdögleni, mint egy kivert kutya, nyavalyáktól terhes húscafat… A halál ott áll szemben vele. Az árnyak kéjesen mosolyogva várják, hogy egy utolsót sikoltson, és már vinnék is a hulladéknak szánt lelkét.

Jónás csak hosszú napok után ébred rá, hogy valamiért mégiscsak életben tartják, hogy a legnagyobb sötétségben is kell lenni valami megtartó erőnek. Valami szépségnek, tisztaságnak. Fogalma sincs, hogyan tovább, hogyan lehet innen kimászni, felállni. Hogyan lehet elmagyarázni, hogy ő csak…

Jónás most nem több, mint egy embernyi méretű görcs a halban, félelemből és bűnbánatból gyúrva.

Nehéz megérteni és leírni a helyzetét. Nehéz azt mondani rá, hogy a haleledelből egyszer még ember lesz, hogy fel tud ilyen megpróbáltatások után állni még. Ha kiköpi a hal, talán egész életére egy sokkolt bolond marad, aki menekül. Menekül az úrtól, menekül a hivatástól, menekül az emberektől. Esendő a mi Jónásunk és némi szánalommorzsán kívül nem adnánk többet ezért a bolond, hirtelen megőszült lelkű torzóért.  

Ám Jónás történetében az is benne van, hogy az Isten nagyon vigyázott arra, hogy igazából ne történjen semmi végzetes. Jónást váratlanul kiköpi a hal. Nem a parton. Ó dehogy! Még sokat kell úsznia, ezer és ezer karcsapás a part, a vízben pedig további szörnyek leselkednek rá… Jónás ezt is kiállja, mert a sorsa nem a teljes bukás.

Ha Jónás tudná, hogy egyszer jön egy ember, aki majd azt fogja prédikálni, hogy a szívünkben három dolog legyen: hit, remény, szeretet, akkor most neki is könnyebb lenne. Könnyebb, mert lenne kapaszkodója, valami, ami értelmet ad, az első mosolyig. Jónás történetében az a szép, hogy happy enddel záródik. Jónás történetében az a jó, hogy látjuk az Úr haragjánál csak a kegyelme nagyobb… Amikor éppen egy nagy hal gyomrában vergődök, gyakran gondolok arra, vajon melyik sarokban kucorgott előttem a próféta… 

Nincs öt perce, hogy vétkeztem. Nem nagyot, de halálosat. Nincs öt perce, hogy elvesztem. Legalább is, amire a kereszténység épül, az ilyen szigorú lábakon áll. Nincs benne pardon. Nincs mellébeszélés és ravasz ügyvédek kiskapukat kereső védőbeszéde. Megítél, megmér és a sötétségbe taszít. Ilyen szigorúan kér számon.

Elvesztem. Egy autó megy az úton, meg kacagó, részeg lányok. Egy biciklis. Néhány falevéllel kevesebb a fán. Semmi komoly sem történik halálos bűnök után? Megy minden a régi kerékvágásban?

Ha most valaki bekopogna. Valaki, akinek hatalma van a halál felett, mit mondanék neki? Hogy már, amikor vétkeztem tudtam; elvesztem? Tisztában voltam, a következményekkel? Dehogy voltam. Talán azzal perelnék, hogy évtizedek óta hagyják, hogy elvesszek… Kapaszkodónak találomra fel szoktam ütni a nagy könyvet. Onnan olvasom ki, mit írtak odafent a sorok közé…

Mások a reinkarnációban hisznek. Maguknak is megmagyarázzák, miért alakault ki az ki, hogy az ember újra és újra bűnbe esik és mégsem kerül valamiféle pokolba. Legfeljebb újra kell kezdenie. Az újrakezdés lenne maga a pokol? Az újrakezdés kínja a pokol? A keleti egyházak talán jobban szeretik az embert? Megbocsátóbbak? A keleti egyházak humánusabbak? A zsidók istene haragos, nem ismer pardont. Sokan még azon is vitáznak, hogy egyetlen fiát földre küldve, hagyta-e Jézusnak, hogy nevessen? Az evangélisták nagy bűne, hogy egyetlen alkalommal sem merik mosolyogva, mókás történetben ábrázolni Krisztust. Isten, aki pontosan tudta, hogy mi fontos az embernek, talán valóban a jóízű, önfeledt nevetést vette volna el egyszülött fiától?

