1911. augusztus 21-én, egy hétfői napon Vincenzo Perugia besétált a párizsi Louvre-ba és egyszerűen leakasztotta faláról a Mona Lisát. Az olasz származású, foglalkozása szerint szobafestő, a lopást takarítónak öltözve hajtotta végre. A festményt szó szerint a hóna alatt hozta ki a világ leghíresebb múzeumából és talján vigyorral a képén, de angolosan távozott.

A korabeli biztonsági rendszerekről sokat elmond, hogy az akkoriban is világhírnévnek örvendő alkotás eltűnését, csak 36 óra múlva vették észre. A tökéletes bűntény olyan jól sikerült, hogy a hatóságoknak halvány lila dunsztjuk sem volt, hogy ki nyúlhatta le a festményt. Az első világháborút megelőző, kusza és érzelmileg felfokozott években, fogták a németekre, meg mindenkire, akivel éppen nem volt jóban Franciaország.

Csak két év múlva derült fény a turpisságra, amikor Perugia, Vincenzo Leonardi álnéven eladásra kínálta fel a „szajrét” Alfredo Geri műkincskereskedőnek. A titokzatos tolvaj egy levélben ajánlotta megvételre a "hölgyet" és azt állította, hogy nem pénzért, hanem hazafias cselekedetből lopta el a festményt. Bár a pénz is jól jött neki, nem így akart meggazdagodni, sokkal inkább az a szent cél vezérelte, hogy a kép visszakerüljön „otthonába”, Firenze városába.

Geri, először nem is hitt a szemének, meg a levélnek. Ám rábeszélte az Uffizi igazgatóját, Giovanni Poggit, hogy találkozzanak már ezzel a „hőssel”. Ha lehet nézzek meg együtt a festményt, amolyan lesz ami lesz alapon. Akkor lepődtek csak meg igazán, amikor meglátták a festményt. Poggi kezébe véve a „csodát”, rögtön felismerte, hogy a „tolvaj” nem hazudott… Nála van az ellopott Mona Lisa. Poggi nem sokat gondolkodott, a hatóságok kezére adta a hazafias érzelmű tolvajt, a képet pedig visszajuttatták a Louvre-ba. Jellemző a kor viszonyaira, hogy miközben Franciaország a Mona Lisa hazatérését ünnepelte, az olasz bíróság mindössze 7 hónapos börtönbüntetésre ítélte az elkötelezett „hazafit", akit szabadulása után egy ország emelte a vállára, süvegelte meg és hősként ünnepelték.  

Pedig a Mona Lisát nem rabolva, nem háborúban, hanem tisztességes módon szerezték meg a franciák. A rejtélyes mosolyú portrét I. Ferenc francia király (1515-1547) vásárolta meg.  4000 aranyat szurkolt le érte. A festmény aztán három kastélyt is megjárt. Amboise, Fontaniebleau majd Versaille falait díszítette. A Mona Lisa hosszú évszázadokon keresztül csak az uralkodói lakosztályok dísze lehetett, mígnem a francia forradalom után a Louvre-ba került. Érdekes közjáték, hogy a forradalmat követő években még Napóleonnal is megfordult a képecske. Ebből is kiderül, hogy az apró teremtű korzikai szerette a szépet…  

A francia nemzet innentől kezdve nagy becsben tartotta a „félmosollyal” ábrázolt hölgyet. Ez a titokzatos szépasszonyt, akiről talán évszázadokig senki sem tudta, hogy ki is lehetett a modellje…

Na de ki van a képen?

Hogy kit ábrázol a festmény, a művészettörténet egyik nagy rejtélye. A címe persze árulkodó, csakhogy az meg nem az alkotótól ered. Leonardo, a kor szokásához híven, nem adott címet a festményeinek. A „Mona Lisának” elsőként Giorgio Vasari nevezi. Leonardo életrajzírója emlegeti így a festményt és ő úgy sejtette, hogy Francesco di Bartolomeo di Zanobi del Giocondo, firenzei kelme és selyemkereskedő harmadik feleségét Lisa del Giocondót ábrázolja. Sokan nem is tudják de a Mona Lisának ráadásul létezik két „ikertestvére”, az egyiket iselworthi Mona Lisaként ismerik, ez úgy tűnik a  mester munkája, de a másik, amely a Prado falán csodálható meg, bizonyosan nem Leonardo műve. Úgy tűnik, és ebben egyet is értenek a szakemberek, hogy egy tanítvány munkáját kell felfedezni benne.

Ezzel el is intézhetnénk a feladványt. Szóval a kereskedő nejének volt ilyen finom „félmosolya”. Pont. Ám olyan hajmeresztő ötletekkel is előálltak „szakértők”, hogy a Mona Lisa önarckép, Leonardo képmása női ruhában, vagy esetleg az édesanyjáé…

Vagy éppen Aragóniai IZABELLA, Milanó hercegnője. Sőt, hogy az IZABELLA nyomvonalon maradjunk sokan amellett törnek lándzsát, hogy a világhíres festményen a kor nagy mecénása, a mantovai őrgrófnő, Isabella d'Este látható.

