Van, amikor a hóhért akasztják. Van az úgy, hogy megkeres a Mesél a kávéház, és meg is talál. Persze könnyű Katit táncba vinni. Gábor meg türelmesen kivárta, hogy az "elektromos újságíró" meséljen. Kétszáznegyven volton, vagy szívverésen... 

Az elején bénázok, a poén sem ül, a maszkot is levettük. De nekem ekkor már volt egy negatív tesztem... Az első 2 percet így át lehet tekerni...-)

Arra a nagyapámra gondolok, aki 1900-ban látta meg a napvilágot. Arra, aki 14 éves, amikor kitör a „nagy háború” és a monarchia állampolgára Hajdúböszörményben. Arra a hazafira, aki 1919-ben a felvidéken küzd azért, hogy a balfácán álmodozó Károlyi-kormány (áldatlan) tevékenysége ellenére, meg lehessen őrizni az ország integritását. A Horthy-korszakban lesz termény-takarmány nagykereskedő, és veszi ki a részét abból, hogy az egész világon csodált magyar malomipar működjön és virágozzon. A második világháborúban határvadász és a Kárpátokban harcol. Jól mutatja, hogy nem volt buta ember, ezredírnokként tartották számon. Hihetetlen és mesés körülmények között tér haza a feleségéhez, ahol két gyermek is várja. Aztán az élet, még egy lánnyal és egy fiúval (édesapámmal) is megajándékozza, mert hisz a békében. 1948-ban Rákosiék munkásellenesnek nyilvánítják, jön a fekete autó érte, két év kemény börtönbüntetés a jussa. Mindenét elkobozzák; visznek pénzt, paripát, fegyvert. Mama, négy gyerekkel csak magára számíthat, meg legfeljebb a falura, ahol kedvelik őket és némi élelmiszerrel kisegítik. Aztán jön a kommunizmus, ahol nagypapi megbélyegzett ember, ahol a félesége, aki egyébként a megyei csendőrbiztos, tanult lánya csak nagy nehézségek árán lehet takarítónő a tanácson…

Arra gondolok, hogy hányszor tette tönkre a történelem nagyapa álmait, hányszor látta közvetlen közelről az értelmetlen halált, hány rendszerben hallotta, hogy minden az ő érdekében történik, hányszor próbálták mosni az agyát, hányszor korlátozták szabadságában, zárták penészes cellába, hányszor kényszerítették olyan dologra, aminek nemhogy értelme nem volt, de ellentmondott a józan ész minden törvényének.

Amikor most ebben a „nagy szabadságban” szabadosságban, a mérhetetlenül falánk konzumtársadalomban, az Európai Unióban biztosított, az egyén érdekeit egekbe emelő, kőbe vésett alapjogok idején, mások azért sírnak és jajonganak, hogy „most kellene fellázadni és utcára vonulni” a korlátozások ellen, akkor én bizony nagyapámra gondolok, akit történetesen a legfilozofikusabb evangélista után Jánosnak kereszteltek és görögkatolikusként, istenhívőként jámboran fogadta el, hogy vannak dolgok, melyeket csak nagyobb összefüggésben érthetünk meg…

Egész Európában azért korlátoznak, hogy bírják az orvosok, ápolók, mentősök a rohamot, azért korlátoznak, hogy legyen hova tenni a beteget, hogy legyen elég lélegeztetőgép, hogy nem omoljon ránk a világ. Korlátoznak Olaszországban, Németországban, Ausztriában. Korlátoznak, hogy talán 30 nap után megkönnyebbüljünk. Mint, ahogy nyár elején tettük. Korlátoznak, hogy legalább addig bírjuk ki, amíg megjön a várva várt vakcina. De ha Te attól nyugszol meg, hogy köpködsz, lázongsz, ha neked az összeesküvéselméletek hamis fénye, melege ad reményt, hát legyen, de azért tedd fel a maszkot és tartsd be a szabályokat... 

