Ahol a tarcali Ady Endre utca véget ér, még kanyarog egy picit a műút, hogy egy balra ívelés után könnyű, egyenes kaptatóba kezdjen. Az aszfalt két oldalán gondosan és gondatlanul művelt szőlőültetvények, na meg burjánzó, emberi kezet talán sosem látott parcellák váltogatják egymást. Jobbra az egyik magaslaton feltűnik az Áldó Krisztus szobra, ami innen nézve csak egy apró LEGO figura. A kaptató közepe felé egy fakereszt hívja fel magára a figyelmet; előtte anyóka térdepel. A felirat tanúsága szerint a malenkij robotra elhurcolt környékbeli férfiak emlékére állították. Pipacsok, búza- és vadvirágok veszik körbe, mintha a természet is értené az elhurcolt magyarok tragédiáját…

Aztán csak-csak megindul a kaptató. Remete-, Nyavalya-, Gyűrűs-, Vinnai-dűlő mondogatom magamban a Tudja Zsolt, operatőr kollégámtól tanult neveket, mert ő tarcali gyerek. Aztán felidézem, hogy a tarcali Előhegy a történelmi Mézesmál egyik nagy múltú és egyúttal ikonikus szőlője. Létezéséről már az 1520-ik, valamint az 1557-ik évi tokaji váruradalom összeírások kapcsán maradt fenn írásos emlékünk. Azonban az Előhegy szőlő első ismert említése az 1561-re tehető; Elewheghi zelew néven, mint a tokaji váruradalom tarcali majorsági szőlője.

Történelmi vidék ez. Anonymus Gesta Hungarorumjában még Tarczal hegyeként szerepel. Évszázadok óta adja a világ egyik legpompásabb borát, a tokajit. Békeidőben, és ha hagyták még a háborúk alatt is csepegett itt a nektár a vesszőkről. Vitték az orosz cárnak és vitték a lipcsei Auerbachs Kellerbe, hogy aztán Johann Wolfgang Goethe is kapjon ízelítőt a mennyei italból és legyen egész életében őszinte rajongója….

Történelmi vidék ez; szerepel a Himnuszban és nyírbátoriként itt mosolygok Kelemen Didákon, a magyar minoritarend boldog emlékű főnökén. Neki köszönhető, hogy a török háborúkban megsérült, eredetileg későgótikus stílusban épített, nyírbátori, római katolikus templom újjáépült. Szóval a generális komisszárius egy levélben éppen azt ecseteli Károlyi grófnak, az 1730-as években, hogy ha lehetséges, akkor abból a múltkori, jóféle tokajiból méltóztatna még küldeni a rendnek, mert bizony elfogyott…

Kelemen Didáknak persze nem csak templomokat, meg kolostorokat köszönhetünk, hanem a Búza fejek című kiadványt is, amit 1729-ben Kassán nyomtatnak ezzel az instrukcióval; Búza fejek. Melyeket az evangéliombéli aratók után fel-szedegetvén, azaz az anyaszentegyház hív pásztorainak irásibul egybe keresvén és élő nyelvén tett praedikállása után kévébe kötve s ezen könyvben foglalván és advent első vasárnapjától fogvást husvétig való vasárnapokra alkalmaztatván, az könyvek nélkül szűkölködő praedikátorok, és más lelki éhező híveknek kedvekért kibocsátott.

Az eső eláll, a műút nedves. Mellettem árkot vájt a leömlő csapadék. Az utat most már nem szőlőtövek, hanem meggy és cseresznyefák is szegélyezik. Arra gondolok, hogy milyen szép szokás lehetett ez egykor, ilyen mannát adó fákat ültetni az útszélre és eszembe jut, hogy egy másik évszázadban még a Bátorból Máriapócsra vezető műút mellett is boldog cseresznyefák kínálták pirosló gyümölcsüket, zarándokoknak és madaraknak. Míg egy másik kor semmirekellő embere az ágak állandó tördelésével megfosztotta magát az útszéli cseresznyézés boldog élvezetétől…

Visz a Kopaszra az út és, ahogy a sűrűbb, párától terhes erdőbe érek, az agyam egyik poros fiókjából kikacsint a mese, mely szerint egykor a környékbeli boszorkányok találkahelye volt a Kopasz, és éjjelente a környékbeli településeken jól lehetett hallani az ordibálásuk, meg a hátborzongató kacagásuk. Persze egyetlen boszorkányt sem láttam. Talán tegnap éjjel akkora mulatságot tartottak, hogy most békésen hortyognak valami föld alatti, ezeddig ismeretlen barlangban… Az erdő csendes és méregzöld. Az illatok leírhatatlanok. A fák, a bokrok, a virágok és a derekas fű egybeér. Közben kihámozok néhány ismerőst; kapor, vadkender, bodza, meg gyógynövények csiklandozzák az orrcimpámat és valahogy boldogtalanságom ellenére is elönt valami kegyelem, hogy jó itt kaptatni a tv-torony felé…  

