Ahol a tarcali Ady Endre utca véget ér, még kanyarog egy picit a műút, hogy egy balra ívelés után könnyű, egyenes kaptatóba kezdjen. Az aszfalt két oldalán gondosan és gondatlanul művelt szőlőültetvények, na meg burjánzó, emberi kezet talán sosem látott parcellák váltogatják egymást. Jobbra az egyik magaslaton feltűnik az Áldó Krisztus szobra, ami innen nézve csak egy apró LEGO figura. A kaptató közepe felé egy fakereszt hívja fel magára a figyelmet; előtte anyóka térdepel. A felirat tanúsága szerint a malenkij robotra elhurcolt környékbeli férfiak emlékére állították. Pipacsok, búza- és vadvirágok veszik körbe, mintha a természet is értené az elhurcolt magyarok tragédiáját…

Aztán csak-csak megindul a kaptató. Remete-, Nyavalya-, Gyűrűs-, Vinnai-dűlő mondogatom magamban a Tudja Zsolt, operatőr kollégámtól tanult neveket, mert ő tarcali gyerek. Aztán felidézem, hogy a tarcali Előhegy a történelmi Mézesmál egyik nagy múltú és egyúttal ikonikus szőlője. Létezéséről már az 1520-ik, valamint az 1557-ik évi tokaji váruradalom összeírások kapcsán maradt fenn írásos emlékünk. Azonban az Előhegy szőlő első ismert említése az 1561-re tehető; Elewheghi zelew néven, mint a tokaji váruradalom tarcali majorsági szőlője.

Történelmi vidék ez. Anonymus Gesta Hungarorumjában még Tarczal hegyeként szerepel. Évszázadok óta adja a világ egyik legpompásabb borát, a tokajit. Békeidőben, és ha hagyták még a háborúk alatt is csepegett itt a nektár a vesszőkről. Vitték az orosz cárnak és vitték a lipcsei Auerbachs Kellerbe, hogy aztán Johann Wolfgang Goethe is kapjon ízelítőt a mennyei italból és legyen egész életében őszinte rajongója….

Történelmi vidék ez; szerepel a Himnuszban és nyírbátoriként itt mosolygok Kelemen Didákon, a magyar minoritarend boldog emlékű főnökén. Neki köszönhető, hogy a török háborúkban megsérült, eredetileg későgótikus stílusban épített, nyírbátori, római katolikus templom újjáépült. Szóval a generális komisszárius egy levélben éppen azt ecseteli Károlyi grófnak, az 1730-as években, hogy ha lehetséges, akkor abból a múltkori, jóféle tokajiból méltóztatna még küldeni a rendnek, mert bizony elfogyott…

Kelemen Didáknak persze nem csak templomokat, meg kolostorokat köszönhetünk, hanem a Búza fejek című kiadványt is, amit 1729-ben Kassán nyomtatnak ezzel az instrukcióval; Búza fejek. Melyeket az evangéliombéli aratók után fel-szedegetvén, azaz az anyaszentegyház hív pásztorainak irásibul egybe keresvén és élő nyelvén tett praedikállása után kévébe kötve s ezen könyvben foglalván és advent első vasárnapjától fogvást husvétig való vasárnapokra alkalmaztatván, az könyvek nélkül szűkölködő praedikátorok, és más lelki éhező híveknek kedvekért kibocsátott.

Az eső eláll, a műút nedves. Mellettem árkot vájt a leömlő csapadék. Az utat most már nem szőlőtövek, hanem meggy és cseresznyefák is szegélyezik. Arra gondolok, hogy milyen szép szokás lehetett ez egykor, ilyen mannát adó fákat ültetni az útszélre és eszembe jut, hogy egy másik évszázadban még a Bátorból Máriapócsra vezető műút mellett is boldog cseresznyefák kínálták pirosló gyümölcsüket, zarándokoknak és madaraknak. Míg egy másik kor semmirekellő embere az ágak állandó tördelésével megfosztotta magát az útszéli cseresznyézés boldog élvezetétől…