Ferenc pápa siet a segítségemre. Ferenc testvér mosolyog. Ferenc pápa megcsókolja a bűnös lábát. Ferenc nem akarja megítélni a bűnbe merült embert. Sőt még a házasságtörőket, elváltakat is magához öleli és azt kérdezi; hogyan tudok Neked segíteni? Ferenc pápa az elfogadás oldalán katolikus. Ferenc pápa az ölelés belső körében egyházfi. Most előtte hajtok fejet és remélem ő maga is egy üzenet...

Egyébként már életemben átéltem a megváltást. Isten hozzám a zenében közelít. Isten a dallammal, az énekkel, a hangszerek tiszta szavával oldoz fel. Az isten bizonyosan nagyon sok zenét hallgat. Klasszikust és kortárst is. A múltkor egy ünnepségen egyes egyedül énekeltem Onkel Ludwig 9. szimfóniájának Schiller alkotta betétdalát. Egyes egyedül énekeltem az égnek; Freude schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium… És ahogy énekeltem láttam, hogy minden jelenlévő auráját képes vagyok vidám, világos színnel megkeverni. A zene isten erősítője, mellyel végtelen kegyelmét és szeretetét csomagolja fülünknek felfogható hullámhosszba…      

Mondom, öt perce sincs, hogy elvesztem. Öt perce sincs, hogy hitem mégis inkább erősödött, mint kopott volna. Nem, továbbra sem hiszek a pokolban. Pokoli érzés, hogy nem akarok félni, rettegni. Pokoli érzés, hogy bízni szeretnék. Pokoli érzés, hogy az önzést, kisstílűséget, irigységet, a bántást kívánom kigyomlálni az életünkből…

Imádkozzatok…

Aki a fenyítés ellenére is nyakas marad, hirtelen gyógyíthatatlanul összetörik.

(Példabeszédek 29/1)

Máriat olvasott utoljára. Találom szerűen nyitotta ki a könyvet és olvasgatta az imbolygó sorokat. Aztán a pisztolyról meséltem neki. Akkor csak bólintott. Lehet érezni a sorain a keserűséget – mondta. Pedig még a csak a Füveskönyvet tartotta finom kezében. Meglehet, hogy az emberbe beleég egy század – gondolta. Beleégnek háborúk, lerombolt épületek, fel nem száradó könnyek, megbecstelenített asszonyok, felpofozott, éhes kölykök, akikből embertelen felnőtt sarjad. Bornak indult, de örökkön örökké megecetesedett a 20. század. Megromlott, mint a tej, nagy vérrögöket köhögött fel és időről időre nyárs húzta gyermekeit.

Márai, a polgár gyűlölte ezt. Gyűlölte, hogy az örökkön-örökké megismétlődő újrakezdésekben, mindig a salak nyert teret, mindig alantas ösztönök, kapzsiság, ostobaság és irigység. Furcsa látni, hogy reményeinket hogyan dobják ugyanabba a kemencébe, ahol már a kor bűnbakjai is hamuvá égtek…  

Amikor a magunkban rajzolt hősök is feladják, akkor jön a pisztoly. Amikor betegségek kerülgetik, az emberi méltóság veszni látszik, akkor, mint oly sokszor előkerül a fegyver.  Máriainál ez 1989. február 22-én érkezett meg San Diegoba…

A kísértésről és a tapasztalásról

A kérdésre, vajon vérteznek-e a tapasztalatok az élet olcsó vagy veszélyes, nagy erővel megszólaló kísértései ellen, tagadással kell felelni. Ilyen kísértések a hamis becsvágy, az indulati lehetőségek, mint a szerelem, szereplés, világi siker, az érzékek csábításai, az egészségünkre káros étkezésbeli túlzások, az ital és a bódítószerek, a testi szenvedélyek s azoknál is károsabb és veszélyesebb szellemi és jellembeli eltévelyedések, mint a bosszúvágy, a hazugság, a kapzsiság. Mindezek a veszélyek és csábítások minden életkorban konok ismétlődéssel kísértik meg az embert. A tapasztalás, mely arra tanít, hogy minden túlzás, hazugság és tisztátalan szándék csalódáshoz, csömörhöz, megaláztatáshoz és betegséghez vezet, nem óv meg attól, hogy e kísértések áldozatai legyünk. Csak a jellemünkhöz való hűség óvhat meg a bukástól, nem pedig tapasztalataink. A természetben nincsen feltétlen jó és rossz; de föltétlenül rossz az ember számára, amit nem tudunk büntetlenül egyeztetni jellemünkkel. Tehát itt is, mint mindig, mikor döntenünk kell, ne azt kutassuk, vajon a kínálkozó csábítás önmagában jó-e vagy rossz, hanem csak azt kérdezzük: megfér-e jellemünkkel az, amit elkövetni szándékozunk? A világi tapasztalás nem olyan fontos, mint jellemünk alapos és föltétlen ismerete. Vannak tapasztalatlan emberek, akik hűségesek jellemükhöz és ezért nem buknak el a világi vizsgán, s vannak öreg, agyafúrt rókák, akik nem tudják vágyaikat jellemükhöz igazítani, s ezért mindegyre elbuknak és szégyenletesen orra esnek.