Bár szép nyomozás és érvelés lenne, miért szeretném inkább elhinni ezt a változatot, de valahogy a szívemnek kedves ez a sztori. Azt biztosan tudjuk, hogy 1499-ben Isabella d'Este meghívja Leonardót, hogy az akkor már híres mester, fessen róla egy portrét. Leonardo fel is keresi, az akkor 26 éves művelt és izgalmas hölgyet, ám csak egy rajz marad a látogatásból, ami félprofilból mutatja meg nekünk az asszonykát. Finom vonású menyecskéről van itt kérem szó. Dús haj, fitos orrocska, magas homlok, szépen ívelt áll, és visszafogott ajkak néznek a reneszánsz, emberközpontú világába.

Az Isabella d'Este sztori támogatói rögtön a félprofil mellé teszik a Mona Lisákat és bizony ember legyen a talpán, aki nem csettintene, kiáltana fel, hogy kérem szépen, valóban ez a hölgy ihlette a festményt…

Hát jegyezzük meg magunknak ezt a nevet, mert előfordul, hogy a mi mosolygó Lisánk, igazából egy Izabella.

By the way, und im Übrigen… Isten éltessen Izabella!  

Állsz a szekrény előtt. Tegnap még tele volt örökmozgó vágyakkal. Folyton csicseregtek, énekeltek, teletöltötték a vízforralót és hagyták hadd táncoljon, mint egy shuffle-dance világbajnok. Tegnap még szétrúgták a vágyak a ház oldalát, törtek-zúztak és kijózanodva a szemembe vágták; jó biztosításod van…

Állsz a szekrény előtt, a szín szerint válogatott pólók unalmas csendjét szimatolva. Állsz, mint önmagad árva szobra, mintha el semmi hinnéd, megint itt a céda; a nyár.

Hát hova költöztek azok a vágyak? Hol van a szent esküdözés, az átvirrasztott éjszaka. Hol van az a bűbáj imádság. Hol van az az ének, ami visszaénekel. Hol van az a tánc, az a kacagás, amire rendőrt akart hívni a szomszéd?

Hol vagy te és nem mellékesen, hát hol a francba vagyok én?   

Egy kedves ismerősöm írja nekem, hogy nem tudják elviselni a szálló port az utcájukban. Nagy az átmenő forgalom, az autósok nyomják neki, nem igazán törődnek azzal, amit maguk után hagynak; szemet, orrot, nyálkahártyát csavaró, facsaró, ingerlő, gyullasztó porfelhőt. Kérdezem, hol laknak? Mondja, hogy a Csongor utcának azon végén, ami „papíron", - "szerintük”- már le van aszfaltozva, de hát tudjuk, az írás sok mindent elbír. Mert nincs ott csak az a bizonyos ugar.

A Csongor utca nekem nagy kedvencem. Számtalanszor bicikliztem már rajta a Tölgyes utcáig. Tisztes szuburbán vidék ez, nagy és nem egyszer szépséges, láthatóan vastag pénztárcával készült házakkal tűzdelve. Jót tesz a szemnek. Vágynék ide. Közel az erdő, az imádott Sóstó. Aztán egyszer elkeveredtem a másik végére is és bizony meg is jegyeztem, ez bizony nem kerékpárnak, meg homokfutónak való vidék… Ott nincs aszfalt, csak a gépek hagyta zötykölődés. 

Az itt élők úgy várják errefelé az aszfaltot, mint vendéglátós a nyarat, de az a fránya szürkéskék kígyó csak nem akar megérkezni. Legalább is egyelőre. A felháborodottak már telefonáltak, keresték az illetékest, a lehetőséget, a kiskaput, már ott tartanak, hogy a WHO-nak írnak, de persze egyelőre minden lépésük egy újabb csalódás, meg pofon a szélben…

„Mit tegyünk?” – kérdezi az ismerősöm és ezer meg ezer válasz fogalmazódik meg bennem. Ha érzéketlen lennék azt mondanám, hogy amikor a kiköltöztél, megvetted a telket, akkor kellett volna alaposabbnak lenned. Nem hinni holmi, "majd lesz", "papíron már megvan aszfalt" dumáknak, mert nekem ez minden esetben átverés szagú. Aztán ott van ez a régi nóta, amit gyakorta fújnak ilyen és hasonló utcákban intő jelként; mi már 5-10-20-30-40 éve várjuk az aszfaltot…

Miért  kell várni?

