–  Tamás maga hányféle édes ízt ismer? - kérdezte a többiekkel összekacsintva a csinos cukrászlány a szállítót. A férfiról mindenki tudta, hogy egyedül él. Jóval 30 feletti. Vénfiú. Pedig alapvetően jóképű, sőt egyesek azt is tudni vélték, hogy beutazta a világot, valami rádióban is dolgozott és annak idején nagy kanállal falta az életet. A csajok odáig voltak érte. Meg vissza. Valamikor. Persze az is lehet, hogy ez csak pletyka, mert a férfi nem beszél magáról, sőt hang is ritkán hagyja el a száját és még ritkábban mosolyog. Megjön a mindig patyolattiszta Mercedes kisbuszával, bepakol, fizet. Nem kérdez, nem beszél. Aláírja a papírokat. Csak nagy ritkán mormog valamit az orra alatt. Nem olyan, mint a többi szállító, azok szétvetett lábakkal jönnek és kanszaggal árasztják el a jó nevű cukrászatot. Cicáznak a lányokkal, még fogdosni is próbálják őket.

–  Kedves Bianka... - szólalt meg kisvártatva a szállító, a lánynak meg majdnem kiesett a kezéből a habzsák – én… még sohasem számoltam. Majd, talán legközelebb - azzal bepakolta a francia krémeseket, a mignonokat és a Rákóczi-túrósokat a kocsi rakterébe és ahogy jött azzal a finom, halk jelenlétével gyorsan el is tűnt a cukrászlányok szeme elől.

–  Na emán' nekem egy pali! Majd legközelebb megmondom... – próbálta utánozni a férfi mély hangszínét egy idősebb nő. - Hogy te mit eszel ezen Biankám? Nem is normális! – hosszan, erősen nyomta a gombját, zümmögni kezdett a dagasztógép. Cukrot és rámát hajított a keverőtálba, majd lesajnáló tekintettel kiviharzott a műhelyből.

–  Bianka rá se ránts! Csak irigykedik a vén kígyó! - szólalt meg egy másik nő. – Annak fiúnak olyan szép keze van! Szebb mint a szeme! Figyelted, hogy olyan a kézfeje, mint egy… nőgyógyásznak? Finom bőre van. Nem kell annak kemény munkát végeznie. Látszik, hogy kávézója van. Csak ne lenne ilyen mamlasz. Vagy nem is mamlasz, hanem mittomén', olyan mint egy művész. Mintha nem ezen a világon élne.

Napokig nem látták Tamást. Egy alkalmazottja jött helyette a cukrászdába. Egy olyan tipikus szépfiú. Karakteres arccal, szőkésbarna lenyírt hajjal és divatos tetoválásokkal. Csak a szemében cikázott valami brutalitás. A köszönés úgy pattant ki a szájából, mint egy golyó, mintha mindenki, az egész világ az ellensége volna. Nők, férfiak. Bianka már ismerte. Eleinte tetszett neki. Kisportolt, jó kötésű fiú. Trendi. Csak ne lenne ennyire ellenszenves. A fiú is észrevette a csinos lányt a városban. Bianka, mint egy félig angyal, félig topmodell miniben, magas sarkúban, egyik vállát fedetlenül hagyó topban tipegetett hazafelé. Amikor a fiú meglátta bőgetni kezdte felspoilerezett öregedő sportkocsiját, miközben nagy tölcsérre tekert spanglit szívott és idétlenül vigyorgott a lehúzott ablakon keresztül hasonszőrű barátaival a háta mögött.

Aztán, amikor nem is számítottak már rá nem ez a fiú jött a süteményekért. Hanem Tamás. Bár nem mosolygott és nem is szólt hozzájuk, csupán biccentett a fejével, mégis valami erős férfiasság és harmónia áradt belőle. Halk jelenléte ellenére is mindig tudta Bianka a férfi mit csinál, mit rak a kocsijába. Érzete a fűszeres parfümjét, érezte, hogy a férfi lopva rá- ránéz. Egyszer még a szemük is összevillant. Tamásból a szótlansága ellenére is áradt a kedvesség, az önzetlenség és valami, ami felébresztette a nőkben az anyai ösztönöket; a gondoskodásra szoruló kisfiú drámai hattyúdala. Ám ebben a hattyúdalban olyan oda nem illó tabudallamok is felcsendültek, melyeket csak az értők tudtak nyersen, szálkamentesen lefordítani; az erotika disszonanciáját.

- Bianka – szólította meg halkan a férfi a lányt, aki annyira belefeledkezett egy esküvői torta díszítésébe, hogy meg sem hallotta, hogy a férfi visszafordult a műhelybe. Így aztán a mellette álló kolléganője lökte meg a könyökével és intett fejével; hozzád beszélnek. Tamás úgy állt az ajtóban, mintha életében először lépett volna be meztelenül egy nudista strand kapuján. Magabiztossága látványosan párolgott a ruháján keresztül. A férfi zavaránál csak Biankának sikerült bárgyúbb mosolyt magára erőltetnie. Kezében a megszokott habzsákkal, a szövetet morzsolgatva nézett a férfira, mintha az megkérni jött volna a kezét. Látszólag két felnőtt ember állt egymással szemben, de gyermeki bájjal. Közben mellettük a finoman pörkölt mandulát éppen marcipánná gyúrták, egy adag somlóit pedig rummal locsoltak nyakon. A konyha lázas igyekezet, csupa érzékiség, csupa habosra vert erotika.

- Tudja Bianka… – szólalt meg a férfi – hiába olvasgattam a lányok nagy kedvencét, Oravecz Nórát. Egy szót sem ír arról, hányféle édes ízt kellene ismernie egy pasinak. Aztán arra gondoltam, hogy édes a méz, a juharszirup, de a maguk francia krémese, amit én annyira imádok, az nem édes, az egyszerűen csak kellemes. Az édesanyám bejglije sem édes, hanem olyan igazi, mákos. Szóval, ha őszintén kérdezi, akkor azt kell, hogy mondjam, nem tudom...

Azzal fogta magát megfordult és elindult a kocsija felé. A cukrászműhely megdermedt. Működtek a gépek, a kezek is dolgoztak, de valahogy nem fogyott a levegő, senki sem mert hátranézni. Bianka arcáról lehervadt a mosoly. Bár a férfi ennyi értelmesnek tűnő mondatot egyszerre hónapokig sem ejtett ki a száján, de összességében mégis olyan szerencsétlen volt ez az egész. A lány rossz szájízzel fordult vissza a tortájához. Felelősnek érezte magát. Megfogadta soha többé nem provokál senkit.  

-  Hogy te mekkora állat vagy! - hajolt a kocsi kormányára Tamás. Homlokát a kormánykeréknek ütögetve azon mérgelődött, hogy lehetett ilyen béna. Egyetlen poén sem jutott az eszébe, egyetlen normális gondolat, se szép, se vicces. - Oravecz Nóra! Drága istenem? Hát ezzel a blogpicsával, mit akartál üzenni? Hogy tőle vársz tanácsot, elcseszett életed megjavításához? Hogy te is telesírod a párnád és Coelho előtt tisztelegve erősítgeted magad, hogyha erősen gondolsz valamire, akkor majd valóban az univerzum is a segítségedre siet? Tamás, az isten szerelmére, mi volt ez? 

Bianka a megszokottnál sokkal gyorsabban sietett hazafelé. Arra gondolt, hogy A szürke ötven árnyalatának mintájára elkezdi begépelni, Az édes ezer íze című gondolatait. Azt érezte, hogy pillanatok alatt meg lesz vele. Becsapkodja a gépbe és a face-en elküldi ennek a díszpintynek. Ezt tervezte. Hazaérve lezuhanyozott, bekapcsolta csinos fehér laptopját és csapkodni kezdte a billentyűket.

A szavak íze egy holdfényes vacsoránál

A szavak íze néha olyan édes tud lenni, egy romantikus vacsora közben, hogy az ember képtelen megfelelő bort választani hozzá.

A csókok íze

A csókok íze nem méz és nem áfonya. A csókok íze tiramisu és Rákóczi túrós…

A szerelem íze

A szerelem a legbonyolultabb édesség a világon, de ismerek olyan embert, akinek a kedvéért, még abba is belefognék…

Bianka boldogan nyomkodta a billentyűket, ám amikor visszaolvasta az irományát, rendkívül csalódott lett. Megérezte, mennyire amatőr ehhez. Megérezte, hogy hiába próbálja leírni az édes íz árnyalatait, hiába próbálja rávezetni Tamást, mire is gondolt, nem fog menni. Képtelen írásban megmutatni, hogy amikor a legutóbb megérintette a szerelem, valahogy minden tortája ízletesebb, minden krémje élénkebb, minden piskótája érzékibb lett. Mintha a vérében fujtató és prüszkölő érzések az ujjain keresztül beleköltöztek volna a finomabbnál-finomabb és szemet gyönyörködtetőbb tortákba. Aztán amikor félretolta a lap-topot és végigsimította könnyű selyem hálóingjét, akkor beleborzongott, hogy az édességben mennyi érzékiség lakik, mennyi vágy, mennyi orgazmus közeli állapot.

- Ó, hogy te mennyire bolond vagy – nyugtatta magát, de azért elkalandozott és arra gondolt, hogy mi lett volna, ha csupán kettesben vannak a műhelyben Tamással. A férfi nem beszél, csak közelebb lép. Belehajol a hajába, zihálva csókolja a nyakát és szapora lélegzete ott lüktet a fülében. Hosszú csókról álmodott, hosszú karamellizált csókról. - Créme bruleé. Igen – állapította meg - a Tamás csókja kétségkívül créme bruleé lehet.

Tamás az eset után még zárkózottabb lett. Még imádott kávézóját is hanyagolta, csak Beát az üzletvezetőt hívta fel napjában többször is, hogy rendben van-e minden. Rosszul aludt. Vádolta magát, hogy az egész életét elszúrta. Magányos. Soha nem lesz családja. Ennyi volt. Kifutott az időből és mindezért csak magát teheti felelőssé. Ismét futni kezdett. Naponta 5-10 kilométert. Dühödten falta a kilométereket, hogy így tartsa távol az egyre falánkabb és veszélyesebb gondolatokat. Egyik nap aztán internetezés közben egy hirdetésre lett figyelmes. Egy társkereső oldal villogott a képernyőjén. – Azért az vicces lenne, ha Biankát pontosan itt találnám meg! – gondolta magában, majd hozzáfűzte, annak a lánynak persze nem kell internetes idiótaságokon ismerkednie. Lonelytheonly néven regisztrált, kicsengette a társkereső árát és máris válogatni kezdett a lányok között. Sok száz kilométerrel távolabb számtalan jelölt közül szemezgethetne, ez derült ki az oldalról, de azért biztos, ami biztos alapon szűkítette a keresőt és csak a saját városából gusztálta a potenciális jelölteket. A kínálat lehangolónak bizonyult. Már meg is bánta, hogy regisztrált és törölni akarta a profilját, de annyira bonyolultnak tűnt az egész, hogy egyszerűen csak kikapcsolta a gépet és annak ellenére, hogy majdnem éjfélt mutatott az órája, ismét elindult futni.

-  Te Bianka! Mit csináltál ezzel a pasival? – kérdezte a kígyónyelvű nő a lányt.

-  Melyikkel? - kérdezett vissza Bianka értetlenkedve, miközben egy marcipángolyót formázott finom ujjai között.

-  Hát a Tamással? Azzal a gazdag mamlasszal! – nevetett a nő és Biankát áfonyalekvár színű pír öntött el.

- Jaj Irénke! Hagyjad már! Most mér kell bántani ezt a kislányt! – kelt védelmére egy másik kolléganő. – Egyébként is a lányom azt mondja, valami társkeresőn látta a Tamás fotóit.