Ha az Andrássy-rezidencia parkolójában hagyja valaki a járművét, akkor valamivel több mint 5 kilométeres túrát kell elképzelnie. (Öt fel, meg öt le. Lefele már könnyebb.) Kanyarog az út, néha eljátszik a gondolattal, hogy szerpentin szeretne lenni, de aztán meggondolja magát, mégsem… Egy-egy szakaszon érdemes visszanézni. Vagy a  sípálya felől elrévedezni a Zempléni hegylánc felé és megborzongani, mert a szemünk csal. A sípálya kifejezés persze túlzás. Jó ha 10 évente lát annyi havat a lejtő, hogy csúszni lehessen innen. Az alig 20 méterrel 500 fölé emelkedő "csúcsról" a távolba nézve ki gondolná, hogy a többi hegy is megmarad a 4-600 méteres magasság közelében. Ez a Hegyalja, ez a roppanós, birsalma illatú furmint, na meg a hárslevelű, és a sárgamuskotály hazája, meg terem itt titokban Zéta, Oremus, Zenit, Zengő és ki tudja hányféle fehér szőlő még.

Egy tábla ébreszt fel a boros kalandozásból. Természetvédelmi terület. Belépés csak engedéllyel. Erről aztán eszembe jut, hogy a Turzó-dűlő páratlan növényi kincseket rejt. Talán hihetetlen, de él itt orchideaféle, a vitézkosbor és olyan boldog nevű virág is, mint a prémes tárnicska, no meg a ritka békakonty. A zöld kulisszák mögött meg két csodálatos bányató is található, csak akkor le kellene menni a műútról, ami a monszunszerű eső után nincs ínyemre…

A hegyen lakik, népies nevén kurta farkú kígyó, azaz keresztes vipera, rézsikló, meg erdei béka is. Hát nem csoda, ha ezekkel találkozva a környékbeliek szentül hitték, hogy ezek a hüllők az élő bizonyítékai annak, a hegy csúcsán időről-időre randevút adnak egymásnak a boszorkányok. Az őzek, a pelék, meg a ragadozó madarak is kedvelik a hegyet. Nem is kell nagy indiánnak lenni, hogy megpillantsuk őket, vagy legalább is a nyomukat felfedezzük…

Az utolsó jobbos forduló után már felénk magasodik a tv-torony teteje. A parkolóból szép kilátás nyílik nyugat, dél-nyugat felé. Megcsillan a Tisza, ezüstösen vibrálnak a holtágak, na meg a földekre hullott gazdag csapadékból kialakult átmeneti tavak is.

A siklóernyősök is innen indulnak, hogy a francia tulajdonban lévő Oremus birtok felett is ellebegve könnyű szívvel szeressenek bele ebbe a csodavilágba. Hol két folyó találkozik, bizonyosan szent hely. Ebbe a szent helybe szeretett bele ez a magányos hegy. Ez a terebélyes csoda, mely egy világszerte ismert bor névadója. Ez a mégis törpe hegy, ami annyira vonzza az alföldi embert és mesél ízekről, imákról, szerelmekről Neked, nekem… Na meg mindenkinek akinek volna füle hozzá…    

Még 17 perc. Ennyi maradt a napodból. Számolom és rá-rápillantok a telefonra, mintha a csoda onnan érkezne. Te, vettem leértékelve egy kis marhalapockát. Marhaság lett volna ott hagyni. De hát mire jó? Érted! Lapocka? Főzheted unos-untalan, majd egyszer csak megpuhul. Amikor ő akarja. Amikor ő akarja, nem akkor, amikor te szeretnéd. Állni kell mellette. Főzheted gyorsan; odaég. Főzheted lassan; bealszol. Egy Garamvári Merlot a cinkostársam. A végén persze csak annyi marad a palackban, ami még mehet a pörköltre. Többet én biz' Isten, nem hagyok. Nem én! Marha nagy dolog marhát főzni. Ez az igazi türelemjáték. Marha nagy türelemmel, ahogy szenvedélyesen, de lassan rágott a szegény marhája. Ahogy a 100 rétű gyomor emésztett. Közben John Barry játszik, hol édesen, hol búsan. Pedig azt húzatnám, hogy senki ne sirasson. Miért is tenné? Hát mámma’ kérem rekordot futottam a rekortánon. És most belemosolygok ebbe az éjszakába délnyugat felé… És akkor hevesebben ver a szív, mozognak az orrcimpák. Ilyen ez a pörkölt. Ilyen ez az éjféli pörkölt. Képzeld, azt mondták, ha rólad van szó gyáva vagyok. Én a nagyszájú hős, ha rólad van szó gyáva féreg vagyok. És akkor belehúzok a rekortánon, bele én, mert le akarom hagyni, el akarom hagyni a bennem élő gyávát, aki nem bír odaállni és kivárni, míg kinyílik ajtód és akkor dupla „Y” kromoszómás, hollywoodi tekintettel rádnézek és foghegyről odavetem; megmondom, hogy lesz!

