Szól a Like the Rain, meg a Vivienne. Szól a Valami véget ért… Az elmondatott… Lemezről. A kandallóban tűz ropog. Ha nem esne, akkor ebből a müncheni közeli házból láthatná, az alpok csúcsai már fehérbe öltöztek. És ekkor, ebben a pillanatban Thomas Mann gépelni kezd;

„Tompán és a fehér felhőrétegeken homályosan átszűrődve derengett a szűk város fölött a téli nap szegényes fénye. A csúcstetős utcák nedvesek és léghuzatosak voltak, és olykor valami puha csapadék esett, amely nem volt se jég, se hó.”

Tompán, homályosan, átszűrődve, szűk, téli, nedvesek, léghuzatosak, puha… Derengett, voltak, esett…

Csupa jelző, csupa jelzős szerkezet, amit érzel, amit érzek. Hogy aztán felderüljön a hamuszínű ég és a táncparketten megjelenjen Ingeborg Holm.

„A szőke Inge, Ingeborg Holm, doktor Holm leánya, azé, aki a piacon lakott, a kőcsipkével dúsan magasodó gótikus kút mögött, ez a lány volt az, akibe Tonio Kröger tizenhat éves korában beleszeretett.”

Tudja Lizaveta! Tudja, hogy az élet, ez a hideg, didergő, októberi élet is élet. Tudja, hogy ebben a dagasztani való sárban is ott a kegyelem, ott a megváltás, meg a szerelem. és a boldogtalanság szürkesége, csak rosszul megválasztott csomagolópapír. Mert a testben kerengő vér sem szürke. Nem. Soha. És tudom, ha kivárom, lesznek még muskotályos bortól illatos naplementék, lesznek még óvatlan nevetések.

 „- Mert most hagytam abba a munkám, Lizaveta, és a fejem pontosan olyan belül, mint itt ez a vászon. Nyers vázlat, javításokkal telefirkált halvány terv és néhány színfolt, igen; és most idejövök, és itt ugyanezt látom. És megtalálom itt megint a belső összeütközést és ellentmondást is - szólt szimatolva -, ugyanazt, ami otthon gyötört. Furcsa dolog. Ha ül rajtad egy gondolat, akkor mindenütt azt látod kifejezve, szinte szagolod a szélben. Fixatív- és tavaszillat, nemde? Művészet és... mi is az a másik? Ne mondja, Lizaveta, hogy "természet", ez nem az igazi szó. Eh, mondom, inkább sétálni mentem volna, ámbár isten tudja, jobban éreztem volna-e magamat.”