Képzeljük el Jónást a halban. Rettegve, a bálna gyomorsavától kicserzett bőrrel. Először csak azon gondolkodik, hogyan fogja ezt túlélni. Egyáltalán túl lehet-e ezt élni?  A sötétség bemászik a bőrébe, az idegsejtjeibe és kivirágzik, mint egy fekete tulipán. A rettegés, a félelem veszi körbe. Furcsa halszagú idegen méh ez, benne a brutális büntetés fájdalmával. Jónás először arra gondol, hogy milyen kegyetlen az isten. Mit vétett ő? Nem ment el Ninivébe. És? Mit számít? Nem prédikált a bűnös város ellen? Mit neki Ninive? Nem érti az úr, hogy ő most a saját lelkével volt elfoglalva? Valami vidéki házban csinos szolgálólányoknak prédikálni. Igen, ahhoz lett volna kedve; élvezni a lágy napsugarat, édes borral kényeztetni a válogatós ínyét és cicázni a lányokkal. Nem gondolni arra, hogy dühében az úr, mint egy porkupacot fújhatja szerteszét Ninivét. Újszülöttekkel, kufárokkal, rossz lányokkal és aggastyánokkal együtt. Ám haragja még a tiszta szívűeket is elpusztíthatja. Jónás úgy volt vele, az úr őt amúgy sem veszi komolyan. Ninive mellett áll és hiába koptatta a száját, még egy kisebb kénköves esőt sem volt hajlandó megmutatni a gyarló és bűnt élvező népnek.

A halban Jónás megtapasztalja milyen az, amikor a félelem apró férgei kezdik az élő húst, a szöveteket rágni. Hiába hite, szíve is megcsalja, már a remény is kicsúszik belőle, elpárolog a szeretet és a nagy próféta most ott kucorog a bálnabelek egy kis szegletében és arra gondol, hogy mekkora butaságot követett el. Ez a sötétség nem egy éjszaka, ahol legalább apró hangok, neszek jelzik, a világra csak az álom talált rá, nem a vég…

 Aztán ahogy a napok telnek, Jónás már csak a fájdalmas, kegyetlen, jajgató haláltól fél. Attól, hogy úgy fog megdögleni, mint egy kivert kutya, nyavalyáktól terhes húscafat… A halál ott áll szemben vele. Az árnyak kéjesen mosolyogva várják, hogy egy utolsót sikoltson, és már vinnék is a hulladéknak szánt lelkét.

Jónás csak hosszú napok után ébred rá, hogy valamiért mégiscsak életben tartják, hogy a legnagyobb sötétségben is kell lenni valami megtartó erőnek. Valami szépségnek, tisztaságnak. Fogalma sincs, hogyan tovább, hogyan lehet innen kimászni, felállni. Hogyan lehet elmagyarázni, hogy ő csak…

Jónás most nem több, mint egy embernyi méretű görcs a halban, félelemből és bűnbánatból gyúrva.

Nehéz megérteni és leírni a helyzetét. Nehéz azt mondani rá, hogy a haleledelből egyszer még ember lesz, hogy fel tud ilyen megpróbáltatások után állni még. Ha kiköpi a hal, talán egész életére egy sokkolt bolond marad, aki menekül. Menekül az úrtól, menekül a hivatástól, menekül az emberektől. Esendő a mi Jónásunk és némi szánalommorzsán kívül nem adnánk többet ezért a bolond, hirtelen megőszült lelkű torzóért.  

Ám Jónás történetében az is benne van, hogy az Isten nagyon vigyázott arra, hogy igazából ne történjen semmi végzetes. Jónást váratlanul kiköpi a hal. Nem a parton. Ó dehogy! Még sokat kell úsznia, ezer és ezer karcsapás a part, a vízben pedig további szörnyek leselkednek rá… Jónás ezt is kiállja, mert a sorsa nem a teljes bukás.

Ha Jónás tudná, hogy egyszer jön egy ember, aki majd azt fogja prédikálni, hogy a szívünkben három dolog legyen: hit, remény, szeretet, akkor most neki is könnyebb lenne. Könnyebb, mert lenne kapaszkodója, valami, ami értelmet ad, az első mosolyig. Jónás történetében az a szép, hogy happy enddel záródik. Jónás történetében az a jó, hogy látjuk az Úr haragjánál csak a kegyelme nagyobb… Amikor éppen egy nagy hal gyomrában vergődök, gyakran gondolok arra, vajon melyik sarokban kucorgott előttem a próféta…