Még 17 perc. Ennyi maradt a napodból. Számolom és rá-rápillantok a telefonra, mintha a csoda onnan érkezne. Te, vettem leértékelve egy kis marhalapockát. Marhaság lett volna ott hagyni. De hát mire jó? Érted! Lapocka? Főzheted unos-untalan, majd egyszer csak megpuhul. Amikor ő akarja. Amikor ő akarja, nem akkor, amikor te szeretnéd. Állni kell mellette. Főzheted gyorsan; odaég. Főzheted lassan; bealszol. Egy Garamvári Merlot a cinkostársam. A végén persze csak annyi marad a palackban, ami még mehet a pörköltre. Többet én biz' Isten, nem hagyok. Nem én! Marha nagy dolog marhát főzni. Ez az igazi türelemjáték. Marha nagy türelemmel, ahogy szenvedélyesen, de lassan rágott a szegény marhája. Ahogy a 100 rétű gyomor emésztett. Közben John Barry játszik, hol édesen, hol búsan. Pedig azt húzatnám, hogy senki ne sirasson. Miért is tenné? Hát mámma’ kérem rekordot futottam a rekortánon. És most belemosolygok ebbe az éjszakába délnyugat felé… És akkor hevesebben ver a szív, mozognak az orrcimpák. Ilyen ez a pörkölt. Ilyen ez az éjféli pörkölt. Képzeld, azt mondták, ha rólad van szó gyáva vagyok. Én a nagyszájú hős, ha rólad van szó gyáva féreg vagyok. És akkor belehúzok a rekortánon, bele én, mert le akarom hagyni, el akarom hagyni a bennem élő gyávát, aki nem bír odaállni és kivárni, míg kinyílik ajtód és akkor dupla „Y” kromoszómás, hollywoodi tekintettel rádnézek és foghegyről odavetem; megmondom, hogy lesz!
És ettől a sosem volt, ettől a sosem látott, határozott pasitól meglepődve megkérdezed; - Na hogy?
- Úgy! Ahogy lenni kell! Ahogy lenni kellett volna eddig is. Nem hagyni, hülyéskedni. Összenő, ami összetartozik! – felelem és akkor pislogni kezdesz, hogy tökre igazam van.
Most meg attól tartok, sose puhul meg ez a marhalapocka. Konyhahős félelme ez. Marha nagy barom ez kis apróséf...
