Nincs öt perce, hogy vétkeztem. Nem nagyot, de halálosat. Nincs öt perce, hogy elvesztem. Legalább is, amire a kereszténység épül, az ilyen szigorú lábakon áll. Nincs benne pardon. Nincs mellébeszélés és ravasz ügyvédek kiskapukat kereső védőbeszéde. Megítél, megmér és a sötétségbe taszít. Ilyen szigorúan kér számon.

Elvesztem. Egy autó megy az úton, meg kacagó, részeg lányok. Egy biciklis. Néhány falevéllel kevesebb a fán. Semmi komoly sem történik halálos bűnök után? Megy minden a régi kerékvágásban?

Ha most valaki bekopogna. Valaki, akinek hatalma van a halál felett, mit mondanék neki? Hogy már, amikor vétkeztem tudtam; elvesztem? Tisztában voltam, a következményekkel? Dehogy voltam. Talán azzal perelnék, hogy évtizedek óta hagyják, hogy elvesszek… Kapaszkodónak találomra fel szoktam ütni a nagy könyvet. Onnan olvasom ki, mit írtak odafent a sorok közé…

Mások a reinkarnációban hisznek. Maguknak is megmagyarázzák, miért alakault ki az ki, hogy az ember újra és újra bűnbe esik és mégsem kerül valamiféle pokolba. Legfeljebb újra kell kezdenie. Az újrakezdés lenne maga a pokol? Az újrakezdés kínja a pokol? A keleti egyházak talán jobban szeretik az embert? Megbocsátóbbak? A keleti egyházak humánusabbak? A zsidók istene haragos, nem ismer pardont. Sokan még azon is vitáznak, hogy egyetlen fiát földre küldve, hagyta-e Jézusnak, hogy nevessen? Az evangélisták nagy bűne, hogy egyetlen alkalommal sem merik mosolyogva, mókás történetben ábrázolni Krisztust. Isten, aki pontosan tudta, hogy mi fontos az embernek, talán valóban a jóízű, önfeledt nevetést vette volna el egyszülött fiától?

Ferenc pápa siet a segítségemre. Ferenc testvér mosolyog. Ferenc pápa megcsókolja a bűnös lábát. Ferenc nem akarja megítélni a bűnbe merült embert. Sőt még a házasságtörőket, elváltakat is magához öleli és azt kérdezi; hogyan tudok Neked segíteni? Ferenc pápa az elfogadás oldalán katolikus. Ferenc pápa az ölelés belső körében egyházfi. Most előtte hajtok fejet és remélem ő maga is egy üzenet...

Egyébként már életemben átéltem a megváltást. Isten hozzám a zenében közelít. Isten a dallammal, az énekkel, a hangszerek tiszta szavával oldoz fel. Az isten bizonyosan nagyon sok zenét hallgat. Klasszikust és kortárst is. A múltkor egy ünnepségen egyes egyedül énekeltem Onkel Ludwig 9. szimfóniájának Schiller alkotta betétdalát. Egyes egyedül énekeltem az égnek; Freude schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium… És ahogy énekeltem láttam, hogy minden jelenlévő auráját képes vagyok vidám, világos színnel megkeverni. A zene isten erősítője, mellyel végtelen kegyelmét és szeretetét csomagolja fülünknek felfogható hullámhosszba…      

Mondom, öt perce sincs, hogy elvesztem. Öt perce sincs, hogy hitem mégis inkább erősödött, mint kopott volna. Nem, továbbra sem hiszek a pokolban. Pokoli érzés, hogy nem akarok félni, rettegni. Pokoli érzés, hogy bízni szeretnék. Pokoli érzés, hogy az önzést, kisstílűséget, irigységet, a bántást kívánom kigyomlálni az életünkből…

Imádkozzatok…