És ettől a sosem volt, ettől a sosem látott, határozott pasitól meglepődve megkérdezed; - Na hogy?

- Úgy! Ahogy lenni kell! Ahogy lenni kellett volna eddig is. Nem hagyni, hülyéskedni. Összenő, ami összetartozik! – felelem és akkor pislogni kezdesz, hogy tökre igazam van.

Most meg attól tartok, sose puhul meg ez a marhalapocka. Konyhahős félelme ez. Marha nagy barom ez kis apróséf...     

Ebbe a gimnáziumba járt 1891 és 1895 között Krúdy Gyula, hirdeti a Szent István úti intézmény falán egy márványtábla, olvastam, amikor tegnap éjjel a hétmérföldes csizmában az ezüstösen csillogó, hallgatag utcákat róttam. Már tényleg későre járt. Nyíregyháza ilyenkor hallgatag. Durmol vagy fél, vagy álmodik mint a prédaként élő vad... Ekkor szinte a semmiből, egy keménykalapos úriember köszönt rám. Szépen csillogó, oroszlánfejes fogantyús, rózsafából készült sétapálcát, valamint kesztyűt szorongatott a kezében és békés ábrázattal, mintha ismerne; mosolygott.

Majd kisvártatva a Hunyadi utca felé mutatott, hogy ha szépet akarok látni arra menjek. Visszamosolyogtam, biccentettem. Hagytam Gyula bátyám hadd lépdeljen a párától sejtelmes városában és nosztalgiázzon. Hadd merengjen a szabolcsi húsleveseken. A csontból kicsusszanó, félénken remegő, de magát kéjesen kínáló velőn, amely szétterül, - mint az áradó Tisza-, a sercegő pirítóson. Hadd jusson eszébe az a piros ajkú tirpák lány, akit misére menet látott, fonott hajjal, benne búzavirágkék pántlikával. És eszébe jutott az is, amikor először lépett be a Keskeny közi, könnyű erkölcsű házba és bőrét a piros lámpa fénye megbillogozta. Kéj, vágy és a bűn kéz a kézben, hárman cipelték oda és a testek és nedvek palotájában füstbe itatott díszpárnák szaga ragadt az orrában, meg az a nehéz kölnivízé, amit csábítója nyaka körül lebegett.

Gyula bácsit elrejtette az éjszaka, és én a sárga fényű, alvó városban a Bujtosi erdő felé nyújtogattam a nyakam. Már távolból láttam, hogy valami fura, lámpás lény járkál a méregzöld, víztől nehéz lombú fák között és döbbenetem, kíváncsiságom akkor nőtt meg igazán, amikor a látomás szarvas alakot öltött.

De micsoda szarvas volt ez! Agancsaiból főníciai rózsák nőttek és pompáztak a higanylámpák fényében és a két agancs mértani közepén pedig egy sárgás gömbben egy lángoló kereszt lebegett.

- Hát szarvas képében jött el hozzám az Úr… - gondoltam magamban és én a szarvast, a szarvas meg engem bámult. Aztán a közelembe jött… Egészen közel. Fújtatott, majd megrázta a fejdíszét és mit ad isten egy hatalmas csokor lett az agancsokon nőtt virágokból. Egy óriási csokor virág. Nemcsak föníciai rózsa, hanem volt abban frézia, liziantusz és bazsarózsa is. Mint egy sóbálványnak, lábam a földbe gyökerezett és meg sem tudtam moccanni…

- Vidd! Neki vidd! – fújtatta a szarvas és nagyokat szökkenve az Ibolya utca felé iramodott...   

Most már nem esküdöznék. Égre. Meg földre. Csak egyszerűen megkérdezném; - Hogy vagy?  - Jól! -  mondanád és nem kérdeznél vissza.  Nem beszélnék arról, hogy álmomban ott voltam a lakodalmadban és végig hánytam. Sírva okádtam. Pedig szép volt a kirántott hús, meg a kerek krumpli. Nem beszélnék arról, hogy milyen ezek a napok itt ebben a pokol ízű konyhában. Nem panaszkodnék csak bárgyún nevetnék és meg sem merném kérdezni, hogy ki mellett kelsz, fekszel, csak bárgyún vigyorognék.

És már nem esküdnék meg. Hagynám a nagy szavakat másra. Nem kezdenék Nagy Lászlóba. Vért ugatott már a  tündér. Nem, József Attilába sem. Mert gyermekké, kölyökké, bolonddá már ezerszer tettél.  Legfeljebb Ady Bandi összes, modoros szerelmét hívnám menedékül. És csak hallgatnám, hogy pergő nyelvvel imádva átkozol. Hogy rám szóród az összes kénköves átkod és állnám, hogy még egyszer rutinból belém rúgsz. Állnám, ahogy a telet, ahogy a semmi őszt, az árva tavaszt és ezt a Medárdba szerelmes nyarat…

Állnám és néznélek, hogy utolszor égjen a retinámba haragodtól fénylő, istennőket csúfoló orcád, szád, alakod…

Isten éltessen! (ma)holnap...  