Visz a Kopaszra az út és, ahogy a sűrűbb, párától terhes erdőbe érek, az agyam egyik poros fiókjából kikacsint a mese, mely szerint egykor a környékbeli boszorkányok találkahelye volt a Kopasz, és éjjelente a környékbeli településeken jól lehetett hallani az ordibálásuk, meg a hátborzongató kacagásuk. Persze egyetlen boszorkányt sem láttam. Talán tegnap éjjel akkora mulatságot tartottak, hogy most békésen hortyognak valami föld alatti, ezeddig ismeretlen barlangban… Az erdő csendes és méregzöld. Az illatok leírhatatlanok. A fák, a bokrok, a virágok és a derekas fű egybeér. Közben kihámozok néhány ismerőst; kapor, vadkender, bodza, meg gyógynövények csiklandozzák az orrcimpámat és valahogy boldogtalanságom ellenére is elönt valami kegyelem, hogy jó itt kaptatni a tv-torony felé…  

Ha az Andrássy-rezidencia parkolójában hagyja valaki a járművét, akkor valamivel több mint 5 kilométeres túrát kell elképzelnie. (Öt fel, meg öt le. Lefele már könnyebb.) Kanyarog az út, néha eljátszik a gondolattal, hogy szerpentin szeretne lenni, de aztán meggondolja magát, mégsem… Egy-egy szakaszon érdemes visszanézni. Vagy a  sípálya felől elrévedezni a Zempléni hegylánc felé és megborzongani, mert a szemünk csal. A sípálya kifejezés persze túlzás. Jó ha 10 évente lát annyi havat a lejtő, hogy csúszni lehessen innen. Az alig 20 méterrel 500 fölé emelkedő "csúcsról" a távolba nézve ki gondolná, hogy a többi hegy is megmarad a 4-600 méteres magasság közelében. Ez a Hegyalja, ez a roppanós, birsalma illatú furmint, na meg a hárslevelű, és a sárgamuskotály hazája, meg terem itt titokban Zéta, Oremus, Zenit, Zengő és ki tudja hányféle fehér szőlő még.

Egy tábla ébreszt fel a boros kalandozásból. Természetvédelmi terület. Belépés csak engedéllyel. Erről aztán eszembe jut, hogy a Turzó-dűlő páratlan növényi kincseket rejt. Talán hihetetlen, de él itt orchideaféle, a vitézkosbor és olyan boldog nevű virág is, mint a prémes tárnicska, no meg a ritka békakonty. A zöld kulisszák mögött meg két csodálatos bányató is található, csak akkor le kellene menni a műútról, ami a monszunszerű eső után nincs ínyemre…

A hegyen lakik, népies nevén kurta farkú kígyó, azaz keresztes vipera, rézsikló, meg erdei béka is. Hát nem csoda, ha ezekkel találkozva a környékbeliek szentül hitték, hogy ezek a hüllők az élő bizonyítékai annak, a hegy csúcsán időről-időre randevút adnak egymásnak a boszorkányok. Az őzek, a pelék, meg a ragadozó madarak is kedvelik a hegyet. Nem is kell nagy indiánnak lenni, hogy megpillantsuk őket, vagy legalább is a nyomukat felfedezzük…

Az utolsó jobbos forduló után már felénk magasodik a tv-torony teteje. A parkolóból szép kilátás nyílik nyugat, dél-nyugat felé. Megcsillan a Tisza, ezüstösen vibrálnak a holtágak, na meg a földekre hullott gazdag csapadékból kialakult átmeneti tavak is.

A siklóernyősök is innen indulnak, hogy a francia tulajdonban lévő Oremus birtok felett is ellebegve könnyű szívvel szeressenek bele ebbe a csodavilágba. Hol két folyó találkozik, bizonyosan szent hely. Ebbe a szent helybe szeretett bele ez a magányos hegy. Ez a terebélyes csoda, mely egy világszerte ismert bor névadója. Ez a mégis törpe hegy, ami annyira vonzza az alföldi embert és mesél ízekről, imákról, szerelmekről Neked, nekem… Na meg mindenkinek akinek volna füle hozzá…