Joni Mitchell, akkor bújik elő a szekrényből, amikor nem is számítasz rá. Esik az eső, vízszintben áll ösvénnyel az árok és arra gondolsz, hogy mi minden lehettél volna. Hogy gyerekként a nyírbátori József Attila utcában, Balogh Robival a csillagokat tanultuk és szentül hittük, hogy abból a setét utcából vezet út oda fel, a csillagokig. Aztán arra gondolok, amikor vátész-tanárt láttam magamban jogvégzett körjegyzőt, és sztárügyvédet, akiből őszülő hajjal félelmet nem ismerő, igazságosztó bíró válik. Vénségére. Láttam magamban hadi tudósítót, aki visító golyók, és robbanó bombák között rezzenéstelen arccal áll és mondja, mondja az igazságot.

"A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed..."

Láttam magamban férjet, apát, és bestseller-regények szerzőjét. Láttam magamban a Jóistenhez bejáratos tanácsadót, Jézus titkárát, láttam a Szentlélek mosolygó poliglott-diplomatáját és láttam, hogy fogod a kezem. Szorosan. Mindvégig. Mindig te ajánlod a bort a vacsorához, te nevetsz ki és igazából Te vagy a sikeres kettőnk közt, te vagy a szívem széfje, te vagy a gyermekem anyja és te vagy a legsikeresebb nő, aki rám kacsint ha öltönyt veszek fel, de a hátam mögött édesen kuncog rajtam, kineveti karikírozott hiúságom…   

Te! Az megvan, hogy Joni Mitchell minden albumához maga festett borítót? A minap a Mömaxban láttam is azt az állványt, amit kértél. Még van belőle, konstatáltam és lelki szemeim előtt láttam, hogy kint a Tisza-parti zöldben festegetsz. És az megvan, hogy 8 Grammy-díj után Joni Mitchell úgy nyilatkozott magáról, hogy „a körülmények hatására kisiklott festőművész” vagyok… Az 1971-ben kiadott Blue című albuma a Rolling Stones magazin, minden idők legjobb 500-as albumlistáján a 30-ik. De saját magára úgy tekint, mint a körülmények áldozatára kisiklott festőművészre. Hát nézd mid van már. Nézd, hová robog már veled a sikervonat? Te, hát mindenki a saját szintjén nyomorog! Mindenki a saját négy fala között búsul, mint a ló. Meg hát minden insta-kirakat mögött van egy koszos raktár. Nem hiába énekli Charlie, hogy az aki szép, az reggel is szép... 

Tudod hányszor mentem már be pékségekbe a hátsó ajtón? Hányszor láttam olyat, amit talán nem kellett volna? Ilyen az élet. Fényes, meg dicstelen.

De ettől még megismételhetetlen vagy! A magad tökéletlensége a te legvonzóbb szexepiled, a te erényed. Hát mi kellene még? Még nagyobb kagyló a tenger fenekéről? Még nagyobb tenger? Még nagyobb vitorlás?

És mondok én valamit; fura ez az élet. Nagy játékos. Az ego talapzatáról leszállva mondom; minden hős féllábú, félkarú, félszemű, ha nem találja meg, vagy elveszti a zsákról a foltot, a borsóról a héját.

És akkor elindítom újra Joni Mitchell, keserédes muzsikáját, nézem ezt a Medárdba szerelmesedett nyarat. Hallgatom, ahogy nő a fű, ahogy sustorog a nád és közben lecsatolom magamról a büszkeségből, a kivagyiságból, a beképzeltségből, önteltségből kovácsolt fényesen utálatos páncélt és addig masszírozom a szárnyaim, amíg képes nem leszek ablakodban, ott a magasban, énekelni…

Oh, but you are in my blood, you're my holy wine

You're so bitter

Bitter and so sweet, oh

I could drink a case of you, darling

Still, I'd be on my feet

I would still be on my feet