Ui: És ha megvesznék, megbolondulnék, ha a Jóistennel kvaterkáznék sem tudnék ettől szebb és szomorúbb sort írni; "És míg ellebegsz, majd én zsákba pakolom álmaid, hátamon viszem egy darabig, és egy semmi színű, fröcskölőző patakban, kimosom együgyű gondolataid...."

Joni Mitchell, akkor bújik elő a szekrényből, amikor nem is számítasz rá. Esik az eső, vízszintben áll ösvénnyel az árok és arra gondolsz, hogy mi minden lehettél volna. Hogy gyerekként a nyírbátori József Attila utcában, Balogh Robival a csillagokat tanultuk és szentül hittük, hogy abból a setét utcából vezet út oda fel, a csillagokig. Aztán arra gondolok, amikor vátész-tanárt láttam magamban jogvégzett körjegyzőt, és sztárügyvédet, akiből őszülő hajjal félelmet nem ismerő, igazságosztó bíró válik. Vénségére. Láttam magamban hadi tudósítót, aki visító golyók, és robbanó bombák között rezzenéstelen arccal áll és mondja, mondja az igazságot.

"A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed..."

Láttam magamban férjet, apát, és bestseller-regények szerzőjét. Láttam magamban a Jóistenhez bejáratos tanácsadót, Jézus titkárát, láttam a Szentlélek mosolygó poliglott-diplomatáját és láttam, hogy fogod a kezem. Szorosan. Mindvégig. Mindig te ajánlod a bort a vacsorához, te nevetsz ki és igazából Te vagy a sikeres kettőnk közt, te vagy a szívem széfje, te vagy a gyermekem anyja és te vagy a legsikeresebb nő, aki rám kacsint ha öltönyt veszek fel, de a hátam mögött édesen kuncog rajtam, kineveti karikírozott hiúságom…   

Te! Az megvan, hogy Joni Mitchell minden albumához maga festett borítót? A minap a Mömaxban láttam is azt az állványt, amit kértél. Még van belőle, konstatáltam és lelki szemeim előtt láttam, hogy kint a Tisza-parti zöldben festegetsz. És az megvan, hogy 8 Grammy-díj után Joni Mitchell úgy nyilatkozott magáról, hogy „a körülmények hatására kisiklott festőművész” vagyok… Az 1971-ben kiadott Blue című albuma a Rolling Stones magazin, minden idők legjobb 500-as albumlistáján a 30-ik. De saját magára úgy tekint, mint a körülmények áldozatára kisiklott festőművészre. Hát nézd mid van már. Nézd, hová robog már veled a sikervonat? Te, hát mindenki a saját szintjén nyomorog! Mindenki a saját négy fala között búsul, mint a ló. Meg hát minden insta-kirakat mögött van egy koszos raktár. Nem hiába énekli Charlie, hogy az aki szép, az reggel is szép... 

Tudod hányszor mentem már be pékségekbe a hátsó ajtón? Hányszor láttam olyat, amit talán nem kellett volna? Ilyen az élet. Fényes, meg dicstelen.

De ettől még megismételhetetlen vagy! A magad tökéletlensége a te legvonzóbb szexepiled, a te erényed. Hát mi kellene még? Még nagyobb kagyló a tenger fenekéről? Még nagyobb tenger? Még nagyobb vitorlás?

És mondok én valamit; fura ez az élet. Nagy játékos. Az ego talapzatáról leszállva mondom; minden hős féllábú, félkarú, félszemű, ha nem találja meg, vagy elveszti a zsákról a foltot, a borsóról a héját.

És akkor elindítom újra Joni Mitchell, keserédes muzsikáját, nézem ezt a Medárdba szerelmesedett nyarat. Hallgatom, ahogy nő a fű, ahogy sustorog a nád és közben lecsatolom magamról a büszkeségből, a kivagyiságból, a beképzeltségből, önteltségből kovácsolt fényesen utálatos páncélt és addig masszírozom a szárnyaim, amíg képes nem leszek ablakodban, ott a magasban, énekelni…

Oh, but you are in my blood, you're my holy wine

You're so bitter

Bitter and so sweet, oh

I could drink a case of you, darling

Still, I'd be on my feet

I would still be on my feet

Sárkány szülte, vagy csak krákogta a világra. Soha meg nem simogatták, soha mellé nem álltak. Erdők, lápok, nádasok mélyéről leste a világot. Leste, kereste, hogy talán valakit megszólítana és elpanaszolná neki, hogy milyen esténként, egy pikkelyes, hideg testű anya mellé feküdni. Aztán jött Gledguth vitéz és elpusztította az anyját, hogy a vitéz magjából sarjadó, kétágú Báthory famíliát meg az idő falja fel.