- Mondom én, hogy nagy mamlasz! Nem lesz annak soha senkije! Még hogy társkeresőn! Ha az orrára húznának egy sunát, még azzal sem tudna mit kezdeni! – kacagott meggörnyedve Irénke, hogy a műfogsorát a kézfejével kellett visszatolnia a szájába!

Biankát ettől kezdve nem érdekelte tovább a férfi. Soha nem ismerkednék interneten – mondogatta magában – soha. Személytelen és buta. Na meg annyi kretén, perverz állat írt már rá, küldött neki fotót, mindenféle testrészükről, hogy egyszeriben azt állapította meg, Tamás szótlansága, visszafogottsága valamiféle csúnya lelki eredetű betegséget sejtet. – Legalább is szorongás, vagy depresszió, vagy az isten tudja, talán nem is lányokat szereti – így nyugtatta magát és néhány nap múlva már igent is mondott egy tőle korban sokkal idősebb, de mindenki szerint kedves, negyvenes pasinak, aki azt állította, tudja hol főzik a város legjobb kávéját.

Nem érezte jól magát a pasival. Unalmasnak és beképzeltnek találta. A férfi örökösen az utazásairól beszélt, öt csillagos szállodák neveivel dobálózott. Fél óra alatt bejáratta vele – szóban - a mediterrán országokat, na meg Balit és Dominikát. Affektálva, furcsa nem feltétlenül férfias kézmozdulatokkal kísérve emelte ki, hogy a homár, az csak Marseille egyik nagyon előkelő és méregdrága éttermében kitűnő. A pasi narcisztikus egója taszította, azonban még az előre borítékolt unalmas randi is jobbnak tűnt, mintha egy olyan emberbe habarodik bele, aki az internet előtt a bokszeralsójában nyúlkál, és ha hasonlóan perverz emberre akad, akkor bekapcsolja a webkameráját és arra vár, hogy a maszturbációjához olyan nőt talál, aki mindféle perverz dolgot művel neki a másik oldalon. Bianka úgy gondolta megfejtette Tamást. Most már szentül hitte, tud róla mindent. Tudja, hogy egy ordas nagy disznó, akinek orvosra lenne szüksége. Bianka egy idő után már azt is sejteni vélte, hogy a sanda szempillantások, a lopott egymásra nézések mélyén egy mindenre hajlamos kretén lapul. Jajj, de jó, hogy nem habarodtam bele – nyugtatta magát és a következő héten, már a furcsa pulóvereiről híres, közismert jogásszal ment el vacsorázni a kedvenc éttermébe. Ilyenkor aztán napokig eszébe sem jutott Tamás zöldes árnyalatú szeme, széles válla, meg a szája szegletében megfigyelt apró remegés…

Ám, amikor egy picit többet ivott, amikor spiccesen feküdt az ágyban, néha-néha fura gondolatok lepték meg. Képzelete nagy játékba kezdett. Mi történne, ha "ez a perverz állat" arra kérné, hogy fehérneműben és magas sarkúban táncoljon neki, majd feküdjön az ágyra és szétvetett combokkal, kéjesen fogja meg és használja az előre odakészített selyembe bugyolált vibrátort. Csak úgy előjátékként. Ő pedig nézni fogja. Nem ér hozzá. Nem is merne. Fél, hogy elpárolog az ágyról. Csak nézi. Szemeivel rögzíti az eseményeket… Ilyenkor meglepően hamar kijózanodott. Megrettent. Szégyellte magát. Szíve zajosan rugdosta finoman ívelt bordáit. Tamást vádolta, hogy az megfertőzte a perverziójával. Belerágta magát az agyába. A fürdőszobába szaladt. Friss, száraz bugyit készített magának mielőtt a zuhanykabinba lépett, ahol intim tusolózseléjével sokáig sikálva combjait, altestét, mosta magáról a hátborzongató látomást. Félt, hogy ez a sötét vágy, ez a kéjben fetrengő kép beleég a retinájába és nem tud majd sehogy se szabadulni tőle. Egy idő után még egy jósnőhöz is elment, hogy vegye le róla a rontást, mert úgy érzi, hogy valaki megátkozta.

Tamást napok óta nem hozták lázba a nők. Miután sehogy sem tudott túllépni az elpuskázott lehetőségen és a kemény edzések sem tudták megnyugtatni, inni kezdett. Esténként hol kocsmázott, hol bowlingozott, de a vége mindig lerészegedés lett. Akkor utálta meg igazán magát, amikor az ilyen mulatós estéket követően többször is előfordult, hogy nem egyedül ébredt az ágyban. Bár nagyvonalúan kávét főzött a lányoknak és még beszélgetett is velük, amikor elmentek és magába roskadt az a hátborzongató érzése támadt, hogy csalt. - Csaló vagy barátom. Csak egy kibaszott csaló…

 Egyszer aztán a legnagyobb unszolás ellenére sem ment el a barátaival inni. Helyette beült egy Müller Péter előadásra. A pasi a szeretetről beszélt. Lágyan, zümmögve. Aztán egyszer csak belépett az előadóba egy fotós srác. Csöndben, lábujjhegyen járta körül a hallgatóságot majd néhányat kattintott a gépével. Müller, ekkor elveszítve önuralmát, ordítani kezdett, hogy mit képzel magáról. Hogy ki adott neki felhatalmazást arra, hogy őt lefényképezze és egyáltalán mit gondol ő itt magáról. A fényképész megrettent, bemutatkozott, elmondta, hogy tiszteli a mestert és éppen ezért gondolt arra, hogy a helyi napilapba megörökíti, hogy Müller éppen a szeretetről tartott előadást. Müller kiutasította a teremből. Tamás ezt követően felállt és kisétált. Hiteltelenné vált számára a pénzért tartott kioktatás a szeretet mérhetetlen erejéről…

Az olvasótermen kellett keresztülmennie, ahol egy nagy kosárba hagyták az előtte járók a kézbe vett köteteket. A könyvhegy tetején egy érdekes cím ragadta mega tekintetét: Hány íze van a csokoládénak? A kezébe vette az érzéki fotókkal megtűzdelt vaskos könyvet és élvezettel kezdte lapozni…

A délutánok ezután a könyvtárban találták. A csokoládés csodák után még számtalan receptkönyveket lapozgatott. Képes könyveket, melyeken ínycsiklandozó torták, mousse-ok, trüffelek tündököltek. A szerzők, jó tollú, de még ügyesebb kezű cukrászmesterek hosszasan ecsetelték milyen fűszernövények teszik majd ellenállhatatlanná az otthon is elkészíthető remekműveket. Chilitől, a mentán át a kardamomig minden fűszert alaposan megismert. Különösen ez a kardamom lett a nagy kedvence, mert azt olvasta róla, hogy ez a szív fűszere.

Ahogy egyre többet tudott meg az édességekről, a fűszerekről arra döbbent rá, hogy a nyalánkságok elkészítése nagyon hasonlít a szerelem alkímiájához. Egy idő után már szentül hitte, ha figyelmesen tanulmányozza a krémek készítését és a fűszerek hatásait, képessé válik olyan desszert készítésére, amivel irányítani tud mások érzéseit. A csokoládé és a felhasznált fűszerek erősebbek Ámor nyilánál, erősebbek az istenek akaratánál… Először magán kísérletezett. Irgalmatlan mennyiségű kakaóport rendelt különböző országokból, hozzá pedig egzotikus fűszereket, kardamomot, csillagánizst, gyömbért, chilit és kotyvasztani kezdett. Az elsők borzasztóra sikeredetek. Ehetetlen masszák kerültek ki a keze alól, melyek a kukába kerültek. Még egy kellemes ízű forró csokit sem tudott belőlük kihozni. Savanyú gumiként égették a száját, vagy lágy löttyként a lefolyóban kötöttek ki. Pedig vett egy rakat kis fiolát, hogy azokba töltve majd számot ad a kikísérletezett csodáknak és akkor egyszer csak sikerül megfejteni, hogy melyik csokoládé, vagy puncs, krém lesz a leghatékonyabb szerelmi bájital. Megelégelve a sikertelenséget, egy idő után különböző italokat is kevert a masszákhoz. Konyakot, rumot, de vodkával, tequilával, ginnel, ouzóval és calvados-szal is kísérletezett nem beszélve vagy 20 féle likőrről.

A hosszú, sikertelenségbe fulladt hetek alatt megnyúlt az arca, kinőtt a szakálla és felszedett néhány kilót is. Egyik nap miközben mellette egy adag furcsa színű csokoládé rotyogott, kezébe vette az újságot. Mély depresszióval tarkított apátiájából egy számára roppant érdekes cikk rázta fel. Egy helyi professzor arról beszélt, hogy a genetikailag módosított növényekkel képes befolyásolni az emberek kedélyállapotát. Elég csak fogyasztani az általa kikísérletezett paradicsomból, az illető azonnal nevetni kezd, vagy éppen néhány karika is elég az uborkájából ahhoz, hogy a fogyasztót könnyekre fakassza.

Az írás letaglózta. Tudta, hogy a professzor az ő embere. Amit egyszerű főzéssel nem lehet megoldani azt a professzor majd megoldja. Ő tudja, mit kell tenni. Elviszi hozzá a kis fiolákat. Megmutatja, hogy eddig mit katyvasztott. Elmondja mi a célja és az öreg pedig kiegészíti a tudásával. Erről ábrándozott.  Addig nem nyugodott, míg meg nem kerestette meg ismerősein keresztül az idős professzor telefonszámát, majd sokáig hívogatta az öreget. Arra kérte találkozzon vele. Szinte már könyörgött. A professzor meg is lepődött, azonban amikor rádöbbent, hogy a férfi nem őrült, legfeljebb megszállott, adott egy esélyt neki.

-  Kevés időm van. Holnap délben jöjjön el hozzám. Olyankor ebédelnek a kollégák. Én pedig csak almát eszem. Tudja a gyomrom. Vacakol. Itt leszek a kutatóintézetben. Leadom a nevét és be fogják engedni – zárta le a beszélgetést az öreg.

Tamás ezen az éjszakán nem sokat aludt. Azon járt az esze, hogy képes-e valami tudományosan is izgalmas dologgal megragadni a prof képzeletét. Aztán a sok forgolódás után azt álmodta, hogy a speciális csokoládéját ugyan megkóstolja Bianka, de az néhány kiskanál csoki elfogyasztása után kiszalad a mosdóba és hiába várja, nem jön vissza hozzá…

-  Tudja most az egész világ főzicskél. Divat lett főzni. Mindenki mesterszakács szinten párol, süt és sous vidol. Azt hiszik ennyi a titok, hogy néhány fogást elsajátítva kijönnek az ízek. Pedig nem erről van szó. A legfontosabb, hogy miből készítjük el az ételt. Az én zöldségeimnek lelke, szíve, agya van. Amikor megeszik őket, ezek képesek módosítani az érzéseiket. Ideig-óráig. Talán csak pillanatokig, de képesek – magyarázott a professzor, miközben bele-bele harapott egy szép kerek, piros almába. – Tudja ez is saját termés. Ez az alma az én hosszú életem záloga.

- Szóval képes megváltoztatni az emberek pillanatnyi érzéseit. Na de mi van a szerelemmel? Az is szóba jöhet, hogy valaki eszik a sárgarépájából és hirtelen szerelmes lesz?

- Na ne ízléstelenkedjen! – húzta össze szemöldökét az öreg.

-  Komolyan gondolom – vágott őszinte arcot Tamás. 

