Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissé nehéz a sorom. Maguk, művészek, polgárnak neveznek, a polgárok pedig kísértésbe esnek, hogy lefüleljenek. Nem tudom, melyik keservesebben sértő. A polgárok ostobák; ti, szépségimádók viszont, akik engem flegmatikusnak és vágytalannak szidtok, gondoljátok meg, hogy van egy mély, eredendő és végzettől rendelt művészsors, hogy aki ennek részese, az semmit sem tart oly édesnek és kívánatosnak, mint a közönségesség gyönyörét. (Thomas Mann: Tonio Kröger)

 Sokat mond el rólad, hogy mit csinálsz a csenddel. Megerőszakolod? Beletömöd a keserűséged, a könnyeid, a sikertelenséged? Vagy hagyod, hogy átjárjon. Te magad lehetsz a csend. Beszéd, zene, izgága gondolatok nélkül. Tavaszi éjjelek csendje, amikor a levelek hirtelen nőnek meg, mint egy kiskamasz. Most, amikor az ősz éppen belénk harap és a téli éjjel süvöltésével rémisztget, megpróbálok egyenlőségjelet tenni a karácsonyi éjjeli telihold távoli csilingelése és a májusi lábujjhegyen csepergő éjféli eső között.

Az egyenlőségjel én magam vagyok. Aki felismer, megért és aki elszenved. Passzív szereplők vagyunk egy nagyon is aktív termelési regényben. Statiszták egy nagyeposzban, ahol semmit sem tudunk a főszereplőkről és a hősökről.

Romantikusan érjünk a csendhez barátaim! Szentimentálisan, óvatosan, ahogy a mellettünk fekvő kedvest csókolnánk. Öleljük magunkhoz, hagyjuk, hogy ő határozza meg mennyit és érünk, ne akarjunk többnek, jobbnak, értékesebbnek látszani.

A végítélet is ilyen csend lesz. Szinte látom, ahogy az üres, steril szobákba terelt emberek, majd maguktól kezdenek zokogni és bevallani mindent. Ha már semmi sem maradt a lelkük vér és gennyfoltos zsákjaiban, akkor egyszer csak megnyílnak a kapuk és bebocsáttatnak. A csend kérdez és a csend jelezi, ennyi volt: bűneiktől szabadulva továbbmehettek.  Egy homokórában pergő szemként ébredni. Egy pávatollon könnycseppként. Egy folyón úszó virágsziromként. Anyjától elválasztott gyermekként.

Nincsenek hangtalan pofonok. Az agresszió mindig csörtet, mint a vadkan az erdőben.  Fejben mormolt, kin nem mondott ima. Igék sora egy lapon. Az ujjbegyben tárolt géppel írott dokumentum. Lassan ébredező, nagyokat ásító város a lelked. Megfáradt arcú szakmunkások menetelnek benned. – Főnök, megperselyeznénk a szívcsapágyat! Rozsdás, kiszolgált tengelyeken nyöszörögve moccan az élet. Harmatot kötnék karjukba, sötétre pörkölt kávébableves helyett…