(A képen az úgynevezett Papok-rétje látható Nyírbátorban. A kép bal oldalán kovácsolt vasból az ecsedi sárkány készül a  levegőbe emelkedni. Szemben vele a jobb oldalon a római katolikus templom, melynek gótikus szépségét a 18. században Kelemen Didák minorita rendfőnök irányításával és Károlyi gróf bőkezű támogatásával őrizték meg. A törökdúlás után csak a falai meredeztek árván. A teteje leégett. Üszök és hamu lakta. A felújítás során barokk stílusú bejáratot kapott a gyönyörű templom. Eredetileg Báthory István, erdélyi vajda építette a Kenyérmezei fényes győzelem után (1479), akkor (késő)gótikus stílusban.  A templom 2006-ban újult meg. Tornya akkor nyerte vissza a gótikát idéző, égbe törő, csúcsos alakját. fotó: Gyurkó Mihály )

Ez volt a sárkány átka. A sárkány, akit lidércek és garabonciások szolgáltak. Hívták Ludas Matyinak, hívták Krúdynak. Hol a nép haragja, hol a népnyelve volt. Élt és csak egyet nem tudott; szeretni. No meg meghalni. Azt persze nem is nagyon akart. Az élet átjárta, mint az inda és zöldre színezte vérét. A Tisza vízében mosdott reggel, fürdött tavakban és meghallotta a dámok szimfóniáját barcogás idején. Édes szájú volt, hát hóna alatt hozta az akácot messziföldről, a foga alatt recsegő por ellen is. És aztán pergette a méhek kincsét, gyűjtötte a Nyírség aranyát. Egyszer Szent Iván éjjelén a Kaszonyi-hegyen látta a csodaszarvast és hetekig nem aludt, karikás szemmel szaladt a Kárpátokig, hogy meglelje.

(A képen a sejtelmes Bereg tűnik fel. A háttérben ugyan nem a Kaszonyi, hanem a Tarpai-hegy, ám a gomolygó köd és a mesés atmoszféra szerintem lenyűgöző és mesélni tanít.  fotó: Habarics Béla)

A szatmári lányok szerelmére esküdött, pedig a legszebb úgy cicázott vele, hogy abba bele kellett halni. Évekig egy odvas fában lakott, a Fényi erdőben és nyulak vérét itta, ha nagyon megéhezett. Fájt neki a világ és világnak fájt a kegyetlen szomorúsága. Aztán egyszer megébredt, megtért. Álmában angyalt látott, és ettől templomokat kezdett rakni. Kicsiket sárból, nagyokat kőből, téglából. Amikor grófkisasszonyokról álmodott kastélyt húzott kanyargó, ezüst folyók partjára és élt, mert ő volt a nábob. Ő volt a Hortobágy poétája is, aki a káromkodásból is katedrálist álmodik. Ő volt az ér, aki kinevette az óceánt és árvalányhajat lebegtetett a szél a kalapján.

(A "szép akasztott", avagy id. Andrássy Gyula tiszadobi kastélya. A Loire vidéken is megsüvegelnék a hozzáértők. A legenda szerint Sissy tiszteletére építette a gróf és ha még a küszöbét nem is lépte át a császárné, de állítólag elhintózott a környéken és vetett egy pillantást erre a csodára. fotó:Z. Pintye Zsolt) 

Ma is itt él köztetek. Beszél hozzátok, nyár éjjeleken kacag a tó felől és ha úri kedve úgy tartja belekapaszkodik a villámokba és olvaszt keresztet, seper cserepet házakról és kacagva rúgja fel semmi kis életetek karámjait. Ma is itt él köztetek. Az egyszülött. A sárkányfajzat.

(Nem, nem a Gyűrűk ura új-zélandi díszletét látjuk. Ezt nem Peter Jackson stábja álmodta meg, de biztos vagyok benne, hogy az író Tolkien kedvet kapna itt egy hétvégét eltölteni. A szabolcsveresmarti tározó partján éppen most kezdődik majd a legenda, hiszen olyan kulisszákat építettek ide, ami gyereknek és felnőttnek is nagy élményt jelent majd.  fotó:frissmédia)

Akinek se anyja, se apja. Aki réges-rég 20 esztendejét eladta az ördögnek, de szemvillanás alatt lopta vissza tőle. Itt él köztetek. Ma hajnalban a Bujtosban fürdött. Két vöcsök mesélte és megéreztem, mert álmomban rettegő béka voltam…

(Villámok cikáznak a Bujtosi tó közelében, Nyíregyházán... fotó: Nyírdrón)     

Azt mondják, hogy Ady költészetében 1912 után jelentős fordulat áll be. A szimbolikus látásmód szerepe csökken. Sokan szemére is vetették megfáradt, már nincs meg benne az a sodró lendület, az magasröptű könnyedség, ami az Új verseket és a Vér és aranyat jellemezte. Hatvany azt mondja, hiányzik az új versekből a "concentratio".