-  A szerelem az egy komplex érzés, az nem csupán jókedv, meg szomorúság. A szerelem egy olyan összetett rendszer, amit nem hiszem, hogy bármikor is képes leszek felébreszteni vagy kiölni egy szívből az én kis drága növénykéimmel. Rossz helyen jár, ha ilyen szerelmi drogok után kujtorog. Csupán azért találkoztam magával, mert látok abban fantáziát, hogy ezeket a növényeket felhasználva, főzve, párolva, vagy az ördög tudja hogy, de fel lehet majd valami hasonszőrű dologra használni. Amikor ezeket a növényeket összeturmixoljuk, összefőzzük, akkor egyes hatóanyagoknak fel kell erősödniük, másoknak pedig gyengülniük kell. Maga segíthet nekem ebben. Berendezünk ide egy tudományos boszorkánykonyhát és elkezdünk főzni. Ha nem jön össze egyszerűen megesszük, ha összejön akkor… na erről most még korai beszélni. Holnaptól minden délután kettőre várom!

Tamás ettől a naptól kezdve tudományos munkatárs lett. Hamar kiderült a professzor odáig van a málnapálinkáért, ezért gyakorta hozott el a kávézójából egy üveggel, aminek az lett az eredménye, hogy hajnalokig maradtak a laboratóriumban.

- Soha nem volt szerencsém a nőkkel. Soha – mondta egyszer spiccesen picsogva az öreg. – A szőkéket imádtam. A kék szemű, karcsú, hideg szőkéket, de engem mindig a barnák, meg a feketék találtak meg. Egyszer Szicíliában olyan barátnőm akadt, akinek még bajsza is volt – kacagott, hogy szinte beleremegetek az üvegek. Négy feleségem volt idáig. De isten a tanúm lesz ötödik is. Mónika. Az a kis csinos barna. A lányom lehetne. Tudom. Mondja mindenki.

- Professzor úr! – szólt Tamás, miközben egy adag apróra vágott petrezselymet pirított szezámolajon – Én egy cukrászlány miatt álmodom arról, hogy kifőzöm a szerelmet. Fűszernövényekből, genetikailag módosított zöldségekből, gyümölcsökből szerelmet csinálok. Mint egy bolond alkimista, aki szentül hiszi, hogy vasból, meg mindféle mágiából egyszer csak arany lesz.

-  Elárulok egy titkot – mondta erős szeszszaggal az öreg – de ne hangolódjon le ettől barátom – lapogatta meg a vállát. – Maga többet tanult meg a szerelemről az elmúlt hetekben, mint eddigi életében bármikor. Közel vagyunk a célhoz. Közel vagyunk ahhoz, hogy a növényeimet felhasználva befolyásoljuk az emberi érzelmeket. Ám attól félek, amikor kész leszünk, ez magát már nem fogja érdekelni. Csalódott lesz. Képzelje csak el! Nagy sietve elviszi szíve hölgyének a drogot. Megeteti vele. A lány nagy boci szemekkel, csapkodva szempilláival magába szeret. Abban a pillanatban maga megsemmisül. Kiábrándul. Dolgozzon! Legyen sikeres! Legyen velem sikeres, de hagyjon fel ezzel az ötlettel, hogy azt a lányt… Hogyishívják? Hajnalkát?

-  Biankát.

- Na őt. Szóval, hogy ilyen művi úton szerezze meg magának.

- Professzor Úr! Nem ért engem. Azt hiszem én nem valami művi szerelemet szeretnék benne kelteni. Nem valami kémiai anyag segítségével szeretném őt meghódítani. Nem porból akarok levest, hanem egyszerűen egy katalizátorra vágyom. Egy olyan édességre, ami segít. Amiben benne vagyok és tudom, ha megkóstolja, akkor hatni fog rá. Amiben megérzi, hogy ebben én vagyok. Ebben a remekműben benne van a lelkem, a szívem. Belefőztem minden tudásom, minden lelkesedésem, minden tőle kapott inspirációm.

- Ez is baj! Maga nem egy született szakács. És még ha az is lenne? Komolyan azt hiszi, hogy magának valami kézműves ad absurdummal kellene ezt a nőt meghódítania. Maga férfi. Ne főzzön! Ne akarjon egy csinos, szemrevaló cukrászlánytól édesebb lenni. Az megint más, ha együtt főznek. Egyre kevesebb ruhában. Vagy megfogja a kezében a fakanalat, belecsíp abba kemény húsú, kerek popsijába! Egyébként is, hogyan képzeli el ezt a találkozót? Egy ételesben visz egy adag csokit, beviharzik a cukrászdába és azt mondja ott mindenki előtt, hogy Bianka, egyem meg a vacsoráját, már ne haragudjon meg, de eljárt a kezem és hoztam egy kis kóstolót. Hát ne nevetesse ki magát! Érzi mennyire banális? Vagy feladja neki postán? Esetleg letámadja az utcán, hogy nem kér egy kis katonát? Hát érzi maga is, hogy ez hülyeség!?!

Tamás pontosan tudta, hogy az öregnek igaza van. Pontosan ugyanazokat kérdéseket tette fel neki, melyeken hetek óta rágódott. Ha el is készül a világ legkülönlegesebb csokoládéja, azt hogyan fogja a lányhoz eljuttatni…

- Tudja most már bánom, hogy magát ide felvettem magam mellé. Egyszerűen el kellett volna küldjem egy illemtanárhoz, egy kommunikációs szakemberhez vagy az isten tudja kihez. Aztán, ha legyűrte volna a félelmeit, meg túllépett volna azon a fene érdekes múltján, akkor egyszerűen besétált volna egy rózsacsokorral a lányhoz, elhívta volna moziba és most boldogan élnének…

Tamás néhány nap után nekidurálta magát. Fodrászhoz ment, vett egy gyönyörű öltönyt, cipőt na meg egy nagy csokor virágot és a kisbusz helyett most a coupejával ment a cukrászdába. Hónapok óta nem járt itt, de a műhely alig változott. Egyetlen dolog tűnt fel neki, hogy sehol sem találja Biankát. A nők úgy néztek rá, mint egy marslakóra, méregették, szinte szagolgatták és csak hosszú másodpercek múlva kérdezték meg tőle, hogy kit keres.

- Ó, Bianka már hónapok óta nem dolgozik itt,– felelte az egyik kolléganő – tudja már akkor is a számviteli főiskolán tanult, amikor itt dolgozott. Befejezte a tanulmányait és egy pályázat segítségével saját cukrászdát nyitott a belvárosban. Sőt ha jól tudom, akkor még a maga kávézójába is onnan hordják a süteményeket, mert az a hír járja, hogy jobb mint amit mi csinálunk. Mondjuk, ebben én nem hiszek, de ki tudja, hogy ott a sétálóban mi kell a milliomosoknak. Mindegy azoknak mit esznek, csak jó drága legyen. Azt hiszik, minél drágább annál jobb. Pedig a fenét! – azzal visszafordult a munkaasztalához és faképnél hagyta a férfit. Tamás elköszönt és villámgyorsan a kávézóhoz hajtott. Nem hitte el, amit hallott. Bianka cukrászdát nyitott és tőle veszi ő maga is süteményt, meg a pékárut. Hát én megölöm ezt a Beát!

- Főnök! Hiába kiabálsz velem, hónapokig alig jelentkeztél, azt sem tudtuk mi van veled. Bejöttél mint valami zombi, elvittél egy málnapálinkát, kivettél egy rakat pénzt a kasszából aztán ennyi. Megint nem láttalak napokig! Inkább legyél hálás, hogy vittem az üzletet a hátamon. Felőled akár be is csődölhettünk volna! – ripakodott Bea, csípőre rakott kézzel, kis kötényben Tamásra. – Meg hogy miért vesszük a süteményeket a Biankától? Na vajon miért? Mert olyan árut kapunk tőlük, hogy azóta megnőtt a forgalmunk. Az emberek azt mondják jobb lesz a kedvük, ha ezt a tiramisut, Rákóczi-túróst, meg a Somlóit eszik. Nem beszélve a Sacherjáról, meg a Fekete-erdő szeletekről. Teljesen felforgatta a várost. Mindenki tőle akar rendelni. Én meg kötöttem vele egy exkluzív szerződést, hogy csak nálunk lehet az ő boltján kívül hozzájutni ezekhez a csodákhoz! – Na most már lenyugodtál és megdicsérnél? Ráadásul rám férne egy kis fizuemelés is, mert kocsit vettünk a barátommal és egy forintunk sem maradt…

Tamás egyik ámulatból a másikba esett. Kért egy kávét és csak nézett maga elé, mint aki előtt egy földönkívüli jelent volna meg és nem tudná feldolgozni az élményt. A kávéját hidegre kavargatta, amikor arra lett figyelmes, hogy az utcáról valaki Beát szólongatja.

- Bea!!! Téged keres… - nem tudta befejezni a mondatot, mert ebben a pillanatban Bianka lépett be az ajtón. Kiskosztüm, szemüveg, fodros fehér blúz és egy fekete, piros talpú lakk magas sarkú. Kifinomult elegancia és vérforraló nőiesség áradt belőle. Tamásnak megremegtek az orrcimpái. Lágy, gyümölcsös parfümillatot hozott az üzletbe. Megérkezett és a jelenléte betöltötte a kávézót. Tamás nem tudta levenni róla a szemét. Bianka hús-vér valósága odaszegezte a székhez és csak bámulta, szívta magába, mintha egy illatosított borítékból lépett volna elő. A lány azonban nem láthatta Tamást. Vagy legalább is nem feltétlenül vehette észre, mert egy jótékony oszlop félig eltakarta. Tamás egy újságot kapott maga elé és csak lopva bámulta meg milyen gömbölyű vádlikra feszül a fekete harisnyája, amelynek hátsó felén két vastagabb csík kúszott fel a szoknya alá, végig a formás, buja combokon. Bianka már csak azért sem vehette észre a férfit, mert Bea elé sietett és nyomban kifordultak az üzletből. Az üzlet előtt Bianka cukrászdájának felmatricázott kocsija állt. Tamás elképedve olvasta a szecessziót idéző betűtípusból kirakott feliratot: Az édes ezer íze…

- Hát ez egy tündér ez a nő! Ilyet még nem is láttam – csörtetett vissza Bea és egy kartondobozban ínycsiklandozó süteményeket rakott Tamás elé. – Képzeld, hozott egy kis ízelítőt a legújabb finomságaiból. Nézd már meg ezt a guszta tiramisut. Te én még ilyen pompás ostyakehelyet esküszöm nem láttam. Tuti ez lesz a gyerekek kedvence! Vagy ezt a Rákóczi-túróst! Azt mondja, valódi házi sárgabaracklekvár van benne, na meg olyan fűszerek, hogy még csak nem is hallottam róluk. Várj! Hozok egy tányért meg kiskanalat! Tudom, hogy imádod a tiramisut.

Miközben Bea jóízűen, kéjes hümmögéssel falta az édességet Tamás csak maga elé meredt és hallgatta, hogyan dicséri Bea agyonra a lányt.

- Te ez a csaj egy vagyont keres ezekkel a süteményekkel. Még valami újságban is írtak róla, hogy egy íz-professzor segítségével kísérletezték ki a finomságokat. Megtalálod valamelyik Playboyban is. Nagyinterjú. Állítólag az újságíró az interjú után fotózásra is felkérte, de nemet mondott…

Bea sokáig csacsogott. Beszélt Bianka cukrászdájáról, módszereiről, meg az árakról is. Nem sokkal drágább, mint máshol, sőt egy árban mozog a város leghíresebb cukrászaival, de a minősége kimagasló. Egyetlen dologról nem számolt csak be.

-  Van valakije? – kérdezte Tamás halkan Beát.