A történet sokkal több tényezős, mint gondolnánk. Először is a város már 30 éve is le volt maradva az aszfaltépítéssel és azóta sem tudta bepótolni a hiányosságokat. Jön a régi, agyoncsépelt mondat, hogy az infrastruktúra fejlesztése nem tud lépést tartani a magánberuházások ütemével… Ezért érdemesebb ott telket venni, ingatlant építeni, ahol már van aszfalt. Csak ugye az meg sokkal drágább…   

Nekem az jut közben eszembe, hogy a bujtosi városrészen 2012-ig (sic!) kellett várni, hogy olyan utcák, mint a Nefelejcs, Mák, Géza aszfaltot kapjanak. A Belső körút, belváros felőli szakaszára meg úgy kellene egy komplett felújítás, mint sivatagban az eső, de egyelőre ez még csak tervben sem szerepel. A Bujtosi sétányok gyönyörűek, de úgy sikerült kiemelni a viacolorral kirakott ösvényeket, hogy a lezúduló esővíz több helyen nem tud elszivárogni. Áll az egyébként is döbbenetes állapotú úton a víz. Télen felfagy, nyáron meg medencévé változik… Senkinek sem jó… „A pesti tervezők elbaltázták” – jön a válasz és egyelőre forrás híján, csak húzogatják a vállukat az illetékesek…       

Persze azok az utcák lakói is a Városházától várják a választ, ahol az elmúlt hetek csapadékos időjárása miatt 30-50 cm-es rögtönzött folyók, tavak alakultak ki, akiknek a pincéje, garázsa, melléképülete víz alá került.

Bevallom több családi háznál is forgattam. Volt ahol nem is értettem, hogyan lehetett egy medencébe építkezni, de ennek ellenére nagyobb volt bennem az empátia, mint az értetlenkedés…

Akkor el tudunk valamit is érni? 

Egy biztos sok-sok éve látok utcák, emberek küzdelmét hatóságokkal, városüzemeltetéssel és képviselő-testülettel. soha nem felejtem el, amikor egy március 15-én azért álltam szőnyeg szélén Csabai Lászlóné irodája előtt, mert arról készítettünk anyagot, hogy a Tujafa utcában gumicsizmában jönnek az Orosi útig, csak ott tudják átvenni a cipőjüket.

- Nem tudunk mindent leaszfaltozni! Akkor sem, ha ezer ilyen anyagot forgat, mint a Tujafa utcában! – mondta a polgármester asszony az átlagosnál dühösebben.

És láss csodát! Ugyan messze nem a híradó hatására, de ma már a Tujafa utcában is aszfalton lehet közlekedni… De számos ilyen közterületet ismerek. A Sátor utca sztorija élő példa arra, hogy ha oda  költözik valaki, akkor vegyen egy összkerekes terepjárót is hozzá…

Hogy a címben felett kérdésre válaszoljak; szerintem nem a WHO-nak kell levelet írni egy ilyen ügyben. Minden önkormányzati képviselőnek van nyilvános telefonszáma, meg fogadóórája. Fel lehet hívni, meg lehet keresni. Élni lehet ezekkel a "modern" eszközökkel. (Én azért, biztos, ami biztos alapon, meg ugye a captatio benevolentiae miatt, egy üveg pálinkával, hölgy esetén bonbon-virág kombóval és egy nagy mosollyal felszerelkezve, keresném fel a térség képviselőjét, a városrész önkormányzati képviselőjét.) Ha a „többségi” oldalon ül, már előny, ha ellenzéki, akkor lesütött szemmel, együttérezve, de fel kell neki tenni a kérdést; képviselő úr/asszony, az XY utcában mikor lesz aszfalt? Van-e terv rá? Benne van-e az idei költségvetésben? Ha nincs, akkor el lehet-e érni, hogy útalap készüljön, hogy a városüzemeltetés rendszeresen kezelje stb.

Aztán lehet aláírásokat gyűjteni. Felajánlani, hogy az utca beszáll az útépítésbe. Érdemes konstruktívnak, asszertívnek, meg nagyon elszántnak lenni. Nem agresszíven, nem magas „C”-vel kezdve, mert tessék elhinni, ha a képviselőn múlna, már mindenütt aszfalt lenne, meg játszótér, meg body-park, meg Eiffel-torony, láncostul…  

Telek, ingatlan vásárlása esetén is érdemes ezeket a köröket lefutni. Ha pedig valamihez olcsón jutottunk hozzá, akkor érdemes elfogadni a keserű tényt, hogy bizony a kedvezmények ára van… Néha sok-sok évet kell várni, hogy az álmunk, az aszfaltozott, pormentesített műút valósággá váljon…

