- Gyula bátyám… - szólítom meg szelíden földimet. Az írót, a merengőt, a bort, a sört, a pálinkát, meg a bulvárhírek kedvelőjét.

- Ecsém! Ezt töröld! – int nevetve és közben a fröccsért nyúl. Én meg nyakas vagyok, mint egy református, pedig görögkatolikus.

- Idejöttök ezzel a "Bazilikusz" liturgiával, oszt azt hiszitek, tiétek a világ – nevet Gyula bátyám és harsogva csapkodja az asztalt.

- „Ő” hogy van? -  kérdezi kisvártatva. Én lesütöm a szemem; „- Nem tudom…” – felelem szelíden és látja, ezt ne firtassuk.

- Guszti bátyám, ma hajnalban… - folytatnám, meg terelem a szót…

- Tudom – feleli és fel nem foghatom, hogy ő vagy én vagyok vigasztalhatatlanabb…

- Anyósod is járt nála… - fejezi be emlékeztetve, és nézünk magunk elé.

A csendben meghalljuk, hogy beszélni kezd az elektromos sütő…

- Gyula bátyám… - szólítom meg. – Ez nem kacsa, ami sül! - és szánk sarkát bontja már a nevetés. 

- Nem-e, ecsém? – somolyog. 

- Hát kérem, Gyula bátyám! Ez úgy készült, hogy a kacsacombokat kedd este gyöngéden megtörölgettem, megszeretgettem.

- Mesés! – biztat a folytatásra…

- Aztán, jófajta, Kotányi-féle fűszerekben megforgattam, bátori lilahagyma, és Szeged környéki fokhagyma ágyon, egy éjszakára magára hagytam a fridzsiderben.

- Jó lesz! – ingerel, mondjam tovább.

- Aztán másnap kikaptam a combokat a hűtőből, hagytam szobahőmérsékleten állni. A sütőt beállítottam 110 fokra, fél kiló kacsazsírt fél óráig melengettem benne és aztán egy serpenyőben, némi kacsazsíron a combok mindkét oldalát pirosra sütöttem, majd a 100 fokos zsírban megúsztattam a combokat… Olyan 3 és fél órán keresztül…

- Szóval konfitált az úrfi, vagy mi?

- Igen, igen, Gyula bátyám! Persze a zsírban ott úszott egy kis lila hagyma, meg fokhagyma is…

- Köretnek meg? – noszogat.

- Köretnek kacsazsírban sült krumpli, meg jóféle, párolt vöröskáposzta…

- Jujj ecsém! Ez oszt igen ingerlő, így októberben!

- Biz isten! Tudom, hogy most van olyan, aki nagyokat nyeldekel, amikor olvassa…

- Az biztos! Még én is! Legközelebb vendég szeretnék lenni nálad! – mondja és megemeli a kalapját…

Én meg nézek… Nézem a gyorsan sötétedő éjszakát. Nézem a naptárt. Meg a kacsazsírt. Nézem az életem és közben előveszem a rózsafüzért. Elő én… Mert hálát szeretnék rebegni. És közben arra gondolok, van aki marad, akkor is, ha nem is akarjuk és van, aki elmegy, akkor is ha szeretnénk. Meg van, aki ajándék, van olyan Nő az életünkben, aki olyan mint az ajándék. Örülni kell neki. Nagyon. Vigyorogva. Pálinkával, borral koccintva. Kacsát sütni neki. Mert az ajándéknak halat, kacsát, libát sütünk, a többit meg elfeledjük…  

Perc emberkék vagyunk…  percig tart a szerelmünk, az életünk…