Néha csak egyszerű szavak. Apa. Anya. Játékok. Egy nagy polc. Tele kisautókkal, legóval, mozgathatós katonákkal. Aztán helyére egy íróasztal került. Vörös-kék, fényvisszaverővel díszített csatos hátitáska, a vézna, csillogó szemű kis elsős hátára. Iszonyú nehéz volt, ha megpakoltam. Bírta a kiképzést, de vigyáztam rá. Apám a leselejtezése után is évekig tartott benne szerszámot. Valami elnyűhetetlen anyagból készült. Olyan volt a táska, mint a szocializmus maga. Nem volt szép, nem volt márkás, nem volt egyedi, de komótosan kopott, csak nagyon hosszú évek alatt repedezett meg és lett végképp az enyészeté. A kettes iskolában volt egy betonból készített vízelvezető. Nem túl meredek, igazi hosszú lejtő. Matchboxokat vittünk és versenyeztettük melyik gurul messzebbre. Alig vártuk a szüneteket. Az volt a jól guruló autó, amelynek ha megemeltük egy picit az elejét vagy a farát és elengedtük, az iskolapadon finoman rugózott. Azt a hangot nem felejtem el. Apró kis drótok rögzítették a picike autók kerekeit. Ha ezt jól rakták bele, akkor valóban volt némi rugózása a kicsi kocsinak. Az volt az igazi öröm, ha a drótocska úgy viselkedett mint egy laprugó. Finomra hangolva rezgett az álomjárgány. Peugeot, Renault, Lambordzsini, Rojsz-Rojsz. Azt sem tudtuk, hogy kell kiejteni. Csak kiabáltunk:

- Most én gurítom! Most én jövök! - és vágyakozva néztünk a matchboxunk után, hátha messzebbre gurul, mint a többieké...