Márai Füveskönyve nem akar áltatni, nem csepegtet belénk kapaszkodónak is tökéletes reménységet. Sötéten, mint az a bizonyos kard, lebeg felettünk, az egyedüllét kényszerével, az érzékek győzelmével, a kísértésekkel kiegyező magányos értelmiségi képével rémisztget. Szinte látom, ahogy ballonkabátban, szitáló esőben, szikáran sétál, szája szegletében parázsló, hamvadó cigarettavéggel.

Márai nem segít, sőt váltig állítja, legjobb dolog egyedül maradni. A vállalt magány kétes ízével kecsegtet: maradj bátran magányos… A szívet meg közhelyes szerkezetnek tekinti. Össze fog törni, üzeni a szikár alak. És hinnünk kell neki:

Arról, hogy a szívek összetörnek

 De pontosan úgy, mint a dalokban, melyeket a kávéházi chansonénekesnők énekelnek. S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört szíveket nem lehet többé eggyéragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, föltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, „szívét összetörték", soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja.

Nem. Máriat ne olvassunk elalvás előtt, vagy csak nagy-nagy türelemmel és átérzéssel. Ha pedig úgy látnánk, sorai átvéreznek, gyönge szívünk szövetein, akkor már ne csináljunk semmit. Hagyjuk, hadd szivárogjon kegyetlen felismeréssel az önreflexió nyílt sebe. Aztán reménykedjünk, hogy mint minden kőbe vésett sor, úgy ezek is kopnak, szelídülnek. Imádkozzunk, hogy az együtt töltött idő, az intimitás, a szerelem legyőzi a kételyt és képes konzerválni a kék madár egészségét… Képes a megkérgesedett kétségeken áthatolni.

Szívműszerészek, hol találom céhetek míves iskoláját? 

Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissé nehéz a sorom. Maguk, művészek, polgárnak neveznek, a polgárok pedig kísértésbe esnek, hogy lefüleljenek. Nem tudom, melyik keservesebben sértő. A polgárok ostobák; ti, szépségimádók viszont, akik engem flegmatikusnak és vágytalannak szidtok, gondoljátok meg, hogy van egy mély, eredendő és végzettől rendelt művészsors, hogy aki ennek részese, az semmit sem tart oly édesnek és kívánatosnak, mint a közönségesség gyönyörét. (Thomas Mann: Tonio Kröger)

 Sokat mond el rólad, hogy mit csinálsz a csenddel. Megerőszakolod? Beletömöd a keserűséged, a könnyeid, a sikertelenséged? Vagy hagyod, hogy átjárjon. Te magad lehetsz a csend. Beszéd, zene, izgága gondolatok nélkül. Tavaszi éjjelek csendje, amikor a levelek hirtelen nőnek meg, mint egy kiskamasz. Most, amikor az ősz éppen belénk harap és a téli éjjel süvöltésével rémisztget, megpróbálok egyenlőségjelet tenni a karácsonyi éjjeli telihold távoli csilingelése és a májusi lábujjhegyen csepergő éjféli eső között.

Az egyenlőségjel én magam vagyok. Aki felismer, megért és aki elszenved. Passzív szereplők vagyunk egy nagyon is aktív termelési regényben. Statiszták egy nagyeposzban, ahol semmit sem tudunk a főszereplőkről és a hősökről.

Romantikusan érjünk a csendhez barátaim! Szentimentálisan, óvatosan, ahogy a mellettünk fekvő kedvest csókolnánk. Öleljük magunkhoz, hagyjuk, hogy ő határozza meg mennyit és érünk, ne akarjunk többnek, jobbnak, értékesebbnek látszani.