Van úgy, hogy az ember megfárad. 1914-ben kitör a világháború... 2019-ben meg a néma év... 2020-ban pedig a járvány zár lakat alá. Ha lenne is az emberben  valami fennkölt, valami művészi, az most alszik. Ki látott engem? – teszi fel a kérdést Ady 1914-ben.  És milyen fontos ez a kérdés. Ha  nem látnak, nem is létezem?

Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Mindannyian láttuk költői képeit, szimbólumait, mindannyian vele lettünk Góg és Magóg fiai. Mindannyian eltemettük magunkban a nótát, káromkodtunk és fütyörésztünk. És mindannyian messze futottunk reggelre és bomlottan sírtunk valahol… Jártunk új vizeken, ültünk ócska konflisban és kergetőztünk Héja párként az őszben… És sírtunk, sírtunk a Kárpátok alatt… Ám eltelt közben egy kis idő. A véres panorámák tavaszán ciklusban találunk  egy szép üzenetet, egy jól megfogalmazott néhány sort… Tegyük fel, hogy idézünk.  Belekezdünk…

Június van s nagyon magam vagyok

S kisértenek élt éltem árnyai

S az elbocsátó iskolapadok.

És megyek még egy kört a Bujtos körül. Nézem a szárnyai alatt apró fiókákat nevelő, fiatal vadkacsa tojót, aki egy szárcsa anyukával összefogva óvja, védi a kicsiket embertől, állattól, elemektől. Bámulom és közben mosolygok. Megsimogatom kedves testvéreim a szomorúfüzeket és megillatozom a puszpángok semmi kis fehér virágait. Megvárom az éjfélt. Kiböjtölöm a holnapot és tudom a rövid éjszakák terhe mindjárt elpárolog. Örökzöld hitem, nádforma bizalmam az örök Isten felé fordítom és dúdolom magamban a június édes leánydalát. Dúdolom magamban a legszebb júniusok dalát és akkor valahogy a tóban landol egy hullócsillag. Szemérmesen dobja le ruháját, fürdik a nád a rejtekében, majd elém ugrik és a fülembe csacska verset súg. Ebben a versben Te vagy az összes rím, Te vagy az összes ütemhangsúly és szökkenek mint Weöres pentameterje; Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő…  És akkor arra fordulok, ahol hiszem már alszol. Arra fordulok, ahonnan a legszebb álmod érkezhet és ízlésesen csokorba szedett vallomással szavalom, mint egy idővel, feledéssel küzdő, bátor vitéz;

Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

Június elsején a philadelphiai „békés” tüntetők betörtek a Chesnut Streeten lévő Jacobs hangszerboltba és egy hófehér, 7000 dollárt kóstáló zongorán bosszút álltak George Floydért, meg minden elnyomott fekete állampolgárért, meg a rendőri brutalitásért, meg egyébként is minden vélt vagy valós jogsérelemért, ami a feketéket, bevándorlókat, kisebbségben élőket érte. (itt megtekinthető a cikk)

A fehér zongora maga volt a megtorlás, az elégtétel a „white power” kasztrálása, megsemmisítése. Jelképes, teátrális aktus. A tüntetők közben egy fekete zongorán (ami egyébként potom 140.000 dollárt ér) hangulatkeltő, aláfestő zenét játszottak, hogy tettük értő fülekbe csengjen:

 Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szivemnek vére

Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.   

Mondogatom Ady sorait és közben Ignotus jut eszembe, aki amikor Bandi bátyám versét elsőként elolvasta, így írt a Nyugatban róla; " Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű." Majd így folytatta; „A művészetnek semmi egyéb törvénye nincs, mint ez az egy. Tudd magadat kifejezni! Magadat és kifejezni - ez persze, származékosan, mai összetételű és mondanivalójú embert jelent, ki a megragadásnak és megragadhatóságnak mai lehetőségeivel dolgozik.”

Kövezzetek meg, ítéljetek el, nevezzetek bolondnak, a fehér zongora meggyalázása, nálam a nettó nácizmus megvalósulása. Pontosan ugyanaz a tevékenység, amit Hitler és bandája követett el annak idején a könyvégetésekkel. Nem számít, mi az érték, ha nem fér bele az én világképembe, akkor pusztulnia kell. Akkor szét kell törni, el kell taposni.