-  Mit kérdeztél? – értetlenkedett Bea, aki a saját csicsergésétől alig hallotta Tamást. Aztán ráérzett. - Hogy úgy! Van-e pasija? Tudtam, hogy megkérdezed! Tudtam! Fogalmam sincs! Azt mondják, minden ujjára tíz jutna. Csupa gazdag, jóképű pasi! Amióta meg az újságban is riportot készítettek vele, azóta meg megbolondultak a pasik. Fogadásokat kötnek, hogy ki tudja ágyba vinni. Tiszta marhák! Te itt volt nála a TV2! A kalandjárat, meg a Lakatos Márk is. Az egyik pasi ide hozta el a menyasszonyát és miközben torát sütöttek belesütötte az eljegyzési gyűrűt. Még jó hogy nem harapott rá az a picsa!

Tamás a kezébe vette a magazint. Valóban megtalálta a nagyinterjút. Bianka átkozottul jól nézett ki a blikkfangos üzletasszony szerepében. Piros rúzs, a megszokottnál rövidebb frizura. Valami jó nevű mesterfodrász alkotása. Ugyanazzal a kedves, szerény, de mégis vonzó mosolyával nézett a kamerába, amit korábban megismert. Semmi modorosság, semmi önelégültség. Tamás még soha életében nem kívánt ennyire senkit, mint ezt a lányt. Hevenyészetten olvasta a cikket. Inkább a fotókat bűvölte. Aztán ledöbbent. Bianka az interjú közepe táján arról beszélt, hogyan ismer egy egy olyan embert, aki megváltoztatta a nézeteit az ízekről. Hosszan mesélte, hogy bizonyos természetesen keletkező kémiai anyagok nemcsak boldoggá tudják tenni az embereket, hanem olyan elemi erővel hatnak a fogyasztóra, hogy megváltozik tőle a személyisége. A gyávából bátor lesz. A depressziósból kiegyensúlyozott. Szerelmi csalódásokat lehet vele orvosolni. A lány hangsúlyozta azt szeretné, hogy aki megkóstolja a süteményeit boldogabb, magabiztosabb és optimistább legyen, mint korábban. Aztán elmesélte, hogy nagybátyja évek óta kísérletezik növényekkel. Genetikailag módosítja őket, ha kell turmixolja vagy éppen összefőzi őket és már ott tart, hogy elég néhány kiskanállal enni az ilyen alapanyagokból készült édességekből, máris más emberré válnak a vásárlók.

Tamás el sem olvasta, hogy hívják a professzort. Már mindent tudott. A lány csapdába csalta. Visszapörgette az elmúlt hónapok legfontosabb eseményeit. Mindenhol Bianka keze nyomát vélt felfedezni. A professzor szinte magától értendően fogadta. Beengedte a boszorkánykonyhájába. Inasának fogadta. Kéz alá került. Aztán beugrottak a kóstolgatások. Mindig mindent rajta próbált ki az öreg. – Igya csak, egye csak bátran, nincs abban semmi rossz! – mondogatta a professzor és időnként rejtélyes telefonokat folytatott, sustorgott az irodájában. De mindvégig azt hitte, hogy a professzor a fiatal barátnője miatt ilyen… Diszkrét. Lassan felfogta, hogy miért érzi magát mostanában magabiztosabbnak, kiegyensúlyozottabbnak, miért érzi azt, hogy most már tudna mit mondani Biankának. Mindent megértett. Már érezni vélte azt is, hogy a bekanalazott tiramisu is dolgozik benne. Szagolgatta az ostyát, kisujjával belenyalt a maradékba, a nyelve hegyére kente, mint valami kábítószert, hátha megérezne valamit és rájönne mit raktak bele. Aztán hirtelen felugrott a székből, megragadta a slusszkulcsát és a kutatóintézethez hajtott.

-  Igen barátom. Bianka korábban jött. Azzal állt elő nekem, hogy segítsek neki a maga jégszívét megtörni. Itt sírt nálam. Én meg mindent bírok, vért, zsigerelést, de a szép nők könnyeit azt nem. Azt mondta, hogy a maga kávézójába viszik az édességeket és majd valahogy eléri a maga üzletvezetőjén keresztül, hogy maga is megkóstolja! És meg is kóstolta, de csak annyit értünk el vele, hogy maga kocsmázni járt és bulizni kezdett. Bianka a vizsgaidőszaka kellős közepén azzal szembesült, hogy maga mindféle kis nőcskéket visz fel a lakására. Igen. Ezt is tudom. Azt is, hogy volt, amikor kettőt. Nem mondom, akkor azért irigyeltem. A kísérlet jól sikerült, maga nyitottá vált, túllépett a depresszióján, a kisebbrendűségi érzésein. Azonban nem lett szerelmes. Legalább is azt hittük, hogy nem érdekli Bianka. Ekkor már az összeomlás szélén volt az unokahúgom. Annyit mondott, hogy maga könyvtárba jár és képes albumokat nézeget. Emlékszik, a könyvár automatájából gyakran ivott kávét. Na, még abba is sikerült csempésznünk egy kicsit a szérumból, de látszólag semmi sem jött össze. Az állam majdnem leesett, amikor maga felhívott. Ordítva hívtam utána Biankát és akkor tudtam, hogy addig nem fogom kiereszteni innen, amíg nem tudom biztosan, hogy fülig szerelmes az unokahúgomba.

- De én szerelmes voltam belé! Az elejétől fogva! – állította le kétségbeesett hangon a hevesen gesztikuláló professzort.

- Maga csak azt hiszi! Az csak vágy volt! Sima egyszerű vágy! A szerelmet én csepegtettem az ételeibe! Az a szerelem az laboratóriumi eredmény! A munkásságom csúcsa! A Nobel-díjam záloga!

Ez megbolondult – gondolta Tamás. Elköszönt és otthagyta a professzort a kémcsövei és a növényei között. Megkereste Biankát és randizni hívta. A lány elvörösödve mondott igent. Tamás néhány hét múlva megkérte a kezét. Bianka ismét igent mondott. Fantasztikus lakodalmat szerveztek. Mindenből a legjobbat válogatták össze.

- Jajj de édesek! Mennyire összeillenek! - mondogatták rájuk.

Könnyű igenek jöttek a nyelvükre a templomban. Ám amikor kifelé mentek, Tamás a nagy boldogság ellenére egy pillanatra megrémült. Amikor körbenézett a templomban az egyik szobor elképesztette. A Boldogságos Szűzanya faragott, festett arcán, mintha egy kaján félmosoly szaladt volna át…    

A Szarvasi kotyogó minden kávéfőzésbe belehal. Szenved, hallható a testét feszítő nyomás, az erőlködés, a buzgalom. A kotyogó így hálálja meg a bizalmat. Kicsit szörcsögve, prüszkölve, krákogva. Színpadiasan. Még amikor leveszik a tűzhelyről akkor is fortyog, mintha polírozott alumíniumtestében nem csupán az őrölt kávébab zamata lenne, hanem valóságos magma a Föld mélyéről. Amikor leveszik, a tűzhelyről a Szarvasi kotyogó sokáig durcáskodik, percekig motyog az orra alatt. Arról mesél, hogy milyen nehéz volt a feladat. Milyen kávéfőzőt próbáló kínokat élt míg felforralta a vizet, aztán mindvégig kordában tartva átvezette a kávémocsáron, majd finoman lökdösve az alumíniumtorony orrán a tartályba nem gyűjtötte. És akkor még egy szót sem ejtett a kotyogó szakadatlan gimnasztikájáról, amelyről már egy erotikus metaforában lehet csak őszinte képet festeni. Fel-le, a melegben, a gőzben, a nedves közegben, miközben finoman erőlködik és szenved a túlnyomás mozgatta mechanika.    

A kotyogózás tradíció és ünnep, legyen szó hétköznapokról, hétvégékről vagy pirossal jegyzett munkaszüneti napokról. Mindannyian tudjuk nem ez a kávéfőzés csúcsa. Nem a barristák alapkelléke és a cremahívók is csak meghúzzák a vállukat, ha a benne készült feketelevest meglátják.  A Szarvasiban főtt kávé nem a szemnek készül, sokkal inkább az orrnak és legfőképp az ízlelőbimbóknak. A kotyogóban főtt kávé pontosan azért, mert a készülék sutasága miatt orrán-száján képes párologni betölti a lakást, bemászik az orrokba és táncot jár. Aki kotyogóssal készített kávé illatára ébred boldog ember. Nagyanyám még fával készített kávét. Igen fával, a Sparherden. Véknyabb akácokat dobott a tűzre, feltette a kávét és megvárta, míg a szörcsögő Szarvasi méltóztatik az utolsó cseppig is átpréselni a forró vizet az Omnián. A konyhából gyönyörű körömcipőben tipegett be a kávé illata a szobába és gyermekfejjel irigyeltem a felnőttek kávéillatú világát és nem is sejtettem micsoda függőséget okozhat a hirtelen beöntött koffeinadag. Nagyapám mindig bélelte a kávét. Rummal. Hőálló üvegpoharába cukrot, rumot rakott majd felöntötte a forró kávéval.

A Szarvasi Európa legjobb kotyogósa. Jók az olaszok kávéban, de ebben a furcsa típusban, Szarvason alkottak maradandót. A maradandóság pedig úgy tűnik állandó fogalom maradt Békésben. Állandó, mert az elmúlt évtizedek alatt a Szarvasi semmit sem változott. Mint a szocialista autótípusok, a design, a felhasznált anyagok, minden a bumfordi maradandóság jegyében. Bár azért a számra ütök, mert ebben az Art Deco-ban igen is van valami méltóság...

Éppen ezért, talán meg is bocsátanának a fémipari cégnek ott Békésben az állandósult formát, ha ez lenne a tökéletesség csúcsa. Ha nem lenne törékeny a műanyag fogantyú, ha nem panaszkodnának robbanásveszélyre a vásárlók, ha a tetején lévő fedél pontosan illeszkedne, ha kiöntő rész csöpögésmentesre lenne tervezve. Ám ezek az ordító hibák kifinomult mérnökért kiáltanak.

Nem elég a porcelánváltozatú, nem elég a műmájer fekete porcelán, amin furcsa gépnyomással odabiggyesztett álkalocsai minta díszeleg. Ma már nem elég. 2013-at írunk.      

A szarvasiak maguk is felismerték, hogy lenne min javítani. Egy interjúban azt ígérték, rövidesen jön a Szarvasi Kotyogós Forradalom, am ez idáig nem történt semmi. Pedig ez kihagyott ziccer. Ordító ziccer.

http://hir6.hu/cikk/64977/csak_lampabol_evente_masfelmillio_darabot_adnak_el

Mi a kotyogósra esküdő kávéfogyasztók továbbra is várjuk a csodát. A világ legjobb (magyar) kotyogós főzőjét, amelyet minden háztartás képes megfizetni. Ami jó kávét főz, finomat, istenit, ellenállhatatlant. Amitől a barristák is meglepődnek.  A régi lelkét tessék megőrizni és villantóst tenni a polcra. Vagyunk egy páran, akik akár több pénzt (nem sokkal-)) is hajlandóak fizetni egy iparművészetileg is jelentős kotyogósért. Szarvas itt a te időd, ébresztő!      

http://index.hu/video/2011/02/16/attraktor_kavegepek/?s=tag%3Ateszt

A meghűlés a leggyakoribb sárkánybetegség. Az egész világon minden sárkányt érinthet. A felnőtt sárkányok átlagosan évente kettő-öt alkalommal fertőződnek meg. A gyermeksárkányok évente hat-tíz alkalommal kaphatnak meghűlést. A komolyabb szövődményekkel kísért fertőzések előfordulási aránya magasabb az idős, lápi sárkánygyíkok körében, a gyengülő immunrendszerük miatt… (forrás: Wikipédia, Ecsedi háziorvosi kézikönyv)

Tüsszentés a ködben...