A végítélet is ilyen csend lesz. Szinte látom, ahogy az üres, steril szobákba terelt emberek, majd maguktól kezdenek zokogni és bevallani mindent. Ha már semmi sem maradt a lelkük vér és gennyfoltos zsákjaiban, akkor egyszer csak megnyílnak a kapuk és bebocsáttatnak. A csend kérdez és a csend jelezi, ennyi volt: bűneiktől szabadulva továbbmehettek.  Egy homokórában pergő szemként ébredni. Egy pávatollon könnycseppként. Egy folyón úszó virágsziromként. Anyjától elválasztott gyermekként.

Nincsenek hangtalan pofonok. Az agresszió mindig csörtet, mint a vadkan az erdőben.  Fejben mormolt, kin nem mondott ima. Igék sora egy lapon. Az ujjbegyben tárolt géppel írott dokumentum. Lassan ébredező, nagyokat ásító város a lelked. Megfáradt arcú szakmunkások menetelnek benned. – Főnök, megperselyeznénk a szívcsapágyat! Rozsdás, kiszolgált tengelyeken nyöszörögve moccan az élet. Harmatot kötnék karjukba, sötétre pörkölt kávébableves helyett…

Hogyan lesz egy elnyújtott ásításból egy örömteli futás. Van ilyen? Legyőzve a tespedt, zsírra éhes húst, a szálkásított izomzat felé vágyni és még izzadva, küszködve tenni is érte? A kövérség szuszogóvá és joviálissá teszi az embert. Kipirosodott, pocakos „emberekké” válnak a férfiak és csámpás Rozik, fújtató donnák a nők. Rembrandt képek modelljei, középkori ideálok. Vidéken egykor úgy tartották mázsa alatt se férfi nem ember, se hízó nem jó... Ez a paraszti eufemizmus azonban csak arra jó, hogy megszépítse a valóságot, mert a zsírcsomag a derékszíjra fittyen, a toka meg nem engedi a legfelső gombot begombolni az ingen. A nyakkendők árván alusszák sovány álmukat a szekrényben. Vagy ami rosszabb, a széles háromszögre kötött kravátli próbálja az ing nyakát összetartani. Reménytelenül, szánalmasan. A nők minden ruhában szafaládék, kötözött sonkák. A nyaki ráncok között egy poros délutánon, nedves homokból gyúrt nyakörvek jelennek meg. Súlyokat aggatsz magadra, de eleinte édes teher ez, mert az evés, mint élvezet és sport prímán kárpótol. Pedig őszintén megvallva a nagyétkű, az evés élvezetébe belefeledkező emberek olyanok, mint akik nem tudják kezelni a szexuális vágyaikat. Nem ismerik az eleget, mértéktelenül, bárhol, bármikor utcán, moziban, színházban, operában képesek letolt gatyával párosodni és azzal intézik el a megvető pillantásokat, hogy ugyan már, nincs ebben semmi rossz... Nem? Nem.

Az evés igazából nem bűn, csak feledékenység. Amolyan civilizációs betegség. Elfeledjük, hogy egykor korántsem állt ennyi étek a rendelkezésünkre. Fittyet hányunk ara, hogy a kövér ember évezredekkel ezelőtt könnyen válhatott prédává. Eszünk, mert van a hűtőben. Eszünk, mert frusztráltak vagyunk és a háborgó gyomorsavat csak így lehet kibékíteni. Eszünk, mert esznek mások is, eszünk, mert ezt reklámozza a tv. Ínycsiklandozó ételeket. Kulináris ördöggé válunk, már csak az ízlelőbimbóknak élünk és tömjük magunkba a kalóriákat. Néha aztán megriadunk. A felcsúszott úszógumitól, a tükörben látott felpuffadt arcú embertől, a nehéz légzéstől, a kihízott ruháktól. Megriadunk a bennünk élő, mohó, falánk kisistentől, aki kövér malaccá varázsol bennünket. Az ébredés, a felismerés olyan mint a katzenjammer. Jönnek a fogadkozások, a szörnyű, spanyolcsizmához hasonlítható, oktalan diéták, éhezések.