Én úgy vagyok ezzel a nyárral, mint annyi minden más vággyal, amikor egymás partjára fekszünk, és póló nélkül cselekszünk Igyekszem nem gondolni másra, pl. a valószínűség számításra, vagy a rohadt kis parkoló automatára Csak is a harmóniára. Fagyit nyalok a szádra. Törvényt nem én tudok írni, de azt hiszem ki fogom bírni, hogy veled mindig jobb ha látlak, és bármikor megkajálnálak A telihold árnyékába egy hullócsillagot láttam Simán lehet, hogy ufó de nézd meg, tök olyan mintha minket követnének Ref: Dugjál engem el a nyárba, s vegyél elöl valahol, olyan messze ahol már csak mi beszélünk alapból Fogd a kezem, s vigyél el a tengerhez de komolyan, mutasd meg a partyvárost, tudom, hogy még van olyan Dugd el magadat a nyárba, azt előjössz majd valahol, látod hogy a fejem felett már az élet zakatol Ki vagyok, hogy nem lehet elszívni egy cigit, cafatul Messze vigyél, ahol már csak mi beszélünk magyarul

Én nem tudom, hogy vagy ezzel az élettel… Fogalmam sincs, hogy éppen nevetsz-e, vagy sírsz. Valaki csókot lop-e a szádról, vagy már tervezed, milyen ruhában lépsz az oltár elé. Én nem tudom, hogy vagy ezzel a nyárral. Sose szeretted, ha megizzadtál, rohantál a fürdőbe és zuhanyoztál a makulátlan bőröddel, hogy aztán úgy jöjj elő a magad köré tekert törülközővel, mintha most adta volna rád Ralph Lauren. Most meg egyik nap megizzadsz, a másik nap meg a kazánnal szemezhetsz. Ha süt, estére már esik, fúj, dől a víz így is, úgy is rólunk…

Én nem tudom, hogy vagy ezzel a szerelemmel. Csak nézem, hogy másoknak olyan könnyen megy. Hogy sétálnak, csókolóznak. Kéz a kézben és boldogok. Övék a tó, a holnap, meg a jövő. Enyém a tegnap, meg a tűzbe bámulás, meg a bor…

Én nem tudom, hogy vagy ezzel a csináljunk gyereket projekttel. Van, aki alanyt keres hozzá, mások állítmányt. Én szerelmet. Csak éppen csuka fogta róka, meg ördögi kör. Szerelemgyerekre vágyok…

Én nem tudom, hogy vagy a Teliholddal, meg a Szaturnusz és a Jupiter látványos szerelmével. Krk szigetén megtanultuk, hogy a bolygók mindig a keleti égbolton tűnnek fel, hogy aztán délen magasba kúszva, nyugaton aludjanak el…

Te én nem tudom, hogy vagy a némasággal, a csönddel, meg ezzel az egész nyomorult falnak beszéléssel.

Erős vagyok, csak alig két napja sírok Morricone miatt. Most meg ülnék be az autóba, hagynám itt a várost. Mennék oda, ahol csak a miénk a part, a tenger, meg a kék…

Jut eszembe, a Senki többet zenéjét is a Maestro írta. Tudtad? Persze, hogy tudtad…    

"Nem szeretnék zavarni." Ennyit írt a végrendeletében. A combanyaktörés után. Tudta, hogy ebből nincs visszaút. A teste adta meg magát nem a lelke, nem a szíve, nem az elméje. Nem a zene,a  muzsika, a harmónia szállt ki belőle, hanem egyszerűen a sekélyes "tömegvonzás" okozta dekubitusz és annak a következménye a vérmérgezés viszi el. Hallottál már olyat, hogy egy angyalnak felfekvése legyen? 

Baraonda írja nekem a kérdéseket, hogy tudtam-e? És sorolja...

Hogy tudtam-e hogy élete legnagyobb szerelmére, a feleségére hat hosszú évet várt, míg a a lány a templomban kimondta neki az igent? Tudtam-e hogy 1950-ben találkoznak, de lánynak akkor még esze ágában sincs Enniónak igent mondani. Csak éppen a Mester türelmes. Amikor Maria autóbalesetben kórházba kerül, ott ül az ágya mellett, fogja a kezét és a római tudja a régi talján mondást, ha egy férfi képes megérinteni egy nőt a szavaival, akkor bizony a kezével is meg fogja… És így lesz… Mondja is a Mester, egy későbbi interjúban, hogy a művészethez és a szerelemhez kitartás és türelem kell…

Tudtam-e, hogy játszott Lékó Péterrel? Mármint sakkot? Hogy az olasz (sakk)válogatott tagja volt? Nem tudtam, de amikor a zenéjét hallgattam, mindig az volt az érzésem, hogy Morricone nemcsak zenél, hanem építkezik. Szoroz, hatványoz. Exponenciális görbe minden zenéje, hogy a porból, a rögök világából magasba emeljen, hogy benézhessünk a mennyország kapuján…

És azt tudtam-e hogy nagyot hallott? Hát mit számít? Beethoven, meg tök süketen írta a kilencedik szimfóniát. Nem kell mindent meghallani. A világ egy bután zajos hely. Ha nem a szél fúj, akkor egy sarokcsiszoló hangja ébreszt, ha meg az sem, akkor a pletyka bogara csámcsog a fülben…  

Tudtam-e, hogy nem szerette a flancot? Hogy bár iszonyú jól keresett, nem érdekelte Amerika talmi csillogása, megmaradt rómainak. Megmaradt embernek. És ott sem a kivagyi via Venetora vonzotta, hanem a város, amely felnevelte, amely a vállára vette, ami olyan olaszosan ünnepelte… És, hogy szerette a szegényeket?

