Napok óta izgatott türelmetlenséggel várom, hogy ebben a hirtelen jött tavaszban a lakásom előtt lévő kis tó jégpáncélja egyszerre csak megnyíljon. Mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Az acélszürke nyílt vízre visszataláljanak a vadkacsák és az a vöcsökpár, amely riadtan cikázik, ha közel megyek a parthoz. A jég minden nap más színű. Ma sárgásan szürke, kásásan zselés felületén apró tócsák jelentek meg, melyeken lustán, ásítozva tükröződött a fátyolos napfény. Kicsit egykedvűen vettem tudomásul, továbbra is jégtörő kellene, hogy kiolvadjon a „tavam”. Ezzel az egykedvű, késő téli spleennel indultam dolgozni. Amikor egyszer csak a Nefelejcs utcán megállásra késztettek a fehér nyárfák. Még egy fotót is elkattintottam, bár az ilyen néma állóképeken nehéz azt a finom neszezést, suttogást, édes zsongást visszaadni, amit a fák zsolozsmáztak. Ebben a leheletfinom imádságban olyan számomra is érthető mondatok kerekedtek, amely nagyon hasonlított ahhoz, amikor valaki őszintén letérdel és a teremtőhöz fohászkodik. Bár a teljes fohászt nem értettem, de olyan szavak, mint a lágy szellő, napfény, langyos eső és madárdal kristálytisztán formálódtak a fülemben. Ahogy néztem ezeket a téli álomban ringatózó hatalmas élő szervezeteket, a sűrű, szálkás molekulákat, sikerült megérezni azokat a millió éve jelen lévő, tömzsi rezgéshullámokat, melyekkel a fák ajándékozzák meg a világot. Tiszta harmónia volt ez, az embernél sokkal kifinomultabban adaptálódott élet harmóniája a létezéshez. Bár úgy tűnt én haladok, ők pedig röghöz kötve élik az életük, mégis valami szívfacsaró vágy öntötte el a lelkem, tudva, hogy az egész napom nem lesz több túlpörgetett és felesleges kapkodásnál. Aki nem tud megállni, aki képtelen tanulni a természettől, még akkor is, ha az a cserfes embernek némának tűnik, végkép zsákutcába jutott. Holnap a hideg, de mégis sima köveket fogom fürkészni…