És tudom, majd jönnek az okosok és elmondják nekem, hogy nem értem én a feketéket. Nem tudom elképzelni milyen az, amikor valakit állat módjaként, rabszolgaként tartanak. Nem tudom milyen az, amikor megalázzák, amikor másodrendű állampolgárnak tartják. Nem tudom elképzelni, hogy a feketék számára a rendőrség maga a „fehér” erőszakszervezet. A rendőrök ugyanazok késői utódai, akik a gyapotföldek mellett pisztollyal, korbáccsal felügyelték a békés rendet. Django meg elszabadul... Nem tudom megérteni, hogy csak azok a  feketék juthatnak előre, akik elfogadják  a fehér felsőbbrendűséget, akiket úgy kódolnak, hogy elfogadják a fehérek, az örök elnyomók felsőbbrendűségét. Az LA92 című többszörösen díjazott dokufilm, ami a korabeli, megjegyzem a mai helyzethez kísértetiesen hasonlító zavargásokat okozó eseményeket dolgozza fel, nem győzi hangsúlyozni, hogy Los Angeles első, 1973-ban megválasztott, fekete polgármestere, Tom Bradley, csak úgy lehetett mayor az angyalok városában, hogy előtte 28 évig volt testőre, munkatársa a város fehér, hírhedetten szigorú és következetes rendőrfőnökének… Értek én mindent. A tombolást, a hisztériát, a tömeg mozgását. Értem én, hogy egy fehér zongora jelkép, amit könnyű meggyalázni, összetörni, erőszakot követni el rajta, fejre állítani, elvagadosni a húrjait és elnémítani. Mindent értek. Talán többet is. Csak csendben, suttogva jegyzem meg, hogy kíváncsi lennék, hogy tudják-e mit jelent a művészvilágban, ha egy zongorára az van írva Steinway and Son, hogy egyáltalán ki volt Henry E. Steinway?

- Hölderlin is Ihnen unbekkant? – kérdezi dr. K.H.G. miközben a saját sírját ássa Örkény egypercesében. Unkbekannt, ahogy az is ismeretlen számukra, hogy ki is volt Heinrich Engelhard Steinweg, hogy micsoda családi tragédiák után kezdett hangszereket építeni… Nem számít semmi, csak a nagy cél, a nagy álom, az állítólagos szabadság, egyenlőség, testvériség. Meg valami értelmezhetetlen maszlag valami modern kommunizmusról, ahol mindenkinek az igényei szerint, mindenki mindent csak úgy kap, csak úgy részesül benne és szívjuk-fújjuk a füves cigit és fekszünk az összes tengerparton, este bulizunk és lángoló fehér zongorák fényénél elbúcsúzunk a buta, fehér felsőbbrendűségből rákos sejtként burjánzó versenytől, kapitalizmustól, piacgazdaságtól…

Hogy majd végül megtanuljuk azt a leckét, amit Golding olyan szépen megmutat nekünk a Legyek urában. Mert jön majd egy Jack. Jön majd valaki, aki az új világrend nevében ölni fog, aki megtorolni, aki úgy dönt, hogy a megszerzett hatalommal neki kell sáfárkodnia. Aztán egyszer csak a törzsi tombolás közben megöljük Simont, meggyilkoljuk Röfit és hajtóvadászatot indítunk Ralph ellen…

„A demokrácia lelke a vita…” – hangzik el a Netflixes Daredevil sorozatban. Vita… nem a rombolás, nem tombolás, nem a zavargás, nem a fehér zongorák meglincselése. Csak a vitához tetszik tudni kultúra kell. Kultúra, ami képes felfogni, megérteni, hogy a másik ember mit szeretne, mit akar… A demokrácia művészet, kötéltánc. A demokrácia a többség ereje, de arra is ügyel, hogy szakmai kérdésekben kilenc segédmunkás fellépése, erélye, agressziója ne legyen indok egy agysebész felkoncolására, csak mert annak esetleg aggályai lennének egy gyógykezelés kérdésében…   Vagyok bajban. Tudom, megtanultam a leckét #blacklivesmatter csak azt is látni kell, hogy nem csak nothing else matter…

A zavargás, a hisztéria, gyújtogatás, a fosztogatás után jön majd a kiábrándulás. A tömeg éhes lesz és fáradt. Belefárad az értelmetlen tombolásba. És valakinek még a rombolás után keletkezett számlát is ki kell majd egyenlíteni. Sokba fog kerülni…

Ui: egy, az USA-ban élő barátomat a „fehér” barátai faggatták; nálatok is vannak ilyen zavargások? Nem... - felelte - nálunk forradalmak vannak! Néha véresek, néha bársonyosak. De közben évtizedek telnek el nyugalomban és békességben.

„Different countries, different cultures.” 

"Húzd, hogy hervad a világ..."

Túl viharon, jégesőn, Trianonon. Ebben a szemerkélő időben elindul felém a Kodácsi nagyapám. Elindul felém és int, neki is töltsek ebből a puccos, olasz borból.

- Nem puccos ez Papó – felelem neki. – Olcsó ez. Olasz szürkebarát.

- Egy ujjnyi bor – mosolyog, függőlegesen tartja a mutatóujját, majd hozzáteszi, egy ujjnyi szóda és akkor az ujj vízszintesre vált. És ma már tudom, Krúdy-fröccsöt kér az nagyapám. Hát mit is kérne egy apagyi, református indián. És odaszól: - Húzzad csak kivilágos virradatig!

Én meg mellé ülők, folyik a könny a szememből. Húzzák. Papó iszik, énekelünk. Neki van hangja én meg szeretek énekelni. Látja, hogy baj van, átölel. Látja, hogy nem az öröm énekel belőlem. Int.