A nyugati ember úgy fogyókúrázik, ahogy hisz. Úgy véli az igazi hit könnyek és vércseppek között születik. A tanítás szerint Jézus negyven napig éhezett a pusztában és mégis ellenállt az ördög kísértésének. Nem lennék meglepve, ha Krisztus urunk egy percig sem éhezett és szenvedett volna a pusztában. Inkább csak meditált, lassú húsokat sütögetett és miközben áldozatot mutatott be az Úrnak, a magányban egyre közelebb került a transzcendenshez. Az ördög pedig éppen a magánnyal szemben állított legerősebb ütőkártyát kínálta fel számára: királyságot, hatalmat. Legyen Krisztus a világ közepe, legyen ő a világ királya, az univerzum császára. Élet és halál teljhatalmú ura, akit milliók éljeneznek. Akiért milliók rajonganak és puszta látványától sikítozni kezdenek. Legyen ő, aki arannyal hímzett ruhában, nagyokat eszik, simogatja ágyasait és százával nemzi gyermekeit. Krisztus erről mondott le. Nem ételről és italról, nem volt ő mazochista. Amikor húsvétkor a papok fájdalmas tekintettel, korgó gyomorral gondolnak ételre-italra, ez jusson inkább az eszükbe...

Az okos futni kezd. Ki a világból, el a világból. Ki a testből. A futás repülés, elrugaszkodás, a statikus evés helyett. Mágikus rezgés, ami jótékony köpenyként burkolja be a testet. A futás felszabadít. A futás kemény emberré tesz, erős, küzdeni is képes emberré. Újra megtanít becsülni magad. A benned lakó küszködő, paradicsomból kiűzetett embert, aki úgy döntött a tudással felvértezve próbálja meg túlélni az életet.Minden futás közben a gerincen legördülő verítékcsepp egy gyönyörű gyöngy, amivel az elődöknek, az előttünk futóknak adózunk. Azoknak, akiknek a lábnyomában futhatunk, akik előttünk rohantak végig az életen és közben csak annyira álltak meg, hogy egy-egy szerelmetes éjszakán, két futás között, két háború vészterhes szünetében villámgyorsan továbbadják génjeiket...

A futás közben más lesz a világ. Csak a gyalogló és a lassan kocogó ember fogja fel igazán a körötte lévő világot. Csak az, aki hagyja, hogy a mozgás közben minden pillanatban új és újabb arcát mutassa neki az anyatermészet. Ágyban, párnák között csak emlékezni lehet. Gyalogolva, futva lehet a mában élni. A cél még messze, az a jövő. A múlt a rajtpisztoly dördülése, a stopperóra lenyomása. A jelen az újabb lépés, az újabb szökkenés és újabb ugrás... Citius, altius, fortius...

Néha csak egyszerű szavak. Apa. Anya. Játékok. Egy nagy polc. Tele kisautókkal, legóval, mozgathatós katonákkal. Aztán helyére egy íróasztal került. Vörös-kék, fényvisszaverővel díszített csatos hátitáska, a vézna, csillogó szemű kis elsős hátára. Iszonyú nehéz volt, ha megpakoltam. Bírta a kiképzést, de vigyáztam rá. Apám a leselejtezése után is évekig tartott benne szerszámot. Valami elnyűhetetlen anyagból készült. Olyan volt a táska, mint a szocializmus maga. Nem volt szép, nem volt márkás, nem volt egyedi, de komótosan kopott, csak nagyon hosszú évek alatt repedezett meg és lett végképp az enyészeté. A kettes iskolában volt egy betonból készített vízelvezető. Nem túl meredek, igazi hosszú lejtő. Matchboxokat vittünk és versenyeztettük melyik gurul messzebbre. Alig vártuk a szüneteket. Az volt a jól guruló autó, amelynek ha megemeltük egy picit az elejét vagy a farát és elengedtük, az iskolapadon finoman rugózott. Azt a hangot nem felejtem el. Apró kis drótok rögzítették a picike autók kerekeit. Ha ezt jól rakták bele, akkor valóban volt némi rugózása a kicsi kocsinak. Az volt az igazi öröm, ha a drótocska úgy viselkedett mint egy laprugó. Finomra hangolva rezgett az álomjárgány. Peugeot, Renault, Lambordzsini, Rojsz-Rojsz. Azt sem tudtuk, hogy kell kiejteni. Csak kiabáltunk:

- Most én gurítom! Most én jövök! - és vágyakozva néztünk a matchboxunk után, hátha messzebbre gurul, mint a többieké...

