Június elsején a philadelphiai „békés” tüntetők betörtek a Chesnut Streeten lévő Jacobs hangszerboltba és egy hófehér, 7000 dollárt kóstáló zongorán bosszút álltak George Floydért, meg minden elnyomott fekete állampolgárért, meg a rendőri brutalitásért, meg egyébként is minden vélt vagy valós jogsérelemért, ami a feketéket, bevándorlókat, kisebbségben élőket érte. (itt megtekinthető a cikk)

A fehér zongora maga volt a megtorlás, az elégtétel a „white power” kasztrálása, megsemmisítése. Jelképes, teátrális aktus. A tüntetők közben egy fekete zongorán (ami egyébként potom 140.000 dollárt ér) hangulatkeltő, aláfestő zenét játszottak, hogy tettük értő fülekbe csengjen:

 Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szivemnek vére

Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.   

Mondogatom Ady sorait és közben Ignotus jut eszembe, aki amikor Bandi bátyám versét elsőként elolvasta, így írt a Nyugatban róla; " Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű." Majd így folytatta; „A művészetnek semmi egyéb törvénye nincs, mint ez az egy. Tudd magadat kifejezni! Magadat és kifejezni - ez persze, származékosan, mai összetételű és mondanivalójú embert jelent, ki a megragadásnak és megragadhatóságnak mai lehetőségeivel dolgozik.”

Kövezzetek meg, ítéljetek el, nevezzetek bolondnak, a fehér zongora meggyalázása, nálam a nettó nácizmus megvalósulása. Pontosan ugyanaz a tevékenység, amit Hitler és bandája követett el annak idején a könyvégetésekkel. Nem számít, mi az érték, ha nem fér bele az én világképembe, akkor pusztulnia kell. Akkor szét kell törni, el kell taposni.

És tudom, majd jönnek az okosok és elmondják nekem, hogy nem értem én a feketéket. Nem tudom elképzelni milyen az, amikor valakit állat módjaként, rabszolgaként tartanak. Nem tudom milyen az, amikor megalázzák, amikor másodrendű állampolgárnak tartják. Nem tudom elképzelni, hogy a feketék számára a rendőrség maga a „fehér” erőszakszervezet. A rendőrök ugyanazok késői utódai, akik a gyapotföldek mellett pisztollyal, korbáccsal felügyelték a békés rendet. Django meg elszabadul... Nem tudom megérteni, hogy csak azok a  feketék juthatnak előre, akik elfogadják  a fehér felsőbbrendűséget, akiket úgy kódolnak, hogy elfogadják a fehérek, az örök elnyomók felsőbbrendűségét. Az LA92 című többszörösen díjazott dokufilm, ami a korabeli, megjegyzem a mai helyzethez kísértetiesen hasonlító zavargásokat okozó eseményeket dolgozza fel, nem győzi hangsúlyozni, hogy Los Angeles első, 1973-ban megválasztott, fekete polgármestere, Tom Bradley, csak úgy lehetett mayor az angyalok városában, hogy előtte 28 évig volt testőre, munkatársa a város fehér, hírhedetten szigorú és következetes rendőrfőnökének… Értek én mindent. A tombolást, a hisztériát, a tömeg mozgását. Értem én, hogy egy fehér zongora jelkép, amit könnyű meggyalázni, összetörni, erőszakot követni el rajta, fejre állítani, elvagadosni a húrjait és elnémítani. Mindent értek. Talán többet is. Csak csendben, suttogva jegyzem meg, hogy kíváncsi lennék, hogy tudják-e mit jelent a művészvilágban, ha egy zongorára az van írva Steinway and Son, hogy egyáltalán ki volt Henry E. Steinway?

- Hölderlin is Ihnen unbekkant? – kérdezi dr. K.H.G. miközben a saját sírját ássa Örkény egypercesében. Unkbekannt, ahogy az is ismeretlen számukra, hogy ki is volt Heinrich Engelhard Steinweg, hogy micsoda családi tragédiák után kezdett hangszereket építeni… Nem számít semmi, csak a nagy cél, a nagy álom, az állítólagos szabadság, egyenlőség, testvériség. Meg valami értelmezhetetlen maszlag valami modern kommunizmusról, ahol mindenkinek az igényei szerint, mindenki mindent csak úgy kap, csak úgy részesül benne és szívjuk-fújjuk a füves cigit és fekszünk az összes tengerparton, este bulizunk és lángoló fehér zongorák fényénél elbúcsúzunk a buta, fehér felsőbbrendűségből rákos sejtként burjánzó versenytől, kapitalizmustól, piacgazdaságtól…

Hogy majd végül megtanuljuk azt a leckét, amit Golding olyan szépen megmutat nekünk a Legyek urában. Mert jön majd egy Jack. Jön majd valaki, aki az új világrend nevében ölni fog, aki megtorolni, aki úgy dönt, hogy a megszerzett hatalommal neki kell sáfárkodnia. Aztán egyszer csak a törzsi tombolás közben megöljük Simont, meggyilkoljuk Röfit és hajtóvadászatot indítunk Ralph ellen…

„A demokrácia lelke a vita…” – hangzik el a Netflixes Daredevil sorozatban. Vita… nem a rombolás, nem tombolás, nem a zavargás, nem a fehér zongorák meglincselése. Csak a vitához tetszik tudni kultúra kell. Kultúra, ami képes felfogni, megérteni, hogy a másik ember mit szeretne, mit akar… A demokrácia művészet, kötéltánc. A demokrácia a többség ereje, de arra is ügyel, hogy szakmai kérdésekben kilenc segédmunkás fellépése, erélye, agressziója ne legyen indok egy agysebész felkoncolására, csak mert annak esetleg aggályai lennének egy gyógykezelés kérdésében…   Vagyok bajban. Tudom, megtanultam a leckét #blacklivesmatter csak azt is látni kell, hogy nem csak nothing else matter…

A zavargás, a hisztéria, gyújtogatás, a fosztogatás után jön majd a kiábrándulás. A tömeg éhes lesz és fáradt. Belefárad az értelmetlen tombolásba. És valakinek még a rombolás után keletkezett számlát is ki kell majd egyenlíteni. Sokba fog kerülni…

Ui: egy, az USA-ban élő barátomat a „fehér” barátai faggatták; nálatok is vannak ilyen zavargások? Nem... - felelte - nálunk forradalmak vannak! Néha véresek, néha bársonyosak. De közben évtizedek telnek el nyugalomban és békességben.

„Different countries, different cultures.”