„Aztán vasárnapról hétfőre virradó éjjel, amikor a Trastevere harangjai hajnalban először felzúgtak, még utoljára (de már csak képzeletben) szmokingot öltött és halk sóhajtással, elegánsan átballagott a túloldalra...”

Morricone halála napján... 

Megyünk. Széllel szemben. Jégesőben. Megyünk. Önszántunkból. Koncentrációs táborokba. Munkatáborokba. Vágóhídra. Szibérába. Hősi halálba. Megyünk háborúba. Megyünk mert az égből dühödt angyal dobol. Megyünk és ránk omlanak Jerikó falai. Megyünk Gomorrába áldomásozni, amikor kénköves eső hullik. Megyünk fürödni, amikor megérkezik az özönvíz-cunami. Megyünk bányák mélyére, hogy omlásban bent rekedjünk, hogy a sújtólég ítéljen felettünk. Megyünk minden nappal a dudvával benőtt, elfeledett temetők felé. Megyünk fekete ruhás menyegzőkre. Megyünk oda, ahol ember nem járt, ahol az atomok is fáznak. Megyünk Tiszának, forró gázóriásnak. Megyünk, rohanunk, futunk, vágtázunk, loholunk, lihegünk és izzadunk, fájunk, sírunk. Rohanva szeretünk, szaladvást csókolunk, gyereket állva csinálunk, ahogy a lovak esznek. Meg nem várjuk míg a bor kiforr, míg a tenger fel nem melegszik. Meg nem várjuk, míg utánunk kiált a szerelem. Elmarjuk az utánuk nyúló ölelést.

Aztán a poklok legalján sírunk. Sírunk. Vénen. Őszen. Görnyedten. Már csak akkor imádkozunk. Már csak akkor szeretünk, már csak akkor vagyunk cseppet emberek…

Uram, ha képedre teremtettél minket… Ha természeted is belénk csepegtetted, akkor hol az igazság, hol a békesség és legvégül maga-magam siratva, hol van a szerelem?     

Az isten halat ad, meg kenyeret. Az isten a vízből is képes tökéletes, százpontos bort teremteni. És eljön a lakodalomba, hogy együtt örüljön neked. Az isten negyven napig üldögél a csillagos ég alatt. Meg szenved, meg összeakasztja a bajszát a gonosszal. Aztán úgy tér haza, hogy nem éhes, nem szomjas, nem mosdatlan. Egyetlen haja szála sem görbült, csak mosolyog és megkérdezi; leülhet-e melléd nézni egy picit a világot. Mereng. Tüzet gyújt és bámulja a lángok táncát… Aztán azt mondja, hogy most te tölts neki. Meg zenét kér. Kérdezed, lehet-e John Barry. Bólint.

• Te hogy látod az életet? – kérdezi, mint csak arról lenne szó, hogy mi a véleményed arról, hogy a Debrecen kiesett az NB/I-ből.
• Rövid. Kevés benne a jó poén és savanyú, de azért olyan, mint a magyar narancs A tanúban…Mégiscsak a miénk.

Megmosolyog.

• Jó ez a Bolyki! Dehogy egy rózsaszín gumicsizma legyen a címkéjén – feleli és somolyogva ingatja a fejét. – Van akinek még túl hosszú is - fűzi tovább a gondolatot. - Aki például nem tud vele mit kezdeni. Aki nem hisz semmiben, akinek az egyik nap olyan, mint a másik. Mint az óceánok feneke…
• Nekem néhány éve sivatag. És a legszörnyűbb, hogy tudom, hol az oázis. Oda vágyom. Nekem annyi már elég lenne. Egy talpalatnyi zöld. Egy forrás. Vagyis maga a forrás.
• Neked elég… De neki nem. Unatkozna. Meg a gyerekeid is… Mennének. „Apa, mi van a sivatagon túl? Mi van a tengeren túl? Mi van a hegyeken túl?” És hiába mondanád, hogy minden, amire szükségetek lehet, az itt megvan az oázisban… Legyintenének… Leszavaznának. Menne az anyjuk, mennének a pulyák és te egész életedben azt várnád, hogy mikor jönnek haza. Ünnepre? Születésnapra?
• Akkor maradjunk annyiban, hogy köszönöm neked ezt a végtelennek tűnő sivatagot. A port a számban, az izzadtságot és azt a vágyat, hogy kéz a kézben együtt ugorjak bele a legszebb kék tengerbe…
• Szeretem az együgyűséged. Szeretem ezeket a tiszta vágyakat. Szeretem, hogy kemény, konok és dühös nőt szeretsz – feleli az isten és kezét a vállamra teszi. – De most készülj! Nagy szél jöhet. Nagy vihar. Imádkozz! Szüntelenül… Amíg tombol szelídül is… Amíg tombol…       
   