Na ez novella lesz. Egyszer. Ha nagyon megírom. Nem teszek hozzá. Nem színezem. Önmagában is kemény epizód. Vágyakból, álmokból, gyermekszívből és addig ismeretlen hormonokból gyúrt, kéjes szőttes. "A pucátokat a porba kellene dugni!" – kiabálta Barna Gyuri bácsi, amikor lebuktunk. Ma sem értem, miért a porba, amikor annyi jó helye lenne... Kacér lányok, varázslatban fürdő boszorkányok, kései szüretelésű, jégbor asszonyaim. Minden tanúsítványom, minden igazolásom, minden hitem és pecsétem nálatok hagytam.

Gyerekként mentem el az NDK-ba. 1989 forró nyarán. Valahol Stendal mellett egy hatalmas fenyőerdőben lettem férfi. Két mindenre képes 17 éves német lány csábított négyünket, és mi olyan könnyen csábultunk, hogy azon ma már csak mosolygom. Még meggyóni sem kellene. Több benne a kíváncsiság, mint az éhség. Sőt! Pusztán kíváncsiság. Nem több. Amit kaptunk, az sem volt szex. Mert, ahhoz tudni kell mit csinálsz. Egyszerűen csak ott volt nekünk a Jóisten két pogány ajándéka; Sonja és Anja. Sörízű és bódult volt a csókjuk. Olcsó dezodorok illata keveredett a keletnémet sörrel na és a promiszkuitással. Milyen buta szó. Komisz coitus. De meg sem történt. Csak imitáltuk, csak érintettük. Talán a hegye bent volt, talán csókot is leheltek a kalapra... Csak mi hisszük, hogy akkor ott a vörösfenyők alatt az Elba holtágába fojthattuk a szégyenletes szűziességünk. Mintha Janus Pannonius vagy Balassi költözött volna belénk.

Az Zsuzsánna egy szép német leán,

Bécsben lakik Tífingrab utcáján,

Piros rózsa tündöklik orcáján,

Szép kaláris tetszik ajakán,

Kit sok vitéz kíván

Szép voltát csudálván,

De csak heában szeretik sokan.

Vagyon ennek egy szép atyjafia,

Kinek neve víg Anna-Mária...

...Rájok nézve ottan felgerjedék...

Többet szólnunk dolgunkról nem szükség,

Elég, hogy megvolt minden édesség,

Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség...

Ezt kell majd megírni. Mi volt azon az éjszakán. Hogyan temettük el bennünk a gyermeket, másnap meg az ancient regime, babérleveles bablevessel flörtölő, megkopott gyulyáskommunistáját, Kádár Jánost.

A német táborvezető közölte a hírt a tanárainkkal. Őszinte részvétét is kifejezte. A nyírbátori pedagógusok elképedtek. Nem igazán Kádár János halálán. Sokkal inkább azon, hogy most mitévők legyenek. Mit kell ilyenkor csinálni? Erre már nem volt forgatókönyv, szabály. Talán csak valami molyrágta KGST elvárás. Húzogatták a válluk. Otthon már a Wind of change ordít, de itt mindentől távol, Honecker hónaljszagától terhes Szász-Anhaltban legfeljebb csak csöndben, megfontoltan lehettek forradalmárok. Mi az NDK-ás táborlakókkal közösen használtuk a zuhanyzókat. A német srácok úgy köpködték a ruszkikat és éltették a magyarokat, hogy abba már mi pirultunk bele. Már újratemettük Nagy Imrét, már követeltük az orosz csapatok kivonását. Már bontottuk a vasfüggönyt és két hónap múlva kivertük az első téglát a Berlini falból... Ám a tanárinak nem kockáztattak. A konformizmus mellett döntöttek. A barakkunk előtt álló zászlórúd elé állítottak bennünket és félárbocra eresztették a piros, fehér, zöld trikolórt. Ekkor az egyik tanár bejelentette, hogy az MSZMP KB első embere elhunyt és egy perces néma csönddel emlékezünk rá... Szabolcsi Viktor, a jómódú „maszek” család sarja foghegyről ekkor csak annyit mondott; na hála istennek - és a szánk szélét, majd szétvetette a részvét nélküli, tiszteletlen nevetés. Kádár halálhírét nem vettük komolyan, a két német lányt azonban annál inkább...