- Egy deci pálinkát kérek! Szilvát. Meg… egy… alkoholmentes sört – mondta a bátori rendőr, miközben a szíjánál fogva megrángatta a nadrágját, és megnyalta kackiás kis bajuszát, hogy csak úgy sercegtek a szőrszálak.

- Béla! Hát mi van veled? Alkoholmentes sör!?! – méltatlankodott a kocsmáros.

- Szó’gálat, a'szó'gálat! Na! Hadd guríccsam mán lefele, menni kell! – vágta ki magát a rendőr és sürgetően nézett a nagydarab nyakláncot és fehér köpenyt viselő, kopasz emberre a pult mögött...

A ködvágó megnősül...

Kinyitja  a kaput. Kitolja a biciklit. Nyár van. Nagy esőkkel tarkított, de nyár. Egy stráf szekéren, részeg cigányok dalolásznak. Hajtják, űznék a lovat. A jószág nem törődik velük, baktat komótosan hazafele. A borgőzös noszogatást fel sem veszi. Valahonnan a Rákóczi út felőle kifordul egy nászmenet. A menyasszony cipőcskéje poros, homlokán mint a gyöngyök, apró izzadságcseppek, arca fülledt pírban, mint egy szem korai cseresznye. Mögötte vannak vagy százhetvenen. Gyalog. Mennek fel a városba. Házasságkötő a tanács alatt, aztán szemben csak „átal” kell menni a Kakukkba, ott lesz a lagzi. Világraszóló. Még Vasváriból, Encsencsről is jöttek. A menet végén kapatos férfiak, kezük az égben, tekintetük a műúton, lábuk meg-megbicsaklik. Mögöttük három cigányzenész játszik, átnedvesedett fehér ingben rendületlenül.

Az öt éves forma kisfiú csak nézi őket. Nézi a fátyolra porfoltot fújó, szép menyasszonyt, a kövérkés, kerek arcú, izzadó vőlegényt, meg a tarka-barka násznépet. Amikor az ünneplők elmennek a kisfiú tolni kezdi a biciklijét. A Vásártér felé. Lefelé a hosszú József Attila utcán. Az Arany János és a József Attila találkozásánál, mint egy fekete lyuk nagy esőtócsa pihen. Kikerüli. Tolja a kisbiciklit rendületlenül. Jolán kocsmája előtt alkohollal küzdő munkások, szerteszét, mintha egy üres üveges rekesz borult volna fel. Megcsapja a söntés szaga. A rövid szavatosságú Borsodi kesernyés szaga, meg a Mókus csoki illata. Ez a Jolán kocsmája. A Deák Ferenc meg József Attila sarka. Jobbra tőle égbe szökő jegenyék. Viharban zúgva kezdtek énekelni a levelei. Akkor még nem tudta, az a félelem sustorgása. Ez a világ a dédapja öröksége. A csendőrbiztosnak itt volt szőlője. A nagy diófákat a kertek végében, mindet az egyenruhás ültette. A kisfiúnak tetszik ez a világ, a laktanya várszerű tornyával, amit a teraszról lát. Mit sem sejt a virágnevű utcákról. A városszéli putrikról. Nem tud semmit a cigánylányok villogó szeméről, csak tolja a szürke vázú, de élénkpiros kerekű biciklit.

Azt kérte az édesapjától, szerelje le a pótkerekeket. Azóta csak tolja. Ráülni nem tud, felborulna. Hiába próbálkozott. Két-három perecelés után tolni kezdte. Ha sikerülne betörni a szamarat, az legalább olyan hőstett lenne, mint a menyasszonynak elhitetni a kerek képű vőlegénnyel, hogy a fekete gyerek, a méhében, annak ő az apja.

A vásártér mint valami préri, végtelenül zöld. Csütörtökönként lovak, tehenek, húsdisznók rajta, na meg árusok. Tele játékkal. A Vásártér most üresen nyújtózkodik egészen a Domjánék féle útig. Az a Derzsi. Az erdész-vadász háza távol a lakott utcáktól található. Két oldalt édes akácok, muskotályos bodzabokrok szegélyezik az utat és ha továbbmész siklók csússzanak az úton, ebihalak kotornak fürgén a pocsolyákban és kinyílik a Nyírség, mint egy képeskönyv. A régi világ, berkek, tavak, nádasok, ilyen lehetett a Nyírség az Árpád házi királyok idején is. Ott arra engedtek el egyszer az apjával egy fekete, nagytenyérnyi, éles körmű teknőst.

Széchenyi, Rákóczi, Csokonai. Semmi kronológia, semmi történelem. Csak földes utcák. Alig volt bennük nagy ház. De kaptak táblát: tiszta udvar, rendes ház. A föld legalább hetente egyszer felgereblyézve előttük. 

Itt kell felnőni, itt kell majd embernek lenni. A betonkerítés és vaskapu mögötti  kockaházban. Itt kell megtanulni biciklizni. Tolni maga mellett, bírni a nagyobbak lekicsinylő mosolygását. Kölykök. Nem ismeri őket. Talán csak vagy kettőt. Nem rosszindulatúak, de ügyesek, gyorsak, mint a csík. Koszosak. Kopott, kifeslett műszálas melegítőkben rohangálnak. Rozsdás kerók, meg barna foltos tornacsukák. Mondogatják, hogy kell tekerni. Felülni, bátran. Nem baj, ha borul. Ne izguljon. A föld megfogja. Annál nem lehet nagyobbat. Nevetik, ahogy csetlik. A nagyobbak még lökik is, akkor talán ráérez. Egyszer aztán, varázsütésre, mintha másfél hajtás, már imbolyogva, de megy. Belül furcsa öröm, adrenalin és végtelen boldogság. Menni fog.

Visszafelé már teker, mint egy apró mókus. Sikerült. Ahogy nézte a többieket, valami bátorság nőtt benne. Először volt férfi. Megnőtt benne a hiúság, a becsvágy, és az egyszerű sóvárgás a szülői szeretet iránt; anyáék büszkék lesznek. Visszafelé már kisebb a világ. Bár bizonytalan, imbolygó, de érezhetően kisebb. Maga a bicikli is.

A kölyök teker. A gyűrött bőrű járda néha nagyot dob rajta, közel a borulás, de megússza. A kis, szalámiszéles piros gumik segítenek elnyelni a huppanókat és gödröket. Az egyik ablakból az ABBA slágere szivárog ki, The Winner Takes It All. Énekli a csicsergő szőke szoprán, nagy átéléssel. Agnetha Faltskog szinte belehal, amikor kivágja; a győztes mindent visz.

A kis pedálok nyekeregve kísérik a muzsikát, ahogy a fürge öt és fél éves inak és izmok hajtják. Az édesanyja már többször kinézett a kapun, hová tűnt egy szem fia. A bicikli egyre gyorsul. A kissrác alig néhány házra. A József Attila és az Arany János kereszteződésében, ahol a nagy pocsolya éktelenkedik. Próbálja kikerülni, de ennél a sebességénél ez a manőver még sok neki. A sár megfogja a kerekeket és a kisfiút pont a vízbe borítja. Az anyja meghökken, hogy két keréken tekerve látja a kisfiát, majd amikor végignézi, hogy beleborul a pocsolyába, segítségére siet. Mondják, hogy ebben a pillanatban a menyasszony kirohant a mosdóba. Hányingere lett a Kakukk étteremben. Állítólag az ételszagtól…

Másoltatott egy kulcsot. A legdrágább helyen. Az egyik előkelő plázában. Barátságosan, kedvesen szolgálták ki. Itt ez a standard. Nem nézik, kin milyen ruha van. Idejött. Van pénze. Ki fogja fizetni. Hagy borravalót. Itt illik. Várt. Nem volt sok pénz a tárcában. Bár az utóbbi időben… Mindegy. A többi pénzt, fényképezőgépét, egy mobiltelefont, némi aranyat, abba bumfordi kazettába rakta, amin egy szép nagy dollárjel díszelgett. Biztosra ment. Ezt tuti kiszúrják. Csak ez a kulcs kell még. Kívülről benne hagyja a zárban. Csalinak.

- Vajon ki jön majd az ajtón? Milyen ember lesz? Olyan, mint a filmeken? Buta, pénzéhes, kegyetlen? Milyen embert küld majd? Nem mintha számítana. Igazából mindegy, csak most olyan kisherceges lett a hangulata. Gyorsan, fájdalommentesen. Az a legjobb. Gyorsan és legfőképp fájdalomentesen. Ne üssön, ne fájjon, ne kínozzon. Ne lássa az élvezetet az arcán. Ne valami szadista, perverz állat legyen. Inkább rémült, balekforma, aki megijed, és egyszerűen úgy dönt. Úgy dönt, hogy így könnyebb. Elintézi pikk-pakk.   

Kint esett az eső. Novemberi, emberes eső. Áztat. Hidegen csapódik a bőrre. Mint valami apró, hűtőből kivett és szitálva szórt vasreszelék. Még dörzsöl is. Apró sebeket ejt. Az ember hirtelen megnézi a halántékát, hogy nem vérzik-e? Odanyúlt. De semmi. Gallérját felhajtva, fújtatva, remegve robogott haza. A lakása szürke, mint az utca, mint az ég. Hideg. A fűtést két napja nem kapcsolta be. Már csak az kéne, még elkényelmesedne. Összezavarná a jólét, konyakot, étcsokit kívánna. Fekete, érzéki csokit, narancsdarabokkal. Talán még felhívna valakit. És akkor beszélne. Kibeszélné magából ezt a sötét betondarabot, amivel beborította könnyű lelke padlóját.

- Be kell csukni az ajtót, ablakot, le a redőnyöket. Ne jöjjön be a világ. Most ne. Legfeljebb egy sziréna. Egy öngyilkosért rohanó mentőautó fejhangon sipítozó szirénája: embert viszek!!!

Ha most valahonnan meghallaná a Nessun dormát, „Holnap győzni fogok, all' alba vincero” - talán eltántorítaná. Ha most valahonnan előbújna valaki, akinek még a szaga is isteni lenne. Valaki, aki behozna egy darab, lüktető életet és itt felejtené a szőnyegen. Zsírpapírban, vagy csodás, selyemszalagos dobozban egyre megy. Ha lenne valaki, akkor talán lenne visszaút. De nem jön senki. A lépcső hallgat, az eső némán reszeli földet.

Az este gyorsan jött. A sötétség lassan. Lehetetett már vagy hajnali fél kettő, amikor meghallotta a neszezést. A féri halk volt, mint egy kígyó. Surrant, csosszant és neszelt, de valahogy beleillet az éjszakába, mint amikor egy fabútor reccsen egyet, a tv kávája böffent, a szekrény nyújtózkodik. Olyan munkáskabát féle volt rajta. Puha, gumitalpú cipő és dokkmunkás, kötött sapka. Kezei üresek voltak, de zsebein látszott, hogy hasasak. Sok idő telt el, talán negyedóra is, míg belépett a szobába, ahol a kopott fotelben ücsörögve várta.

A munkásruhás meglepődött. Egy pillanatra azt sem tudta, hogy mi lesz. Kérdőn nézett rá: - Na, akkor mi lesz? Tedd, amit tenned kell! Gyere közelebb. Nyúlj a zsebedbe. Nem fogok ellenállni.  

A tolvaj először kiment a szobából. Aztán kisvártatva visszajött. Egy pillangókés volt a kezében. Játszott vele miközben lassan megközelítette a fotelt. A fém kéjjel csattogott.

Nyakon szúrta. A férfi még csak oda sem kapott. Lüktetve, fröcsögve spriccelt a vére. Utolsó gondolatával egy régi disznóvágás jutott eszébe.