1. A tahógráf…

Most lesz két hete, hogy az egyik facebook csoportban óvatlanul megosztottam egy fotót. Egy, a Bujtos zöldjén tilosban parkoló kamiont fotóztam le, sofőr nélkül, este hét körül. A Belső körúton, a belváros felőli részen (a tó oldalában) tilos megállni, sőt egy szép KRESZ tábla azt is mutatja, hogy tehergépjárművel csak és kizárólag célforgalom esetén lehet behajtani. A Bujtost tavaly tette rendbe a város. Tudom, én vagyok a vénember; rigolyás, zsémbes, de valahogy a magaménak érzem. Szedem mások után a mocskot, telefonálgatok a NYÍRVV-nek, a városgondokkal tavaly még rongálók nyomában is jártunk… A kamion átkozottul nem illett a képbe és feltettem a kérdést, vajon melyik táblát nem értette a sofőr. Azt nem sejtettem, hogy ez a facebook csoport főként teherfuvarozókból áll, akik itt anyázzák telibe a nekik nem tetsző módon vezető, viselkedő szerencsétleneket…  

Ilyen az, amikor valaki balgán kinyitja Pandóra szelencéjét… A legfinomabb hozzászólás úgy kezdődött, hogy nincs életem, aztán egészen addig jutottunk, hogy csuklásra kényszerítették szegény édesanyámat, végül pedig valószínűleg a kamion sofőrje oktatott ki privátban, hogy annyi eszem sincs, hogy legalább utánanézzek, hogyan működik a „tahógráf”… Szóval ment a kioktatás, hogy elkötelezett újságíróként kivel, mivel foglalkozzak, mennyit érek és hova húzzam, dugjam, verjem... 

Látva, hogy nincs kivel beszélni és a kommunikáció átmegy személyeskedésbe, hát töröltem a posztot. No akkor pedig a zárt csoport adminja, aki szintén szállítmányozásban érdekelt, egy screenshottal ajándékozta meg a feldühödött népet; „mehet tovább a buli” jeligével. Egy ideig nézegettem, hogy kik is szólogatnak be a leginkább, kicsit megnyugtatott, hogy a többségük arctalan, fake-facebook profillal rendelkező, arcát, kilétét, személyiségét nem vállaló véleményvezér-akarnok, akikről csak a régi mondás jutott eszembe; ne vitatkozz hülyékkel…

A harag és a gőg lováról leszállva persze azon gondolkodtam, hogy ha úgy írom meg ezt a posztot, hogy szóljon már valaki ennek az árvacsalán sofőrnek, hogy itt megbüntetik a közteresek, meg a perzekútorok, meg a mindenki, akkor talán hatásosabb lett volna a belépőm… Ám a lényegen nem változtat; a Bujtos zöldje nem parkoló. A tachográf működéséről pedig nem nekem kellene órákat vennem…

2. Ostobamadár…

A nagy esőzések utáni este hívtam a katasztrófavédelmet, hogy legyenek szívesek elárulni, hol kell szivattyúzni. Az ügyeletes tiszt csak annyit mondott; Borbánya, Kistelekiszőlő… Kínomban segítséget kértem a face népétől… hátha… Erre egy szintén arctalan hozzászóló megmagyarázta, már másnap, hogy ott szivattyúztak, ahol víz volt és hogy ostoba vagyok…   

3. Konklúzió

Bendek Tibor özvegye, Epres Panni egy beszélgetős műsorban elárulta, hogy kommunikáció és médiatudományokból szerzett diplomát és egy ideig műsort is vezetett. Aztán abbahagyta. Kérdezték; miért? Azt mondta, hogy veszélyes újságírónak lenni, ugyanis az aki arcát adja a véleményének, az veszélybe kerül. Mert  a közismertségnek, az ismertségnek számtalan árnyoldala létezik.

Nem mondta ki. Talán nem is ezt gondolta, de én úgy vélem, hogy a "szakmát" egyre inkább lenézik, megvetik. Mindenkiről azt gondolják, hogy vehető, megvehető, hogy hatalmasoknak szolgál, hogy a digitális tollforgató is csak bikacsök, amivel ütni lehet. A közvélemény szerint, az újságíró bértollnok, csinovnyik, lakáj és talpnyaló… Na meg buta, ostoba, balga, tahó...