Akkor azon a fura kánikulai éjszakán, amikor a Burkus kutya is csak vonyított a DDR kerek, Freie Körperkulturtól ragyogó Holdjára, túl korán bújt ki a bábból a lepke. Túl korán. Repülni csak évek múlva lett képes. De a bódulattól kóvályogva, az adrenalintól és a hirtelen teremtett, testi szerelemtől megrészegülve, lassan megrajzoltuk a saját férfialakunkat. Nem volt több skiccnél, nem volt több amerikai filmekből, erjedő szocializmusból és valami bájosan kusza, agysejti szinten bekövetkezett törpe forradalomból rázott, alkoholmentes koktélnál. Még csak lázadók sem voltunk. Az izgalom, a zsenge tesztoszteron, a türelmetlen fiúférfi vágya; hogy meg lehet érinteni egy nőt. Kézzel, nyelvvel, szorítással. Sőt, két nőt. Fogni a húsuk, mellük, az ölük, a nedves bugyijuk. Érezni lehet a finom bőrük. Ezek a mindenre kapható, leittasodott lányok hagyták, hogy a 13-14 éves, Verne regények főhőseit megcsúfoló fiúk, remegve induljanak el a szexualitás rögös útján. Csínytevés volt ez. Nem több. Csíny. De a szánk ragadt a nyelves puszik nyáltól és alig bírtunk elaludni...

Valakinek jönni kell, aki mindenkit megtanít beszélni. Megtanítja, hogyan kell előcsalogatni a szavakat a szív leghátborzongatóbb üregeiből is. Ahol egyszerre él, szerelem, gyűlölet. A mélyből, ahol már nem a sejtek, a szövetek tapinthatóak, hanem az isten első és utolsó lehelete. Ha elég bátor lennék és kipréselném a szívem, talán egy apró fiolára valót kinyerhetnék az isten leheletéből. De nem én leszek, aki a szívetekbe csepegtetett transzcendenssel megajándékozlak Benneteket. Nem én leszek, aki a sarki fény alatt fagyasztja kristállyá a könnyeit, hogy karikagyűrűitek éke legyen. Nem szállok le tengerek mélyébe beszélni kagylókkal, hogy most az egyszer ne a szépség, hanem az értelem gyöngyeit hizlalgassák az olajtól senyvedő világtengerek mélyén.

Nem én vagyok az, aki összhangba hozza a szavakat, a szívvel és értelemmel. Még imám sincs a fájdalomra, nem tudok mosolyt ajándékozni senkinek sem. Hátizsákomban néhány megszikkadt szendvicsnél nincs több.

Csak ígérni tudok. Csak a hírt hozom felőle, hogy megjön. Megjön a kibillent, önmagából kifordult világ csősze. Megjön és nagy levegőt vesz. Fájni fog neki a világ, de nem szól semmit. Egyenként állítja maga elé a betegeket, a szerelemben csalódottakat, szeretteiket veszítőket, az elesetteket, a kilátástalanokat, a reményben is csalódottakat. Nem szól semmit, csak int és akkor a rosszak rossza elhagyja a lelkeket. Kipárolog belőlük, mint a pára.

Soha úgy nem aludt még ember. Soha olyan mélyen, olyan tisztán nyöszörgő vagy éppen vágytól pettyes álmok nélkül.

Megígérem Nektek, hogy egyszer megjön. Még a mi életünkben. Ha ő segít, a törött egybe kel, ha ő segít a fájó mosolyba vált. S ülünk a parázsló tűz mellett. Belebámulunk.

Ne kérdezz semmit az életről. Nem értek hozzá. Ne kérdezz semmit tegnapról, jégesőkről és viharokról. Nem emlékszem már, mennyire féltem, hogy rettegtem, hogy soha nem lesz vége, hogy soha nem jön el, hogy néhány mosoly után az élet leereszt, mint egy sarokban felejtett gumimatrac…

Ne kérdezz semmit a boldogságról. Róla nem beszélhetek. De ha görög éjszakákon feleselni kezdesz a tengerrel, kelet felé fordulva meglátod Őt… Ahogy a lelke a vizek felett lebeg…      