Én meg nagyapámra gondolok, mert az ő hite is erőt, bizodalmat ad járvány idején…

Egyszer Szindbád arról álmodozott, hogy bemegy a Sky Travelbe, vagy a Dolce Vitába és befizet egy afrikai körútra. Arra gondolt, hogy gondosan becsomagol a poggyászába néhány üveg tokaji borocskát, amit majd Karen Blixennel fogyaszt el. Hümmügve és hüppögve. De a biztonság kedvéért odatett egy üveg gönci barackot is, mert mi van, ha elmegy szafarira és ott meg összefut a fiatal Ernesttel. Igen, igen akinek az édesapját is Hemingway-nek hívják. Vele. 

Szindbád nem volt gyakorlott vadász. Eltekintve attól, az egyébként egyáltalán nem elhanyagolható apró ténytől, hogy a nők iránti rajongását és az azokkal való testi-lelki ismerkedést hősünk virtigli vadászatként élte meg.   

A puskával végzett vadászatot nem is igen értette. Egyszer, egy réges-régi hajnalon Bockereken egy gyönyörű ,több mint négy kilós „koronával” rendelkező dámvadat sikerült kilőnie. Mindenki lapogatta a hátát, hogy Szindbád micsoda vérbeli vadász, meg rekordgyanús a trófea, de amikor a vad közelébe értek hősünk egy nagy könnycseppet látott a halott, de valahogy mégis olyan élőnek, szenvedőnek tűnő állat szemében remegni… Sose lőtt többet. Persze önző volt. Igen önző. A húsról nem tudott lemondani. Az ínycsiklandozó, beregi szarvaspörkölt nokedlivel még mindig a kedvencei közé tartozott, de lőni már nem akart.

- Punci-Julcsi lettél! – froclizták a barátai, de ő ilyenkor kényszeredetten elmosolyodott és zsebéből kis lapos kulacsot elővarázsolva, illatos barackpálinkával traktálta a díszes vadászkompániát, hogy aztán végül maga is nagyokat húzzon az élet barackízűre párolt vízéből…  

Arra gondolt, hogy Afrikában talán újra visszatér a kedve. Mert ott azért az ember mégsem csak kéjből öl, hanem  sok esetben az életét menti vele.

- Szegény Francis Macomber is hogy járt! Ugye? – sajnálkozott bujkáló vigyorral Szindbád. – De az is biztos, hogy kikapós feleséget ne vigyen az ember magával hosszú szafarira, főként akkor nem ha egy félős kis nyuszi, a vezetőnk meg egy címlapgyanús angol sztár hasonmása, aki néhány perc alatt képes az elégedetlen és kielégíthetetlen feleségünk figyelmét felkelteni.

- A Ngong hegyek alatt szeretnék furmintot inni és hallgatni Karent, aki úgy beszél, mint az eső… Verset mond egy karosszékben, miközben lemegy a nap és a hegyek felől éppen most ébredező oroszlánok üvöltenek, és az álom hímporát rázzák le gyönyörű szőrükről…

- Egy férfinak vissza kell szereznie a vadászösztönét! Nincs mese. A férfi vadászösztön nélkül csak egy kisfiú – mondogatta magának.

A vadászat csupa izgalom, csupa tesztoszteron. A vadászat férfias elfoglaltság. A vadászat fennkölt feladat, hiszen a vérbeli vadász a teremtményben a teremtőt tiszteli és az állat halálában meglátja a saját halálát.

Valahol ott Afrikában, meg kell találnia majd az ösztöneit, hogy távol Afrikától már újra lazán, mindenféle feszengés, rossz érzés nélkül tudjon majd újra gímre, dámra lőni.

- El kell menni oda. Beleszagolni szavannák, sűrű erdők illatába. Megérezni a vadat, amelynek sok esetben még maga a vadász is csak egy villámló bottal felszerelt préda. - Nem szabad félnie. Nem szabad, hogy a ravasz irtózattal töltse el.

Komótosan pakolt. Puskája tokját sokáig nézegette. Még távol Afrikától, de egyre közelebb. A Kilimandzsáró, vagy a Ngong hegyek lábánál, egyre megy, de meg kell találnia majd a férfit. Meg kell találnia a ravasz vadászt, aki egykor volt. Aki egykor benne lakott. Ebben a pillanatban károgva tértek vissza a mezőkről a városba melegedni járó varjak. Nézte őket és ahogy elbambult, keselyűnek látta a feketébe öltözött madarakat.

Holnapra én már messze futok – mondogatta és kilépett az utcára. A konflisban megérezte a ló szagát, mosolygott, néhány nap, vagy hét és ott áll majd kezében a puskával. Lélegzetét visszafojtja és akkor lő… Vagy soha nem lesz már az a férfi, csak egy hazudozó novellista. Valaki, aki kitalálja, megírja magát. Történetekben éli le a hátramaradt éveket és mindig fél, retteg attól hogy egyszerűen lelepleződik…

Mi a boldogság? Fél órával többet aludni úgy, hogy közben a telefon is aluszik. Isteni kávét varázsolni a szarvasi kotyogósból, mert éppen jól számoltad ki a frissen őrölt kávé mennyiségét. Időt szakítani egy kiadósabb reggelire, észrevenni, hogyan tűnik el a köd, hogyan szakad fel a vastagnak hitt, szürke felhő. Kilépni a házból és érezni, hogy ez még nem a tél, hogy valami hűs kegyelem kergeti a vért az arcodba. Köszönni egy rég nem látott ismerősnek. Felhívni valakit, aki fontos, aki az összes agymenésem meghallgatja. Beszélni édesapámmal, és felmondani a leckét; futottam és jól aludtam. Bemenni a kedvenc munkahelyedre, pacsizni a családtaggá vált kollégákkal. Aztán velük teli pofával röhögni. Egy jobban sikerült menüt enni az Umamiban, egy parfümöt próbálgató, szép nőre felfigyelni a Müllerben. Megérezni a belvárosban kószáló fokhagymás, tejfölös lángos illatát. Bemenni a székesegyházba és Szent Ritának mondani el szívem egyetlen titkát. Aztán kilépni a fényre és menni, menni ki a világból. Menni Tokajba, Dombrádra, Kassára. Ezerszer ismételni; bor, ezerszer kortyolni; szerelem. Ezer kimondani; jó nekem. Magadban magyar verset mormolni. Ezer sarkon nosztalgiázni és várni, kivárni, hogy eljön, megjön, itt marad, a boldogság…

Megmaradni aprónak, picinek, jelentéktelennek. Maradni ismeretlennek, lakatlannak, felfedezetlennek. Far from the madding crowd… ülni egy hűs diófa alatt, bámulni a szőke Tiszát és fütyülni, fütyülni a világra…

Vajon milyen lehet a Holdon mezítláb sétálni? Vajon mernénk-e megszabadulni az űrruhától? Milyen furcsa dolog, hogy belül dobog a kicsi szív, de kint jéggé dermedne, mert és a lét és nemlét között, csak egy a Földön hegesztett, vart, készített ruha a határ. Vajon mégis, milyen lehet a Hold porába lépni? Mit érezne a lábam? A jéghidegen, a magányon kívül?

Vesztésre áll az élet, a szerelem, a jövő. Vesztésre áll. Nagy álmok, tervek ótvarosodnak és az ősz, ez a csicsás szolga, már a tél útjait tisztogatja. Hogy mondanád, körmöd festegetve, hogy ne legyél már ilyen marha depressziós… Az erkélyen nevetnek a krizantémok, bent duruzsol a gázkazán, és az évszakok változásról mit sem akarnak tudni az orchideák… Forralhatsz vizet, készülhet tea, kávé. Sülhet kacsa, vagy készülhet koktélrákos pasta, szigorúan rizstejszínből. Leveheted a kedvenc könyveid, hallgathatsz koncerteket és végigolvashatod a Bibliát. S ha mindezt unnád már, hát kerenghetsz a tó körül és adhatsz jó éjt puszit az elaludni készülő fáknak…

Ne akarj mezítláb a Holdon, csak itt a parkban. A városligetben. És hátha eljönnek a ködben… Eljön Guszti bátyám, hogy búcsút mondjon szeretett városának, vagy egy tökéletes óravázlattal a kezében, széles mosollyal Csorbáné Bánfalvi Mártika… Fura ez. Guszti bátyám az egyik sajtótájékoztató után nevetve mondta, hogy a nővérszálló épületét kellene meginterjúvolnom, a falakat, az lenne csak a riport!!!

- Ne akarj Friderikusz lenni! Némettanár leszel, nem showman... – mondta szelíden Mártika. Nem színészt, pedagógust nevelt; legyek alázatos, nem rólam szól az óra, hanem a der, die és das-ról... Édes lendülettel, jó szándékkal és végtelen elfogadással.   Lehet valaki a feje búbjától, a lába kisujjáig jóindulat? Hát ő az volt. Egy angyal. Kiváló némettanár és vérbeli pedagógus…

Ma egy ötödéves medikus adott nekem interjút a novemberbe csomagolt Mátészalkán. Mintát vett. Már rá is szükség van...

Te, az Ipari út platán-, meg juharfái olyan színesek, olyan meseszépek… Vajon milyen lehet zörgő avarban sétálni és közben Rilkét mondogatni…

„…wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben

und wird in den Alleen hin und her

unruhig wandern…”

Rám száll az este, a felhős, csillagtalan éjszaka miatt, a Bujtos ma csak egy sötét kút, vagy feneketlen barlang. De te csak várj, míg felkel majd a Nap… Te csak várj…  

Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
elgurulsz mint egy villamos
utánad felgörbül a vágány
 
kutyatej páfrány
tör át a járdán

Nincs elég bajunk? Nem ad elég feladatot a járvány és következményeként az egészségügyi és gazdasági válság? Pont most kell a pokol seregeinek előbújni, embereket lefejezni, robbantani, lövöldözni?

Soha nem felejtem el, amikor apámmal útban keresztülhajtottunk a fényes bécsi utcákon, és én a „kispolszki” ablakán keresztül megpillantottam a Schönbrunni kastélyt.

• „Hát itt lakott Mária Terike, meg Ferenc Jóska” – mondta apám viccesen, miközben a fényes, széles utcákon gurultunk, a rendszerváltás előtt két évvel…

Aztán a gimnáziumban már a legendás, nyírbátori némettanár, Szták tanár úr fénymásolt térképet a híres, nevezetes Bécs belvárosáról és kívülről kellett tudni, hogy a nyári szünetben kivitelezett tanulmányi úton, hányféle látnivalót fogunk felkeresni. Még most is tudom; a természettudományi és a szépművészeti múzeum között Mária Terézia ücsörög, a Heldenplatzon Károly főherceg lovagol, A Hofburg előtt pedig Savoyai Jenő, A Volksgartenben Strauss hegedül, csupa aranyban, a dr. Karl- Renner Ringen a Parlament idézi az antik korokat, A Kärtnerstrasse boltjai jó drágák, a Kapuzienerkloster alagsorában pedig ott nyugszanak a Habsburgok, akik ellen néha harcoltunk, néha meg életünket meg vérünket is adtuk… A Stephansdom tornya 137! méter magas, hossza is több mint 100 méter és az egyik oszlopán megtalálható az első könnyező máriapócsi ikon is... A Ballhausplatzon egyszer köpködve beszéltek Andrássyról, hogy aztán néhány év múlva, mosolyogva szalutáljon a „szép akasztott”, immár a Monarchia külügyminisztereként…   Az megvan, hogy 1961-ben Schönbrunnban találkozott Kennedy és Hruscsov? Hogy a Prater óriáskereke lenyűgöző és a Grinzingben, Bécs „budai” oldalán, akár egykor Óbudán még mindig sok kiskocsma található, ahol „élvezni” lehet a Heurigert, az idei bort?

Hát mit jelent azoknak Bécs, akik semmit sem tudnak Európáról, még azt sem, hogy a törökök hiába ostromolták a város, soha nem vették be, ellentétben Mátyás bús hadával, akiknek sikerült!?!

A törökök csak a kávét hagyták itt az osztrákoknak, akik abból is kultúrát faragtak; kávékultúrát. Mit jelent nekik a Sacher-torta a bécsi virsli, na meg a snicli, amit Radetzky még borjúból rendelt, de manapság pillangó formára vágott karajból az igazi, krumplisalátával…

Mit tudnak ezek a Monarchiáról, Klmitről, Hundertwasserről, Freudról, Jungról, Mozartról, Beethovenről? Mit tudnak arról, hogy mit jelentett, a nyolcvanas években a Mariahilferről hozott Commodre 64-es egy nyírbátori gyereknek?

Semmit! Hozzák a fejükben a sötétséget, hozzák a pusztítás gondolatát. A háború elől menekülnek, ordítják, hogy ott nem lehet élni, hogy itt is romokat hagyjanak maguk után, hogy itt is a fegyverek nyelvén beszéljenek, hogy keresztényeket fejezzenek le, zsidókat lőjenek le, hogy félelemben és rettegésben tartsanak békés polgárokat.

És tisztelet a kivételnek! És tisztelet azoknak, akik békét akarnak, akik képesek együtt élni, akik felfogják, hogy a dzsihád nevetséges, hogy a vallási fanatizmus beteges és minden ilyen esemény a szélsőségesek malmára hajtja a vizet…   

És tisztelet azoknak, akik most imádkoznak és még hisznek abban, hogy a jogrendszer majd segít a sebeket begyógyítani…

Kötelező olvasmány; Lessing, Nathan der Weise…

„Ami megtörtént ezen az őszön

Azt nem felejthetjük el

Minden percét a szívemben örzöm,

és titkolom hogyha kell.

Míg az arcod láthatom én,

Míga kezed nyújtod felém

Ez a hosszú ősz még az enyém.”

Mittudomén hogy vagyok a Koltai filmekkel. Amikor a Sose halunk meg nem kapta meg a legjobb külföldi filmnek járó Oscart, akkor vigasztalan lettem. Talán abban a produkcióban járt a legközelebb ahhoz, hogy zseniálisnak nevezzem. Talán túl fiatal volt. Talán nem tudta úgy átlépni az árnyékát, mint Eperjes az Eldorádóban. De akkor is. Persze Monorinak azért elhittem, hogy vagy két évtizeddel öregebb, mint ami az arcára van írva. Koltainak kevésbé.

Ám maradjunk annyiban, hogy a Sose halunk meg!-et az önreflexiók tették izgalmassá. 1993-at írtunk, a Dés-Presser zene andalított és bennem olyan elevenen élt, a két évvel korábban elhunyt nagyapám. Nem volt nehéz Gyuszi bácsi, Jani bácsi párhuzamot felállítani és zokogva dúdolni: fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál…  

Aztán a kétezres évek közepén egy csepergős, esős szeptemberi pénteken a Barbizonban gyűltek össze a Vidor fesztivál díjazottjai. Már nem is voltunk szomjasak, amikor Koltai meg Kern, csak brahiból a színpadra lépett és közösen énekelték el a Sose halunk meg-et…

Koltai akkoriban sokat járt Nyíregyházára. Remélem sokan emlékeznek rá, hogy a Jósa András Múzeum aulájában forgatták a Világszám című filmje néhány jelenetét…

Nekem ez a film is az egyik betétdala miatt lett feledhetetlen. Ebből idéztem a poszt elején. És akkor játszunk ezen az őszi gitáron. Néhány akkordot. Vagy ahogy Dés, hát üljünk a zongora mellé és dúdoljuk. Mert vannak forró, dohogó, feledhetetlen őszök, vannak évszakok, amelyek fityiszt mutatnak a naptárnak. Vannak őszök, amikor egy egész világot ölelhetünk, amikor úgy érezzük, sose halunk meg, amikor izzik a galagonya, amikor a langyos szélben remegő, vörös levelek izgatott vérünkkel itatódnak át.

Vannak ilyen őszök. Amikor olyan erős a kávé, hogy szeptember elsejétől november 30-ig csak egyet alszol, de azt végig csókolod, szeretkezed és ha netán az ágyból kikelve az utcákon jársz a belőled párolgó parfüm-boldogság, balzsam a világ sebeire.

De nem voltam több, mint egy vidéki, ostoba, bárdolatlan Parsifal, aki semmit sem kérdez, csak iszik-eszik, aki a saját boldogságától részegül meg, így aztán nem kezdtem semmit az ajándékba kapott Grállal…

Most ebben a hunyorgó októberben, két éve ültetett krizantémok között, erdei pintyeket hallgatok, forró kávéscsészével a  kezemben nézem a hosszú álom előtt vetkőző fákat és mosolyogva bámulom, ahogy egy felhőről lógatva, kalimpálva táncol egy ismerős, egy formás vádli, boka és egy tökéletes boltozatú lábfej…     

Kedves Mindenki!

Egy őszinte vallomással tartozom nektek! Őszinte vallomással, mert lelepleződtem, kompromittálódottam. A fészt olvasgatva rádöbbentem, hogy abban a világot átszövő, roppant összeesküvésben, aminek a média által aktív részese voltam, a szerepem véget ért.

Hiába jártam minden nap, aktív, de fékezett habzású agymosásra, hiába kondicionáltak illuminátusok, bilderbergék, a sötét háttérhatalmak, csak nem sikerült a tervünk, hogy észrevétlenül tegyük tönkre a világot.

Hiába kávéztam billgéccel és tárgyaltuk ki, hogyan fogjuk a koronavírussal megfertőzni a világot és majd a különböző 5G-vel átitatott, a win10 ápdéttel is kötelezően letölthető, direkt csinált vírussal szelektálni az emberiséget, majd degeszre keresni magunkat a méregdrága kísérleti gyógyszerekkel, csak kiderült, hogy a nyíregyházi Szifon kávézóban találkoztam a nagy Billel…

Hiába minden, na… Pedig mindent olyan jól kiterveltünk. A kínai szálat, ahol már nyoma sincs a vírusnak. Hiába készültek a féknyúzok a túlterhelt olasz, francia, spanyol kórházakról, csak kiderült, hogy mindez csak egy IMAX mozi volt és az etyeki filmstúdióban, OKJ Színész II. végezettségű magyar fiatalokkal forgattuk le.

Hiába minden, na. Lelepleződtünk. Az okosoknak sikerült rálelni a Normális életért ragaszkodókra, teletömve magukat a Lenkei vitaminokkal és doktor Faustus Gődénnyel kipattintva magukat sikerült egészségesnek maradniuk. Sikerült a sötét oldal, gyűlöletes tervét leleplezniük.

Benne voltam a tervben. Benne én… sajnálom. Eladtam a lelkem, de most visszavenném. Most már én is Lenkei vitamin után vágyom és nem futni szeretnék a Bujtosi tó körül, hanem a normális élethez ragaszkodva csak és kizárólag bádibilder proteineken élni!

Lelepleződtünk. Igen. A terv mögött felfeslett a világot átszövő, őrült tervünk. Pedig olyan szépen néztük a kemtrélszivárványt… Lelepleződtünk. Hiába volt velünk a patás, hiába na. Itt az okosok átláttak a szitán, a sok-sok google-huszár, a fészagytröszt, internetcsodadoktor és teszkóakadémikus, plasztikinfektológus, plüssdocens. A sok-sok megvilágosodott parlagi buddha…

Lelepleződtem. Ráadásul gyíkember is vagyok. Egy másik bolygón születtem. Ahol az egy főre jutó hülyék száma nem emelkedik a megfertőződöttek számával….

ui: akik ezekben az összeesküvés-elméletekben hisznek, azok tényleg nem olvasnak külföldi lapokat, nem néznek idegen nyelvű híradókat? Naiv vagyok. Persze, hogy nem. Pedig azt hittük, egykor, hogy az internet lesz a megváltás… Na de hiába, hiába került fel az Uffizi teljes anyaga a világhálón, hiába érhetők el sok millió kötetes könyvtárak, ha a nagynéném testvérének az unokaöcsének a felesége, aki egyébként férfi és még nincs 12 éves, már megtalálta a fészen a színtiszta igazságot…

Vegye tudomásul, csak az az ember optimista, aki a keresztrejtvénybe tintával írja be a megoldást.

(Beöthy László)

"Az élet édes tarkasága vesz körül, ha Rippl-Rónai képei közé lépünk. Mint valami színes naplóban örökítette meg rajtuk a festő mindazt, mi figyelmét megkapta. Keze játszi könnyűséggel szolgálta szemét; úgyszólva minden érdekes benyomással új kép született." – írja Petrovics Elek, 1906-ban Rippl-Rónairól. Hogy mennyire rajonghatott a festő munkásságért a jószemű szakember, arról sokat mond, hogy a művész négy év múlva az egyik festményén meg is örökítette az utókornak Petrovicsot.

Petrovics egyébként azt írja a festő munkáiról, hogy azokat bámulva elfeledjük mindazt, ami anyagszerű és úgy ismerünk róluk a valóra, mint illatáról a virágra.

Nyíregyházán, november negyedikén, egy páratlan Rippl-Rónai életmű-kiállítás nyílik. A Szépművészetitől, az Ernst Galériától, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumtól és magánygyűjtőktől kapott alkotások ebben a formában, ilyen kavalkádban soha nem láthatták még az érdeklődők. Három teremben, 160 alkotás mesél a művész hat korszákról. A múzeum legújabb (most felújított, átalakított) (kiállító)termében Antal Péter gyűjteményéből láthatunk izgalmas alkotásokat, melyeket a kortárs és cimbora, Medgyessy Ferenc kisplasztikái tesznek még inkább lenyűgözővé. Aztán az első emeleten a „kukoricás” képek szobája, meg a korábbi korszakainak alkotásai várják azokat, akik képesek rácsodálkozni a világra, meg a művészetekre.

Jól összeszedett, figyelemre méltó kiállítás ez. Amikor a jelenlegi városvezetés szlogenjét írták, hogy „Nyíregyháza többet ad!”, bevallom én valami ilyesmire gondoltam. A Seuso kincsek, Munkácsy, meg Szinyei Merse után egy nagy adag Rippl-Rónai jött el a Nyírségbe, hogy színt hozzon nekünk a fényre irigy és fösvény őszbe és télbe.

„Az élet édes tarkasága vesz körül…” -írta 1906-ban Petrovics Elek. A művészettörténész nem is sejthette, hogy 114 év múlva Nyíregyházán ez a mondat adja majd a Rippl-Rónai kiállítás címét. És bevallom ez a jól sikerült, bombasztikus hang-gesztus kevés ahhoz, hogy visszaadja azt a csodát, azt a színes és valószerűtlenül életízű, szagú, színű világot, amit a kaposvári művész hozott létre. Békaszám, szélesre húzva, szívem megdobogtatva, szemem íriszén Rippl-Rónai kaleidoszkóppal, megbabonázva, szuggerálva jöttem ki a múzeumból és tudom, hogy aki regisztrál és november negyedikétől elmegy majd megnézni ezeket a festményeket, boldogabb ember lesz.

Mert továbbra is hiszem vallom, hogy semmi sem számít ebben az életben, csak a művészet, mert az ember csak és akkor kerül az isteni szubsztancia közelébe, ha alkot, ha a semmiből készít valamit, teremt, megvalósít, újraír, átír, átszerkeszt, újramixel… mindegy is, csak tegyen úgy, mintha minden, amihez ér, ami megérinti, abban az isteni szikra hozzáadott értékként szerepeljen... 

ui: By the way, jobb lenne ha eljönnél és tenszemeddel néznéd meg. Aztán végre megvennéd a Mömaxban azt a festőállványt… Az lenne az igazi optimizmus. Talán egy kicsit még igazabb, mint tintával írni be a megfejtést a keresztrejtvénybe…

- Most megtanítom, hogy kell gitározni! – intett Bauer felé Szabó bácsi és előhúzott egy PPS-41-es géppisztolyt. Ezzel a retesszel tudod kibiztosítani. - Az mindegy, hogy a zárt így felhúzod vagy előreengeded – mutatta akkurátusan. - Ez pöcök itt a ravasz előtt, ez a tűzváltó, a sorozatlövéshez előretolod, ha meg csak egyet akarsz pukkantani, akkor hátrahúzod. – Nesze! – adta át a fegyvert. Kinézett a barikád mögül. A Duna felől hűvös szél fújdogált. A bérházakban sorra felkapcsolt, hunyorgó fények jelezték, mindjárt sötétség borul a városra. - Most nincs kibiztosítva. Vigyázz vele. Mostantól élet és halál ura vagy te is – tette hozzá az öreg és fázósan összegombolta sáros kabátját…

Bauer egy ideig nézegette a géppisztolyt. Aztán megérezte a belőle áradó gépolajat. Akkor szagolgatni kezdte.

„- Ez lenne a szabadság illata?” – somolygott magában és talpra ugrott. Büszkén indult, cimborája, Rapcsák felé, hogy megmutassa, mostantól ő is hős lehet. Mert harcolni fog. Lőni a ruszkikra, az ÁVH-s szemétládákra, meg minden ótvaros komcsira, akik ellenük támad. Kezében a fegyverrel úgy érezte magát, mint aki a markában tartja az ország jövőjét. Boldog volt és izgatott. Fiatal szíve sose vert ilyen hevesen, a torkában dobogott…Akkor lepődött meg csak igazán, amikor Rapcsák piszkos kezében egy ugyanilyen géppisztolyt látott. Egy pillanatra kijózanodott.

- Látom te is megkaptad a jussod – grimaszolt gúnyosan Rapcsák. Csücsörített, erőltetett mosolyra torzította ajkait és közben bólogatott. - Ma este szétlőjük a ruszkik seggét, hogy a jó kurva anny’ukat! – mondta rendkívül elszántan. Bauer most vette észre, hogy ez elmúlt napok alatt mintha borosta nőtt volna Rapcsák arcára. A fegyverrel a kezében, mintha néhány centivel magasabb is lett volna.

- Azonnal gyertek velem! – suhintott feléjük Ekrem Kemál. Összegyűjtött egy 10 fős rajt és kiosont velük a barikád egyik résén. A Vérmező felé indultak. Néhány sarokra a Széna téri barikádtól négy orosz katonát vettek észre. Ekrem Kemál kibiztosította a „gitárt”.

- Lőjetek! – suttogta. A fiúk sorra biztosították ki a fegyvereket. Csak Bauernek nem sikerült.

- Ne baszakodj már, tüzelj Bauer, az istenit! – ordította Rapcsák és össze-vissza lövöldözött a dobtárssal. Bauer csak nem boldogult. A feje vörös lett. Ott állt a fütyülő golyók között. Aztán a sarkon újabb szovjet katonák tűntek elő. Lőttek. Kíméletlenül. Először Rapcsák terült el, majd Bauer is, aki ki sem tudta biztosítani a fegyverét. Ekrem Kemál visszavonulót ordított. Néhányuknak sikerült beosonni a barikád mögé…