- Nem vérzett ki, Jóska! Nem vérzett ki! Rosszul szúrtál! Nekem többet ne gyere ide! Nem a gigáját kell elvágni! Nem! A szívébe kell szúrni. Akkor szépen kivérzik. Attól lesz rózsaszín a hús! Rózsaszín a szűzpecsenye, meg puha a máj… A kivérzett hús jobban el is áll. Ha húslevest fogunk főzni csúnya sötét, zavaros színe lesz. Az a baj, hogy hülyének prédikálok. Nem értesz te hozzá…

Ezüst esők. Nagy higanyszerű cseppekben. Gurulnak szerteszét. Nincs szivacs, ami felszívná, nincs föld, ami elnyelné. A tavak szintje egyre emelkedik, a folyók megáradnak, a tengerek a part menti városokat falják fel. Velence víz alatt. Mintha Jézus ébresztené az alvó Szent Márkot, hogy kelj fel és járj! A vízen. Nedvesek a szavak, melyekkel egymást köszöntik a rosszkedvű szomszédok. Nedves a köhögő kutyák lehelete. Ugatni már nem tudnak. Nedves a péktől hozott kenyér és virágok helyett a penész borítja a lakások hideg sarkait. Csak a macskák nem nedvesek. Egykedvűen nézik az ereszek alól a nehéz cseppeket és egymáshoz bújva melegítik a világot.

-          Ilyenkor jó, ha velem vagy apa – mondta a 7 éves forma kislány és színes gumicsizmájával nagyot ugrott egy fémszínű pocsolyába. Mintha csak egy tükörbe lépett volna, széttöredeztek a felhők, remegve hullámoztak a falak. – Apa - folytatta a kislány vékony, sejtelmes hangon – én tudtam, hogy esni fog! Azt is tudom, hogy híres leszel, mert nagy hajókat fogsz építeni. Te meg Zsolti bácsi. Nagyon nagy hajókat, amibe belefér az egész osztály és amikor elkészül a hajó, akkor elmegyünk kirándulni. Olyan nagyok lesznek a vizek, hogy a Tokaji toronynál fogunk kikötni. Nem lesz adás a tévébe. Se hírek, se mese. Tudod Apa! Semmi se lesz a tévébe még a hangyák sem fognak szaladgálni és egész nap kiütősdit játszunk. Azt nagyon szeretem. Kindrusz Petit pedig jól orrba vágjuk, mert mindig olyan erősen dobja nekünk a labdát…

-          Ki mondott neked ilyet Petra? – kérdezte az apa és finoman kiráncigálta a méretes tölcsér alakú pocsolyából.

-          Azt nem árulhatom el! Mert anyu azt mondta, ki fogsz nevetni. Meg, hogy te semmit sem értesz a világból. Olyan dolgokat veszel komolyan, amik nem is fontosak. Igaz, - hozzáfűzte - azért keresel sokat, mert ami Neked fontos, a többi bácsinak is fontos.  – A kislány attól félt megbántotta az apját és most apró tenyerével egy picit rászorított apja kezére.

-          Ugye nem azt akarod mondani, hogy ismét a nagyi mesélt neked? Hm? Tudod jól, hogy csak képzelődsz! – ekkor az eső rázendített. Sűrű függönyszerű víz öntötte nyakon a férfit és a kislányt. Mint egy zuhatag. A dupla méretű esernyő szélein homályos, üvegszerű cső vette körül őket.

-          Látod erről beszélt anya, hogy nem mondjak neked semmit – húzta meg a kislánya a vállát és egy picit csalódottan kezdett ballagni a nagy vízben.

Hetek teltek el így. Egyre sűrűbb és sűrűbb esőkkel. A férfihoz egyszer csak sötét öltönyös alakok jöttek. Idegesen, türelmetlenül csengettek. Amikor kiment hozzájuk körbefogták és kérlelték, menjen velük. Hozzáfűzték, most megmutathatja. Itt az idő. Most kell a segítsége. Most kell az esze. A képzelőereje. A férfi maga elé bámult. Még mindig nem akarta elhinni. Ha kimondta, erőltetetten nevetnie kellett, kínjában: soha nem látott vizek öntik el a medencét. Európa közepén cunami fenyeget. Hajó kell. Nagy hajó. Hatalmas nagy bárka. Amibe beleférnek, ami elbírja az embereket. Elbírja a legfontosabb értékeket. Festményeket, filmeket, szobrokat, könyveket, na meg az állatokat. Nagy hajók kellenek, amelyek akár hónapokig is bírják a vízen. A férfi állt, körötte a küldöttek sűrűn beszéltek, ahogy a vízcseppek bombázták a földet. Hosszan gondolkodott, aztán megfordult. A folyosón ott állt a felesége a kislányával és mögöttük… igen, mögöttük a nagymama integetett…  

Töltike, vadas, káposztás paszuly, ludaskása birskompóttal, gulyásleves, halászlé. Csak egy néhány étel azok közül, melyeket édesanyám úgy képes főzni és tálalni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Édesanyám nagymamámtól tanulta, ahogy azt is, hogy kell könnyű tésztájú megunhatatlan palacsintát sütni vagy éppen foszlós, omlós fánkot szaggatni.

Ezek az ételek felénk úgy öröklődnek anyáról lányra, akár a mázas cserepek, a munka becsülete és a vendégszeretet. A felénk készülő ételeknek nagy lelke van. Belefő, belesül az elmúlt 1000 év. Belegyúródik a lassan, megfontoltan a természettel egy ütemben élő vidék összes illata. Benne van a baktalórántházi akácvirágzás, a Tisza selymes vize, a bátorligeti gombák zamata. A Gúti erdőben nevelkedő csodaszarvasok combjából mennyei pörkölt fő, a folyótöltéseken cseperedő bárányhús pedig a helyben termett rozmaringgal köt életre szóló házasságot az asztalon.

Erre azért lesz mesés az étel, mert miközben az élő hagyomány elevenedik meg a házi kosztban, még a paprikás csirkét is az udvaron hajladozó kapor, vagy éppen lágyan zöldellő petrezselyem teszi tökéletessé. A nyár melegét ízzé őrző boskobak, a pirosló jonatán pedig a kacsamellel köt örök barátságot. Csupa érzékiség, csupa afrodiziákum errefelé a gasztronómia. Mintha a dunyha alatti, erotikától fülledt világot csempésznék magukkal a nők a konyhába. Mintha ott is minden a termékenységről, az életről szólna.

Roppannak a zöldségek, felvillanyoznak, erőt adnak a levesek és sűrűvé válik a vér a halmazállapotukban kissé megreformált húsoktól. Az ország keleti vidékén a konyhaművészet a nők hamiskásan csábító és odaadó jellemét tükrözik vissza. Itt még tudják, hogy az a jószág, amely boldogan kapirgál, túrja a földet, makkot és édes kukoricát ropogtat, jobb ízű ételt ad. Itt még tudják, hogy kevés olyan étel létezik, amit nem lassan, időt nem kímélve kell elkészíteni. Itt hiszik az evés boldogság. Az evés összehozza a rég nem látott barátokat, családtagokat. A megterített asztal kibékíti az ellenfeleket és kilúgozza bennünk felgyülemlett dühöt és feszültséget. Talán mert minden vacsoránál ott ül a mindenható, minden vacsorában benne van a kezdet és a vég. Ezt talán az egész nap serénykedő, majd a mosogatásnál magányba roskadó asszonyok tudnák leginkább kifejteni...

Amikor megidézem ezt a kincses örökséget, amikor írok róla és kaján vigyorral, néha -néha lehunyva a szemem, magam előtt látom édesanyámat és nagymamámat, ahogy mesterszakácsokat megszégyenítő gyakorlattal és magabiztossággal teremtenek, értelmeznek újra, reformálnak és nyugtatják meg ízlelőbimbóinkat, mindig éhes hasunkat, akkor egyszeriben megértem milyen csodának vagyok a részese. A konyhaművészetünkben ott a teremtés aktusa, ott a hagyományőrzés és az újdonság, az újítás varázsa is.

Éppen ezért is töltött el boldogsággal, amikor Rácz Mihály, a Kakukk étterem joviális és tettre kész tulajdonosa, azzal az ötlettel állt elő meg kellene szervezni a Magyar Népi Ízőrző Lovagrendet. A lovagrend feladata, hogy a népi konyha örökségét ápolja, népszerűsítse, az újításokról és a hagyományos ízek őrzőiről beszámoljon. Félő ugyanis, hogy számos ma még hétköznapinak tűnő étel az egyre gyorsuló, junk foodra épülő világban a népi, hagyományos ételeket a szakácskönyvek lapjaira száműzik. Félő, hogy a lelkes őrzők nélkül a régi szakácskönyvek csupán könyvtárakban, elfedett polcokon porosodó kötetekké silányulnak. Még most van esély, ezt ismerték fel a lovagrend tagjai, akik között vendéglátósok, mesterszakácsok és cukrászok éppúgy megtalálhatóak, mint a népi konyha és ízek más szakmákból érkezett kötelezettjei tanárok, néprajzosok, újságírók.

Most ott tartunk, hogy a Magyar Nép Ízőrző Lovagrend több mint két tucat tagot számlál, bejegyzett civil szervezett lett és a tagok a díszes lovagi ruhájukban egyre több helyen hirdetik legyünk büszkék az örökségünkre és hirdessük azt. A parádé mellett pedig komoly munkát folytatnak azért, hogy a népi ízek, mint a nemzeti kincs ízes része fennmaradjon. Nem kis feladat, de igaz szívű lovagoknak való.

A lovagrend alapítói:

Rácz Mihály, Dr. Hanusz Árpád, Körösi  Miklósné, Krivács András, Cziránku István, Dr. Cservenyák László, Nyéki Zsolt, Kigyósi János, Tatai Pál, Major Tamás, Konyári Sándor, Brém Árpád, Szoboszlai Gyula, Z. Pintye Zsolt, Sarkady Pál

Amikor a romantikus lélek hallgat, akkor semmi mást nem tesz, csak egy olyan kábel után rohangál, amivel képes rácsatlakozni a világ szívében fortyogó magmára. Képes, akár illegálisan is letölteni a bolygó EKG hegyeit. Suta sorok. Suta magyarázat arra, hogy hová tűnt a lázas, össze-vissza dumáló kisfiú, aki már 2008 óta rója a szövevényes sorokat. Hol van a magát újságírónak képzelő kölök? Hol vannak azok a nehéz, lázas napok, amikor minden, korábban összepréselt ajak közül valami kristálytiszta, meglepően őszinte gondolat született, amivel aztán meg lehetett szólítani a világot.

Kiégtünk Vladimir? Beledobtalak a levesbe. Megégett a lábad feje. Pedig emlékszel? Forró csokoládé kúszott a nők köldöke felé és nyaltuk a világot, mintha csak erre születtünk volna. Faludy volt az isten. Verseit motyogtuk miközben ujjaink spagetti pántos tangákat gyűrtek vadul.

Amikor két test egyesül, angyalok ülnek az ágy végébe. Amikor egy nő és egy férfi egyesül, a legszebb angyalok ülnek az ágy végébe. Nézik, habzsolják a real-time, szaporodási ösztönre és kémiára fogott érzéki pornót. A nagy kegyelemet, az Öreg ajándékát.  

Kiégtünk Tárkony Úr? Fejünk az egekben, vágyaink a disznók előtt, a koszos malacok között. Befeküdtem a sárba, de a fejem tiszta maradt. Goethébe kapaszkodtam. Hogy az igaz ember, majd igaz utat, hogy a bűn közben is tudja, melyik a helyes út. De nem álltam ellent. Uram, gyenge a test és erős a bennük munkálkodó rosszaság.