Szerda este hat óra. A Szarvas utca elején izgatott transzparensek alatt, talán kéttucat tüntető ácsorog. Velük szemben egy harcsabajszú, pakompartos, nagydarab ember perel. Nincs közös nevező. Szó szót követ. Valaki izgul nem lesz-e tettlegesség belőle, mások szurkolnak, hátha hajhúzásba tör ki a kakaskodás. Egyetlen dologban tudna megállapodni a két felbőszült fél, hogy nem értik egymást és nem is fogják soha. A „vendég”, aki a fórumot tartja és akinek a transzparensek készültek, még sehol. Az emberek lassan, ritkán szivárognak a régi pártházba. Baljós árnyak – mondja valaki az utcán és a többiek bólogatnak. A barikád két oldalán másképp értik a poénnak szánt bon mot-t. Miközben egymásnak feszülnek a vélemények és dagadnak az erek, egyszer csak három lány próbál átvergődni a tüntetőkön és az eseményt testükkel is védő szimpatizánsokon. Na de milyen három lány! Az egyik apácaruhában, kezében rózsafüzérrel, a másik catwomannek öltözve, a harmadik pedig szexi krampusznak. A maskarások arcán Mona Lisa mosoly és bár mindent megtesznek annak érdekében, hogy a legrövidebb úton menjenek be az irodaházba, mégis meg-megcsusszan alattuk a föld, kicsit remegve, billegve járnak. A népek elképedve bàmuljàk a tüneményt, pedig a lányok senkire sem néznek, a leheletmosollyal az arcukon mennek befelé. Így aztán senki sem kérdezi meg mit keres itt egy apáca, miért fogja a farkát a kis világító szarvakkal felszerelt, csinos krampusz és miért iszogatott catwoman.

Aztán valaki odakiáltja; - Délután kettő óta buliznak az ötödiken. Farsang van… Már a rádióba is becsengettek, hogy számot kérjenek. 

Nagy nevetés az utcán. Kisimulnak a ráncok, már a szemben állók is csendesebben vitatkoznak. Közben kiderül, hogy Bajnait a hátsó ajtón csempészték be a terembe. Az egyik önkéntes ajtónálló végül foghegyről veti oda a táblásoknak; - Na, rácsesztetek! Nem is itt jött be!

A vàlasztàst tegnap a lànyok nyerték.

Napok óta izgatott türelmetlenséggel várom, hogy ebben a hirtelen jött tavaszban a lakásom előtt lévő kis tó jégpáncélja egyszerre csak megnyíljon. Mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Az acélszürke nyílt vízre visszataláljanak a vadkacsák és az a vöcsökpár, amely riadtan cikázik, ha közel megyek a parthoz. A jég minden nap más színű. Ma sárgásan szürke, kásásan zselés felületén apró tócsák jelentek meg, melyeken lustán, ásítozva tükröződött a fátyolos napfény. Kicsit egykedvűen vettem tudomásul, továbbra is jégtörő kellene, hogy kiolvadjon a „tavam”. Ezzel az egykedvű, késő téli spleennel indultam dolgozni. Amikor egyszer csak a Nefelejcs utcán megállásra késztettek a fehér nyárfák. Még egy fotót is elkattintottam, bár az ilyen néma állóképeken nehéz azt a finom neszezést, suttogást, édes zsongást visszaadni, amit a fák zsolozsmáztak. Ebben a leheletfinom imádságban olyan számomra is érthető mondatok kerekedtek, amely nagyon hasonlított ahhoz, amikor valaki őszintén letérdel és a teremtőhöz fohászkodik. Bár a teljes fohászt nem értettem, de olyan szavak, mint a lágy szellő, napfény, langyos eső és madárdal kristálytisztán formálódtak a fülemben. Ahogy néztem ezeket a téli álomban ringatózó hatalmas élő szervezeteket, a sűrű, szálkás molekulákat, sikerült megérezni azokat a millió éve jelen lévő, tömzsi rezgéshullámokat, melyekkel a fák ajándékozzák meg a világot. Tiszta harmónia volt ez, az embernél sokkal kifinomultabban adaptálódott élet harmóniája a létezéshez. Bár úgy tűnt én haladok, ők pedig röghöz kötve élik az életük, mégis valami szívfacsaró vágy öntötte el a lelkem, tudva, hogy az egész napom nem lesz több túlpörgetett és felesleges kapkodásnál. Aki nem tud megállni, aki képtelen tanulni a természettől, még akkor is, ha az a cserfes embernek némának tűnik, végkép zsákutcába jutott. Holnap a hideg, de mégis sima köveket fogom fürkészni…