Ahogy minden szakmában, biztosan ilyen is van köztünk. Sőt azzal is egyet kell érteni, hogy mindig, mindenütt lesznek olyanok, akik az anyjukat is, akiknek az egy tál lencse többet ér a becsületüknél. Sőt azt is hozzá kell tenni, hogy az ember számtalan alkalommal döbben rá, hogy milyen apró porszem a gépezetben és a sok-sok meghasonlott éjszaka után simán lesz opportunista, mondván a megélhetés, az élni akarás erősebb, mint az elvek, meg a drágalátos ideológiák… Meg ugye itt van nekünk az Antall József örökbecsűje; a „tetszettek volna forradalmat” csinálni keserű szájízű üzenete…

Az én gurum, Márföldi István azt mondta a kétezres évek elején, hogy gyerekek el kell fogadni, a demokráciában a többség szavazata érvényesül és az istenadta nép ha megválaszt egy kurzust, akkor az nép akarata és punktum Lehet ezzel vitatkozni, meg gyártani a nagy filozófiákat, csak éppen az arányérzékem súg, nem érdemes.  

És most nehogy azt higgye valaki, hogy magyarázom a bizonyítványom. Értem én a népet is. Ők úgy vannak vele, hogy a tollforgatónak, őket kell szolgálni, az ő hangjukat kell felerősíteni. Csak éppen az a kérdés, hogy lehet-e 10 millió, különböző kultúrából, meggyőződésből, érzelmi és intelligenciaszinten élő, érkező ember hangját egyszerre felerősíteni? Vagy az újságírónak kötelező-e mindig ellenzéki szerepben tetszelegni, gáncsnélküli lovagként, Avengers-igazságosztó szerepben tündökölni? Kötelező-e elnézni a kisember szabály- és törvényszegéseit, mondván fejétől bűzlik a hal, a nagyok is ezt csinálják, ne legyek pöcs. Tény az is, hogy aki egy csatornán feltűnik, annak vállalnia kell a kockázatot, hogy összemossák azzal az ideológiával, amit a csatorna sugároz...

Tök mindegy mit gondol, mit érez, vagy éppen hol van munkaszerződése… És vonogathatja  vállát, hogy én csak egy vidéki tudósító vagyok, nem médiakatona.

Akkor meg aztán végképp veszélybe kerül egy újságíró, ha karakteres, határozott véleménye van a körötte lévő világról…

De azért tessék most az újságírók vert hadán végignézni... A politika igyekszik kilóra megvenni őket, a nép, az istenadta nép pedig éppen háromszor veri le rajtuk, hogy nem őket szolgálják. Ha van rajta sapka azét, ha nincs azért kap. Tessék megnézni, hogy felülről tiporják, alulról köpködik, szép kis sajtóprés ez. Az újságíró meg közben szeretne élni, leírni a véleményét, feltárni, megvilágítani, megmagyarázni... Csak éppen Szküllák és Kharübdiszek között evickél. Vív a fake-news a közösségi médiából áradó hazugságcunami ellen, szolgál és szolgáltat, hogy meg tudjon maradni, hogy kapjon levegőt, lehetőséget. De ettől szép pálya ez! Hogy is mondta Ady;  Bár zord a harc, megéri a világ,/Ha az ember az marad, ami volt:/ Nemes, küzdő, szabadlelkű diák...

4. Mellékzönge...

Aki kételkedőknek, a lefitymálóknak, közösségi-arctalanoknak szívesen megmutatom én a bizonyítványom. 12 éve írom. Ez a blogom. A személyes naplóm. Ha valaki veszi a fáradtságot és végigolvassa, akkor talán egy kis ideig jár az én mokaszinomban. Mert az indiánok szerint csak azt ítélhetjük meg, akinek jártunk a mokaszinjában... 

Akkor talán körvonalazódik számára egy vidéki értelmiségi, akinek piros, fehér, zöld a szíve, népben, nemzetben gondolkodik, aki nyírbátori-nyíregyházi, aki néha forrófejű, néha nagyon szerelmes, de leginkább az igazságot keresi, csak éppen nem találja…  

Talán ostoba, talán nincs élete, talán lenézhető, megvethető, talán tollnok, talán butuska, de szeret tanulni, nehezen, de beismeri, ha hibázott, tud elnézést kérni és a maga módján mindig az elesettek érdekében lép fel…

  „Íme én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” (Máté 10:16.)