- Induljunk neki! Egyet se félj! Induljunk neki! – talpra ugrik. – De előtte még elénekeljük kicsi unokám, azt a nótát, hogy Hajmási Péter, Hajmási Pál..

A cigány vonójába tízeres. Papó belekezd; - „ Ha csikorgós kedvem támad, csak ezt húzatom…”

Hát csikorog ez a kedv Papó! Csikorog! Sose volt talán ilyen csikorgós. Pedig lábon áll a búza, a szőlő kacag. Ígérik; lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér!

- Tudod Papó! – kiáltom túl a zenét – van nekem egy fából faragott horgonyom. Ajándékba kaptam. Ott az Óperencia partján. És én jó tengerész akarok lenni…

- Józan fejjel nem jó nézni, hogy mulatnak mások… - énekel nagyapám és int, készüljek. Megyünk pulykakakasért. Megyünk, hogy a barométer ne álljon esőre, hogy ne az imponáljon. Megyünk. A nyakas református, meg az unokája a pityogó görögkatolikus és jöhet jégeső, meg szél, meg hideg, meg jöhetnek néma hónapok. Jöhet bármi, mi akkor is, azért is nevetünk és énekelünk. Mindhalálig!    

- Angyal! Angyal járkál a szurdokban! – rohant végig a falun Dimitrios. Izzadtan, piszkosfehér vászon inge rátapadt a hátra. Bokáig felhajtott fekete nadrágja tiszta por és lyuk. Kezében egy galagonyából készült görcsös pásztorbotot rázott és éktelen kiabálására kiszaladtak az emberek az utcára.

- Mán’ megint rájött a hoppáré – legyintett Manos a falu kovácsa és ezermestere, közben olyan ábrázatot öltött, mintha félkegyelmű lenne. – Angyal? A szurdokban? Hát minek menne oda? Mondtam már, ne adjatok ennek a fiúnak édes bort!

Dimitris fújtatott, majd kiköpte a tüdejét, de már bele is kezdett a köré gyűlt embereknek; - Megyek a kecskék után és akkor jön velem szembe. Ott sétál, szőke hajjal, hátán batyuval. És az arca? Édes istenem! Hát, mint a telihold, fényesen, ragyogón. Beszélt is hozzám. Jó szaga volt. Mint egy csokor tavaszi virágnak! Mondott valamit, mondta, de én egy kukkot sem értettem belőle. Mutogatott. Az angyal! Nekem! – lihegte… Majd hozzátette; - Ott van az még most is.

A faluban élő gyerekek a hónuk alá kapták a lábuk és megindultak a hegyről lefelé. Kicsi és nagyobbacska egyszerre indult meg a szurdok felé, ahol Dimitris meglátta a csodát. Az angyalt. A szülők nevetve néztek utánuk; - „Menjetek, szaladjatok! Mondjátok meg, hogy üdvözöljük a Jóistent!” – kiáltották és mosolyogva vetettek keresztet. Csak a páter nem mosolygott. Szakállát vakargatta, hogy vajon mit láthatott ez a szerencsétlen, megzavarodott pásztorfiú, ott lent a forró sziklák között. Aztán gondolt egyet. Beszaladt a házába. Benyúlt az egyik szekrénybe és valami furcsa sárga valamit, egy kisebb zsákba gyúrt és aztán előhozta a szamarát… A veszélyesebb, hosszabb, kerülőúton ment, de a szamárral így is gyorsabb volt, mint a gyerekek.  Aztán, lent a szurdokban alaposan szétnézett, hogy látja-e valaki. Elővette a zsákot és egy fügebokornál lázas munkába fogott…

A gyerekek órák múlva tértek vissza a faluba. Az egyik egy talált pávatollra esküdött, hogy az angyal szárnyából való. A másik szentül hitte, hogy abból a cserépkupából ivott, aminek az egyik darabját egy szikla árnyékából húzott elő.

De a legbüszkébb az a fiú volt, akinek a kezében egy szép fonat búzaszőke hajfürt csillogott a napfényben. A falu népe álmélkodva simogatta.

- Dimitris nem hazudott! Itt járt az angyal! Itt a bizonyíték! - és úgy hányták a keresztet, mintha maga a Jóisten jelent volna meg közöttük…  

A páter meg csak bólogatott; - Így kell annak lenni! De ha egy angyal erre járt, akkor meglehet, hogy rövidesen maga a Jóisten is eljön!

Közben pedig arra gondolt, hogy milyen rég volt, amikor Chaniában a borbélyként dolgozó bátya egy táskában nekiadta egy távolról idekeveredett, szőke kislány hajfürtjét… - Jó lesz az még valamire! – mondta a testvér és intett, sietve vigye magával…

Az angyal meg lassan lépkedett a szurdokban. A tenger felé indult el. Hosszú az út, elkeveredett, a többieket kereste. Már hallotta a hangjukat. Megnyugodott. Kár, hogy errefelé senki nem beszél angolul…