- Angyal! Angyal járkál a szurdokban! – rohant végig a falun Dimitrios. Izzadtan, piszkosfehér vászon inge rátapadt a hátra. Bokáig felhajtott fekete nadrágja tiszta por és lyuk. Kezében egy galagonyából készült görcsös pásztorbotot rázott és éktelen kiabálására kiszaladtak az emberek az utcára.

- Mán’ megint rájött a hoppáré – legyintett Manos a falu kovácsa és ezermestere, közben olyan ábrázatot öltött, mintha félkegyelmű lenne. – Angyal? A szurdokban? Hát minek menne oda? Mondtam már, ne adjatok ennek a fiúnak édes bort!

Dimitris fújtatott, majd kiköpte a tüdejét, de már bele is kezdett a köré gyűlt embereknek; - Megyek a kecskék után és akkor jön velem szembe. Ott sétál, szőke hajjal, hátán batyuval. És az arca? Édes istenem! Hát, mint a telihold, fényesen, ragyogón. Beszélt is hozzám. Jó szaga volt. Mint egy csokor tavaszi virágnak! Mondott valamit, mondta, de én egy kukkot sem értettem belőle. Mutogatott. Az angyal! Nekem! – lihegte… Majd hozzátette; - Ott van az még most is.

A faluban élő gyerekek a hónuk alá kapták a lábuk és megindultak a hegyről lefelé. Kicsi és nagyobbacska egyszerre indult meg a szurdok felé, ahol Dimitris meglátta a csodát. Az angyalt. A szülők nevetve néztek utánuk; - „Menjetek, szaladjatok! Mondjátok meg, hogy üdvözöljük a Jóistent!” – kiáltották és mosolyogva vetettek keresztet. Csak a páter nem mosolygott. Szakállát vakargatta, hogy vajon mit láthatott ez a szerencsétlen, megzavarodott pásztorfiú, ott lent a forró sziklák között. Aztán gondolt egyet. Beszaladt a házába. Benyúlt az egyik szekrénybe és valami furcsa sárga valamit, egy kisebb zsákba gyúrt és aztán előhozta a szamarát… A veszélyesebb, hosszabb, kerülőúton ment, de a szamárral így is gyorsabb volt, mint a gyerekek.  Aztán, lent a szurdokban alaposan szétnézett, hogy látja-e valaki. Elővette a zsákot és egy fügebokornál lázas munkába fogott…

A gyerekek órák múlva tértek vissza a faluba. Az egyik egy talált pávatollra esküdött, hogy az angyal szárnyából való. A másik szentül hitte, hogy abból a cserépkupából ivott, aminek az egyik darabját egy szikla árnyékából húzott elő.

De a legbüszkébb az a fiú volt, akinek a kezében egy szép fonat búzaszőke hajfürt csillogott a napfényben. A falu népe álmélkodva simogatta.

- Dimitris nem hazudott! Itt járt az angyal! Itt a bizonyíték! - és úgy hányták a keresztet, mintha maga a Jóisten jelent volna meg közöttük…  

A páter meg csak bólogatott; - Így kell annak lenni! De ha egy angyal erre járt, akkor meglehet, hogy rövidesen maga a Jóisten is eljön!

Közben pedig arra gondolt, hogy milyen rég volt, amikor Chaniában a borbélyként dolgozó bátya egy táskában nekiadta egy távolról idekeveredett, szőke kislány hajfürtjét… - Jó lesz az még valamire! – mondta a testvér és intett, sietve vigye magával…

Az angyal meg lassan lépkedett a szurdokban. A tenger felé indult el. Hosszú az út, elkeveredett, a többieket kereste. Már hallotta a hangjukat. Megnyugodott. Kár, hogy errefelé senki nem beszél angolul…