„Meglátta Kalüpszó,

isteni úrnő, s el nem tévesztette személyét:

mert hisz a nemmúló örök istenek ismerik egymást…”

(Homérosz: Odüsszeusz)

„Míg a férfi egy nőt keres sokban, addig a nő sok férfit keres egyben.” (Jung)

A férfi érzelmeiben inkább poligám, de animája a tudattalanja legmélyén monogám. Emiatt sérülékenyebbek a férfiak párkapcsolataikban... (dr. Nagy Magdolna)

Ha elindulnál, ha kifutna a hajód, csak ha mersz még álmodni, új vizekről, új tengerekről és végtelen óceánokról, na meg boldog szigetekről, kedves öblökről, csak akkor indulj neki. Ha nem félsz. Nincs benned semmi ami rettentene, ami eltántorítana, ami azt súgná, nem kell megpróbálnod. 

Ha naponta kártyázol halállal, kaszással és kacagod mily komoran veszik balga hivatásuk, akkor lépj a fedélzetre. Ha a világról lemondva, egy éjjel mégis úgy döntesz, hogy megpróbálod kicsíráztatni a beszáradt reményt, ha újból képes vagy imádkozni és mersz fennhangon beszélni az istenhez, akkor engedd le a vitorlát. Ha már nem vicsorogsz, ha már dúdolgatsz a zuhany alatt, ha hajnalban nem ébredsz vízben, verejtékben, ha a reggeli fény nem ér karikás szemmel a nád tövében, ha már nem csak a vadkacsa fiókában látod a kegyelmet, ha a temetők környékén újra megérzed a virágba borult szerelmet, akkor nézz a távol felé. Csak akkor szállj hajóra. Csak akkor indulj neki. Csak akkor, ha hiszed, hogy egyszer körbe érsz, ha titkon dédelgetve hiszed, hogy révbe érsz. Mert létezik a titkos sziget. Egy barlang, hol a „hókarú” rád vár… Csak akkor indulj neki, ha beoltottak a szirénének ellen, ha már csak egy régi nóta Calypso…

Nem a tenger. Nem a kagyló. Nem a hullám. Nem a hajó. Nem is a naplemente. Ez mind üres. Nem a rang, nem a pénz. Nem is a világraszóló lakodalom. Nem a nagy ház, nem a méregdrága, kivagyi autó. Nem a kirakatból kivett ruha, nem a hajbókoló szolgák hada. Nem a hatalom. Nem a pallosjog. És még csak nem is az elzárkózás, a letiltás, a bújócskázás és nem a párnába hullajtott könny… Nem a visszaküldött ajándék. Nem egy orvos felesége, nem egy ügynök második kedvese, nem egy tévés babája.

Jajj, nem a sós vízben lakik a titok, nem az ugrásban, nem a sziklában, nem a hajad göndörítő sós párában, nem a tajtékban, nem a türkiz öbölben szendergő hajóroncsban...

Nem a big waves, no beach-ben... Nem… Bizony, hogy nem…

Nem a makkegészségben. Mert nem azé, aki fut, nem azé aki törekszik… Szóval nem a futásban, nema  könyöklésben. Nem a fiatalságban és nem is az öregségben. Nem a makulátlan kiskosztümben, a könnyen térdelő, oboázó kisasszonyok szájában, sőt még csak nem is a tökéletes dugásban…   

Hanem abban, aki nélkül a tenger csak pocsolya, aki nélkül a naplemente csak csillagászati esemény, aki nélkül nincs íze a Túró Rudinak, aki nélkül minden csuda este csak a sötétség kezdete és minden hajnal csak a nem tudok már aludni dühe. Aki nélkül a nyár csak izzad, a tél meg hervasztóan hideg.

Akivel a nevetés végtelen, akivel értelmet ad a születésnek, a szerelme miatt retteged a halált, aki megtanít félni az elmúlástól, és nélküle nem imádkoznál minden este, hogy venné el a kegyes nagy Úr az egy életed, hogy vinne már ki a temetőbe...    

Nélküle minden forint, minden utazás, minden gyémánt csak talmi ragyogás. Aki nélkül a szoba csak falazat, aki nélkül a fürdőkád csak egy darab szépen csillogó műanyag, aki nélkül a magas fényű, 40 ezer per négyzetméter, spanyol csempe is maszatos és boldogtalan.

Aki maga a nyár, a tenger, a napkelte, a naplemente. Aki nélkül nincs levegő, csak fuldoklás az élet, akinek a hiánya huzat a házon, aki nélkül minden áldott nap koncentrációs tábor, száműzetés és kötelező méreg.

Aki úgy él benned, mint az Isten…

„Utána már semmi sem következhet

csak a lebegés olyan szegényen

akár egy hidrogénatom

de megkísérthet még a félsz

ha netán eszükbe jutna

elvenni az egyetlen megmaradt

elektronunkat is

 

így legalább

megvolna még a remény a tíz-húsz

milliárd évnyi jövendőbe vethető

hit a feltámadásra

vagy valami ahhoz hasonlóra…”