Kiégtünk Halál Úr? Jött a danse macabre. Jött egy rezesbanda képében és egy utolsó tangót kínált fel egy nyári teraszon. Apák ágyában háltam, lányaikkal. Anyák poharából ittam kéjt és csilingelve csókoltam, akár egy kisvonat.

Kiégtünk tajtékos Napok! Amikor mezítláb táncoltunk az éjjeli országúton és viharban kerestük a gyönyört. Testünkön egyszerre folyt a veríték és a sűrű szemű eső.

Kiégtünk kedves Kamera Úr? Csak a szemünk nem öregszik.

Néztük a Vidort, akár a Jesenicei öbölben a két makrélát kergető delfint és vártuk, hogy valaki, egy halból köpött Jónás, egy égő csipkebokorban edzett férfi, egy lajtorján csúszó remete vagy éppen egy oszlopon prédikáló rabbi  intsen; megérkeztetek.  De semmi.

Úgy imádkozunk már, mint a tolvajok. Úgy imádkozunk, mint a profi rablók. Minden szavunk arany. Minden kérésünk dicséret és nyelvünk sima, mint egy káderé.

Isten, ha adnál egy nagy füzetet, amibe minden nap csak egy mondatot kellene írni a szerelemről és hosszú életet adnál. Hosszú, sűrű napokat. Hosszú, nehéz napokat, melyeken a lélek úgy ömlik ki, mint a rizses zsákocska és pereg a mag. Pereg a magvas gondolat, akkor bizony megírnám az enciklopédiád uram. Szerelemről, szeretetről. Csak egy mondat. Egy évben 365. Egy évtizedben 3650-nél is több. Gyűlne a hang, a szó, gyűlne a mondat és akkor egyszer csak visszaolvasva, mint felfelé hajózva a Neretván, rádöbbenne az ember, hogy körbeölel minden tudás. Így tanulnánk meg a Mester nyelvét. Így lenne miénk minden árva Margarita. Így lenne minden csók tudomány és minden szeretkezés kísérlet az örökkévalóság elnyerésére.

Élni kell. Nincs mese. Élni kell a Vidoron miközben Kaszás Gergő, Pokorny Lia, Alföldi Robi, Bozó Andi, Mucsi Zoli, Csákányi Eszter, Ónodi Eszter, Fullajtár Andrea, Kern András játszik. Pálos Hanna pedig csodabogár a borostyánomban.   

Az igazi nosztalgia az, amikor az elsőket idézed meg. Például, amikor először olvastam el Solohov Csendes Donjának első kötetét, amikor először villanyozódtam fel a Szabó Páltól, amikor először taglózott le James Jones világa a Most és mindörökkében. Amikor először égett belém az Othello és Shylock.

Furcsa ez. Az ember először megtanul körülményesen, körmondatokban, idegen szavakkal. Az ember megtanul játszani, mint egy ripacs, széles gesztusokkal, nevetségesen. Az ember megtanul egyre hangosabban, nevetni, hörögni, krákogni. Aztán egyszer csak megáll egy tükör előtt. Meg sem ismeri, utálja ezt a művi, kitanult, kiégett arcot. Rádöbben, hogy az lenne a legjobb, ha egyetlen szóba, mint egy gyémántból készült dobozba. Egyetlen szóba képes lenne belesuttogni az élet értelmét.

Tanulj meg játszani, tanulj szavalni, énekelni és hangszeren játszani. Ne gyűjts, ne félj, csak szeress. Ennyi. Ez legyen a síromra írva. Ha vándor megállsz. Olvasd el bátran. Nevess. Igyál egy pohár tiszta pálinkát az egészségemre.

Splitben, ahol fényesre járták a márványt az emberek, láttam egy esküvőt és egy énekest. A modern bárd mellett, apró párnákon nők ültek, kezükben nagy poharakban Plavac. Kortyoltak egyet és közben a csillagokat néztek. Távol jártak, messze a Diocletianus rendelésére emelt falaktól. Ott jártak, ahol férfiak születnek. Olyan szép bőrű, ritka szőrű, szögletes állú, állhatatos férfiak. A férfiak pedig az álmodozó lányokat nézték és megértve vágyaikat, szép bőrű, szögletes állú és állhatatos férfiakká váltak.

Mindenki mást szeret ebben a városban! – nevetett a vőfély egy sarokkal odébb. Mindenki más után koslat. Mindenki másra büszke. Mindenki más istenhez imádkozik, mindenki mással, máshol lenne boldog. Mindenki mással kötne házasságot. És miközben megy a kergetőzés felváltva nevetnek és sírnak. Pulyák lakják ezeket a régi falakat! Pulyák fészkelték be magukat és a kapualjakban minden este macskák és óvatlan párok párosodnak. Egyszer itt akartam szerelmes lenni, de boldog boldogtalanságomban hazáig szaladtam. Hozzád…

Úgy tartalak magamnál, mint az éjszakát. Úgy tartalak meg, mint egy féltve őrzött bort. Úgy vagy az enyém, mint anyám szeretete, ami billogként billeg a szívemen. Amikor szeretlek, anyámat szeretem benned és a nőt, aki képes kiszakajtani anyám karjából, csábítani a szilvakék éjszakába és úgy nyitod meg magad, mint amikor a Ringló gyümölcsét két újjal túrom ketté, hogy a csontos mag szinte kicsusszan, kiröppen a mézes rostok közül. Pálinkát főzök a szerelmedből. Sokszor párolom, sokszor leszűröm. Nem akarok mást csak a színtiszta cseppeket, melyek édesen marnak vérpettyes csatornát a szívemig.

Mire felnőttem meg is öregedtem.

Így hát sosem voltam felnőtt.

Ugye nem haragszol ezért?

Ugye nem… 

A város egyre hangosabb. Kalapácsok és bénán siető magassarkak kopognak, mint valami őrült, biomechanikus harkályok. Az autók egyre erősebbek, a sofőrök egyre türelmetlenebbek és úgy tűnik egyre kevesebb a járda, a bicikliút és a hozzájuk tartozó gyalogos és biciklis. A város nem lüktet, nem él, hanem szenved és jajgat, sípol mint egy rút fekély. Zajtérképek készülnek, számokkal melyek nem beszélnek a megzavart álmokról, az olvasni képtelen tömegekről. Senki sem pisszeni le a lármázót, mint a filmbéli könyvtárban.

A zaj megrövidíti az életet, betegséget okoz és ventillátorrá változtatja az aludni képetlen embereket.

Vannak emberek, akik a maguk abszurd módján állnak bosszút az egyre hangosabb és egyre kíméletlenebb városon. Torz lelkű, vadorzó kutyákat vesznek, melyek minden hangra, minden mozdulatra, egyszerűen mindenre ugatnak. A vérgőzös gazdák, véreres szemű kutyákat tartanak. A gazda a világra mérges, a kutya mindenkire, akit a gazda utál. Járókelőket, szomszédokat, kicsiket, nagyokat, más négylábúakat sétáltató városlakókat, cigányokat, tirpákokat, fehéreket, feketéket válogatás nélkül vicsorognak a kutyák. Csaholnak, vonyítanak, hangosabban ugatnak, mint ahogy a Jerikó falait is bomlasztani képes tűzoltó szirénák otrombán beugranak a lakásokba.

A csend az imák suttogva emlegetett része lett. Ugatás, vonítás, és csaholás ront be a templomokba. Törvény nincs. Ezzel nem foglalkoznak a városházákon. Az állatot védeni kell, de az embert? Az ember édes álmát ki védi meg? Embernek joga van lármát csinálni, kutyát tartani, de van-e joga a csendre annak, aki a lét zümmögését szeretné csupán hallgatni, nem bolond gazdák, örült jószágait? Mindenki gonosz, rossz és állatellenes, aki csöndet szeretne, vagy azokkal van baj, akiket nem érdekel más élete, nem érdekli, hogy ha nem szedi fel a kutyapiszkot, akkor abba más fog belelépni?  

Vajon az szereti-e jobban a kutyát, aki nem tudja elképzelni, hogy lakásban, kennelben, láncon tartson egyet, vagy aki a lehetetlen helyen is inkább nem alszik, nem él, csakhogy egy négylábúval ossza meg életét?

-          Én jobban szeretem a kutyákat az embereknél – mondja  a kutyás és csókolja ölebét, majd rázárja a lakás ajtaját és nem törődik azzal, hogy a szomszédok szenvednek a vonítástól.

-          Nekem a betörők miatt kell a kutya – dünnyögi a borvirágos képű alkesz, aki egy 5 négyzetméteres kennelben tart egy német juhász felmenőkkel is rendelkező őrült keveréket. A kutya minden rezdülésre ugat és a gazda büszke, hogy lám a kennelből soha ki nem engedett jószág milyen éber. Pedig a szerencsétlen pára csak nem bírja a rácsot.

-          Nekem a gyerekeim hozták ide a tacskót a Csöpi mellé – vonogatja a vállát az öreg – gyerekük született és a kicsi nem tudott aludni az ugatástól.

A bébi fog, az új környék nem. Hol itt a csendes igazság?

Ahol a mocsár, ahol a Bodrog meg a Tisza egy nagy tóvá olvad össze és apró halmokon lehet csak száraz lábbal járni, ott van a nagy vitéz eltemetve. Nevét nem ismerik, arcára az öreganyák sem emlékeznek. Aranyba mártott kardját, tarsolylemezét és a félős Európát nevetve sarcoló gazdaságát hagyta maga után. Itáliában vert érméket, bizánci gemmákat, köves gyűrűket helyeztek mellé. Volt miből. A vitéz szerette elkápráztatni népét és csinos arcú, csillogó szemű asszonyait. Rajtuk és gyermekein kívül egy szilaj, gyors járású ló volt legféltettebb kincse. Most a paripa feje bizonyítja, a ló ősei valahonnan Türkmenisztán hegyvidékeiről származnak. Vért verejtékező szent lovon jött a vezér a Kárpát-medencébe, jogos jussára, hogy rendet tegyen a világban, állatainak dús füvű legelőket szerezzen, isteneinek hegyeket, népének pedig jövőt.

Sokszor nézett az újhelyi sátor hegyek felé, nézte a sötétzöld, remegő párát lehelő fákat és magába szívta a nagy magyar nyarakat. Itt kell élni, vagy ha kell, halni - mondta néha csak úgy maga elé.  

A vitézről azt tartották, félelem nélkül született. Kinevette a halált, fájdalmat, azt is ha egy csata után észrevette éktelen sebekből hullik a vére.

- Legalább lesz dolga a javasasszonyoknak is, mert csak pletykálnak tudnak egész nap a vén szipirtyók! - nevetett, pedig megesett, hogy az ájulás kerülgette, de el csak nem hagyta magát.

Egyedül az Öregisten tudta, hogy van egy dolog, amitől ez mokány vitéz is retteg: népe pusztulásától. 12 fia és 20 lánya vette körül, ha éppen úgy akarta. Nagy természetéről még a többi fejedelem is csak halkan mert pletykálni. De a hideg is kirázta, ha arra gondolt, élete megfonnyad, magja elvész. Már fiatalon a szemébe égett a gyermek nélkül halni készülő, rozoga királyok sóhaja. Kik utódról, fiakról, álmodtak. Legalább egy szálról legényről, aki utánuk jön, aki vér a vérből, hús a húsból, akinek meg lehet fogni a kezét, akivel meg lehet ígértetni: jól sáfárkodik apja hagyatékával.  

Igazából egy boszorka átka miatt ébredt benne félelem. Még Taljánföldön történt. Félelmetes íjával forrasztotta a szót a kócos torkára. Ám a koromhajú, égnek emelt karú asszony bemutatta  félelemnek. Őt, akinek haragjától villámokat, vihart szórt az ég, akinek kegyelméből nagy lakomák idején, víz helyett bor csörgedezett a patakokban.

