Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Nyílnak a krizantémok...

2020. október 30. - Cardinalis
„Ami megtörtént ezen az őszön
Azt nem felejthetjük el
Minden percét a szívemben örzöm,
és titkolom hogyha kell.
Míg az arcod láthatom én,
Míga kezed nyújtod felém
Ez a hosszú ősz még az enyém.”

Mittudomén hogy vagyok a Koltai filmekkel. Amikor a Sose halunk meg nem kapta meg a legjobb külföldi filmnek járó Oscart, akkor vigasztalan lettem. Talán abban a produkcióban járt a legközelebb ahhoz, hogy zseniálisnak nevezzem. Talán túl fiatal volt. Talán nem tudta úgy átlépni az árnyékát, mint Eperjes az Eldorádóban. De akkor is. Persze Monorinak azért elhittem, hogy vagy két évtizeddel öregebb, mint ami az arcára van írva. Koltainak kevésbé.

Ám maradjunk annyiban, hogy a Sose halunk meg!-et az önreflexiók tették izgalmassá. 1993-at írtunk, a Dés-Presser zene andalított és bennem olyan elevenen élt, a két évvel korábban elhunyt nagyapám. Nem volt nehéz Gyuszi bácsi, Jani bácsi párhuzamot felállítani és zokogva dúdolni: fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál…  

Aztán a kétezres évek közepén egy csepergős, esős szeptemberi pénteken a Barbizonban gyűltek össze a Vidor fesztivál díjazottjai. Már nem is voltunk szomjasak, amikor Koltai meg Kern, csak brahiból a színpadra lépett és közösen énekelték el a Sose halunk meg-et…

Koltai akkoriban sokat járt Nyíregyházára. Remélem sokan emlékeznek rá, hogy a Jósa András Múzeum aulájában forgatták a Világszám című filmje néhány jelenetét…

Nekem ez a film is az egyik betétdala miatt lett feledhetetlen. Ebből idéztem a poszt elején. És akkor játszunk ezen az őszi gitáron. Néhány akkordot. Vagy ahogy Dés, hát üljünk a zongora mellé és dúdoljuk. Mert vannak forró, dohogó, feledhetetlen őszök, vannak évszakok, amelyek fityiszt mutatnak a naptárnak. Vannak őszök, amikor egy egész világot ölelhetünk, amikor úgy érezzük, sose halunk meg, amikor izzik a galagonya, amikor a langyos szélben remegő, vörös levelek izgatott vérünkkel itatódnak át.

Vannak ilyen őszök. Amikor olyan erős a kávé, hogy szeptember elsejétől november 30-ig csak egyet alszol, de azt végig csókolod, szeretkezed és ha netán az ágyból kikelve az utcákon jársz a belőled párolgó parfüm-boldogság, balzsam a világ sebeire.

De nem voltam több, mint egy vidéki, ostoba, bárdolatlan Parsifal, aki semmit sem kérdez, csak iszik-eszik, aki a saját boldogságától részegül meg, így aztán nem kezdtem semmit az ajándékba kapott Grállal…

Most ebben a hunyorgó októberben, két éve ültetett krizantémok között, erdei pintyeket hallgatok, forró kávéscsészével a  kezemben nézem a hosszú álom előtt vetkőző fákat és mosolyogva bámulom, ahogy egy felhőről lógatva, kalimpálva táncol egy ismerős, egy formás vádli, boka és egy tökéletes boltozatú lábfej…     

20201030_091833.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://cardinalis.blog.hu/api/trackback/id/tr5916263766

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása