Azt mondják, hogy Ady költészetében 1912 után jelentős fordulat áll be. A szimbolikus látásmód szerepe csökken. Sokan szemére is vetették megfáradt, már nincs meg benne az a sodró lendület, az magasröptű könnyedség, ami az Új verseket és a Vér és aranyat jellemezte. Hatvany azt mondja, hiányzik az új versekből a "concentratio".

Van úgy, hogy az ember megfárad. 1914-ben kitör a világháború... 2019-ben meg a néma év... 2020-ban pedig a járvány zár lakat alá. Ha lenne is az emberben  valami fennkölt, valami művészi, az most alszik. Ki látott engem? – teszi fel a kérdést Ady 1914-ben.  És milyen fontos ez a kérdés. Ha  nem látnak, nem is létezem?

Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Mindannyian láttuk költői képeit, szimbólumait, mindannyian vele lettünk Góg és Magóg fiai. Mindannyian eltemettük magunkban a nótát, káromkodtunk és fütyörésztünk. És mindannyian messze futottunk reggelre és bomlottan sírtunk valahol… Jártunk új vizeken, ültünk ócska konflisban és kergetőztünk Héja párként az őszben… És sírtunk, sírtunk a Kárpátok alatt… Ám eltelt közben egy kis idő. A véres panorámák tavaszán ciklusban találunk  egy szép üzenetet, egy jól megfogalmazott néhány sort… Tegyük fel, hogy idézünk.  Belekezdünk…

Június van s nagyon magam vagyok

S kisértenek élt éltem árnyai

S az elbocsátó iskolapadok.

És megyek még egy kört a Bujtos körül. Nézem a szárnyai alatt apró fiókákat nevelő, fiatal vadkacsa tojót, aki egy szárcsa anyukával összefogva óvja, védi a kicsiket embertől, állattól, elemektől. Bámulom és közben mosolygok. Megsimogatom kedves testvéreim a szomorúfüzeket és megillatozom a puszpángok semmi kis fehér virágait. Megvárom az éjfélt. Kiböjtölöm a holnapot és tudom a rövid éjszakák terhe mindjárt elpárolog. Örökzöld hitem, nádforma bizalmam az örök Isten felé fordítom és dúdolom magamban a június édes leánydalát. Dúdolom magamban a legszebb júniusok dalát és akkor valahogy a tóban landol egy hullócsillag. Szemérmesen dobja le ruháját, fürdik a nád a rejtekében, majd elém ugrik és a fülembe csacska verset súg. Ebben a versben Te vagy az összes rím, Te vagy az összes ütemhangsúly és szökkenek mint Weöres pentameterje; Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő…  És akkor arra fordulok, ahol hiszem már alszol. Arra fordulok, ahonnan a legszebb álmod érkezhet és ízlésesen csokorba szedett vallomással szavalom, mint egy idővel, feledéssel küzdő, bátor vitéz;

Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.