Azóta többet imádkozott. Hitte, hogy isten kegyelméből ki lehet forgatni ezt a csúf világot a sarkaiból.

Még a keresztre feszített Isten is ezt ígérte. A Bizánciak mint a titkot súgták meg neki: feltámadt és elvette a világ bűneit. Fiatalemberként pislogva nézte a vézna, sebeiből vérző istent, kinek testét a vér úgy festette meg, mint a csatákban túlhajszolt, féltve őrzött lovaik bőrtét. Akkor hitte el, hogy ez az isten mégiscsak minden isten felett állhat. Ez a jámbor, vézna ember, aki leszáll a keresztről és egyedül képes az egész világot megregulázni.

Hozzá imádkozott. Hagyta a régi isteneket. Ehhez a pokoli kínokat szenvedett, véres istenhez imádkozott, ki akkor sem szólt semmit - csak jámboran mosolygott -, mikor ellenségei úgy döntöttek, kivégzik…

Kint a tűznél a regös kezdte el kobzát pengetni és megidézni az ősi istenek tetteit.

- Énekeltek a világba, de magatok sem hiszitek szátok szavát - dünnyögte. Énekeltek olyan isteneket magatokhoz, kik soha erre nem jártak és nem is tudják másnak mit jelent ez a vidék.

Szélütés vitt el. Egy szeptemberi hűvös éjjel. Szélütés. Nagy temetést rendeztek. Napokig sírtak a népek. Papok jöttek, hitük szerint búcsúzni az élettől. Napokig jöttek barátok, ismerősök, harcos társak és szent fejedelmek. Napokig csak szomorúság töltötte meg a napfény terhes őszi napokat.  

Zsolt, 36 éves nyíregyházi újságíró, Gábor, 34 éves köztisztviselő, János, 35 éves fotóművész, Gyula, 38 éves diplomata, András, 35 éves cégmenedzser, György, 39 éves vállalkozó… Nem is sejtik, hogy mindannyian ennek a hősnek a génjeit hordozzák magukban. Nem is sejtik, hogy mindannyian hozzá kötődnek. A karcsai hőshöz, aki hozzájuk hasonlóan minden éjjel, magyarul álmodott…

Love is all around…

A világ a szerelmet értelmezi. Coelho szerint csak akkor lesz értelme, ha Téged talál el. Mindaddig csupán egy szó marad. A világ szótárakba írja és magyarázza a szerelmet. Plátói. Csalfa. Viszonzatlan. Édes. Csúf. Szar… A szerelem – megfigyeltem - itt alszik a hajléktalanokkal együtt a Bujtosi-tó hídja alatt. Ő jön meg a legkésőbb, mindig csapzott, mint egy nyolckeres pillangó, aztán a hajnal sugaraival együtt Ő távozik a leggyorsabban. Ha korán kelek látom, ahogy a nád között, maszatosan menekül az emberek elől…

Sorban

Te, nálunk a Sparban olyan hosszú a sor a kasszák előtt, hogy az álmosabbak frissre szunyókálják magukat, mire fizethetnek. Egyszer láttam egy fiút és egy lányt, akik a sor végén ismerkedtek meg és mire a pénztárhoz értek már jegyesek voltak. Egy ismerősöm - állítólag - a Háború és Békével is végzett, pedig csak egy akciós ivójoghurtért szaladt be egy esős, nyárvégi napon.

Hajótörött

Egy kis darab nyolcvanas éveket vacsoráztam. Közben azon tűnődtem, hogy a dalszövegek, meg az ember. Egyáltalán semmi sem változik. Az ember nem, legfeljebb az elátkozott tárgyak. 16 zenélős kvarcóráktól az egy nap alatt lemerülő okos telefonokig csak az idő telik.

A hajótörött meg húzza a strigulákat. A sok ember között egy hajótörött vagy. Reggel nyakkendőben be a húsdarálóba, este aranyérrel ki. Nagy testamentumot senki sem ír. Pillanatnyi érdekek, a pénz, a hatalom játszik. Néha látom, ahogy szex közgazdaságtana (http://index.hu/gazdasag/2013/06/30/a_szex_gazdasagtana/) felfalja a szorgos hangyákat.

Hol vagytok barátaim? Vagytok egyáltalán? Aki megsértődik, az nincs. Aki nem hív, az nincs, aki egy év hallgatás után nem azt mondja; a csöndben is emlegettelek, az nincs… vagy nem tudod ott folytatni vele, ahol egy éve abbahagytátok nem is barát. Persze lehetsz, nagyon egyedül odabent. Foghatod az összes bajod, a sietős félmosolyokat  az elátkozott munkádra, az időhiányra, a rosszkedvre, a korodra. Foghatod a rendszerre, politikusokra.

A fenébe is, most sem áll itt senki a hátam mögött és nem mondja, mit írjak, nem diktál. Tehát szabad vagyok. Ha úgy tetszik, kimegyek az utcára és táncolok, ha úgy tetszik idecsődítem a fél világot és berúgok a többi árvacsalánnal.  Persze néha, olyan bizarrul édes játszani a hajótöröttet. Akár éveken át is. Magányos farkast. Közutálatnak örvendő, pofáját tartani képtelen újságírót. Játszani önmagad kimerevített fotóját, szobrát... Játszani valami kisistent, valakit, aki képes iránytani a vonatok forgalmát, akivel paroláz az Isten.  

A megváltás ott kezdődök, hogy a hit mellett okos célokra költöd a perselypénzt, beszélsz az ismerősökkel, ápolsz virágokat, barátságot, veszed a fáradtságot: magad váltod meg, más úgysem fog. Minden reggel ezt ragozom borotválkozás közben, de a hús, ez rothadt hús, csak nem enged. És akkor ott a mohóság, a gőg és hozzá az alantas, kisgatyában, sötétben is növekedni képes vágy.

Tegnap meg bőgtem. Annyira megbántottak. Távoli arc nélküli csinovnyikok, akik mit sem sejtenek egy túlérzékeny, vidéki kisfiúról.

Ma meg Figaro, Figaro, Figaro - a sevillai borbély egy munkamániás kéjgyilkos. Amadeusszal ittam az este. Ő többet bírt. Én csak néztem, ahogy mozog az elátkozott gigája. Épp úgy szereti a nőket, mint én. Nem! Jobban. Ő jobban szereti a piát és a nőket is. Én csak szeretném úgy szeretni a nőket és piát, ahogy Amadeus…

Freude, schöner Götterfunken Tochter aus Elysium, Wir betreten feuertrunken, Himmlische, dein Heiligtum!

Amadeus részegen is felemelkedik a földtől. Ordítja az örömöt. Le van nyűgözve Beethoventől. Ám borgőzösen félrekacsintva megjegyzi, hogy  a Mondschein Sonate, az azért vicces. Viccesen fekete. És nevet, ahogy egy vásott gyerek.

Visegrádi egyszeregy

Ha én lennék ott, ahol most a Köztársasági elnök. Akkor vinnék egy szerződést. Egyszerű bartert. Az lenne rajta, hogy mi készítünk turisztikai, marketing filmeket, reklámokat, meg Ők is készítenek. A közszolgálati tévékben ezt időarányosan, ügyesen ingyen levetítjük. A magyart Prágába, Krakkóba meg Pozsonyba hívjuk. A lengyelt, csehet Szoboszlóra, meg a Sóstói fák alá, aztán mehet Budára, meg a Balatonhoz is. A szlováknak elmagyarázzuk, hogy Békéscsaba, meg kolbász, meg ők csináltak várost Nyíregyházából. Meghívjuk, mert itt jobb a szalámi meg sztrapacska, mint otthon és van gyógyvíz. Csinálunk Kis-Nagy Európát. A Visegrádi négyeket kiegészítjük románnal, horváttal. Leszünk hatan és turizmusban gondolkodunk. Semmi másban. Talán fociban. Kelet-Európai Ligában… Talán. A többi csak tejhab az ivóban…

A ház előtt…

A ház előtt egy középkorú hölgy, 14 éves divatból emós, metroszexuális, izékkel átszúrt ajkú, orrú fiatalokat kérdez, hogy nem félnek-e a bűntől, meg attól, hogy kimaradnak a megváltásból. Arra buzdítja szegényeket, hogy illeszkedjenek be a társadalomba, térjenek meg. A gyerekek időnként egymásra bazsalyognak, nagyon perelnének vele, de csak nem „szólnak be”, mert a nő az egyik fruska édesanyja.

A lány lilásan vöröshajú barátnője a kompánia legszebb teremtése. Ajka alatt frissen átszúrt hegek vöröslenek. Bennük ravatalozófekete, gombban végződő, goromba piercingek. Egy langaléta, talpig fekete szerkóban pózoló, emo-metroszexuális kombófiú mosolyogva mondja: a kiscsaj jól bírta a strapát! A fiú követte el a „beavatást”. Majd röhögve felel a kérdésre, hogy szerinte mit fognak a lány szülei szólni, ha meglátják a remekművet: majd jól szétbasszák a száját!  

Mindenki nevet, csak a nő nem, biciklije kormányát markolászva térít, az ördöggel fenyeget, majd a tapintható hiábavalóságban hozzáfűzi, hogy biztosan szeretnének jó munkát, meg megbecsülést… Az egyik fiú, neki hegyes izék állnak ki az állából, azt feleli, metál énekes szeretne lenni. A gyulladt sebhelyes szépség tolmács, a magas fiú orvos. Kevés vér nélkül is tud szúrni, ha a piercingről van szó, egy injekció - szerinte - csak egyszerűbb lehet.

 Egy film jutott eszembe róluk. Egy erős, meghatározó film, meg az első néhány sora: https://www.youtube.com/watch?v=gwLSJgN423k

Renton, Sick Boy, Begbie, Spud, Diane, Allison, Lizzy áll előttem. Csak fiatalabbak. A szép lány most büszke, pedig nem irigylem tőle az estéjét és a holnapi napot sem az evangélikus iskolában, ahová jár. A gyulladt ajkait meg pláne nem.  Most boldog, ahogy adott egy pofont ennek kirakat-társadalomnak. Boldog, mert nincs félnivalója, még nem fizet csekket, még nem áll sorba állásért, nem hívatják megalázó castingra, még nem rontja a 15-24 évesek között regisztrált 27%-os munkanélküliségi rátát. Még nem kell választania pártok és kampányszlogenek közül jövőre, nem kell reggel gyomorgörccsel munkába indulnia egy multihoz vagy azon tűnődnie, itthon legyen diplomás samesz vagy külföldön, becsület nélküli staff a mosókonyhában. Helyette lázadhat a mise és mesék ellen, hogy a bagoly vakbuzgóság meg a hit a boldog jövőben majd választ ad minden kételyünkre.

Hát nem fog. Helyette csupa válasz nélküli kérdés várja majd őket. Elvetélt pedagógusként valamiféle lelkiismeret furdalást érezek irántuk. Fáj, hogy nem foghatom a kezük és nem láthatom el őket tanácsokkal. Fáj, hogy nem élhetem át újra a felnőtté válás csikorgó kínjait.

Az igazság, az út, az élet… Ha még egyszer kezdhetném gnosztikus lennék. Vagy birkapásztor. Vagy meg sem születnék. Átadnám a helyem és a lehetőséget másnak. S lebegnék, ahogy illik a vizek felett. Talán csak kicsit születnék meg. Úgy foghegyről. Ilyen beteg szívvel és processziós idegekkel soha. Mert születni úgy kell, mint a megváltó gondolat; hirtelen és elsöprő erővel. Születni úgy kell, hogy a 14 évesek ajkából kihulljon a vas és makulátlan bőrükről elpárologjanak a buta tetkó feliratok.

Tetovált angyalok? Uram, ki hallott már ilyet..?