Hogyan lesz egy elnyújtott ásításból egy örömteli futás. Van ilyen? Legyőzve a tespedt, zsírra éhes húst, a szálkásított izomzat felé vágyni és még izzadva, küszködve tenni is érte? A kövérség szuszogóvá és joviálissá teszi az embert. Kipirosodott, pocakos „emberekké” válnak a férfiak és csámpás Rozik, fújtató donnák a nők. Rembrandt képek modelljei, középkori ideálok. Vidéken egykor úgy tartották mázsa alatt se férfi nem ember, se hízó nem jó... Ez a paraszti eufemizmus azonban csak arra jó, hogy megszépítse a valóságot, mert a zsírcsomag a derékszíjra fittyen, a toka meg nem engedi a legfelső gombot begombolni az ingen. A nyakkendők árván alusszák sovány álmukat a szekrényben. Vagy ami rosszabb, a széles háromszögre kötött kravátli próbálja az ing nyakát összetartani. Reménytelenül, szánalmasan. A nők minden ruhában szafaládék, kötözött sonkák. A nyaki ráncok között egy poros délutánon, nedves homokból gyúrt nyakörvek jelennek meg. Súlyokat aggatsz magadra, de eleinte édes teher ez, mert az evés, mint élvezet és sport prímán kárpótol. Pedig őszintén megvallva a nagyétkű, az evés élvezetébe belefeledkező emberek olyanok, mint akik nem tudják kezelni a szexuális vágyaikat. Nem ismerik az eleget, mértéktelenül, bárhol, bármikor utcán, moziban, színházban, operában képesek letolt gatyával párosodni és azzal intézik el a megvető pillantásokat, hogy ugyan már, nincs ebben semmi rossz... Nem? Nem.
Az evés igazából nem bűn, csak feledékenység. Amolyan civilizációs betegség. Elfeledjük, hogy egykor korántsem állt ennyi étek a rendelkezésünkre. Fittyet hányunk ara, hogy a kövér ember évezredekkel ezelőtt könnyen válhatott prédává. Eszünk, mert van a hűtőben. Eszünk, mert frusztráltak vagyunk és a háborgó gyomorsavat csak így lehet kibékíteni. Eszünk, mert esznek mások is, eszünk, mert ezt reklámozza a tv. Ínycsiklandozó ételeket. Kulináris ördöggé válunk, már csak az ízlelőbimbóknak élünk és tömjük magunkba a kalóriákat. Néha aztán megriadunk. A felcsúszott úszógumitól, a tükörben látott felpuffadt arcú embertől, a nehéz légzéstől, a kihízott ruháktól. Megriadunk a bennünk élő, mohó, falánk kisistentől, aki kövér malaccá varázsol bennünket. Az ébredés, a felismerés olyan mint a katzenjammer. Jönnek a fogadkozások, a szörnyű, spanyolcsizmához hasonlítható, oktalan diéták, éhezések.
A nyugati ember úgy fogyókúrázik, ahogy hisz. Úgy véli az igazi hit könnyek és vércseppek között születik. A tanítás szerint Jézus negyven napig éhezett a pusztában és mégis ellenállt az ördög kísértésének. Nem lennék meglepve, ha Krisztus urunk egy percig sem éhezett és szenvedett volna a pusztában. Inkább csak meditált, lassú húsokat sütögetett és miközben áldozatot mutatott be az Úrnak, a magányban egyre közelebb került a transzcendenshez. Az ördög pedig éppen a magánnyal szemben állított legerősebb ütőkártyát kínálta fel számára: királyságot, hatalmat. Legyen Krisztus a világ közepe, legyen ő a világ királya, az univerzum császára. Élet és halál teljhatalmú ura, akit milliók éljeneznek. Akiért milliók rajonganak és puszta látványától sikítozni kezdenek. Legyen ő, aki arannyal hímzett ruhában, nagyokat eszik, simogatja ágyasait és százával nemzi gyermekeit. Krisztus erről mondott le. Nem ételről és italról, nem volt ő mazochista. Amikor húsvétkor a papok fájdalmas tekintettel, korgó gyomorral gondolnak ételre-italra, ez jusson inkább az eszükbe...
Az okos futni kezd. Ki a világból, el a világból. Ki a testből. A futás repülés, elrugaszkodás, a statikus evés helyett. Mágikus rezgés, ami jótékony köpenyként burkolja be a testet. A futás felszabadít. A futás kemény emberré tesz, erős, küzdeni is képes emberré. Újra megtanít becsülni magad. A benned lakó küszködő, paradicsomból kiűzetett embert, aki úgy döntött a tudással felvértezve próbálja meg túlélni az életet.Minden futás közben a gerincen legördülő verítékcsepp egy gyönyörű gyöngy, amivel az elődöknek, az előttünk futóknak adózunk. Azoknak, akiknek a lábnyomában futhatunk, akik előttünk rohantak végig az életen és közben csak annyira álltak meg, hogy egy-egy szerelmetes éjszakán, két futás között, két háború vészterhes szünetében villámgyorsan továbbadják génjeiket...
A futás közben más lesz a világ. Csak a gyalogló és a lassan kocogó ember fogja fel igazán a körötte lévő világot. Csak az, aki hagyja, hogy a mozgás közben minden pillanatban új és újabb arcát mutassa neki az anyatermészet. Ágyban, párnák között csak emlékezni lehet. Gyalogolva, futva lehet a mában élni. A cél még messze, az a jövő. A múlt a rajtpisztoly dördülése, a stopperóra lenyomása. A jelen az újabb lépés, az újabb szökkenés és újabb ugrás... Citius, altius, fortius...
