Most már nem esküdöznék. Égre. Meg földre. Csak egyszerűen megkérdezném; - Hogy vagy?  - Jól! -  mondanád és nem kérdeznél vissza.  Nem beszélnék arról, hogy álmomban ott voltam a lakodalmadban és végig hánytam. Sírva okádtam. Pedig szép volt a kirántott hús, meg a kerek krumpli. Nem beszélnék arról, hogy milyen ezek a napok itt ebben a pokol ízű konyhában. Nem panaszkodnék csak bárgyún nevetnék és meg sem merném kérdezni, hogy ki mellett kelsz, fekszel, csak bárgyún vigyorognék.

És már nem esküdnék meg. Hagynám a nagy szavakat másra. Nem kezdenék Nagy Lászlóba. Vért ugatott már a  tündér. Nem, József Attilába sem. Mert gyermekké, kölyökké, bolonddá már ezerszer tettél.  Legfeljebb Ady Bandi összes, modoros szerelmét hívnám menedékül. És csak hallgatnám, hogy pergő nyelvvel imádva átkozol. Hogy rám szóród az összes kénköves átkod és állnám, hogy még egyszer rutinból belém rúgsz. Állnám, ahogy a telet, ahogy a semmi őszt, az árva tavaszt és ezt a Medárdba szerelmes nyarat…

Állnám és néznélek, hogy utolszor égjen a retinámba haragodtól fénylő, istennőket csúfoló orcád, szád, alakod…

Isten éltessen! (ma)holnap...  

Ui: És ha megvesznék, megbolondulnék, ha a Jóistennel kvaterkáznék sem tudnék ettől szebb és szomorúbb sort írni; "És míg ellebegsz, majd én zsákba pakolom álmaid, hátamon viszem egy darabig, és egy semmi színű, fröcskölőző patakban, kimosom együgyű gondolataid...."